aratás 3

aratás 2

Virágmező (az Erdeivarázslatok nagyérdemű bloggere) nagyjából két hete írt pár magvas gondolatot az aratásról, amelyben kitért a betakarításhoz kapcsolódó hazai mágikus rítusokra, hiedelmekre. Lényegében ugyanezekről olvashattok alább; nem mintha plagizálni akarnék, egyszerűen csak azonos a forrás, az alkalom meg adott.

A gabona a földművelő parasztság számára a lét alapját, a túlélés zálogat jelentette - nem véletlenül hívták  a búzát "életnek". Az aratásnak a mindennapok gyakorlatában betöltött jelentőségét ékesen példázza, hogy a betakarítás idejére hazaengedték a katonákat a szolgálatból, a rabokat a börtönből. A szemesterményhez fűződő munkafolyamatokat már-már vallásos áhítat övezte. Elsősorban a vetést kezelte kiemelten a népi gyakorlat, ám a hozzá fűződő varázscselekményekre, szokásokra és elképzelésekre most nem térek ki (mindent a maga idejében :)). 

Az aratásra jóelőre készültek a gazdák. A sikeres és gyors betakarítás érdekében a Húsvétkor megszentelt étellel ki-ki igyekezett mielőbb hazaérni a templomból; aki leghamarabb otthon volt, az végzi el legelőbb az aratást. Baranyában Szent Vid (jún. 15), másutt Szent Iván (jún. 24) volt a jeles dátum, amelyről úgy vélték, ekkor "megszakad a búza töve", innentől már nem magasodik tovább, csak a szemek érnek. Egyes területeken a Szent Iván-éji tűzgyújtás a nyirkos-ködös idő távol tartását, a katolikus áldozás a termés bőségét hivatott biztosítani. 

A tényleges betakarítás megkezdése a klímától s persze a termesztett gabonaféleségtől függött. Hagyományos dátuma jún. 29 (Péter-Pál) vagy júl. 2, azaz sarlós Boldogasszony volt; ekkor azonban - dologtiltó ünnep lévén- csak jelképesen fogtak hozzá. Hercegszántói hiedelemmonda szerint egy asszony a tabu ellenére aratni szándékozott a jeles napon; forgószél tört rá, amelybe - ahogy rendesen a légtölcsérben tomboló szépasszonyok, boszorkányok ellen védekezni szokás - belehajította a sarlóját, mire az visszarepülve őt magát sebesítette meg. 

Ha a kezdés (vagy új táblára való áttérés) időpontja keddre, illetve péntekre, vagyis a munka szempontjából szerencsétlen napra esett, már előző nap levágtak egy kévényit (különben "üres lesz a búza feje").

aratókoszorúk

Szintén balul sült el az újholdra vagy Illés napjára időzített munkakezdés -  utóbbi például azzal fenyegetett, hogy villám csap az aratókba. Nem arattak akkor sem, ha halott volt a faluban.

A munkát rendesen aratómise előzte meg, egyes vidékeken pedig a pap kiment a határba, s megáldotta az érett táblát. Az aratók a kalapjukat levéve keresztet vetettek, a tábla szegélyébe letérdelve imádkoztak. Az aratáshoz használt szerszámokat egyes helyeken a templom falának támasztották, s a pap megszentelte őket. Dunántúli hagyomány szerint a munkát a gazda indította, majd családtagjai vagy napszámosai folytatták. Az elsőként learatott búzaszálakból kinyert szemeket a baromfiaknak adták betegségelhárító céllal. Az aratók néhol búzaszálat kötöttek a derekukra, hogy az ne fájduljon meg a nap végére.

A sarlós aratást asszonyok, a később elterjedő kaszás betakarítást férfiak végezték; ebben az esetben a nők szedték a markot, s kötötték a kévét. A részes aratókkal (a termény bizonyos hányadáért elszerződött "segédmunkásokkal") dolgoztató gazdát, mikor először kiment a határba megnézni, hogy halad a munka, a fehérnép szalmából font kötéllel lábán megbéklyózta, s csak pénz, illetve étel-ital ígérete fejében engedték szabadon. E szokást azzal magyarázták, hogy másképp "nem eresztene jól a búza". A nap végén megmaradt ivóvizet nem öntötték a tarlóra; aki mégis így tesz, keléses lesz a néphit szerint.

A munka befejeztével néhány szálat, egy marék kalászt a földön hagytak, hogy zivatar, vihar ne károsítsa a következő évben a vetést. A vágatlanul maradt gabonát "Szent Péter lovának" vagy az ég madarainak szánták eleségül. 

kaszakő-tokmány és aratókoszorúk

Ugyancsak a betakarítás végeztével készült el az aratókoszorú, amelyet a végzés napján lábon hagyott, s csak másnap levágott maradék gabonából kötöttek. A virágokkal, szalagokkal díszített, harang alakú, csigavonalba tekeredő  vagy koronaforma szalmadíszt rúdra akasztva (vagy kézben, fejre téve), énekszóval s olykor cigányzenészekkel kísérve vitték a gazda udvarába, ahol a háziasszony kevéske vízzel hintette meg, hogy a jövő évi termés egészséges legyen. Ezután az asztal fölé, a mestergerendára akasztották, s sokszor karácsonyig is megőrizték. Különféle népi elnevezései ismertek: esőzsák, szakramentom, áldozókoszorú, kalászoskoszorú. A vallási vonatkozású titulusok a gabona szentségéről árulkodnak, míg az "esőzsák" megjelölés a koszorúhoz kötődő esővarázslás emlékét őrzi. A koszorún kívül ugyanis a hordozójára is jutott víz bőséggel: Erdélyben a falu apraja-nagyja csuromvizessé locsolta. 

Az aratókoszorúból kimorzsolt szemeket tavasszal a vetőmaghoz keverték, hogy a tavalyi év termékenységét átörökítsék a következő esztendőre.

A sikeres aratást a kepebál, kalákatánc, taposótánc zárta.

Források:

Erdeivarazslatok - Az aratásról

Magyar Néprajzi Lexikon - Aratás

Magyar Néprajzi Lexikon - Aratókoszorú

Magyar Néprajzi Lexikon - Aratóünnep

Magyar Néprajz - Aratás

Magyar Néprajz - Az aratás és szokásai

Sulinet - Aratási szokások és hiedelmek

aratás

samhain megfelelései

Egyéb nevei: All Hallow's Eve, Allantide, almafesztivál, aratási otthon, árnyünnep, El Dai del Muerte,  Geimredh, gyertya-éj, halálünnep, Halloween, Hallowmas, halottak napja (Feile na Marbh), harmadik aratóünnep, Hollantide, Kala Gounv (november eleje), Ken, Martinmas, minden lelkek napja,  mindenszentek napja, Nos Calan Galaf (a tél első napja), Oidhche Shamhna, ősök éje, Pomonia, Saman, Samain, Samhuinn, Samonios, Sauin, szellemek éjszakája

Füstölők: benzoé, fehér üröm, fekete üröm, fenyő, mirha, pacsuli, szantálfa, szerecsendió, zsálya

Eszközök: seprű, üst, tarot, obszidián gömb, pendulum, rúnák, oghamok, Oujia táblák, varázstükör, fekete üst vagy fekete tintával vagy vízzel töltött fazék

Kövek: fekete obszidián, ónix, füstös kvarc, pirit, borostyán, hematit, minden fekete kő, tiszta kvarc, márvány, homokkő, gyémánt, rubin, szén, gránit, tigrisszem, szodalit

Fémek: arany, vas, acél, sárgaréz

Szimbólumok, dekorációk: alma, őszi virágok, makk, denevér, fekete macska, csontok, kukoricaszár, színes levelek, holló, halál/haldoklás, jóslás és a hozzá kapcsolódó eszközök, szellemek, lopótök, kukorica, töklámpás, dió, tölgylevelek, gránátalma, tökök, madárijesztő, kasza, fogyó hold, madártoll

Színek: fekete, narancs, piros, fehér, ezüst, arany

Ételek: alma, tökmag, mogyoró, forralt bor, almabor, kukorica, marhahús, kenyér, herbatea, tök, fehérrépa, mandula, tőzegáfonya, piték, burgonyapüré, sültburgonya, sertéshús

Istenségek: Anubis, Arianrhod, Asztarté, Baba Yaga, Beansidhe, Belili, Bran, Caillaech Beara, Cernunnos, Cerridwen, a Banya, Sötét Úr/Úrnő, Deméter, Hathor, Hel, Inanna, Istár, Ízisz, Káli, Koré, Lakshmi, Lilit, a Mórrigan, Nepthys, Ódin, Ozirisz, Oya, Perszephoné, Pomona, Rhiannon, Tlazotetl, Hekaté, Herne, Hádész, Dagda, holtak istenei/istennői

Növények: mandula, alma, babérlevél, körömvirág, fahéj, fokhagyma, gyömbér, mogyoró, bürök, mandragóra gyökér, fekete üröm, csalán, golgotavirág, fenyőtű, tök és tökmag, rozmaring, ruta, zsálya, napraforgó szirom és mag, tárkony, vad ginszeng, fehér üröm, éger, dió, ökörfarkkóró, nadragulya, gránátalma, kukorica, krétai szurokfű

Állatok: szarvas, macska, denevér, bagoly, sakál, elefánt, kos, skorpió, kócsag, holló, vörösbegy, az alvilág kutyái, kígyó

Használható: szexuális mágia, rossz szokások elhagyása, elűzés, tündérmágia, mindenféle jóslás, gyertyamágia, asztráltest kivetítés, előző életek, sötét hold misztériumok, tükörrel végzett varázslatok, védelem, belső munka, kiengesztelés, akadályok leküzdése, inspiráció, átmeneti munkák vagy egy munka betetőződése, kimutatni a változásokat, kreatív képzeletek, kapcsolatot létesíteni a holtakkal és tiszteletük,  szerelem-, férj- és haláljóslás, transzformáció, az élet leckéi, teherbe esés

(a cikket mindenestül az Erdei varázslatokról kölcsönöztem)

pomona

A wicca tradíció Samhainhoz rendeli Pomonát, noha valójában csak áttételesen kötődik hozzá - a gyümölcsfák római istennőjének ugyanis magához a gyümölcsszürethez nem volt köze, csak a fák virágzásához. Neve a latin 'pomum'= gyümölcs szóból ered, s azon kevés római istenséghez tartozik, akiknek nincs görög megfelelője (ugyan az 'istenség' jelen helyzetben nem megfelelő kifejezés, hiszen Pomona voltaképpen erdei nimfa volt, az élővilág és az emberi környezet felett őrködő Numia tagja). A gyümölcsfák telepítését és gondozását felügyelte, jelképe a metszőkés. Főpapját 'flamen Pomonalis'-nak nevezték; s szent ligete, a Pomonal Ostiához, Róma ősi kikötőjéhez közel terült el. Miután több erdőistenség (Sylvanus, Picus) szerelmét visszautasította, végül Vertumnus felesége lett, mert amaz csellel lépre csalta őt. Vertumnus (akinek tisztelete az etruszkoktól származott át a római kultúrába) a gyümölcsfák és kertek ura, ahogy az évszakok változásának, a növények növekedésének is. A megközelíthetetlen, szűzies nimfát úgy sikerült meghódítania, hogy magát vénasszonynak álcázva bebocsátást nyert Pomona kertjébe. Beszélgetésük közben aztán ecsetelte szíve hölgyének a szerelmes udvarló visszautasításának esetleges veszélyeit, kellőképp elrettentve Pomonát attól, hogy következő kérőjének ellenálljon. Kettejük közös ünnepe augusztus 13. - án volt, ám a római uralom alá hajtott kelta területeken Pomona alakja - a közkeletű források szerint - beleolvadt az utolsó aratásünnep, a nyárvége-fesztivál, vagyis Samhain mitológiájába. 

Noha kevésbé ismert hölgye a római pantheonnak, számos neves művészt megihletett (köztük Rubens-t, Rembrand-t). Általában fiatal leányként ábrázolják, kezében gyümölcsökkel vagy a már említett metszőkéssel. Gyakori, hogy férjével közösen jelenítik meg, hiszen kettejük egysége jelképezi a vegetáció feléledését, kivirulását, a termékeny jövő ígéretét. 

genius loci

A minap kukorica-gyűjtögetés közben mélyenszántó elmélkedésbe fogtam. Megpróbáltam körvonalazni, összegezni a vallásom alapelveit. Pontosabban szólva azokat a vallási alapelveket, amelyekben személy szerint hiszek. Szükségét éreztem jól megfogalmazva körülírni a spiritualitásomat, mert miközben rengeteg inger, ismeret, tapasztalat, információ zúdul rám a worldwide pogányság tárházából, azok feldolgozására, szelektálására, lecsengésére és a belőlük kiforró gondolatok értelmezésére nem hagyok magamnak elég időt. E filozofálgatás közben terelődtek a gondolataim a genius loci felé. Hiszem, hogy nem csak az emberek rendelkeznek lélekkel, hanem az állatok, növények és gombák, továbbá az élettelennek mondott természeti képződmények (sziklák, tavak) szintúgy, sőt: véleményem szerint még a tárgyaknak is van valamiféle anyagon túli esszenciája, kisugárzása - hogy a velük kapcsolatba kerülő élőlények, helyek, esetleg az  átélt események révén-e vagy önmaguknál fogva - erről egyelőre nincs ötletem.

S persze mindezeken túl ott van a 'hely szelleme'. Az elmúlt hónapokban mindinkább körvonalazódott bennem a felismerés, hogy a 'genius loci' - ahogy a rómaiak nevezték - nem csupán az egyéni érzékelés alapján kialakuló szubjektív benyomás, nem puszta allegóriája egy-egy hely atmoszférájának, hanem annál több: valami nagyon is létező, jól körülírható, megragadható szellemi jelenlét, amely betölti az adott helyet. Ami egyszerre táplálkozik belőle, így alakítva ki önmagát, másfelől betöltve önmagával, áthatja és aktívan formálja azt. Az egyik változása a másik változása: eltéphetetlenül eggyé válik az anyagi tér és a belőle születő, őt megtestesítő szellemi minőség. Úgy gondolom, nem csak a fizikai környezet tükröződik benne, hanem az azt benépesítő élőlények lelkivilága, cselekedetei, valamint a múlt emlékei is. Ha úgy tetszik, mindezekből, mint önálló és önmagukban is értelmezhető építőkockákból formálódik egységgé. 

Fogalmam sincs, hogy vélekedik a genius lociról a pogány társadalom vagy az ezoterikus irodalom, bevallom, eddig lusta voltam utánanézni/kérdezni. Csak a saját, bizonytalanul megfogalmazódó észrevételeimre támaszkodhatok. Mindazonáltal úgy vélem, mikor egy-egy hely valamilyen benyomást tesz ránk, legyen kellemes vagy kellemetlen, az tulajdonképpen a genius loci-val való kapcsolatba lépés eredménye. Amikor egy elhagyott ház mellett elhaladva megcsap a magány és öregség melankóliája, mikor egy hegycsúcsról körbepillantva a végtelen szabadság és szilaj vadság érzete jár át bennünket, amikor egy várrom falai közt bóklászva egy pillanatra ránk vetül az óidők megkopott, fakó árnyéka; amikor rátalálunk egy zugra, amely a csend, a biztonság és a béke ígéretével kecsegtet, amikor megérezzük valamiben a méltóságteljes nagyság, a fenyegető veszély, a nyomasztó lehangoltság vagy a lélekröptető szépség ízét -  talán éppen a hely szellemének suttogását halljuk meg.

Visszatérve a kiindulóponthoz: kis eszmefuttatásom mentén rádöbbentem, talán nem véletlen, hogy a patakvölgyben járva-kelve mindig kellemes nyugalom, kisimult boldogság tölt el. Nyilván köze van ennek a hely szelleméhez, amely az intenzív művelés, a szűkülő természeti környezet, a gombamódra sokasodó  épületek ellenére is megőrizte a természetesség légkörét. Úgy éreztem, illendő volna köszönetet mondanom neki az ajándékaiért (a lélekemelő sétákért és a kombájn által elhagyott kukoricacsövekért egyaránt:)), így aztán alkonyattájt letelepedtem a szántás szegélyébe...

... és csak hallgattam a völgy meséjét :).

Áldás!

Eső

nap-éj egyenlőség

Mikor az első szeptemberi bejegyzést írtam, elhatároztam, hogy ezúttal nem fogok megcsúszni az ünnepi aktualitásokkal. Szépen elterveztem, ahogy napról napra közzéteszek néhány, a közelgő Mabonnal kapcsolatos infót, és fenemód elégedett voltam magammal.

Nos, ember tervez, az istenek pedig csak kuncognak a markukba. Nemhogy postolni, még ünnepelni sem volt alkalmam időben. Végül úgy döntöttem, jobb, ha a szövegelés helyett a hangulatfestésre helyezem a hangsúlyt. (Utólag is) áldott napéjegyenlőséget!

még mindig lughnasadh...

Úgy adódott, hogy tegnap délelőtt akadt egy nyugodt órácskám, így ekkor ünnepeltem meg a sabbatot. Nagyon egyszerű, rövidke szertartást celebráltam: köszönetet mondtam Földanyának, amiért önnön testéből táplál minket, és Nap-Atyának, amiért magát feláldozván minden életerejét belesűríti az érő terményekbe, hogy azok élelemül szolgáljanak a következő hónapokban. Kicsi gitározgattam, énekelgettem (szégyenszemre az Árnyak Könyvéből kellett kipuskáznom a saját szerzeményem akkordozását :)), gyertyát gyújtottam, fohászkodtam a gyümölcsöző jövőért. 

Ááááh, nem vagyok formában a blogoláshoz. Nem tudom szavakkal visszaadni, milyen bensőséges boldogság töltött el a rituálé során. Még most is feltolul bennem az örömteli hála és a gyengéd szeretet, ha arra gondolok, mit tett értünk az Isteni Pár. Mit tesz értünk évről évre: micsoda áldozat árán tartja mozgásban az élet nagy körforgását, milyen önzetlenül nyújtja át - önmagát, hogy a földi ökoszisztéma egyensúlyát biztosítsa. Persze elsősorban az északi félteke (mérsékelt övének) nevében beszélek :), hiszen egészen másképp zajlik az élet a trópusi övezetben, a sivatagos tájakon vagy épp a sarkkör vidékén. 

Ma hajnalban eltemettem a konyhakertben az oltár dekorációjául szolgáló gyógyfüveket, zöldségeket és gyümölcsöket, amelyek magukban hordozzák Földanya örökké megújuló termékeny energiáit; egyfelől, hogy visszaadjak valamit az Istennőnek mindabból, amit ő ajándékozott nekünk; másfelől abban a reményben, hogy jövő ilyenkorra dúsan termő kertet varázsolnak a jelenlegi, gyomos veteményből :). 

Este szörfözgettem a neten, és ráakadtam néhány inspiráló oltárfotóra. Látván a szemet gyönyörködtető szentélyeket, amelyeknek minden eleme az élet tiszteletéről és a természet csodái iránt érzett hódolatról tanúskodik; látván a föld adományait köszöntő, ünnepélyes ízlésességgel elrendezett gyümölcskosarakat, kalászkoszorúkat, süteményeket, gyertyákat, csuhébabákat; érezvén az esztétikum mögött megbújó áhítat-teli életörömöt, - nem értettem: hogy is hiheti bárki, hogy (új)pogánynak lenni valamiféle negatívum, spirituális melléfogás, erkölcsi defektus, tartalmatlan manír? Hát van-e szebb, mint ünnepelni a természet örökérvényű harmóniáját, belesimulni az élet nagy körforgásának rendjébe, s együtt lélegezni a Földdel? Ha ránézek e fotókra, érzem a rajtuk átszüremlő kiegyensúlyozott, pozitív, életigenlő, életörömmel teli szellemiséget, s elképzelni sem tudom, hogy bárkiben rossz érzéseket keltene, vagy az ösvényünkről pejoratív képet festene egy ilyen gyönyörűségesen feldíszített pogány oltár - bár persze meglehet, túl naiv vagyok.

Akárhogy is, mivel bizonyára van köztetek, aki ma (vagy a későbbiekben) ünnepel, ihletadónak íme néhány kép:).

ó híú nosháh, ó-hí lughnasadh...

Hajnalban körtét szüreteltünk a tanüzem gyümölcsösében. A felkelő nap fényében csak úgy szikráztak a kövér gyümölcsök hamvas-sárga pocakján egyensúlyozó harmatcseppek. A nadrágom térdig felázott, és persze a cipőm is tocsogott a víztől, de egy percig se bántam. Mindenért kárpótol a reggel békéje; a keleti horizonton elnyúló rózsaszínes felhők alól kikukucskáló fátyolos sugárnyalábok, az ágas-bogas fák elégedett némasága, az üde nedvességgel telt föld puhasága...

Olyan különös ez a váratlan kisimulás a pár nappal ezelőtti mélyrepülés után, - szeretném azt hinni, hogy nem csak felszínes hangulatváltozás, hanem talán némi valódi lelki feltöltődés áll mögötte. Akkor tért vissza az istenekbe vetett hitem, bizalmam, amikor a legkevésbé vártam volna, s egyben a legnagyobb szükségem volt rá. Őszinte örömmel és hálával tudtam megköszönni Anyánknak a nyár terményeit, az elmúlt hónapok fáradozásainak eredményét, nem csak a kézzelfogható természeti javak vonatkozásában. Valahogy mélyebben átérzem most az ünnep misztériumát, mint eddig bármikor; talán mert ezúttal nem puszta hagyományként emlékezem meg a jeles nap főmotívumáról, nevezetesen a betakarításról, hanem aktív cselekvőként végzem azt. Ez elgondolkodtatott: vajon a modern kor boszorkányai, a Lughnasadh-t ünneplő természethívői valóban oly módon tapasztalják meg ez időszak jelentőségét, mint hajdan őseik? Aligha hinném. Talán tudjuk, de nem érezzük át, milyen fontos lehetett a gazdálkodó ember számára a termés learatása, különösen a mögötte álló hosszú és kemény munka fényében. Milyen hatalmas jelentőséggel bírt a rengeteg fáradozás után megszülető gabona és gyümölcs, amely az életbenmaradás zálogává nemesül a közelgő téli időszakban. Milyen örömünnep keretében áldhatták az első telt kalászokat, süthették az első, frissen őrölt lisztből készült kenyereket, s hálálkodhattak a természet bőkezűségéért...

Miközben magam is a múltba révedtem, s az előző év eseményein, örömein-bánatain töprengtem, egy csendes hang - talán az Istennőé - megszólalt bennem és azt súgta: ne azt latolgassam, mi mindent mulasztottam el, mi mindent hagytam ki, hanem hogy mi minden áll előttem, mi minden vár még rám. Ebben a bizakodó hangulatban töltöttem az egész napot, s remélem, a hitem holnapra sem fog szertefoszlani. Elvégre oly sok még a szüretelnivaló...

További áldott ünnepet!

Hulló Eső, 2011 aug. 02



samhain

Az apokalipszis lovasai átmenetileg visszavonultak; magyarán szólva megúsztuk az első zh-dömpinget, s a folytatást szerencsére kettészelte az őszi szünet. :)

Olyan rég tervezgetem, hogy mi mindent fogok lejegyezni, ha lesz egy kis időm, de most valahogy semmi nem akar az eszembe jutni. Írok a Samhainról, úgyis az a hónap aktualitása.

Az ünnep eredete a kelta kultúrkörben gyökerezik. Az elnevezés 'Samhain' (szóeny, szavíny) formában honosodott meg világszerte, jelentése "nyárvég" ('sam' - nyár + 'fuin' - vég). A kifejezés a q-kelta nyelvcsaládból ered, közvetlen felmenője vélhetőleg az óír samain, samuin, samfuin, de rokon vele a skót-gael Samhuinn és a manx Sauin (ugyanakkor a Man-szigeten egy másik megnevezéssel is találkozhatunk: Hop - tu - Naa). A p-kelta népek a jeles napot a Hollantide/Allantide (Cornwall) vagy Calan Gaeaf/Galan Gaeaf (modern cornish, ill. welsh, jelentése: a tél első napja), illetve a Kala Goanv (breton, jelentése: november elseje) megnevezéssel illették. Az idevágó angol nyelvű wikipédia oldalon további etimológiai fejtegetéseket találunk, amely az ír samani - nagygyűlés, s ezzel párhuzamban a szanszkrit, ill. gót samana szavakkal rokonítja. Említésre érdemes tény, hogy a gall Samon(ios) épp az október-novemberi holdhónapot jelöli, azonban rokonságban áll az április-májusi időszak megnevezésével, a Giamonios-sal. Utóbbi kifejezés magában foglalja az indoeurópai eredetű "tél" szócskát (latin - hiems, lett - ziema, litván - ziema, szláv - zima, görög - kheimon, hatti - gimmanza), s visszautal az óír gemadaig-ra, amelynek jelentése : téli éjszaka. Ennek tükrében a Giamonios szót értelmezhetjük "télvég"-ként, hiszen valóban, a nyári félév kezdetét jelöli - ellenpárja, a Samonios, a tél kezdete pedig joggal fordítható "nyárvég"-nek.

Utolsó adalékként hadd említsem meg, hogy e napot 'Féile Mongfhinne' néven is emlegették, amelynek jelentése: Mongfhionn ünnepe. Monghfionn a Cormac-szótár szerint pogány ír istennő, akit Samahinkor imádtak. Samhain éjszakáját, okt. 31. - ét jelöli az ír Oíche Shamhna, ill. a skót-gael Oidche Shamhna kifejezés.

A kelta népek az évet kétfelé osztották: egy világos (nyári) félévre és egy sötét (téli) félévre. Utóbbinak első napja - s egyben az új esztendő első napja - a hiedelmek szerint különleges varázserővel bírt. A való világ és a természetfölötti közti határ elmosódott - szellemek, tündérek, holtak lelkei és lidércek özönlötték el az éjszakát. A hagyomány úgy tartja, hogy e nap különösen is alkalmas a jövőre vonatkozó varázslatok, jóslások kivitelezésre és a transzcendens szférával történő kapcsolatteremtésre.

A gazdálkodó ember életritmusában ezidőtájt lezárult egy újabb fejezet: véget ért a betakarítás, az aratás. A szorgos munkával töltött nyár után egy passzívabb, vegetatívabb időszak következett. A terményt magtárakban és éléskamrákban halmozták fel; a haszonállatok közül kiválogatták a levágásra ítélteket, hogy a húsuk eledelül szolgáljon a következő zord időszakban, s a maradék jószág nagyobb eséllyel élje túl a telet.

Az ünnep hajdanán három napig tartott (vö: gall trinux(tion) samo(nii) ), s az őszi napéjegyenlőség, valamint téli napforduló felezőpontjához legközelebb eső holdciklus kezdetére esett. Az időzítés valószínűleg a mezőgazdasági munkálatok, illetve vegetációs periódusok és a lunáris naptár összehangolását célozta,- kisebb hangsúlyt helyezett a napünnepekre. Akárhogy is, a középkori Íroszágban a Samhain a legjelentősebb "fesztivállá" avanzsált: a Tara dombján kigyúló szent örömtűz nyomán az emberek tüzeket gyújtottak az otthonaikban és a települések határában. Esetenként két máglyát lobbantottak lángra egymás mellett, s átsétáltak közöttük rituális megtisztulás céljából. A gazdák haszonállataikat is áthajtották a két tűzrakás között, hogy szépen gyarapodjanak és egészségesek maradjanak a következő év során.

A jövendőmondás leggyakrabban a leendő házastárs személyének felfedését célozta, de különféle praktikák szolgáltak a majdani otthonnak, vagy a születendő gyermekek számának kiderítésére (nagyon hasonlóan a nálunk is bevett, igaz, javarészt Nyugat-Európából adoptált karácsonyi jövendölésekhez). A váll fölött hátradobott almahéj alakja például a titokzatos jegyes nevének kezdőbetőjére utalt; a vízbe cseppentett tojásfehérje formája a várható gyermekáldásról árulkodott.

Az ünnep szoros kapcsolatban áll a halál, elmúlás és túlvilág fogalmával - számos motívumával utal rájuk. A jelmezes-maszkos felvonulás (amely hasonló a hazánkban honos busójáráshoz) gael szokás volt, s a Samhain éjszakáján szabadon kószáló ártó szellemek, lidércek kiengesztelését, illetve az ellenük való védekezést szolgálta. Skóciában fehér ruhába öltözött, feketére mázolt arcú fiatal férfiak személyesítették meg a halált. Komikusan hangzik, de fehérrépából (tarlórépából) készült lámpásokat is bevetettek a túlvilág ellen:): a nagyobbaknak még arcot is faragtak, s az ablakokba állították őket, hogy távol tartsák az árnyakat. A szokás megmaradt az újkorban is: a 16. sz-ban a skót vidékeken álruhás férfiak járták az utcákat, később, a 19-20. század során egyre inkább a gyerekeké lett a főszerep. Az ír bevándorlók magukkal vitték e hagyományt Amerikába, ahol hamarosan széles körben elterjedt és igen népszerűvé vált. Természetesen időközben keresztény elemekkel keveredett, s mai elnevezésében - Halloween - az All Hallow's Eve (Mindenszentek éjszakája) kifejezés köszön vissza. Utóbbit egyébként isz. 835 - ben szentesítette az egyház, s később nov. 2. - a is társult mellé, mint Halottak Napja.

A fesztivál jellegére nem csak a kereszténység, hanem a római Pomona-ünnep is rányomta bélyegét. Pomona a gyümölcsök és kertek úrnője volt, s a római kultúrkörben november elseje körül ünnepelték. Amikor a római légiók elfoglalták Angliát, hagyományaikat is magukkal hozták az új földre, s azok keveredtek az őslakosok vallási elemeivel. Talán épp ennek köszönhető, hogy a Samhain ünnepén nagy szerep jut a szezonális gyümölcsöknek, így például az almának, gránátalmának, diónak, stb.

A manapság is oly divatos töklámpások eredetét többféleképp magyarázzák. A legtöbb forrás egy részeges és csalafinta naplopó, Jack történetére vezeti vissza. Jack italozással és duhajkodással töltötte az élete javarészét, ám tivornyáin az ördög is tiszteletét tette. Addig-addig zaklatta Jack-et, mígnem annak elege lett, és rávette őt, hogy versenyezzen vele fára mászásban. Ha Jack nyer, az ördögnek meg kellett ígérnie, hogy nem nyüstöli őt többet. Az ördög ráállt a fogadásra, és se perc alatt fent termett a kiválasztott fa csúcsán - de lejönni már nem tudott, mert Jack egy keresztet karcolt a fakéregbe. Ily módon aztán élete végéig nyugta volt a gonosztól, - ám halála után az "bosszúból" kirekesztette őt a Pokolból. Mivel erkölcstelen és kicsapongó életmódja miatt a Mennybe sem nyerhetett bebocsátást, arra ítéltetett, hogy egyetlen árva fáklyával fölszerelkezve bolyongjon a világok közti határmezsgyén. A lángot egy töklámpásban hurcolja magával, s aki nem akarja, hogy betévedjen az otthonába, az szintúgy töklámpással védekezik ellene.

A történet egyéb verzióiban Jack karaktere változatos (fukar gazda, földönfutó tolvaj, bölcs ember), de a cselekmény lényege ugyanaz: átveri az ördögöt (a kereszt segítségével foglyul ejti vagy megfosztja az erejétől), s így az megígéri neki, hogy nem kerül a pokolra. Halála után aztán egy soha ki nem alvó parázzsal ajándékozza meg, amelynek Jack valamiféle növényi tartót farag, s azzal felszerelkezve nekiindul, hogy nyugvóhelyet találjon magának.

A töklámpás használatára csak a 19.sz végéről, 20. sz. elejéről származó források alapján következtethetünk. Igaz, az ír-kelta folklór már ezt megelőzően is őrzi a Samhain éjszakáján különféle zöldségekből (elsősorban, ahogy azt már említettem volt, répából) faragott mécsesek emlékét. A töklámpásra használatos 'jack-o-lantern' kifejezés a 17. században jelenik meg először, s akkor is 'éjjeliőr' vagy 'lámpás ember' értelemben. Később a jelentése lidércfény-re változott, s csak eztán kerül át a Halloween - fogalomkörbe tökmécsesként.

Még egy tisztázatlan téma maradt, méghozzá Samhain istenség létezésének problémája. Itt-ott belebotlik az ember abba a kétes hitelességű teóriába, mely szerint a napistent Samhain, a halál rosszindulatú ura foglyul ejti október végén, majd összehívja szolgálóit - ártó szándékú szellemek és lidércek sokaságát - s szélnek ereszti őket az emberek világában. Mások szerint az istenség puszta kitaláció, amely a keresztény Halloween-ellenes kampány gerincét alkotja. A magyar nyelvű wikipedia szócikk a következőket közli:

"... Vitatott az ünnephez tartozó kultuszban az emberáldozat szerepe. A keresztény írástudók megemlítenek egy bálványt, Cróm Crúiachot, akinek feltehetőleg emberáldozatokat is bemutattak az ünnepen. Azonban az is elképzelhető, hogy ezek a források a Biblia olyan részeiből is táplálkoztak, ahol magában a Szentírásban is megjelenik az emberáldozat szerepe (például a Hinnóm völgyben Molok bálvány istennek bemutatott áldozat.) Cróm Crúiach léte így tehát nem bizonyított, de megemlítendő, hogy a pogány Hallowe'en ellenes röpiratokban megjelenő Samhain gonosz (kitalált) istenséget róla mintázták. E röpiratok hatására terjedt el az az - egyébként téves - elképzelés, hogy a Samhain szó valójában egy istent, gonosz erőket irányító szellemet jelöl."

E kérdésben nem szándékozom igazat tenni, de az általam olvasott cikkek többnyire a Samhain=Halál Istene tézis ellen érvelnek, méghozzá elég meggyőzően. Valóban el tudom képzelni, hogy e képzettársítás mindössze a félreértelmezett történelmi forrásokon alapuló keresztény propaganda terméke, s a célja csupán az, hogy elejét vegye az ünnephez kötődő pogány hagyományok életben tartásának. Cróm Crúiach ettől függetlenül lehetett valós mitológiai alak, s előfordulhat, hogy épp Samhain idején áldoztak előtte (akár embert is), ám ez korántsem bizonyítja egy Samhain nevezetű, kegyetlen és vérszomjas isten létezését.

Források:

- Samhain, wikipedia - ENG

- Samhain, wikipedia - HU

- Samhain - KWHE, Osara cikke

- Jack-o-lantern - wikipedia . ENG

- Cróm Crúiach - wikipedia - ENG

ajánlott továbbá:

- A Samhainról - ENG (részletes és nagyon alapos etimológia, értelmezés, kifejtés, számos forrás megjelelölésével és idézésével).

No, hát ennyit röviden az ünnepről - remélem, viszonylag megbízhatóan fordítottam le az idegennyelvű szövegeket.

Áldás!

Hulló Eső, 2010-10-26

damh the bard: the mabon

Magyarázat a dalszöveghez: a küszöbön álló napéjegyenlőség pogány körökben közkeletű nevét a walesi Mabon (Maponos, Maponus, Mabon fab Modron, Mabomus) istenségről kapta, akinek anyja Modron termékenységistennő volt. Mabon nevének jelentése 'istenfiú', a fiatalság, a vadászat, a költészet, zene, s az egészség istene. Habár nem áll szerves összeköttetésben a betakarítás ünnepével, Damh rá utal, róla énekel az alábbi sorokban. 

mabon szele jő....

Dal Mabonra

e......................a
Mabon szele jő
h.....................G
Köd-szövögető
C...................D
Ajtón, s ablakon
a................H7
Kopog az idő...

e.......................a
Könnyezik az ég
D............G
Elsiratja még
C.............h
Illanó napok
.........e-E-e
Emlékét

Búcsúzik a nyár
Fák sóhaja száll
Felleg-trónuson
Ül Magyalkirály

Harmattól reszkető
Rozsdás szemfödő
A néma dombokon
Az erdő...

Hová tűn a fény,
S vele a remény?
Nap-Úr szendereg
Álom rejtekén

A föld hideg, kopár
Gyümölcsbe zárva vár
Halálon innen-s túl
Tavasz és nyár

Szunnyad az Istennő
Méhében a jövő
Almamamg, búzaszem
Aranyló szőlőtő

Mint pókhálót tépi szét
Az idő szövetét
A lassan forduló
Évkerék.

a.............................e
Hát járd a táncot még
D....................e
Járd, amíg lehet!
a.............................e
Nevess, ahogyan rég
G..................D
Érezd az életet!
a................................e
Őszre tél, tavaszra nyár
h....................e
Az idő körbejár
a..........................e
Földanya, Napatya
D......................G
Tárt karokkal vár

Lallala..

Hangfelvétel:

(Hulló Eső, 2010-09-19)

lughnasad - ének

Íme egy saját kútfőből származó Lughnasad - dal.

a C G e a
Lughnasad, ó Lughnasad, kalász-ringató
a C d E7
Lughnasad, ó Lughnasad, nyárbúcsúztató
A C d H7 e
Búza arany magvát, Úrnőnk adományát
a C G e a
Lughnasad, ó Lughnasad nyújtja nékünk át

Lughnasad, ó Lughnasad, gyümölcs-érlelő
Lughnasad, ó Lughnasad, szelíd ősz-elő
Nap-Úr arany fénye, mennybolt tüzes éke
Lughnasad, ó Lughnasad ragyogó kincse

Lughnasad, ó Lughnasad, kenyérrel teli kosár
Lughnasad, ó Lughnasad, a föld aratásra vár
Magba zárt ígéret, hogy megújul az élet
Lughnasad, ó Lughnasad, örök a szépséged

O híu Nosháh, O hí Lughnasadh
O híu Nosháh, O hí Lughnasadh
//:O híu Nosháh, O hí Lughnasadh
O híu Nosháh, O hí Lughnasadh://

A hangfelvétel pediglen (ismét a szokásosan fals gitárral - szánom-bánom, bírjátok ki :))

Hulló Eső, 2010-08-13

Minden jog fenntartva:) - vagyis amint az lenni szokott, közzététel, előadás esetén kéretik megemlíteni a szerzőt, valamint haszonszerzés, eladás céljából felhasználni tilos!!!

 

lughnasad

Jobb későn, mint soha: íme egy kis ismertető a hónap aktualitásáról, a Lammas vagy Lughnashad ünnepéről.

" Agusztus 1-én a gabona, az aratás, a termékenység, az új kenyér ünnepét tartjuk. Az ünnep egyúttal a nyár végét és az ősz kezdetét jelzi. Az augusztusi nap még forrón süt, ám a nappalok már észrevehetően rövidebbek, az éjszakák hűvösebbek, a nappali árnyékok hosszabbak - az ősz már a kertek alatt lopakodik.

A görög mitológiában Démétér, a gabonaistennő ilyenkor kezdi el kétségbeesetten keresni leányát, Perszephonét, akit Hádész rabolt el az alvilágba fondorlatos módon. Empedoklész Hádészt a Tűz elemhez köti, és Perszephónét a Vízhez. Titkos házasságuk teszi őket az Alvilág Királyává és Királynőjévé, egyesülésük pedig az ellentétek alkímiai mennyegzője. Hádész a Központi Tűz Ura, Perszephóné pedig az Oldás Úrnője.

Az ünnep a nyári napforduló utáni 40. napra esik, hagyományosan augusztus 1. (ill. a kelta szokásoknak megfelelően: július 31. napnyugtával kezdődik az ünnep). A nap legfőbb istensége Lugh.

Lugh minden mesterség feltalálója. A pénzkeresés, a kereskedelem, a mesterségek, mágusok, harcosok, kézmuvesek, utasok, vándorok istene.

A hagyomány úgy tartja, e nap Lugh halálának ünnepe (ne felejtsük el: a kelta világkép szerint a halál egyben újjászületés is, tehát a temetési szertartás gyász- és örömünnep is egyben.) Valójában azonban nevelőanyja, Taillte halálának megemlékezésére rendelte el a napisten. Taillte vagy Tailtiu a Fir Bolg nép királyának, Mag Mórnak a leánya, később törzse királynője volt, és a Tuatha De Dannan harcosainak köszönhette halálát, akik legyőzték népét, őt pedig arra kényszerítették, hogy irtsa ki nekik a bregi erdőt, hogy ott vethessenek. A királynénak ez túl nehéz feladat volt, gyönge teste nem bírta és belehalt. A legenda szerint egy nagy domb alatt égették el holttestét, a dombot elnevezték róla és itt tartották Írországban az első Lughnasadh-ünnepet. (Tailtean - Telltown, Meath tartomány - alig 15 mérföldnyire Tarától, a Nagy Király székhelyétől.) A mítoszokban Tailtiu a földet személyesíti meg, nem mint asszony, hanem mint Lugh szoptató dajkája. (Érdekesség, hogy Perszephóné neveinek egyike, a Khthonie jelentése: Ő a Föld Alól.)

A fesztivál ürügyén törzsi találkozókat tartottak, cserekereskedelmet folyattak, lóversenyeket, atlétikai versenyeket, különböző játékokat és mesterségbeli versenyeket és szertartásokat rendeztek, valamint nagy lakomát tartottak a nyári aratás első terméseiből. Az ünnep eredetileg tizenöt napon át tartott. Az írek ma is Taillte-játékok néven tartják az ünnephez kötődő szertartásokat.

A játékok egyik eleme a Taillte-menyegző: az ifjú jegyespár jelképes házasságot kötött, - egy lyukas kövön át fogták meg egymás kezét - ami vagy "egy évig és egy napig", vagy a következő Lammasig tartott. Ekkor eldönthették, hogy folytatják a kapcsolatot, vagy - ősi kelta szokás szerint - ugyanazon a helyszínen háttal állnak egymásnak és eltávolodnak, vagy másképp: egyszer megkerülik egymást, így vetve véget a jelképes Taillte-házasságnak. Ezek a próbaházasságok egészen a XV. századig érvényben voltak.

Más brit hagyományok augusztus 6.-ra teszik az ünnepnapot, asztrológiai megfontolásból: e nap régi idők óta "erőpont" a zodiákuson, az Oroszlán szimbólumával. Az ünnep a középkorban a Lammas (Loaf-mass) nevet kapta, ennek jelentése: cipó-mise, és a keresztény kenyérszentelés szertartására utal, amikor az első aratásból sütött cipókat hagyományosan megszentelték. Szokás volt e napon vásárokat is tartani, amik leginkább a társkeresés, kapcsolatteremtés célját szolgálták.

A hagyományos wicca Lughnasad része a kenyérevés és darabjainak tűzbe szórása, vagy más felhasználása a szertartásban, illetve gabona szórása az Istennő képeire vagy jelképeire. Az ünnep színei a vörös és a narancs. A wiccák ilyenkor házi kenyeret sütnek, melyet Nap vagy ember alakúra formáznak az Isten tiszteletére. Az oltárra helyezett, gabonaszálakból készített csutakbabák az Istennő jelképei. Régi szokás elültetni a szertartáson fogyasztott gyümölcs magvait. Ha a magok kicsíráznak és szárba szökkennek, a wiccák gondosan ápolgatják a növényeket, mert ezek az Istennel és az Istennővel kialakított jó kapcsolatuk jelei.

A hagyomány szerint ilyenkor érdemes ellátogatni a mezőkre, földekre, gyümölcsösökbe, gyógyforrásokhoz és tavakhoz.

Az asztalra kenyér kerül, földieper, málna, szeder, makk, vadalma, valamint minél többféle gabona és helyben termő gyümölcs. Torta és almabor zárhatja az étkezést."

Szerző: Osara la Mort, a Kelta-Wicca Hagyományőrzők egyházának főpapnője
Forrás: http://www.wicca.hu/index.php?mod=cikkolvas&cikkid=1166

Saját magam annyit szeretnék hozzátenni, hogy bár az ünnep erősen kötődik Lugh istenség (átvitt értelemben Napatya) figurájához, számomra inkább az Istennőről szól, hiszen a tőle kapott terményekért, gyümölcsökért, egyéb javakért mondunk köszönetet. Az oltárra kerülő és a szertartásban felhasznált ételek, gabonaszemek, csutakbabák mind a Nagy Anya testéből születtek, őt reprezentálják, így közelebb érzem magamhoz őt, mint a már gyengülő fényű Istent, aki fokozatosan visszahúzódik a "porondról". Habár mindabban, amit learatunk, leszüretelünk, leszedünk a következő hónapokban, az Istennővel egyenértékű alkotó-teremtő szerepe van, számomra Lammas és a Mabon elsősorban az Úrnőről, az ő ajándékairól szól - hiszen általuk életet és reményt ad nekünk (ha a közelgő ínséges, zord időszakra gondolunk:)). Míg az Úr lassanként erejét veszti. Földanya továbbra is élettől duzzad, és bőségben füröszt bennünket.
Természetesen nem csak a kézzelfogható mezőgazdasági javakért lehetünk hálásak, hanem minden egyéb ajándékért, adományért, sikerélményért, megvalósított célkitűzésért, ami az eddigiek során elértünk. Habár az éves szintű "kiértékelés" inkább a Samhain vagy a Yule, esetleg az Imbolc vagy Ostara (mint új kezdet) idején aktuális, én most is bátran mondok köszönetet mindazért, amit az istenek jóvoltából kaptam vagy teljesítettem.
 

Áldás (és sok finom gyümölcs) belétek:D!
Hulló Eső, 2010-08-07