erdőjáró

A minap egy kedves ismerőssel és két nagyszerű lóval órákig barangoltunk a környékbeli dombokon, szitáló esőben. Az erdő ismét emlékeztetett rá, hogy nem ésszel kell pogánynak lenni, hanem szívvel. 

a jó pásztor?

A munkahelyemen van egy idős cigájajuh, akit csak 'Öreganyánknak' nevezünk. Öreganyánk harmadmagával - két hozzá hasonlóan élemedett korú anyával és egy vén kossal - érkezett. Előző "gazdája", egy alföldi tenyésztő kapva kapott a kevés szakmai rálátással bíró, könnyen költekező vevőn, aki ráadásul elég nemtörődöm ahhoz, hogy ne foglalkozzon az eladásra kínált állatok életkorával, és jó pénzért rásózta a tenyésztésből kiöregedett jószágokat. 

Eddig tart a beszerző felelőssége.

Miután Öreganyánk és társai a telepre kerültek, senki nem gondolt rá, hogy valamilyen módon elejét vegye a szaporodásuknak. Hiszen a báránykák olyan aranyosak, és persze kellett a turistacsali, meg a "simogatóban" kínozható cukiság. Így aztán mindegyik anya vemhes lett annak rendje és módja szerint. Ketten közülük  szerencsésen megellettek, Öreganyánk esetében viszont, aki ikreket szült, a méhlepény nem lökődött ki időben. A méhe begyulladt, annyira legyengült, hogy lábra állni sem bírt, teje egyáltalán nem volt, mindkét bárány elpusztult. Hetekbe telt, mire sikerült kikúrálni.

Természetesen ezek után sem jutott eszébe a park felett bábáskodó lernai hydrának, hogy elkülönítse őt, biztosítandó a jól megérdemelt békés nyugdíjaséveket. Nem; ehelyett maradt a nyájban, és idén újfent vemhesült. Teje újfent nem volt, a bárány újfent elpusztult, Öreganyánk pedig újfent fekvőbeteg lett.

Csakhogy ezúttal - minden gyógykezelés ellenére - annyi ideig nem bírt talpra állni, hogy időközben amúgy is rendetlenkedő mellső lábai teljesen tönkrementek. Az ízületei begyulladtak, az inai összezsugorodtak az állandó hajlított tartástól; mostanra már erőnek erejével sem nyújthatók ki.

Öreganyánk jelenleg a pajta egy elkülönített sarkában vegetál, az étvágya rendbejött, de a járása sose fog; a lódoktor fogalmazásával élve "ebből sem lesz már énekes halott". A telepvezető a levágását fontolgatja. 

Ez volna a méltó sorsa egy állatnak, aki egy életet töltött az ember szolgálatában? Aki azért ellett, azért adott tejet, azért növesztett gyapjat, hogy hasznot húzhassunk belőle? Aki egy évtizede termel profitot a tulajának?

Ez volna a felelős gazda könyörületessége? "Szegény, ne szenvedjen tovább"? Hát egy idős, ágyhoz kötött nagyszülőnek talán elvágjuk a torkát, minthogy " úgysem képes teljes értékű életet élni" - mert ugyan még újságot olvas, rejtvényt fejt és kötöget, dehát már nem a régi? 

Két évvel ezelőtt egyetlen pillantás a krotáliára vagy a papírokba elárulta volna az állatok korát. Ennek fényében vagy meg sem kellett volna vásárolni őket, vagy gondoskodni arról, hogy ne tudjanak szaporodni. A kos kasztrálása vagy heréinek elkötése teljesen kézenfekvő megoldás - közel egy dekádnyi szorgos nemzés után aligha rokkant volna bele a további férfiúi örömök hiányába. 

Miután Öreganyánkkal kis híján végzett az első ellés, át lehetett volna tenni egy másik birkacsapatba, ahol csak ürük vannak. El lehetett volna különíteni, adni vagy ajándékozni. Egyik sem történt meg.

A másik két matróna közül a csotrogányabb idei báránykájáról még le sem száradt a köldökzsinór, az anyjának már elapadt a teje - szerencsétlen kisjószág visszamaradt a növekedésben, egész nap éhesen bégetve rohangál utánunk, csak azért van életben, mert elég idős ahhoz, hogy elboldoguljon az abrakkal, szénával, fűvel. El lehet gondolni, hogy az anya - akiről Öreganyánkhoz hasonlóan vedlés címén maroknyi csomókban foszlik a szőr, csupasz foltokat hagyva maga után - jövőre milyen esélyekkel néz a várandósság elejébe. Ennek ellenére meg sem fordult a megfelelő kobakokban, hogy ki kéne emelni a tenyészcsaládból.
Az ember, aki gátlástalanul élősködik az élővilág maradékán, amíg pénzt tud fejni belőlük, majd hulladékként dobja félre őket, ha már többet visznek, mint amennyit hoznak, a Föld rákfenéje. A minket szolgáló élőlények értékét anyagiakban mérjük. Táplálásukért cserébe elvárjuk, hogy sorozatos áldozatokat hozzanak a kedvünkért: szüljenek, hogy legyen mit levágni, tejeljenek, hogy legyen mit meginni, növesszenek bundát, hogy legyen mit viselni, zsírosodjanak, hogy legyen mivel sütni, hízelegjenek, hogy jól érezzük magunkat tőlük. Ha már nem termelnek elég bevételt, érdeklődést, szórakozást, igyekszünk rövid úton megszabadulni tőlük.

Hát ilyen "a jó pásztor"?!

pofonok

Ma kaptam az első igazi pofont az élettől a vallások kereszttüzében állva. Sógorommal, Kendével az utóbbi évben már-már baráti viszonyunk alakult ki, s a korábbi, bizalmas beszélgetéseinken felbuzdulva emailben megpendítettem neki néhány témát a kereszténység és a Szentírás kapcsolatáról.  Azt reméltem, mint elkötelezett és gyakorló keresztény, s egyben az enyémnél jóval több élettapasztalatot felmutatni képes ember egy-két gondolattal hozzásegít a bennem megfogalmazódó feloldatlan ellentmondások és - bevallom, egy ortodox hívő számára meglehetősen idegborzoló - kérdések megválaszolásához. A levélben többszörösen bocsánatát kértem az esetlegesen felzaklató, tiszteletlen vagy bántó sorokért, amiket nyers őszinteséggel, átgondolatlan spontaneitással írtam le (reménykedvén, hogy a barátságunk elbírja a szépen becsomagolt, gondosan kicifrázott körmondatok hiányát). Egy utólagos, amolyan post scriptum jellegű emailben pedig korábbi beszélgetésünk kapcsán született eszmefuttatásomat küldtem el neki.

A válasz ma érkezett. Kende nem vette túl jól a lapot. A megbántott önérzet hangján leteremt; neki, mint az 'élet izzadság,-és szarszagú valóságával szembenéző', igaz keresztény emberré cselekedetein keresztül válni kívánó, dolgos családapának, aki minden erejét a munkába öli, nincs ideje 'felesleges szócséplésre', arra, hogy 'tudálékos okoskodásba' meneküljön. Felvetett kérdéseimre nem válaszolt, ellenben a stílusomat pökhendinek nyilvánította; válaszából - jó keresztényhez méltón - nem maradtak ki a többé-kevésbé burkolt, személyeskedő sértések sem. Végül az is bebizonyosodott, hogy hiba volt elpöttyintenem neki természethívő mivoltomat: anélkül, hogy érdeklődött volna a hitem mibenléte iránt, anélkül, hogy bármi fogalma lenne arról, miként és hogyan látom a világot, milyen úton-módon értelmezem a Teremtőt, az isteni szférát, a természetfelettit, gunyorosan így nyilatkozott: ... '[mi keresztények] nem mazsolázgatjuk ki a különböző vallásokból, ami nekünk tetszik, így formálván Teremtőként magunknak egy saját vallást...'. 

Annak tükrében, hogy a keresztény vallás hány és hány más nép hitvilágából, mitológiájából, kulturális hagyományaiból és rítusaiból építkezik, ez a mondat önmagában is rossz vicc. De nem a szemellenzős struccpolitika teszi fájóvá igazán, hanem az a lekicsinylés, ami a szavakból árad. Amit Kende úgy fogalmaz meg, hogy közben lényegében semmit nem tud a hitemről.

Az igazi biliborulást a 'ha megütik a jobb orcádat, tartsd oda a balt is' szentenciával kapcsolatban monitorra vetett soraim okozták. Kende és nagynéném, aki néhány napig nálunk vendégeskedett, egyaránt úgy vélték, hogy e frázis valamiféle idealisztikus mérce, ami azonban a mai világ (konkrétan az üzleti szféra) kegyetlensége közepette aligha megvalósítható. Node Jézus idejében sem volt békésebb az élet, szelídebb a kereskedelem; nem beszélve arról, hogy a zsidóság római iga alatt, elnyomói önkényuralmának kiszolgáltatva, háttérbe szorított kisebbségként élt. Nem övezte őket olyan jogi és anyagi stabilitás, olyan állampolgári státusz, olyan fogyasztói kényelem, mint ma bennünket; igen, lehet ógni-mógni - van is min - a magyarországi helyzet miatt, de az életünk egy világviszonylatban fejlettnek számító kapitalista társadalomban még így is komfortosabb és biztonságosabb, mint az övék volt. Aztán meg ott vannak a rabszolgák, akik körében nagy intenzitással kezdett terjedni a krisztusi hit (érthető, hiszen a földi szenvedésekért cserébe örök túlvilági boldogságot ígért): naponta korbáccsal, bottal, tettleges fizikai bántalmazással kellett szembenézniük, áruként, állatként adták-vették, cserélték őket, sorsuk a gazdáiktól függött. Jézus mégis azt mondta nekik: 'fordítsd oda a másik orcádat is'. Ha akkor volt aktualitása e felszólításnak, ma ne lenne, mert ma már túl kemény az élet hozzá?!

Kende persze saját személyén keresztül értelmezte a gondolataimat: mintha azt állítottam volna, hogy hitéhez méltatlan módon lerázza magáról e nehéz, de szép kötelességet. Azt hiszem, ezzel (akaratlanul is) sikerült alaposan belegyalogolnom a lelkivilágába. Így aztán - jó keresztényhez illőn - visszaütött; anélkül, hogy támadás érte volna... 

Nagy levegőt vettem, lenyeltem a könnyeim, írtam neki, szabadkozó hangvételben (noha már korábbi leveleimben is jóelőre apologizáltam azért, ha esetlegesen megbántanám); finoman rámutattam, hogy egy vallásantropológiára szakosodni kívánó néprajz-hallgató esetén a gondolkodás, kérdésfelvetés, 'tudálékos okoskodás' szakmai ártalom. Hogy az élet valósága nem ugyanaz mindenki számára, s hogy nem csak egyféleképp válhat értékessé az ember. 

Azóta is dühödt darazsakként zsonganak a fejemben a gondolatok; könyörületesebb pillanataimban a bocsánatáért esdeklők, gonoszabb perceimben azok, amelyek éles kritikával rámutatnak, hogy válaszlevele egyes részei maguk bizonyítják: valóban képtelen a krisztusi alázatra, elnéző türelemre. 

Kíváncsi vagyok, ha bocsánatot kérni nem is, megbocsátani tud-e. 

Időnként a valóság fájdalmasabb oldalának rohan neki az ember teljes sebességgel. 

a tavasz szele

Tavaly ilyenkor már jóformán a tavasz közeledtén lelkendeztem, és most sincs ez másképp. Az idő odakint... hmmm, mámorító. Minden porcikám a szabadba kívánkozik: legszívesebben felrúgnám a rám telepedő tanulmányi kötelezettségeket és az erdő mélyére futnék. Ehelyett a monitor előtt görnyedek, próbálván összehozni egy tízoldalas recenziót egy, a történetírás módszertanáról szóló tanulmánykötetről. Közben pedig tombol bennem a bolondos szertelenséggel jelentkező 'nyár-életérzés': ezzel a címkével szoktam összegezni a felfedezés izgalma utáni vágyat, a kalandok, az idegen, újszerű tapasztalatok, a messzeség, a kitárulkozás és elszabadulás iránit sóvárgást, ami rendre elönt az ilyen változásokkal teli, szeles-napos, energiától duzzadó időben. Az efféle hiányérzetre átmeneti szépségtapaszul szolgálnak a különböző, kelet-közép-európai népzenei alapokra épülő világzenét, valamint balkáni, - és tradicionális cigánymuzsikát játszó együttesek. Pillanatnyilag a Dikandáé a dobogó: 'Ajotoro' c. albumukat hallgatom. Íme egy kis ízelítő az együttes zenei világából :). 

ne ráncigáld az alvó sárkány bajuszát

Először azt a címet akartam adni a bejegyzésnek: 'mindennapi csodák'. Merthogy ilyesféleképp éltem meg Uzonka válaszlevelét a nagy konfesszióra. Lelkiismeretfurdalásom támadt, amiért korábban szemellenzős, konzervatív, rigorózus kereszténynek könyveltem el őt - a pogánykodásomra adott reakciója megdöbbentően toleráns, nyitott és kulturált szemléletmódot tükrözött. Nemcsakhogy nem botránkozott meg, de érdeklődött, kérdezett.

No, ezen nekibuzdulva belemelegedtem, és - gondosan megfogalmazott, felhasználóbarát csomagolásba ágyazott szavakkal - meséltem neki spirituális útkeresésem főbb állomásairól, az újpogány mentalitás alapköveiről, a wiccáról. Féltem, hogy ez már megfekszi a gyomrát, hiszen - többek között személyes tapasztalatok révén - tisztában vagyok vele, hogy az európai, keresztény, polgári (értelmiségi) kultúrában az újpogányság számos szokatlan elemével idegenül, sőt, olykor kimondottan nevetségesen hat. A nyugati műveltség tudományelvű, racionális táptalaján (és esetenként konzervatív keresztény vallásosságán) szocializálódott átlagember számára - tisztelet a kivételnek - sok tekintetben nehezen emészthető a természethívő mentalitás és minden, ami vele jár. 

Mindezek miatt néhány szabadkozó frázissal élve előrebocsátottam: tudom, hogy hirtelenjében elég sok mindent zúdítottam rá, s megértem, ha netán némi berzenkedésre készteti az infódömping. Reméltem, hogy nem néz élből hülyének, amiért létjogosultságot előlegezek meg a feltételezésnek, miszerint az angyalokon kívül más mitikus lények is létezhetnek, vagy épp hiszek a mágia valós voltában és működésében. Igyekeztem hangsúlyozni, hogy nem vagyok eszement diliházi szökevény, és mindezt a szükségesnek vélt körítéssel cifráztam.

A válaszlevelében Uzonka nem hazudtolta meg önmagát: a mail soraiba immár némi epét is csöpögtetett. De - rendkívül kellemes meglepetésként - továbbra sem a vallási hozzáállásomat kritizálta. Nem; amiatt emelt szót érezhető megbántottsággal, hogy megfeledkeztem róla, hogy öt-hat évnyi egyetemi tanulmányai, teológiai végzettsége és hittantanári gyakorlata révén többet tud a hitrendszerek kialakulásáról, fejlődéséről, s a kereszténység történelméről, múltjáról, mint egy 'laikus', - ergo számára nem ismeretlen tény, hogy Róma más vallások elemeiből építette a várát, vagy hogy a mágia az emberiség fejlődésében, kultúrájában kulcsszerepet játszott, ésatöbbi.. Megfogalmazásából érezhetően kicsendült a vallást 'pusztán' napi gyakorlatként művelő, de azt mélységében nem tanulmányozó krisztus-hívők iránti szolid lenézés. Nyilvánvalóan - ismétcsak - úgy érezte, nem méltányolom eléggé az iskolázottságát és műveltségét, s megalázó módon egy kalap alá veszem az utca keresztényével.

Azon túl, hogy ez az énközpontúság és alig burkolt önteltség meglehetősen visszatetsző, újfent elkeseredtem egy picit: annyira nehéz így társalogni valakivel! Az Uzonkával való kommunikáció - apró-cseprő és komolyabb ügyekben egyaránt - olyan, mintha milliónyi hímes tojáson kéne átevickélnem, hogy elérjem a célom. Nem számít, ha lábujjhegyen járok, sőt, ha leadok tíz kilót csak ezért, előbb vagy utóbb egy sereg gonosz kis tikmony fogja magát, és hangos recsegés-ropogással összetörik. 

Ha felületesen vagy túl őszintén, spontán módon fogalmazok, ugyanúgy kihámoz belőle valamit, amibe beleköthet, mintha - a pontosság kedvéért, elkerülendő a félreértelmezést - körültekintő óvatossággal válogatom meg a szavaim.

Már az első levele után úgy éreztem, jobb lesz nem belemenni a témába túlságosan, hanem megmaradni ezen a jóindulatúan távolságtartó, intellektuálisan toleráns, "te járd a te utad, én is járom az enyém' szinten. Mert még a legnagyobb tisztelettel és a legelfogadóbb jóindulattal megkezdett, vallási különbségeket boncolgató társalgás is magában rejti a személyessé fajulás veszélyét (és nem csak Uzonka részéről - én is hajlamos vagyok belelovallni magam a témába). Errefel ki gondolta volna, hogy minden igyekezetem ellenére egy stilisztikai banánhéjon fogok elcsúszni.

Persze korántsem vészes a helyzet. Végtére is le tudom nyelni, ha valaki azt vágja a fejemhez, hogy úgy prédikálok, mint jóatyánk. Összességében az élmény továbbra is pozitív. Uzonka reakciójától tartottam a legjobban, és lám, úgy tűnik, élve megjártam a sárkány barlangját.

De azért nem fogom kipróbálni, vajon hogyan tűri, ha még táncra is perdülök az orra előtt.

:)

Áldás!

Eső

bombariadó

Meglehet, ostobaság volt, de egy, a szüleink nagyszülői teljesítményét méltató, hosszúra nyúló levélváltás záróakkordjaként megírtam Uzonkának, hogy letértem az anyaszentegyház által kitaposott ösvényről. (Ha valaki netán nem érti, hogy lyukadt ki a gyerekvigyázásokkal kapcsolatos vita az én templomba járási szokásaimnál, tájékoztatásul közlöm: szerencsésnek mondhatom magam, amiért Uzonka csak hitbéli gyarlóságaimra és pasiszerzési fogyatékosságaimra tett finom, szarkasztikus célzást. Máskülönben elő szokott kerülni a diplomáim száma, a tény, hogy nincs nyelvvizsgám, munkám, csemetém, összességében olyan fenemód tökéletes életem, mint neki. Ezúttal olcsón megúsztam).

Kíváncsian várom a reakcióját. A korábbi online csörteváltásokhoz képest nagyon kulturált hangvételű, már-már testvériesen békés mederben folyt az emailezés; ki tudja, még az is lehet, hogy kellően érett, felnőtt és elfogadó hozzáállást tanúsít majd.

Bocsánat, hogy már megint a családi gondokkal huzakodom elő, de talán nem vagyok egyedül a problémával, miszerint: hogyan tudassam vérkeresztény famíliámmal, hogy pogány lettem? Öt nagy testvérből négyen már átestek a tűzkeresztségen (a sógoraim ugyanakkor aligha), a két legjobb barátom és a szüleim detto; csak Uzonka és Kende volt hátra (nem véletlenül hagytam őket a végére: egyrészt mélységes vallási elhivatottságuk okán, másrészt tény, hogy közel laknak, és egy esetleges bizalomvesztés kínossá teheti a napi találkozásokat). Mégis, a várható vulkánkitörés ellenére hatalmas megkönnyebbülés öntött el, amikor a 'küldés' gombra klikkeltem. Igaz, az unokahugik, unokaöcsik előtt továbbra is titkolózni fogok, de legalább a család felnőtt tagjait tekintve nem kell többé hazugságban élnem. 

Áldás!

Eső

második fogás: további nyafogás

Tartozok némi magyarázattal az alábbi kirohanáshoz.

A rosszkedv akkor kezdett körvonalazódni, mikor Uzonkáékkal lementünk a partra megnézni az aug. 20. - ai tűzijátékot. A szabadtéri színpadon épp rock-koncert zajlott, és a nyüzsgő tömegben meglegyintett a nyári esték bulihangulata. Szinte hiányozni kezdett a cigarettafüsttel körített állott söríz, a dübörgő hangorkán, a könnyed partiflört, a vadulás. Szerettem volna egy üveg Soproni Démonnal a kezemben a színpad előtt ugrálni, és sikítva csápolni a megfelelő részeknél. Karjaimban a legkisebb unokahúgommal feltettem magamnak a kérdést: miért a nővérem családjával jöttem ide? Miért nincs olyan baráti köröm, akikkel a   közönség soraiban tombolhatnék?
Hadd szögezzem le, hogy nem vagyok az az alkat,  aki úgy mozog az éjszakában, mint hal a vízben. Sosem tudtam igazán elengedni magam; nem jártam koncertekre, szolid sörözéseket és hajnalig átmulatott táncházakat leszámítva nem buliztam. A márciusi gerecsei alakításomig mindössze egyszer rúgtam be. Mindig átkozottul összeszedett, felelősségteljes, józan jókislány voltam, aki a szórakozásban is szem előtt tart bizonyos kultúrmércét.

Talán rosszul csináltam. Mert most, huszonöt éves koromra, mikor már túl kéne lennem az 'ereszd-el-a-hajam' fázison, mikor a jövőm megalapozásán kéne munkálkodnom, mikor már nem szabadna (?) a pillanatnak élni, kétségbeesett vágyat érzek, hogy kirúgjak a hámból. Talán a körém fonódó kötöttségek elől menekülnék? - nem tudom. Nem akarok megállapodni, elkezdeni a babák sorozatgyártását, és megadóan belesimulni a fásult anyukalétbe. Miközben velem egykorú barátaim a családalapítás különböző fázisaiban vannak, én szeretném bepótolni mindazt, ami a kamaszkoromból kimaradt. A gondolattól, hogy már most minden elintézett legyen az életemben, kiráz a hideg.
Aztán belebotlottunk egy utcazenész csapatba - a világ legédesebb raszta srácai vitték a prímet - csehtamást játszottak, valakimondjameget, hairt, és megint összeszorult a szívem. Hová tűntek azok a haverjaim, akikkel én is letelepedhetnék egy poros járdaszegélyre, hogy énekelgessünk? Míg tizenéves kiskamaszként a gitár jóformán a hátamra volt nőve - Erdélytől Örményországig mindenhova elkísért - most legfeljebb a szoba magányában veszem elő. Bátyámmal még a Pirin oldalában, egy dohos menedékházban fagyoskodva is furulyát ragadtunk - jóformán alapfelszerelésnek számított a magashegyi túráink során. Emlékszem, mikor egy májusi Triglav-mászás során havas meredélyen ereszkedtünk alá. Mindenki egy kicsit be volt gazolva, mert rohadt egy lejtő volt (tesóm kedvese szánkázott is lefelé valamennyit, nem éppen önszántából), alján egy lavina által romba döntött kalyibával - így aztán, enyhítendő a parát, fennhangon énekeltük az 'I like the flowers' - t. Mikor vitorlástúrán beleragadtunk a szélcsendbe valahol a nyílt víztükrön, az alkonyi fényeket felváltó halovány csillagok alatt gitároztunk.
Hova tűnt az életemből ez a bohém szertelenség, ez az életvidám szabadság? Miért nem elég akarnom, elképzelnem, kívánnom, hogy újra részem lehessen benne?
Hátszóval, a huszadika megadta az alaphangot. Persze önmagában nem lett volna elég a kedélyem ily mérvű oxidálásához: de hozzácsapódott a jövőmmel kapcsolatos bizonytalanságok sokaságához. Már hónapok óta kínoz a gondolat, hogy hogyan tovább: egymásnak homlokegyenest ellentmondó vágyak, álmok és tervek között vergődök. Egyik felem szeretne világot látni, utazni, külföldre menni; új emberekkel megismerkedni, számos munkát kipróbálni pusztán a móka kedvéért, talán kicsit leszédülni a polgári jólét piedesztáljáról; a másik felem hosszútávú álmokat dédelget néprajztanulásról, gyógynövénytermesztésről, állattartásról és jurtalakó nomádkodásról. Közben valahol a tudatom peremén egy mini bridgetjones napról napra epésebben figyelmeztet a pasitlanságomra.
S mintha nem lenne elég ennyivel elbírni, hamarosan megérkezik Ajnácska, hogy a saját belső szörnyeit is rám zúdítsa. Ó, tudom, milyen kegyetlenül hangzik ez. Miután minden hidat felégettem magam mögött, s csupán egyetlen érdemi barátnőm maradt, még az ő jelenlétét is terhesnek találom. Egyszerűen nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy támogatást és vigaszt tudjak nyújtani neki. Kétgyerekes anya, aki a teljes idegösszeomlás szélén áll, a házassága a csődbejutás határán billeg, a mindennapjait pokollá teszik az acsarkodó szomszédok, az anyóssal-apóssal összerúgta a port, a férjétől pedig mind jobban elhidegül. Ahogy én, ő is meglehetősen magányos: ugyan sok régi évfolyam,- és iskolatárssal, cserkész ismerőssel és  soproni néptáncossal ápol jó viszonyt, igazi barátja talán egy-kettő ha van. Mikor találkozunk, mindig kipakol: tudom, mekkora szüksége van rá, tudom, mennyire kétségbeesetten vágyik arra, hogy bátorítást kapjon, hogy megértésre leljen, de fogalmam sincs, meddig bírom még. Különösen így, hogy a saját életemmel sem tudok dűlőre jutni. Rettenetes perszóna vagyok, de a látogatásuk gondolatára is görcsbe rándul a gyomrom.
S ennek kapcsán végül persze kénytelen vagyok szembenézni önnön kényelmességemmel, önzésemmel, gyávaságommal is. Nem mondhatnám, hogy a tükör, amit az elmúlt pár év történései tartanak elém, különösebben hízelgő képet festene rólam. Időnként egy-egy esemény óhatatlanul kikényszeríti belőlem a saját hiányosságaimmal való elszámolást: ebben a lelkiállapotban aztán arculcsapásként ért a spanyolországi túráról készült fotósorozat, ami egy másik ember sikerességét fémjelezte a szememben.
No, nem azért írtam le mindezt, mert a blogon keresztül remélek megoldást találni a gondjaimra. Dehát ez mégiscsak egy webnapló, nem szólhat csupa boldogságos dologról. A jövőben majd igyekszem visszakanyarodni a kevésbé személyes témákhoz. Addig is -
Áldás!

Eső

figyelem: kulturálatlan női hiszti következik hrabali körmondatba ágyazva

...mikor legszívesebben sírva fakadnál, noha nincs semmilyen ésszerű okod rá, noha nem történt semmi visszavonhatatlanul tragikus, épp csak az életed: csupán hogy egy barátod arra a spanyolországi csavargásra, ahová eredetileg téged hívott, végül egy szöszke zsebcsibével ment, és mikor azt gondoltad, már túlléptél ezen, a kiránduláson készített fotóit elnézve megszakad a szíved, és még azt sem tudod, voltaképpen miért is: mert sajnálod, hogy lemaradtál ennyi szépségről, vagy mert gyönyörű képei olyan találóan ragadják meg a táj lelkét, hogy szinte haragudni sem tudsz rá; közben mégis velejéig átélten gyűlölöd, mert céltudatosan megvalósítja, amit eltervez, mert nem érdekli, hogy a teljes létbizonytalanság állapotában él napról-napra, mert megtalálta azt a kifejezőeszközt, amin keresztül meg tudja változtatni a világot, mert az élete egy rohadt sikertörténetnek tűnik, hiszen még a mélypontokon is töretlen derűvel siklik át, és örök optimizmussal legyint arra, hogy nincs diplomája, nincs bejelentett munkája, felesége, családja, önálló lakhelye, ami mind valóban lényegtelennek tűnik, látva, hogy nélkülük is megvalósítható a boldog és teljes élet, miközben a te nyári terveid sorra dugába dőltek önnön gyávaságod és alkalmatlanságod miatt, a jövőképed egyre kaotikusabb,   majd szétvetnek az egymásnak ellentmondó vágyak, tervek és álmok, folyton-folyvást a társtalanságodon görcsölsz, úgy érzed, megfulladsz az otthon nyomasztó egyhangúságában és feszültségekkel teli légkörében, ahelyett, hogy a saját életedet élnéd, másokéhoz asszisztálsz, egy helyben toporogva gyötrődsz a holnapon, s közben mizantróp különccé keseredve mindenkit elüldözöl magad mellől; és még ahhoz sem vagy elég bátor, hogy sikítva tombolj, mikor...

holdanya táncol, ezüstfehér...

Múlt hét csütörtökön megtanultam, mit jelent az isten-félelem.

Uzonkáéknál töltöttem az estét - gyerekcsőszi tisztségben - , mert nővérem és férje látogatóba mentek egy baráti házaspárhoz. Miután a porontyok kidőltek, belekuporodtam a teraszajtó előtt álló óriási fotelbe és megpróbáltam olvasgatni egy kicsit; hamarosan azonban az éji homályt eloszlató Hold vonta magára a figyelmemet. Mivel esedékes lett volna az esbat, kisettenkedtem a házból, és a lépcsőre ülve gyönyörködtem az égitest látványában, amely fehér tüzű gyémántkorongként sziporkázott a köréje gyűlt pamacsfelhők gyűrűjében. Elképesztő volt a fényereje: az ég a szokásos bársonyfekete helyett fakó szilvakékben játszott, a felhők piszkosfehérnek tűntek, a földön ki lehetett venni a fű zöldjét, a lépcsőkorlát tégláinak terrakotta-vörösét, a hintaállvány barnaságát. A déli horizonton legyezőalakba rendeződött, halovány fénypászmaként omlottak a láthatárra a fellegeken átszűrődő holdsugarak.

A látvány szépségétől csordultig teltem áhítattal; s ahogy szemléltem, egyszerre rámzúdult az Istennő szinte tapintható jelenlétének mámorító érzete. Olyan elevenen, olyan lélegzet-akasztóan hullámzott körbe a Hold bűbájos energiája s rajta keresztül a Nagy Anya ereje, hogy kirázott a hideg; tudom, enyhén szédülni kezdtem, s el kellett takarnom az arcom, mert megrémültem az érzések súlyától. Nem bírtam tovább nézni az éjszaka lenyűgöző tündöklését; fenséges szépségéből az Istennő ragyogása áradt. Hangtalanul elmormoltam a szokott invokációt, s közben beburkolt, reámsimult Holdanya kisugárzása, én pedig - nos, egyszerre féltem és örültem, és próbáltam nem elsírni magam. Továbbra sem mertem fölpillantani, csendesen énekelni kezdtem és megvártam, míg lecsillapodik körülöttem az a hihetetlen energiahullámzás. Hogy őszinte legyek, attól féltem: ha most fölnéznék, talán a saját két szememmel látnám az Istennőt, ez az opció pedig, bevallom, elrettentett.

Soha nem szerettem az istenfélelem szót. Mindig a középkori, 'büntető' egyház álláspontját láttam benne, miszerint Isten haragvó úr, aki lesújt a bűnösökre; és csak azt kíméli, aki a jámbor birka rettegésével és tiszteletével hajlik meg előtte. Nem értettem, miért kéne félni valakitől (vagy félni valakit), akit szeretünk, akiben bízunk, aki szülőként gondoskodik rólunk. 

Most azonban megtapasztaltam, hogy milyen érzés egy nálam sokkal-sokkal hatalmasabb lénnyel, jelenséggel, létezővel találkozni, a jelenléte súlyát a saját bőrömön érezni, s szembesülni az emberi léptéket messze túlhaladó nagyságával. Minden örömem és áhítatom ellenére ösztönös félelmet ébresztett bennem ez az élmény, ugyanúgy, ahogy az elemi erejű természeti jelenségek, gigantikus természeti képződmények is ösztönös félelmet ébresztenek többségünkben - talán mert érzékeltetik velünk, milyen parányiak és törékenyek vagyunk a bolygó őserőihez képest. Megértettem, hogy az isten-félelem nem feltétlenül negatív fogalom, s hogy alig van halandó, aki, először szembesülve az istenivel a maga teljességében, ne érezné azt. 

Annak ellenére, hogy nem tartottam gondosan megkomponált szertartást, nem állítottam feldíszített oltárt, nem költöttem alkalomhoz illő fohászokat, mélyebb nyomot hagyott bennem ez az esbat, mint az összes többi. Köszönet érte az Istennőnek.

Áldás!

Eső

a grincs színre lép

Bizonyára velem van a baj, de egy idő után az agyamra megy a nagycsaládi nyüzsgés. Mintha a szociális készségeim egy jól meghatározott limittel bírnának, előbb-utóbb besokallok. Az elmúlt hétvégén kecske-partit tartottunk a legkisebb nővéreméknél (a kecskét már hétközben levágták és feldolgozták a tesómék, így ránk, vendégekre csak a fölfalása maradt). Szép volt, jó volt, továbbá hangos, lármás, meglehetősen sűrű, de nagyon élveztem. Hazaérve azonban már alig volt energiám strandra menni Uzonka családjával. Persze nem csak mert a gyerekek előszeretettel nyúznak (ezúttal amúgy sikerült kikerülni a tűzvonalból: két idősebb unokahúgommal beúsztunk a mélyebb vízbe, és elcsacsogtunk mindenféle csajos dolgokról). Uzonkáék nehéz emberek. Egyéb programjuk miatt nem vettek részt a kecsketoron, de Uzonka így is rágörcsölt arra, hogy kimaradtak egy családi eseményből (talán mert eleve nem lettek meghívva rá?), és mohón itta legidősebb leánykájának (aki viszont eljött velem) a hétvége vélt és valós negatívumait ecsetelő szavait. Olyan volt beülni kis családjuk körében a kocsiba, mintha egy lövészárokba pottyantam volna: kifent fegyverek, harcikedv és megvető ellenségesség vett körül. Míg megtettük a vízpartig hátralevő nagyjából öt kilométert, Uzonka és Kende szavaikkal felszabdalták, kibelezték, ledarálták és szőnyeg alá söpörték legkisebb nővéremet és annak férjét. Én meg azon gondolkodtam, vajon miért van az, hogy az öt nagytestvérből négyen tökjól megértjük egymást, Uzonka viszont folyamatosan feszültséget gerjeszt maga körül. Az állandó elégedetlensége, az, ahogy kényszeresen összeveti a maga eredményeit, élethelyzetét másokéval, ahogy szüntelenül a középpontba akarja tolni magát és a családját, ahogy mániákusan belefolyik az egész rokonság minden ügyes-bajos dolgába (olyannyira, hogyha Ausztráliában tüsszent egyet a nagybátyám, és ő nem szerez róla tudomást rögvest, megsértődik, amiért megint lemaradt egy hírről), rendkívül nehezen elviselhető személlyé teszik. 

Egyszóval ültem a kisbusz hátsó fertályán és hallgattam a klánfőnök harci énekét, közben pedig szép lassan növekedésnek indult bennem egy parányi grincs. A grincs tovább hízott tegnap délután, mikor gyerekvigyázás címén a hintán ábrándoztam (miközben a kölkek odabent a Disney chanelen lógtak), és - balszerencsémre - végighallgattam Uzonka vérmes telefonbeszélgetését legidősebb nővérünkkel. S noha csak időnként jutott el a fülemig egy-egy kivehető szófoszlány, a hangnem és a tónus így is világosan árulkodott a fennálló paprikás hangulatról. 

Ma estére mozizást tervezünk az unokahúgommal. Azt hiszem, venni fogok a grincsnek egy csomag chipset, esetleg egy pofa sört, és reménykedem, hogy átmenetileg sikerül elhallgattatni.

Áldás!

A grincs

- intermezzo -

Miközben a szerszámoskamrában álló ódon ruhásszekrény alsó polcán kuporogtam – haladó jógapozíciónak is túlontúl nyakatekert testtartásban – volt időm elgondolkodni azon, mit is jelent 25 évesnek lenni. 

A múlt héten töltöttem be a rettegett életkort, ami után minden lépéssel közelebb kerülök a harminchoz, mint a húszhoz; ami után az út már csak a kérlelhetetlen megöregedés feneketlen bugyra felé lejt.

A rám nehezedő nyomást semmivel sem tette könnyebbé, hogy számba vettem, a testvéreim hova jutottak ennyi idősen. Két nővérem dolgozó családanya volt; a legkisebb Párizsban élt, a Sorbonne-ra járt és romantikus szerelembe bonyolódott egy arab sráccal. A bátyám az ELTE TTK doktori iskoláját gyűrte, hol Pesten, hol a CERN-ben. 

És én? Nos, én épp bújócskát játszok az unokahúgaimmal és az unokaöcsémmel. Ha pedig túltekintek a szekrény – meglehetősen szűkre szabott – keretein, nem látok egyéb érdemi produktumot tíz tyúk, nyolc degu, két tengerimalac és két varjúfióka napi gondozásán kívül. Ez lettem hát: a hóbortos nagynéni, akinek kecskekoponyák lógnak a falán, aki a tanulás terheit némi sámándobolással enyhíti, aki tökéletesen hasznavehetetlen végzettségeket halmoz egymásra, titkon remélve, hogy megüti a lottófőnyereményt; aki kényszeres állatbolond, aki meglehetősen tehetségtelenül egy kerek nádszőnyeggel igyekszik leplezni a padló közepére festett gigantikus pentagrammát, aki bármikor kapható egy kis fogócskázásra, és juszt sem hajlandó besorolni a megállapodott, önelégült háziasszonyok regimentjébe. 

"But you now what? I kind of enjoy it". :)

családi kör

Átjöttek Uzonkáék, jó volt, szép volt, pukkadásig tömtük a hasunkat mindenféle finomsággal, aztán kidobóztunk meg fociztunk a gyerekekkel az udvaron (Uzonka és Kende is beállt, utóbbi ünnepi zakójában, vasalt ingében és pipec gyapjúmellényében. Éljen a játék!!!:)). Utána feltömegeltünk a szobámba, és rácuppantunk a youtube-ra. Uzonka és Kende Jézus Krisztus Szupersztár-részleteket akart mutatni a csemetéknek, s közben persze beszélgettünk a húsvéti ünnepkör eredetéről, Jézus életéről, satöbbi. A legidősebb leányzó a Getszemáné-kertben játszódó jelent láttán felvetette: vajon nem maga Jézus irányította úgy az eseményeket, hogy Júdás elárulja őt? Nővérem persze - a hivatalos egyházi tézisek szócsöveként - azonnal elhárította a gondolatot. Felhívtam a figyelmét a '70-es években megtalált, de csak 2002-ben nyilvánossá vált 2.-3. századi kopt kéziratra, amely a Júdás evangéliuma címet viseli. A szöveg szerint Jézus kérte meg Júdást, mint legbensőbb bizalmasát, hogy "árulásával" segítsen beteljesíteni messiási küldetését (hiszen ha jobban belegondolunk, önként vállalt mártírhalála megváltói mibenlétének kulcsmozzanata). A tudósok természetesen csak azt tudták meggyőzően bizonyítani, hogy a papirusz és a rajta szereplő írás eredeti, nem hamisítvány: az általa hordozott szellemi tartalom hitelessége (vajon az események egzakt megörökítése? vagy szerzője sajátos, egyéni meglátását tükrözi? netán egy alternatív gondolkodású keresztény felekezet értelmezése szerint tárja elénk az utolsó vacsora történetét? vagy puszta fantáziaszülemény?) továbbra is kérdés. Uzonka persze hírét sem hallotta, s amint elhangzott részemről az 'apokrif' kifejezés, azonnal elpöckölte a témát. Ismét megdöbbentett ez a szűklátókörűség. Hogy melyik szöveg apokrif és melyik nem, emberek döntötték el, politikai-hatalmi-vallási érdekek alapján. Egy irat tartalmát nem minősíti a hajdani egyházatyák által végzett besorolás. Ráadásul Júdás evangéliumát megvizsgálni nem volt lehetőségük a kereszténység pátriárkáinak - hiszen csak az ezredfordulón látott napvilágot ismét, közel tizennyolc évszázadnyi eltemetettség után (igaz, valószínűleg épp azért került le a térképről, mert egy valamikori pápa indexre tette). Uzonka azonban még csak megfontolni sem volt hajlandó, hogy létezhet más magyarázata a kétezer év előtti eseményeknek, mint amit ő a teológián magába szívott.

Aztán ott volt Jézus Jeruzsálembe történő bevonulásának mozzanata. Uzonka úgy fogalmazott: "... sokan jöttek Jeruzsálembe zarándokként a Húsvétot megünnepelni". Holott hát a Pészach-ra érkeztek a hívők tömegei. Persze keresztény körökben nem divat hangsúlyozni a vallás alapjait jelentő zsidó kulturális hagyományokat.

Heródes magánszámát - a gyereke füle hallatára - a melegparádékhoz hasonlította, és mikor a kamera közvetlen közelről mutatott egy kifestett arcú férfit, hátrasúgta a kicsiknek, "buzi" - mikéntha az elvetemült pogány szinonimája lenne. 

Mindezek után még a személyes szférámba is jól beletiport, mikor - minden előzmény nélkül - fennhangon firtatni kezdte a szerelmi életemet. Jöttek a szokásos kérdések egymás után: van-e valaki a láthatáron, mi van az évfolyamtársakkal, mi van x-szel és y-nal, miért nem ismerkedek, miért gubózok bele az itthoni magányba, miért nem nyílok meg egy kicsit a nagyvilág felé. Előhozakodott a sablonos tanácsokkal is: mozduljak ki, utazzak el, keressek társaságot, lássak világot, vállaljak munkát. Csöppet sem érdekelte, hogy leszögeztem, ezúttal nincs hangulatom erről beszélgetni; csöppet sem érdekelte, hogy válasz nélkül hagytam a szokásos otromba érzéketlenséggel előadott, fontoskodó megjegyzéseit; hogy egyenesen megkértem, ejtsük a témát. Mikor végül elindultam kifelé a szobából, előttem haladva eltorlaszolta az utat (nem volt nehéz dolga a maga közel száz kilójával), s miközben komótos lassúsággal leereszkedett a csigalépcsőn, tovább ontotta a szöveget, megspékelve a csöppet sem megalázó "én csak aggódom érted, jót akarok neked, biztatni szeretnélek" felhanggal.

Ó, te jó ég, ilyenkor legszívesebben az arcába sikoltanám, hogy tíz évnyi csalódással, kudarcélménnyel és rossz tapasztalattal a hátam mögött semmi kedvem nincs már az ismerkedéshez; hogy az állatokat többre tartom, mint az embereket; és hogy vannak a családalapítási ösztönön kívül is értelmes elfoglaltságok az életben. Nem mintha valójában nem szeretnék társat, gyerekeket; de mikor ilyen stílusban tunkolják az arcomba a párkeresés problematikáját, az elveszi minden lelkesedésem. Ez a gond Pumuklival, aki Kende egyik gyerekkori barátja, egy nyakigláb, göndör, vörös hajú, kicsit teszetosza, de nagyon jólelkű, türelmes és kedves fickó. Drága nővérkém évek óta próbál összeboronálni vele, és már annyiszor nekifutott különféle, a legkevésbé sem spontán kerítő hadműveleteknek, hogy lassan émelygek szegény srác gondolatától is. Pedig tényleg helyes.

Naszóval, ez a szívderítő beszélgetés - vagy inkább Uzonka-féle monológ - tett pontot a vendégeskedés végére. A kis család búcsúzott, a gyerekek nyaggattak, hogy menjek velük haza, a legkisebb a karomba kéredzkedett, és megígértette velem, hogy majd megnézem a nyuszihozta új pizsamáját.

Minden kockázati faktor ellenére nem rosszak az ilyen közösen eltöltött ünnepi délutánok. De a legközelebbire tényleg be kell szereznem egy pasast, aki lehetőleg elég megbotránkoztató külsejű ahhoz, hogy kedvenc testvéremnek még hozzászólni se legyen kedve.

Hát, további áldott ünnepet!

morcos Eső

még mindig ma

kedves naplóm,...

Nos, a mai nap nem egészen úgy alakult, ahogy terveztem, de korántsem nevezném haszontalannak. Takarítás helyett reggeltől estig a bátyám telkén munkálkodtunk: lecibáltuk az öreg diófáról az utolsó iszalag-indákat, aztán kikapáltuk a seprőzanót-töveket a felszántandó területről, végül hozzáfogtunk, hogy összeácsoljunk egy kertipadot, amely a diófa elé helyezve pihenőhelyül szolgálna nem csak nekünk, de az úton járó-kelő népeknek egyaránt. A probléma ott kezdődött, mikor édesapám - a saját udvarunkban hömbölgő, gyönyörűen felvágott tűzifa-rönkök és a Kende által vásárolt, bátyám kertjének felső szegletében gúlába rakott szabályos akácoszlopok helyett - kiszúrta a mezsgye legvaskosabb akácfáját mint leendő alapanyagot. Lelkesedése (melyet némi fröccs is fűtött), nem ismert kifogást: még azon melegében hozzáláttunk, hogy kidöntsük. Meg kell mondanom, rendkívül plasztikus szociofotók készülhettek volna e munkaművelet során: például Kendéről, aki kifejezetten bájosan festett a maga 1'90-et közelítő magasságával és saccperkábé 90 kilós habtestével, amint olajzöld munkásoveralljában, kezében a Makitával, az unokahúgom pink biciklis-bukósisakjában bőszen fűrészel egy tizenöt méter magas fát, miközben két futóbolond (én és kedves ősöm) az ágak közé hurkolt kötél segítségével igyekszik biztosítani a megfelelő dőlésszöget.

A lényeg, hogy végül leküzdöttük a feladatot; ám a pad lábául és háttámlájául szolgáló gerendák összeerősítésébe már beletörött a bicskánk, pontosabban a kétszázas szög: lehetetlenségnek tűnt belekalapálni akár csak egyet is. Így aztán dolgunkvégezetlen távoztunk.

Persze egyéb is történt. Délelőtt segítettem Kendének befejezni az emucsibék leendő kifutójának (egyben majdani galambröpdének) a lehálózását, s közben jót beszélgettünk, egészen komoly és személyes témákról. Újra konstatáltam, hogy voltaképpen már-már barátságnak nevezhető a kapcsolatunk. Aztánmeg: elugrottam egy röpke munkatárgyalásra "HüllősZolihoz", ugyanis ismét felbukkant a láthatáron a madárpark, s már-már damoklész kardjaként lebeg a fejem felett a döntés: elfogadjam-e az ott kínált állást, vagy sem? Sajnos érdemi információra nem derült fény az összeröffenésen, tulajdonképpen a nagy semmiről beszéltünk vagy egy órán át. Nem vagyok meglepve ezen a szervezetlenségen. 

Végül pedig, a napközbeni facebook-túráimnak hála (igen, el sem hiszem, hogy képes voltam két percnél többet is eltölteni a közösségi oldalon) rábukkantam a Szivárvány Harcosai közösségre, és kicsit rázizzentem a témára. Nem is folytatom, mert túllépném a maximális karakterszámot :).

Estefelé a bátyám telkét elözönlötték az utcabeli gyerekek. A vén diófa, amit az elmúlt évtizedekben valóságos iszalag-dzsungel lepett el, felszabadulva kiváló mászókának bizonyult. Jó volt elnézni a porontyokat, akik - édesanyjuk féltő felügyelete mellett - kacagva és sikítozva kapaszkodtak feljebb, egyre feljebb. Talán a pad még nem készült el, de az biztos, hogy eddig sem hiába dolgoztunk.

Áldás!

Eső, 2012-03-22

gerecsén innen és túl

Gondolkodtam, mennyire részletesen számoljak be az eltelt napok élményeiről és tapasztalatairól. Közülük néhány szívmelengetően emlékeztetett rá, hogy micsoda ajándék a barátság, míg mások azt idézték az eszembe, hogy az emberi kapcsolatok óhatatlan velejárója az időnkénti csalódás is. 

Hol is kezdjem...? Zsebibabára nem csak azért talál tökéletesen e nicknév, mert fiatal és kis termetű, hanem mert meglátásom szerint Tomaj legszívesebben zsebre dugná, úgy vinné magával mindenhova. De megértem: nagyszerűen kiegészítik egymást. Olyanok, mint a zsák meg a foltja: mintha egyazon személyiség két, egymást maradéktalanul kompenzáló (noha nem ellentétes) oldala lennének. Nem csodálkoznék, ha idővel Tomaj Zsebibaba iránt táplált, ma még nagytesós felelősségtudatként jellemzett rokonszenve és szeretete komolyabb érzelemmé érne. Úgy gondolom, az efféle bratyó-reflex hátterében sokszor elfojtott, tudatos vagy tudatalatti gátak mögé szorult vonzalom áll; jelen esetben a leányzó fiatal kora jelenti az akadályt.

Summa summarum: jó volt őket együtt látni, s tapasztalván, hogy milyen pompásan megértik egymást, milyen szoros barátság fűzi össze kettejüket, nem tudtam neheztelni Zsebibaba jelenlétéért. Ugyanakkor néha a 'felesleges harmadik' szerepében éreztem magam, ami azért árnyékot vetett a hangulatomra.
Az estéket a faházikó tornácán üldögélve, pálinkával és pipázással körített beszélgetésbe merülve töltöttük. Ami azt illeti, pénteken kissé odakozmáltunk mind a hárman, különösképp én, aki szégyenszemre úgy szétfolytam, ahogy még soha. (Parttalan alkoholizálásomban szerepet játszott a kirekesztettség - talán megalapozatlan - érzete; úgy gondoltam, a pálinka valamicskét könnyít majd a szitun. Ismétcsak hallgatnom kellett volna totem-társamra, aki már nem egyszer figyelmezettet: azzal, hogy pitiző kutyaként kaparok az emberi kapcsolatok után, csak bohócot csinálok magamból.)
Node Toma és Zsebibaba is kitett magáért. Előbbi például (míg a padon haldokoltam) dobott egy - gyanúm szerint nem teljesen akaratlagos - hátast a fák alatt, mondván, márpedig hagyjuk őt gyönyörködni a csillagokban; Zsebibaba pedig beleborult a tűzifa-rakásba, majd leszakította a budi megviselt ülőkéjét pusztán azáltal, hogy a maga saccperkábé negyvenöt kilójával ráült. Egyszóval okosra ittuk magunkat, és közben oda-vissza kitárgyaltuk a sárkánylovaglás, jeti-látogatás, mamutkutatás, széllé változás, jeszinidomítás témakörét. Igazán nem panaszkodhatok erre az estére, habár a másnapról inkább ne szóljunk.
Amúgy pedig az idő és a táj kárpótolt minden lelki sebemért. Ragyogó verőfényben fürdőztünk egész héten: a vakítóan kék égbolton felhő nem mutatkozott, reggeltől-estig Nap-Atya aranyló áldása zuhogott ránk. Egyik délután még a szél is elállt, ami kimondottan ritkaságszámba megy odafent. Nagyon különös hangulat ülte meg a hegyvidéket. A levegő bepárásodott, a láthatár kékes homályba olvadt; s bár a Nap még magasan járt, bőszen ontva melegét, fénye tompa aranyfátyolként ömlött el a tájon, mikéntha alkonyatkor. A csendet a Kis-Gerecse felől szüremlő halk motorzúgáson túl csak az énekesmadarak fuvolaszólamai, az időnként felhangzó rekedt hollókorrogás és a sólyompár egyikének-másikának éles vijjogása törte meg. Ebben a mozdulatlanságban az idő elmosódni tetszett: múlt és jelen egybeolvadt, mintha egyetlen, örökérvényű pillanatban ötvöződne az eltelt és eljövendő évmilliók sokasága. Azt kívántam, bár bennragadnék a létezés e parányi, tündérszép momentumában: bár egy örökkévalóságra részévé válhatnék a hegy életének.
A Pisznice ismét megajándékozott ezzel-azzal: néhány ammonitesz-kőbéllel, három tollacskával és pár rímbe öntött gondolattal is. S noha nem mondhatom, hogy nem vesztettem semmit, gazdagabban tértem haza, mint ahogy elindultam.

Áldás!
Hulló Eső, 2012.03.19

erdőmélybe, föld szívébe...

Igen, ismét indulok a Gerecsébe, méghozzá szerdán. Szeretnék csupa illuzórikus és felhőtlenül boldog gondolattal nekivágni az útnak, de nem vagyok teljesen kibékülve vele. Ezúttal ugyanis rajtam és ősöreg cimborámon, 'Tomajon'-on kívül ott lesz 'Zsebibaba' is.

Ááááh. Borzasztóan rosszmájú vagyok. Mégis találónak érzem a megnevezést. A szóban forgó hölgy ugyanis szemtelenül fiatal (mindössze tizenhat éves), hamvasan üde, s mindemellett nagyon talpraesett, belevaló, éles eszű, kreatív, humoros, értelmes, nőies et cetera. Ez már önmagában is elég lenne, hogy felpiszkálja bennem az ösztönös női ellenszenvet, minthogy rólam a legkevésbé sem mondhatók el a fentiek; de ráadásul épp a Gerecsébe, spirituális újjászületésem szentélyébe kell berongyolnia minden ifjonti magabiztosságával és szépségével!

Phhf, tényleg nőnek már a bibircsókjaim. Nem lenne szabad zsémbelnem, hiszen mikor Tomaj megkérdezte, jöhet-e a lányka, én széles smileyval megtűzdelt 'nanáhogy'-ot küldtem válaszképp. Mert persze nem akartam undok csipának tűnni. Ugyanmár, érett, komoly, józan és kiegyensúlyozott felnőtt vagyok. És Zsebibaba, akiről egyelőre nincs semmiféle rossz tapasztalatom, szórakoztató társaság.

Csakhát... csakhát. A jelenléte megfosztja a gerecsei hetet attól az intimitástól, ami a köztem és a hegy között fennálló kapcsolatot jellemezte. Az idegen személy felbukkanása valahogy leradírozza a fészekőrzés hímporát. S ami még jobban bánt: Tomajjal, akit meglehetősen ritkán látok, sem fogok tudni ugyanolyan közvetlen, mélyenszántó és személyes beszélgetéseket folytatni, mint tavaly, meg tavalyelőtt, meg azelőtt, meg... Az már csak hab a tortán, hogy rádöbbentem: ha elhívta Zsebibabát, az nyilvánvalóan azért történt, mert többre tartja az ő társaságát, mint az enyémet, s az ott töltött napok jelentős hányadában valószínűleg vele időzik majd.

Oké, valójában az egész problémakör a múltban gyökerezik. Mikor megismertem Tomát, magába forduló, nehezen barátkozó srác volt. Valahogy sikerült egy hullámhosszra kerülnünk: rengeteget beszélgettünk, sok közös vonást fedeztünk fel egymásban (noha persze jelentős különbözőségeket is), és úgy éreztem, egyike lettem azon keveseknek, akik igazán jól ismerik. Aztán ő otthagyta az egyetemet, az útjaink elváltak, és csak alkalomszerűen találkoztunk. Közben megváltozott: zárkózott mufurcból kedélyes, derűlátó, magabiztos, nyílt társasági ember lett. Éli az életét, sokkal aktívabban, mint én, és jelentős baráti közösségre tett szert. Természetes, hogy vannak emberek, akik a mindennapjainak részeseként többet tudnak róla, mint én, jobban ismerik nálam: mégis olyan volt szembesülni ezzel Zsebibaba személyében, mint egy arculcsapás. 

No meg hát annakidején a viszonyunk egy paraszthajszállal több volt barátinál. Ugyan hiányzott az igazi l'amour, mégis, mérföldkő-szerű fordulatot jelentett a szerelmi életem terén, új távlatokat nyitva a párkapcsolatok általam belátott horizontján. Rajta keresztül addig ismeretlen érzéseket, élményeket, tapasztalatokat éltem át, amik meghatározó jelentőségűek maradtak. Ki ne volna féltékeny, ha egy srác, akivel valaha közel álltak egymáshoz, most egy kamasz gazellával nyomul?! 

Hát ennyit az én rózsaszín csipkékkel megtűzdelt, szűziesen ártatlan lelkivilágomról, igaz? Nem is ragozom tovább. Azzal vigasztalódok, hogy a nap javarészét úgyis a szabad ég alatt, Földanya szívén pihenve fogom tölteni az egyik leshely békés magányában, s Tomaj meg Zsebibaba nélkül is bőven lesz min töprengenem.

Áldott tavaszodást!

rókaterrror

 - censored by Huyana -

utóbb beláttam, hogy nem kéne feszültséglevezető pótcselekvésként blogolni, s minden egyes gondolatomat szavakba önteni. a sok duma helyett röviden összefoglalva a történteket: mivel elfelejtettem időben bezárni a tyúkokat, egy rókakoma jelentős pusztítást vitt végbe köztük. öt túlélőnk (Kender, a kakas és négyfős háreme) még mindig nem heverte ki a megrázkódtatást, ahogy én sem. ideje volna megtanulnom felelősségteljes odafigyeléssel kezelni a magam vállalta kötelezettségeket és a tőlem függő élőlényeket. 

azt hiszem, bőven elég ennyiben hagyni az eseményeket.

hajnácska

Mióta hazaérkeztem Erdélyből, Hajnácska mindössze egy levelet írt, azt is a lassan szokásosnak mondható, depressziós hangulatban. Valósággal kétségbeestem, amiért ilyen érzelmi hullámvölgy mélyén hagytam magára szegényt, s persze csalódtam, hogy a férjével való konfliktusának rendezésére hivatott, rögtönzött varázslat nem váltotta valóra hozzá fűzött reményeimet.

Hajnácska azzal zárta a levelet, hogy miután elutaztunk, ismét elkezdett havazni, s azóta is esik, négy fal közé kényszerítve őket. Ezt követően heteken át nem hallottam róla. Már-már kezdtem aggódni, s nem tudtam, mitől tartok jobban: a zord időjárástól vagy Hajnácska lelkiállapotától. Újra és újra emailekkel bombáztam, és számoltam a napokat.

Az istenek ismét megmutatták, milyen - számunkra sokszor érthetetlennek ítélt - fordulatokon keresztül igazgatják a sorsunkat. Tegnap végre levelet kaptam Hajnácskától. Elmesélte, hogy a hó nem csak őt és a gyerekeket kárhoztatta tétlenségre, hanem az erdészeket is: ezért a férje, Bondor az eltelt hetek javarészét odahaza töltötte. Ezalatt az időszak alatt sikerült valamelyest elsimítani a kettejük közt felgyülemlett feszültséget, újra megtalálni a közös hangot, s békés, szeretetteljes, normális családi életet élni. Hosszú-hosszú ideje nem olvastam ilyen gondtalan, kiegyensúlyozott, derűs sorokat tőle. A szavaiból - végre-valahára - ismét kicsendült a rá korábban oly jellemző életöröm és lelkesedés. Nagyon boldoggá tett a beszámolója.

Köszönet érte az Istennőnek.

rackahaj

Oké, (ötödszörre is) eldöntöttem: rasztafrizurát csináltatok. 

Hogy miért? Nem, nem váltam a rasztafarianizmus követőjévé. A dread lock ma már nem csak Jah híveinek kultikus hajviselete. Nem, nem buggyantam meg. A raszta egy nőnek is jól állhat (de még mennyire!). S kifejezésre juttatná a lelkivilágom mélyén meglapuló szabadságvágyat, nonkonformizmust, a kockafejű, kosztümös-öltönyös felnőttlét elleni lázadást, az alternatív világnézetet, a hippiszoúlt :). Mindemellett, bevallom, gyakorlati érvek is szerepet játszottak: hogy őszinte legyek, besokalltam a fésülgetős - fényezgetős - csatolgatós - fonogatós problémakörtől. Ugyan nem mintha a rasztahajjal nem kéne bajlódni, de azért az mégis más :D.

Persze nem a közeljövőben fog megszületni a hajkorona:), mert előbb össze kéne kaparni a rávalót. Azt nem merem megkockáztatni, hogy magam készítsem el, mert bár a neten rengeteg részletes instrukciókat és minden tudnivalót felvonultató weblap található, nem bízok sem a kézügyességemben, sem abban, hogy megvan bennem a szükséges türelem és kitartás :). Persze a profi fodrász-szalonokat nagy ívben elkerülöm: az elérhető áron dolgozó maszek raszták felé tendálok.

Szóval egyelőre a tervezgetés-spórolgatás fázisában vagyok, aztán majd meglássuk. Addig is néhány kedvcsináló fotó a leendő 'sorstársakról' .):

ítéletidő

Skóciában bizonyára azt mondanák, Cailleach azért varázsolta derűs-napfényessé Gyertyaszentelő napját, hogy az emberek ne rössteljenek tűzifa-beszerző körútra indulni. A tél zsémbes anyókája csak nem akar álomba merülni. Ahogy Morana sem a messzi Szibériában, mi több; a hó és halál úrnője úgy döntött, kiterjeszti haragját egész Európára.

Minket is elért a havazás. Édesapámmal délelőtt beszigeteltük a tyúkól északi és nyugati oldalát szivaccsal és bazaltgyapottal, s ráadásul egy infraégőt is beszereltünk, biztos ami biztos. Jó érzés úgy kucorogni a szoba biztonságos melegében, hogy tudom, a tyúkocskák sem fognak odafagyni az ülőrúdjaikhoz. 

Hogy mit lehet kezdeni magunkkal ilyen zord időben? Például egy bögre meleg teával és egy puha pokróccal felszerelkezve bekuporodni a kedvenc fotelünkbe, és olvasgatni. De az efféle napok kiválóak a házimunkával -  sütés-főzéssel, takarítással, rendrakással - kapcsolatos bűvölések sokaságára. Most érdemes elővenni a társasjátékot, keresztrejtvényt, kártyapaklit, és eltölteni néhány vidám pillanatot családi körben. No persze egy kis forralt bor vagy pálinka-iddogálás baráti társaságban szintén nem megvetendő program :).

Az elmúlt tíz napban mindegyikből bőven kijutott nekem a Hargita ringó szoknyájának tövében, míg 'Hajnácska' barátnőméknél vendégeskedtem. Volt előszöris rengeteg hó (hol fél,- hol egy, - hol kétméteres), továbbá mindenféle jó dolog, úgymint babázás (két tünemény kislánya közül az idősebb a keresztlánykám), disznóvágás, lovasszánozás, kirándulás (még a Hargitára is felkaptattunk), pacigolás (természetesen szőrén, ahogy kell ;)), meg különféle lányos programok (istállóganajolás, mosógépvásárlás, sütés-főzés, lószőrékszer,- és indiánfonat-készítés, az udvarhelyi turkálók megrohamozása, és persze etyepetyelepetye). 

Minden szépségével együtt Hajnácska élete nem felhőtlenül boldog, s többek között ezért is utaztam ki hozzá csapot-papot hátrahagyva. Fizikailag és érzelmileg is nehezen viseli a mindennapok megpróbáltatásait, a gyerekek rendbeszedésétől kezdve az állatok ellátásán át az egyéb háziasszonyi teendők elvégzéséig - s akkor még nem szóltam a helybeliekkel ápolt kevésbé szívélyes viszonyáról és a férjével való kapcsolata megromlásáról. Egy szó mint száz, ráfért (volna) a baráti támogatás, de sajnos a nagy nyüzsgés közepette alig tudtunk egy-két percet kettecskén beszélgetve eltölteni (a legtöbb diskurzusunk a budira jövet-menet zajlott, az udvar félméteres hótengerében topogva. A disznóvágás napján este tizenegy körül, koromsötétben, nagyjából mínusz tíz fokban, a fortyogó abalével teli kondér mellett ácsorogva sikerült néhány nyugodt szót váltanunk). 

Fájó szívvel és könnyek között búcsúztam el tőle. Úgy éreztem - és most is úgy érzem - hogy nem tudtam neki megadni azt a támogatást, amire szüksége lett volna, s amire számított. Annyiszor átrágtuk már magunkat az elmúlt hónapok zökkenőin, hogy kifogytam a szavakból. Nem tudtam újabb, biztató frázisokkal előállni, jó kérdéseket feltenni, okos tanácsokkal szolgálni. Talán már nincs meg bennem az érdemi lelkisegélyhez szükséges érzékenység, tapasztalat, bölcsesség, belső erő és részvét.

Vittem magammal macskagyökeret és benedekfüvet, azzal a szándékkal, hogy védelmező és a veszekedést, lehangoltságot, negatív energiákat távol tartó erejüket felhasználva mágikus úton is megtámogatom Hajnácskáékat, de mindvégig etikai ellenérzésekkel vívódtam. Mikor azonban ottlétünk második napján Hajnácska és a férje, 'Bondor' közt könnyekig fajuló parázs veszekedés tört ki, fogtam a macskagyökeres tasakot, és - kihasználva, hogy az egész család, beleértve Hajnácska békebírói szerepkörrel küszködő szüleit, a hálószobában tartózkodott - a házat körbejárva minden sarokba szórtam belőle egy csipetnyit. Hogy mennyit ért, ér, nem tudom, mindenesetre ottlétünk hátralevő nyolc napján hasonló hajbakapás nem volt, habár továbbra is apróbb- nagyobb, meglehetősen elkeserítő konfliktusok sorozata tarkította a mindennapokat.

Nem könnyű valakin segíteni, nem csak mágikus, hanem hétköznapi úton-módon sem. Honnan tudhatnám, mi volna a helyes lépés, a megfelelő irány, a szükséges változás? Ami Hajnácskát illeti, már hosszú ideje úgy látom, ezeknek a megpróbáltatásoknak csakis gyökeres környezet,- és életmódváltás vethet véget, s igazából rajta áll vagy bukik, hogy meg meri-e tenni a szükséges lépéseket (egyáltalán, belátni a jelenlegi szituáció kudarcát; s egyben képes-e felvállani a feleség és anya mivoltából fakadó kötöttséget, felelősséget és kötelezettségeket, amelyek momentán oly nagy nyűgöt jelentenek neki). Fohászkodni fogok az Istennőhöz, hogy adjon neki elég bátorságot, belső erőt a megfelelő döntések meghozatalához; érett bölcsességet, hogy saját gyengeségeit is felismerje, s kitartást és türelmet a megpróbáltatások elviseléséhez. Kívánom, hogy az Úrnő gyermekei mosolyával kárpótolja mindazért, amiről le kellett mondania, s hogy ifjonti érzelemgazdagsága, naivitása és sokszínű fantáziája ne szenvedjen jóvátehetetlen kárt az élet pofonjaitól. Anyánk segítse őt ebben.

Hulló Eső, 2012-02-04

family issues

A nővérem ismét megajándékozott egy kifinomult hangvételű emaillel, pont mikor már kezdtem volna azt hinni, feledésbe merül a korábbi szóváltás. Annyira felzaklatott, hogy émelygés tört rám és úgy megfájdult a fejem, mintha a pokol minden ördöge odabent randalírozna. Megpróbáltam tanulni, a holnapi zéhára való felkészülés érdekében hagytam ki a délutáni óráimat, de képtelen voltam koncentrálni. A dühöm úgy tornyosult egyre magasabbra és magasabbra, ahogy vihar idején a partot ostromló tajtékos hullámok. Képtelen voltam lehiggadni, mind vadabbul tombolt bennem a harag. Ha nem sajnálnám a szobám berendezését, valószínűleg ízzé-porrá zúztam volna az elsőként a kezem ügyébe akadó tárgyat.

Mennyivel intenzívebb érzés tud lenni az utálkozás, a sértettség, a bánat, a bosszúvágy, mint a megbocsátás vagy a szeretet! Ilyenkor megértem, miért is olyan hathatósak az őszinte átéléssel megfogalmazott átkok. A lelkünkben háborgó negatív érzelmek hatalmas energiával töltik fel a kimondott szavakat. Azt hiszem, könnyebb a rontás, mint az áldás. Talán nem véletlenül vált előbbi a boszorkányok közismert attribútumává. 

Természetesen nem átkoztam el a testvéremet. Nem zúdítottam rá a bensőmben izzó ellenséges indulatokat (sem hétköznapi, sem mágikus formában), és nem is áll szándékomban. De ez így nem mehet tovább. Nem hagyhatom, hogy apró-cseprő, röhejes nézeteltérések ilyen érzelmi megpróbáltatásokká fajuljanak. Nem érdemlem meg, hogy eképp meggyötörjön, és nem is vagyok köteles eltűrni. 

Ezek az alkalmak mindannyiszor próbára teszik az erkölcsi hozzáállásomat. Sokat jelent számomra az önzetlen, megbocsátó, alázatos és nagyvonalú keresztényi szeretet eszméje, de a gyakorlati kivitelezése meglehetősen gyatrán megy. Gyermek,- és kamaszkorom minden sértést, megaláztatást  birkamód eltűrő jámborsága éppúgy nem az én stílusom, mint az utóbbi évek kiegyensúlyozatlan lelkiállapotából fakadó emésztő bosszúvágy. Azt kívánom, bár megtalálnám az arany középutat, de nem könnyű.

No most veszek egy nagy levegőt, kifújom, és majd holnap átgondolom, mit tegyek. Addig is áldott éjszakát.