pár kocka karácsonyra

valami magasztosabbal kívántam folytatni a télközépi bejegyzésfüzért, s ami késik, nem múlik (például a tavalyi Samhainra tervezett vad hajsza post is csak másfél évet pár hónapot csúszott), addig viszont Párkocka, hogy viduljunk :).

télközépi lélekjárás: a vad hajsza

Ma sűrű szövésű, nehéz köd ülepedett ránk, mint iszap a tófenékre: karjai közt rideg mozdulatlanságba dermedt az élet. Ahogy napközben e pókháló-szürke párakastély kormos hószagot lehelő csarnokaiban barangoltam, úgy éreztem, gyöngyöző falain átdereng a szellemvilág. A valóság szilárd formái feloldódtak, bizonytalan körvonalú, elmosódó pacákká omlottak szét, amelyek értelmet és kézzelfogható létezést csak a távolság leküzdésével nyertek; a súlyos, tejszínfehér félhomályban hallgatag titkok hömpölyögtek.
A karácsonyi tizenketted - mint minden átmeneti időszak - vallásantropológiai terminussal élve "szent idő". A "szent" kifejezés itt nem a katolikus szóhasználatból ismert kiemelkedő erkölcsi minőséget jelöli, hanem a természetfeletti érintését: azt a megnevezhetetlen, emberfeletti erőt, amely a vallás tárgyaiban megtestesül. A szent és profán szembeállítása a vallástudomány egyik alapköve; utóbbi a hétköznapok földhözragadt világához tapad, előbbi birodalmában zajlanak például a hitéleti szertartások, vallásos ünnepek, mágikus rituálék*.
Az átmenet, ahogy arról már szó esett, a mindenség rendjéből való pillanatnyi kizökkenés ideje, és mint ilyen, egyrészt a törvények, normák, jogszokások felbomlásának periódusa: másrészt kaput nyit a szellemvilág előtt. A transzcendens átszivárog a fizikai létezésbe: a magyar néphitben a specifikus napszakokhoz kötődve ront, kísért a lidérc, a szépasszony, a boszorkány, a délibaba. Az év legsötétebb időszakában, Óév és Újév határmezsgyéjén nyüzsögnek a természetfeletti jelenések, klasszikus példájuk a 'vad hajsza' Északnyugat-Európában széles körben ismert mitikus toposza.
Az angol 'wild hunt' mellett számos egyéb névvel illetik, amelyekről a wikipédia kimerítő listát közöl. A megnevezések sokaságából kiderül, hogy Skandináviától Spanyolországig, de még az északi szláv államokban (Csehország, Lengyelország) is fel-feltűnik, szülőhazája mindazonáltal valószínűleg a germán nyelvterület és kulturális area.
Első, dokumentált észleléséről egy 1092-es, párizsi leírás tanúskodik. A kísértetsereg Orderic Vitalis, a normandiai St. Evroul-en-Ouche angol származású szerzetese előtt tűnt fel: élén rettenetes harcos lovagolt, akit bűneik felett siránkozó, nyögdécselő kárhozottak sokasága követett. Mögöttük halottvivők haladtak, vállukon koporsókkal, majd asszonyok lóháton (a nyergekből, amelyeken ültek, izzó karmok döfődtek a húsukba), végül egyházi személyek. A pap a menetben nemrég elhunyt híveit is megpillantotta; úgy vélte, "Herlechini" családját (vagyis a halál kompániáját) látja**.

Angliából az 1127-es Peterborough-i Krónika jegyzi a hajszát, immár mint vadászatot: "...many men both saw and heard a great number of huntsmen hunting. The huntsmen were black, huge, and hideous, and rode on black horses and on black he-goats, and their hounds were jet black, with eyes like saucers, and horrible. This was seen in the very deer park of the town of Peterborough, and in all the woods that stretch from that same town to Stamford, and in the night the monks heard them sounding and winding their horns." (... sok ember látott és hallott sokakat vadászni. A vadászok feketék, hatalmasak és förtelmesek voltak, fekete lovakon és bakkecskéken ültek, a kutyáik szintúgy feketék voltak csészealj-szemekkel, és borzalmasak. Ezt látták Peterborough város vadaskertjében és mindenfelé az erdőkben, amelyek az említett várostól Stanfordig nyújtóznak, és az éjszakában a szerzetesek hallották őket hangoskodni és kürtjeiket fújni."
A hajsza tehát hol mint kárhozott lelkek menete, hol mint hajtóvadászat tűnik fel; tagjai gyakran magukon hordozzák idő előtti és/vagy erőszakos haláluk jegyeit (a képet tovább árnyalja a női istenséget - Perchtát, Holdát - követő elveszett [kereszteletlenül elhunyt] gyermekek vagy a Heródiás, Herodiana stb nyomában lovagló boszorkányok eksztatikus éjszakai utazásának legendája).
A kísértethad élén mitológiai alakok (Hellequin, Harlequin, Wotan/Odin, Herla, Herodiana, Holda, Perchta, Frau Gode, Freke, Frui***, Artúr király, Arawn, Gwyn app Nudd, Manannan, Herne stb.), hajdan élt történelmi személyiségek (Valdemar király, St. Guthlac, Nagy Teodorik király, Sir Francis Drake stb) és legendás alakok (a hű Eckhart, Sigurd Sveim és Guro Ryserova****, el comte Arnau, Fionn mac Cumhaill stb.) állnak. Néhány név csak a vad hajsza folklórjából ismert: Ritter Alke, Graf von Edenburg, Hans von Hackelnberg. A vezért gyakran olyan nemesembernek írják le, aki életében szenvedélyes vadász volt, s még a vasárnapi istentisztelet helyett is az erdőt járta, így aztán arra kárhoztatott, hogy holta után e soha véget nem érő démoni hajsza élére álljon.
A wild hunt-tal való találkozás általában rosszat jelent. Feltűnése lehet halál-ómen vagy közelgő szerencsétlenség (járvány, háború, természeti katasztrófa) előjele; az útját keresztező halandót megbetegíti, halálra rémíti, (lelkét) elragadja; azokat, akik nyíltan gúnyolódnak rajta vagy kétségbe vonják létét, megbünteti. Ritkán jutalmat is oszt a menetet valamilyen módon megsegítő embernek: többnyire értéktelennek látszó dolgokat (lóról levakart tajtékhabot, kutyaürüléket) hagy hátra, amelyek később arannyá változnak.
Változatos elnevezései közül a talán legrégebbi wotigez her és alakváltozatai (wutende her, wuotes her, wutanes her, woden here, Wuetten-Hor stb.) általában a kereszténység ellen támadó ördögi hatalmak gyűjtőneve volt: a szaracén seregekre éppúgy alkalmazták, mint a Jézust halálba küldő zsidókra vagy a sátán szolgáira. Meglehet, e kifejezések Wotan/Odin nevét rejtik magukba, és arra utalnak, hogy a hajsza képzete a germán istenség mitológiájában vagy egy hozzá kötődő eksztatikus harci kultuszban gyökerezik (Wotan/Odin valóban sűrűn áll a wild hunt élére, s ha nem ő, akkor női megfelelője: Frau Woda, Gode, Freke [Frigg, Holda]). Más magyarázat középkori rituális körmenetek vagy pogány elemeket őrző eksztatikus népszokások elhomályosult emlékét látja a hajszában. Ilyenre példa a Vulpius által leírt 16. századi nürnbergi Fastnacht-felvonulás (amelyre a szerző maga is a 'das wuthende Heer' kifejezést használja): "vad horda, nagyon különös figurák, szarvakkal, csőrökkel, farokkal... ordítozva és lövöldözve... mögöttük egy vad fekete paripán Frau Holda, a Vad Vadászhölgy, vadászkürtöt fújva, pattogó ostort forgatva, a haját vadul rázva...". Hasonló a szintén német nyelvterületen élő Perchtenlauf, amelynek résztvevői szép és csúf "perchten"-eknek maszkírozva rituálisan összecsapnak egymással és riogatják a nézőket.
Végül olyan elmélet is született, amely szerint az éjszakai égen vonuló vadmadarak - elsősorban is lilikek és ludak - némi fantáziával ugatásnak értelmezhető hangja inspirálta a levegőben száguldó démoni hajtók fantazmagóriáját. 
Akárhogy is, a természetfeletti hajtóvadászat képzete széles körben meggyökeresedett az európai folklórban, s ilyenkor, a télközép misztikus időtlenségében, kísérteties atmoszférájában különösen is eleven. Nem csodálkoznék, ha a mai ködben távoli kürtszó harsant volna...

Források:
Kveldulf Hagen Gundarsson: The Folklore of the Wild Hunt and the Furious Host (itt)
Wild Hunt - Wikipédia (illetve az innen hivatkozott oldalak egy része)

* Ez persze egy meglehetősen összetett kérdés lebutított magyarázata. A szent és profán a mi kultúránkban sokkal élesebben válik szét, mint például a természeti népek, törzsi társadalmak világában, ahol szinte minden élettevékenységnek megvan a maga vallási-mágikus vetülete, és a mindennapokat is átitatja a szentség. A fogalomról ld: Rudolf Ottó: A szent (Osiris, 1997), Mircea Eliade: A szent és a profán (Európa Könykiadó, 2009), Julien Ries (szerk): A szent antropológiája (Typotex, 2003). 
** Harlequin - Hellequin baljós figurája itt bukkan fel először, mint az ördög fekete arcú szolgája, aki démonok élén járja a vidékét, hogy begyűjtse a kárhozatra ítélt lelkeket; a szó eredete (s egyben a karakter előképe?) talán a wild hunt-ot sűrűn vezető legendás briton király, 'Herla cyning' neve.
*** Wotan-nal egyenértékű női istenség, valószínűleg Frigg nevének alakváltozatai.
**** A Nibelung-énekből ismert Sigurd és Gudrun megfelelői.

napról és napfordulatról

" ... a Nap mitológiájának a fény csökkenése és növekedése (eltűnése és visszatérte) a tárgya. A szoláris mítoszok drámai összeütközése a világosság és a sötétség között zajlik ... A rítusok, áldozatok célja, hogy a fényt, a meleget győzelemre segítsék. Hírhedetten szélsőséges példájával ennek "a Nap népe", a mexikói aztékok szolgálnak. Hitük szerint a tűzpiros és forró emberi vér adott a Napnak erőt ahhoz, hogy a téli napforduló reggelén ki tudjon emelkedni a sötétség fagyos birodalmából, s ugyanezért táplálták emberi szívekkel a Nap tüzét jelképező áldozati lángot, amihez mitológiai magyarázatul Tenochtitlan főváros alapítási mondája szolgált. Eszerint: egy fügekaktuszra ereszkedő sas, Vicilpocstli törzsi napisten szent madara, mely a kaktusz gyümölcsét csipegette, jelölte ki a főváros, az azték birodalom szíve helyét. A szív alakú piros és vérszín levű kaktuszfüge a Nap madarának szájában világos beszéd:  a Nap táplálékul sok-sok szívet követelt...

 [...]

A nappalok és az éjszakák, a nyár és a tél örökös egymásutánjában éljük át a világosság és a sötétség harcát, vagyis nem egyszeri összecsapásukról, hanem ismétlődő hatalmi cseréjükről mesélnek a mítoszok. A szoláris mítoszok hőse, ha meg is hal, mindig föltámad... és a hősmesék eleje és vége, mint az idő saját farkába harapó kígyója, körbe zárul. A mítoszok, hőseposzok, mesék olykor "többmenetesek", a naptári ciklusok egymásutánját a szembenálló erők elpusztíthatatlanságával, ismétlődő feltámadásával vagy, - s ez alighanem a későbbi, humanizált forma - az egymásra következő hősgenerációk küzdelemsorozatával fejezik ki...

[...]

Attól kezdve azonban, hogy az ember naptárral rendelkezett, a Káosz esetleges visszatértét már nem fogta fel tragikusan (a naptár volt a Rend állandóságának garanciája). Sőt ... néhány napra minden évben helyet is adott a fölfordulásnak*, a naptár szerinti szökőnapokon, valamelyik napforduló táján. E kaotikus időszakot... mindmáig a bolondozásnak szenteljük...**

[...]

A meghaló és feltámadó fiúistenek, akiket a szinkretizmus napistenekké magasztosított, a legendák Krisztusának pogány előfutárai: Tammúz, Adonisz, Ozirisz, Dionüszosz az éves körforgásban tenyésző-enyésző növényzet megszemélyesítői voltak, mítoszaik az istenség haláláról és halál feletti győzelméről szólnak. Ezért szokták meghaló és feltámadó isteneknek nevezni őket. Mivel a növényzet és a Nap életciklusa szinkronban van, sőt az előbbi az utóbbitól függ, a flóra istenei és a napistenek előbb-utóbb összeolvadtak ... mégpedig úgy, hogy az előbbit az utóbbi megtestesülésének fogták fel... 

[...]

A karácsonyi tizenketted köztudottan az újjászülető Fény téli napfordulóhoz kapcsolódó ünnepe. A karácsonyfa gyertyái, a fa tetején ragyogó csillag, a Jézus szalmajászolát olykor helyettesítő mandorla magukért beszélő jelképek. Szláv származású*** karácsony szavunk eredeti jelentését ("átlépő") a napfordulóra vonatkoztathatták. Lévén ez az ősz legsötétebb időszaka, használták a szót "pusztulás", "halál", "végóra", "gonosz szellem" jelentésben is (Karácsony éjszakája a lélekjárás ideje!). "

Forrás: Jankovics Marcell 1996: A Nap könyve. Csokonai Kiadó, Debrecen.

Jankovics Marcell többszörösen díjazott grafikus, rajzfilmrendező, kulturális és politikai közszereplő, művelődéstörténész; műkedvelő laikusnál több, szaktudósnál - különb. Művész: aki ahelyett, hogy vésővel próbálna lepattintani a tudomány sziklatömbjéről némi száraz szilánkot, alkotó lelkülettel énekli elő belőle az ismeretformákat. Miközben Hoppál Mihállyal, Szemadán Györggyel és Nagy Andrással közösen összeállították a kiváló szakmai anyagot tartalmazó Jelképtárat (Helikon Kiadó, 1994), ihletett lendülettel írt három önálló szimbológiai művet is: a Nap könyve mellett a Fa mitológiája (Csokonai Kiadó, 1991) és a Szarvas könyve  (Csokonai Kiadó, 2004) címen (utóbbi a magyar őstörténet-ősvallás-ősműveltség varázsvilágába kalauzol). Nem úgy kell őket forgatni, mint tudományos munkákat (noha kétségkívül impozáns ismeretanyag halmozódik fel bennük, s a szerző kutatói elkötelezettségéhez kérdés sem férhet), mintinkább a kultúra költői újrafogalmazását, a kreatív emberi szellem spirituális áhítattal átitatott igazságkeresését. Jankovics mélyértelmű szimbólumokkal telített, a tudattalan csendes vizein ringatózó archetípusokig visszanyúló vizuális formákhoz szürreálisan ragyogó színvilágot társító, lélekborzongató-szép rajzfilmjeivel egyenértékű műremekek, amelyek különösen sokatmondók a pogány érzületű olvasónak. Szívből ajánlom őket!

_____________________________________________________________________________________________

* A "fölfordulás" kifejezés a "fordított világ" közkeletű allegóriájára utal. Az átmenetileg feje tetejére álló világrend reverz módon a stabilitást szolgálja: egyfelől épp kirívó visszásságával tudatosítja a benne élők számára a hétköznapok normál létmódjának abszolút érvényét; másfelől elősegíti a feszültségek komikus és/vagy rituális formában történő kiélését, levezetését. Az európai farsangtól az ausztrál "korrobori"-ig számtalan formában megnyilvánul - például a karácsonyi ünnepi időszakban is.

** Ld. Szilveszter éjszakája, farsang; de ilyen volt a téli napfordulót ünneplő római Saturnalia is.

*** A Wikipédia kicsit bővebben foglalkozik a kérdéssel.

télközép

 

Áldott napfordulót!

 

 

partipéntek

a hold arca

A Nasa a mai nap fotójának választotta Francsics László holdtölte idején készült, gyönyörű felvételét.

(A kép színei a felszín ásványianyag-tartalmát tükrözik: a kék árnyalatok titánban gazdag területeket jelölnek, a narancssárga, illetve lila foltok pedig vasban és titánban szegényebb areákat.)

márpedig a mikulás fehér

Az Indexen nagyjából egy hete jelent meg a hír, miszerint az amerikai FOX News egyik üdvöskéje, Megyn Kelly élőadásban tett hitet a Mikulás - természetesen - fehér bőrszíne mellett. A műveletlenség eme, megingathatatlan angolszász öntudatba csomagolt megnyilatkozása Aisha Harris Slate-beli cikkére reagálva bukott ki a Kelly Fire műsorvezetőnőjéből, elnéző félmosollyal körítve.

 



Az amerikaiak többsége alighanem már a latin mediterráneumot is kitagadná a "fehér" rasszból (tisztelet a kivételnek), nem beszélve az arab világról. Ámde Miklós püspök és Jézus egyaránt a Közel-Keleten látta meg a napvilágot, s méghozzá alighanem a véltnél barnább bőrrel, sötétebb hajjal és görbébb orral. Félreértés ne essék, semmi problémám a nem USA-konform orrgörbületi szöggel vagy a többi felsorolt jellemzővel*; Európának viszont alighanem volt, mert a történelem során született Jézus-ábrázolások zöme határozottan kontinentális vonásokkal ruházza fel a Megváltót (gyermekkorom kedvenc Képes Bibliájában például ragyogó szőke hajú, szikrázóan kék szemű, porcelánbőrű daliaként jelenik meg).

Talán nincs is ezzel baj, hiszen mindannyian tudjuk, minthogy Jézus valódi arcvonásai nem maradtak ránk élethűen megörökítve (a torinói lepel sem éppen igazolványkép), a bennünk élő ideák, isteneszmény és alapvető emberfogalom révén vizualizáljuk. Vonásai inkább szimbolikusak, semmint élethűek, lelki szépségét az általunk elfogadott normák szerinti testi szépséggel jelenítve meg. A Mikulás - történelelmetől és vallástól méginkább elrugaszkodott, a 19. század kulturális kohójában mitológiai mélyrétegzettséggel újjászületett - mesefigurája (küllemét illetően) pedig hatványozottan a képzelet szüleménye.

Node Megyn Kelly-t ez egy csöppet sem zavarta. S nincs egyedül: alig egy hétre rá egy (azóta felfüggesztett) új-mexikói középiskolai tanár - talán épp a FOX News nyomán? - levetette egyik fekete diákjáról a Miklulás-sapkát, mondván: a jó öreg Santa fehér volt, ergo afroamerikai ne is próbálja megszemélyesíteni.

Nem az én tisztem, hogy kommentáljam a(z USA-ban különösen is) hiperérzékeny faji feszültségeket vagy a zsidóság és a keresztény Nyugat kétélű viszonyának tojáshéj-törékenységét; ezennel átadom a szót az amerikai média egyik prominens udvari bohócának. Jon Stewart nem késelekedett rástartolni a témára. Jó szórakozást!

* Nem bírtam megállni, hogy ne utaljak az uborkagörbület EU-s szabványosítására és Amerikának a Közel-Kelettel szembeni gyanakvó attitűdjére - természetesen csak tréfaképp. Minden kedves, az "átlagtól eltérő orrszerkezetű" (lásd Jóbarátok) olvasótól, aki netán bántva érzi magát, elnézést kérek. Szeretném továbbá leszögezni, hogy nem faji előítéletek vagy rasszista poénkodás vágya vezérelt.
 

embernek ének őrzi az időt...

metamorphosis strigae

A boszorkány alakváltásait és állati segítőit tárgyaló korábbi bejegyzésemben utaltam rá, hogy a témával kapcsolatos, kis országunk határain túli hiedelmeket nem ismerem kellőképp. Épp ezért adom át a szót ezennel olyasvalakinek, aki fényévekkel rátermettebb tolmácsa a boszorkányság jelenségeinek. A következőkben a neves francia szociológus, Marcel Mauss (1872-1950) "A mágia általános elméletének vázlata" c. tanulmányából (megjelent: Mauss, 2000: Szociológia és antropológia. Osiris, Budapest) idézek egy hosszabb szakaszt.

 

"A varázsló* alteregója kigőzölgésének vagy varázserejének egyfajta pillanatnyi materializálódása lehet, mint például egy por,- vagy szélörvény, amelyből alkalmanként lelkének vagy saját magának testi képe is előlép. Egyébként ez a teremtmény teljesen elkülönül a varázslótól, sőt, olykor független az akaratától, ám időről időre megjelenik, hogy szolgálatára álljon. Ezért kísérik a varázslót gyakran segítők: olyan állatok vagy szellemek, amelyek nem mások, mint a varázsló alteregói vagy külső lelkei.

E két szélsőség között félúton van a varázsló alakváltozása. Ez gyakorlatilag állati külsőben történő megkettőződést jelent, hiszen bár a metamorfózisban formailag két lény van, lényegüket tekintve egyek. Van olyan metamorfózis - talán ez a leggyakoribb -, amelyben az egyik forma szinte elnyomja a másikat. Európában úgy vélik, a levegőben való közlekedés a metamorfózisnak köszönhető. A két motívum olyan erősen kötődik egymáshoz, hogy egyetlen fogalommá vált. A középkorban ez a fogalom a striga**, amely különben a görög-római ókorból származik; a striga, az ősi strix*** (nőnemű) boszorkány és madár. A nőnemű boszorkánnyal a lakhelyén kívül fekete macska, farkas, nyúl képében, a férfi boszorkánnyal kecskebak stb. formájában találkozhatunk. Amikor a férfi vagy női boszorkány elmegy valahová, hogy kárt okozzon, ezt állati formában teszi - úgy tartják, ilyenkor lehet tetten érni. Ám e két megjelenési forma még ilyenkor is megtartja viszonylagos önállóságát. Egyrészt a varázsló éjszakai repülései során végül is megőrzi emberi formáját, egyszerűen meglovagolva korábbi alakváltozatát. Másrészt előfordul, hogy a folytonosság megszakad, a varázsló és állati mása ugyanabban az időben mást és mást csinál. Ebben az esetben az állat már nem a varázsló pillanatnyi mása, hanem bizalmas segítője, aki nem azonos vele. Ilyen volt az 1619. március 11. - én Lincoln Ruttland gróf egyik rokonának megbabonázásáért megégetett Margaret és Filippa Flower boszorkányok Rutterkin nevű macskája. Egyébként minden olyan jelenség esetében, amely tökéletes metamorfózisnak látszik, magától értetődőn mindig beleértik, hogy a varázsló mindenütt jelenvan, a boszorkány állati formájával találkozva nem lehet tudni, hogy vele magával vagy egy egyszerű képviselőjével van-e dolgunk....

Az európai boszorkányok átváltozásaik alkalmával nem öltik fel válogatás nélkül bármilyen állat alakját. Rendszeresen váltogatják megjelenési formájukat: hol kanca, hol béka, hol macska képében jelennek meg. E tények alapján azt gondolhatjuk, hogy a metamorfózis egy-egy állatfajjal való rendszeres kapcsolattal egyenértékű. Ilyen társításokkal jószerével mindenhol találkozhatunk. Az algonkin, irokéz vagy cseroki orvosságos embereknek vagy még általánosabban: a rézbőrű orvosságos embereknek  - hogy odzsibvéül fejezzük ki magunkat - manitou-állataik**** vannak; hasonlóképpen, egyes melanéziai szigeteken a varázslóknak kígyó és cápa segítői vannak. Általános szabályként elmondható, hogy a varázsló hatalma e szerteágazó esetekben az állatokkal való bizalmas viszonyának köszönhető. Hatalmát a hozzá kapcsolódó állattól nyeri, az tárja fel előtte a varázsigéket és a rítusokat. Mi több, néha hatalmának korlátjait is ez szabja meg; a rézbőrűeknél a varázsló segítője a saját fajtájabeli állatok és a hozzá kapcsolódó dolgok fölötti hatalommal ruházza fel gazdáját ...

Elméletileg, eltekintve néhány igen ritka jelenségtől, a varázsló nem egy adott állattal, hanem egy teljes állatfajjal áll kapcsolatban. E kapcsolatok emiatt hasonlítanak a totemisztikus kapcsolatokhoz. Azt kell-e hinnünk, hogy valóban ilyen jellegű ez a kapcsolat? Ami Európával kapcsolatban feltevés, Ausztrália vagy Észak-Amerika esetében bizonyított tény. A társult állat valóban egyéni totem. Howitt számol be róla, hogy egy murring varázslót elhurcoltak a kenguruk országába; ezáltal a kenguru lett a totemje; többé már nem fogyaszthatta a húsát. Azt kell hinnünk, hogy a varázslók voltak az elsők és maradtak az utolsók azok között, akik ilyen relevációkon mentek keresztül, és ezért egyéni totemeket nyertek. Még az is valószínű, hogy a totemizmus felbomlása során elsősorban a varázsló családok örökölték meg a nemzetségek totemjeit, hogy fenntartsák őket...

Korábban már beszéltünk a varázsló segítő szellemiről, ám nehéz őket megkülönböztetni azoktól az állatoktól, amelyekkel a varázslók totemisztikus vagy másféle kapcsolatban állnak. Ezeket gyarkan tekintik vagy tekinthetik szellemeknek. Ami a szellemeket illeti, nekik általában - valóságos vagy fantasztikus - állati formájuk van. A segítő állatok és a segítő szellemek motívuma között ráadásul az a kapcsolat is fennáll, hogy a varázsló hatalma mindkét esetben önmagán kívülről származik..."

 

 

* Mauss a "varázsló" kifejezést minden varázscselekményt végző személy összefoglaló megnevezéseként használja. E terminus tehát nem csak a mi paradigmáink taláros-pálcás-grimoire-os, többnyire férfi mágusát, hanem az indián "medicine man"-től a szibériai sámánon és az afrikai törzsi varázslón át a múlt század rontást kivitelező vagy épp elhárító európai parasztasszonyáig a mágia számos "specialistáját" és alkalmi, laikus művelőjét felöleli (beleértve a boszorkányt is).  

** A striga (strigoi) megőrződött - többek között - a romániai néphitben. Figurája a román folklórban meglehetősen összetett, emberi és démoni vonások ötvöződnek benne, egyaránt lehet élő személy és visszajáró halott; állati tulajdonságokkal bír, vámpírként viselkedik, vért iszik stb. (vámpírjellege a modern fantasztikus irodalmat is megihlette). Az erdélyi magyar néphitben "sztrigoj"-ként ismert, s leginkább a boszorkánnyal rokon. Szórványos moldvai és mezőségi közlések szerint elveszi a tehén tejét, halála után megfordul a sírjában s ezzel aszályt okoz; fokhagymával védekeznek ellene.

*** Apró érdekesség, hogy e mitikus kreatúra a tudományos nomenclaturában is helyt kapott, mint a bagolyalkaltúak rendje (Strigiformes), azon belül a bagolyfélék családja (Strigidae), valamint annak egyik neme (Strix) névadója. A Strix nemhez tartozik példának okáért a macskabagoly (Strix aluco).
**** Aki hozzám hasonlóan Karl May-on nőtt fel, az a manitou fogalmát némi képzavarral szemléli. Míg az indiánregényeken edződött korosztály tulajdonnévként, megszemélyesített transzcendens hatalomként ismerte meg, a manitou valójában az orendával, wakannal, manával egyenértékű személytelen, mindent átható, arctalan természetfeletti erő, amelyből valamennyi létező többet vagy kevesebbet birtokol. Igaz ami igaz: az algonkinok "... a manitut személy szerint is szellemnek tekintik, és kitschi manitu a nagy szellem, teremtő." (G. van der Leeuw, 2001: A vallás fenomenológiája. Osiris, Budapest.).