eső után köpönyeg, szép kikelet közeleg...

örökké...

a mai nap - a gyöngykék páraköntöst öltő láthatár, a tavasz-cseppek szüntelen permetezése, az életnedvvel töltekező föld illata, a víztócsák sárbarna kristálytükrei - ezt a gyönyörű dalt idézte minduntalan elém. 

ó, napfény-húgocska...

a rostaforgató asszony

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon

 A rosta megkülönböztetett jelentőségű konyhai eszköz, számos hiedelem fűződik hozzá. Diószegi Vilmos szerint alakjának köszönhetően megörökölte a sámándob kultikus, lélek-röptető, a rejtett tudás megszerzését segítő funkcióját. Ezt azok a gyűjtések és peranyagok is alátámasztják, amelyekben a boszorkányok(ról) azt vallják, rostában ülve vagy tüzes rosta képében indultak eksztatikus éjszakai utazásukra. "Átlát a szitán" mondásunk abban az elképzelésben gyökerezik, hogy a rosta sűrű hálóján áttekintve rejtett igazságok tárulnak fel (ahogy a sámándob hangjára révülő sámán is titkos tudás birtokosa lesz). A rostaforgatás - amelyről az alábbiakban részletesebben is szó esik - elbitangolt aprójószág, elveszett szerszám hollétét, a tolvaj személyét, katonáskodó kedves hogylétét, leendő udvarló nevét, a házasodás időpontját tudakolja. 
A szitát tisztító tulajdonsága miatt a baranyai Hegyháton a haldokló fejére borították, hogy rajta keresztülszálló lelke megszabaduljon földi bűneitől. Szatmári hiedelem szerint a tűz terjedésének is megállt parancsolhat. Az égő ház szomszédságában a kapuoszlopokra rostát és kenyeret helyeztek a gazdaasszonyok, nehogy tüzet fogjon az otthonuk. Rostát hord fején a nagykamarási "tüzes ember", és a kapura erősített, lófarokból tépett szálon lógó szitáról ismerkszik meg a szigetközi táltos portája. A szőregiek szerint a forgószélben járó-kelő boszorkányok felismerhetők, ha a szita fonákján keresztül szemléljük a légtölcsért. Elterjedt a rostán történő babozás, bab-jóslás is.

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon

Nemcsak a teljes magyar nyelvterületen, de egész Európában bevett "tényfeltáró eljárás" a rostaforgatás (még az arab világból is ismeretesek analógiái). Menete hazánkban többnyire a következő: régi rosta kávájába beleszúrják egy szétnyitott olló mindkét szárát, majd a forgató és a kérdező egy-egy ujjával (többnyire a "neveletlen", vagyis gyűrűsujjával) alátámasztja az olló két karikáját. A rosta belsejébe különböző tárgyak kerülnek: kés, villa, rongybaba, zsoltár, imakönyv, fésű, krajcár, búza, kenyérdarab, kulcs, "hétféle","kilencféle"(megkülönböztetett jelentőségű hulladék, pl. karácsonyi morzsa, disznósörte, szalmaszál, tökmag, dohányperje, forgács stb). A forgató vagy a kérdező felteszi a kérdés: "Azt mondom, Szent Péter, Szent Pál, N.N. lopta el az Erzsi csirkéjét?" "Péteremre, Pálomra, mondd meg nékem, ki lopta el a tyúkomat? X.Y.-e?" "Mondd meg nekem,  X.Y rontotta meg a tehenemet?" "Mondd meg, rosta..." "Rostám, rostám, édes rostám, ki vitte el a tyúkomat?" A kérdést háromszor ismételték az illető nevével; ha semmi nem történt, továbbléptek a következő gyanúsítottra. A bűnös háromszori említésekor a rosta megbillent, megmozdult. A tolvaj mellett boszorkány, rontó szemű (akarva vagy akaratlan szemmel verésre, igézésre képes) ember, jövendő szerető, féj kilétét, távolba szakadt rokon egészségét, hazatérését firtatták ezúton (eldöntendő kérdés esetén a rosta billenése igenlő választ jelez).

Olló helyett olykor más eszközök támasztják alá a rostát. "Az asszony a káva alá helyezett orsó végén vagy valamelyik ujján is tarthatja a rostát (Szatmár, Nyírség). A szatmári Nagydoboson és Szamosszegen földbe szúrt, kihegyezett karóra akasztják a rostakáva peremét, s így kérdezősködnek a lopott holmi után... Telkibányán két kanálon tartotta az asszony a rostát."

Forrás: Gunda 1989 (a szerző felvétele)

A forgatásnak ismeretes egyszemélyes módja is. Végezhető a fenti módon, azzal a különbséggel, hogy egy személy tartja a rostát, de feljegyezték a rosta kávájának peremét vízszintes helyzetben alátámasztó, csukott ollóval kivitelezett variációját is. Ismert olyan változat is, amely esetében az ollónak csak egyik szárát szúrják a rostába, a másik szabadon marad. A gyanúsítottak (szomszédság, utcabéli gyerekek, háziak) összegyűlnek, körbeülnek, a forgató pedig középre áll. Az olló szabadon maradt szára a keresett személyre mutat a rosta fordulásával.

Rokon, talán a rostaforgatás keresztény tartalommal történő telítődése során elkülönült szokás a kulcsos imakönyv - vagy Bibliaforgatás. A kiválasztott iromány lapjai közé kulcsot helyeztek úgy, hogy feje kilógjon, majd a kötetet  szorosan összekötötték, becsatolták. Ezután a forgató egy ujját a kulcsba akasztva felemelte a lógó könyvet, és feltette kérdését; amerre fordult, arra lakott a keresett tolvaj. A fordulás lehetett az igenlő válasz megfelelője is; a hartai németeknél a jobb fordulat az 'igen', a mozdulatlanság vagy a bal fordulat a 'nem' kifejezésére szolgál. Átmeneti fázist képvisel a kulccsal történő rostaforgatás, illetve a rostán táncoltatott kulccsal történő igazságkeresés (a meglopott házigazda kulcsot helyezett a vízszintesen tartott rosta hálójára, majd elkezdett táncolni vele, mialatt a szomszédok  - 'gyanúsítottak' - körülötte járkáltak. Aki előtt leesett a kulcs, az volt az enyveskezű). 

A rostapörgetés során a megpörgetett rostát elgurították a földön; amerre indult, arra volt az elveszett holmi, ellopott aprójószág, arra lakott a bűnös. 

Kulcsos rostaforgatás. Forrás: Gunda 1989
(a szerző felvétele)

A rostával történő mágikus mesterkedés komoly múltra tekint vissza, s egészen az előző évszázad (1900-as évek) közepéig élő szokás maradt bizonyos területeken. Legrégebbi, hazai vonatkozású említése Bornemissza Péternél (1578) történik: "És senki ne kérdezősködjék a nézőktől és jövendőmondóktól ... kik viaszból jövendőt mondanak (utalás a viaszöntésre - közbevetés tőlem: h.e.), csuporkákban kenetet forralnak, holt tüzet vízbe hánynak (utalás a szenes víz vetésére - közbevetés tőlem: h.e.), rosta és szita által cselekszenek..." A következő évszázadokban prédikációk, erkölcsi intelmek, irodalmi művek, újságcikkek és tudományos munkák emlékeznek meg róla. 

Európai viszonylatban a rostával, szitával való bűbájolás legkorábbi említései az i.sz. 1. századból ismertek; igaz, tyanai Apollonius csak a szitával véghezvitt gyógyítás tényét jegyzi fel, a részletek ismertetése nélkül. Mózes Maimonides (1135-1204) már beszámol a zsinegre felfüggesztett gabonarosta használatáról ("imát mondanak, s a gyanúsítottak nevét kezdik felsorolni. A vétkes nevénél a rosta forogni kezd.") Grimm a Deutsche Mythologie-ban említ egy 13. sz. - i varázsversre, amelyben szó esik egy rostavető asszonyról. Georgius Pictorius 1563-ból pontos leírást ad a -z általa is művelt - rostaforgatás mikéntjéről, beleértve különféle varázsszavakat ("dies, mies, ieschet, benedoefet, dovvina, enitemaus"). A rostavetést, rostaforgatást a keresztény egyházak nem nézték jó szemmel, igyekezték lebeszélni az ehhez hasonló 'ördöngös praktikákról' a köznépet: ennek köszönhetően vallásos szövegekben, papok memoárjaiban (pl. a Kossuth Lajos papjaként ismert Ács Gedeon naplójában) is találkozhatunk vele.

A rostaforgatás (itt-ott a rostapörgetés, imakönyvvel történő jóslás is) ismert a szlovákoknál, románoknál, lengyeleknél, német nyelvterületen, dánoknál, franciáknál, oroszoknál, ukránoknál, angoloknál, bosnyákoknál; a Baltikumtól (észtek, lettek) kezdve a Balkánig. 

Rostában utazó boszorkány. Vízpróba ábrázolása egy 1613-as
londoni pamfletből. Forrás: Pócs, 2002

Gunda Béla (ld. források) felvetése szerint " ... a rosta valamilyen személyt jelképez, jó vagy gonosz szellemet, akihez különböző kívánságokkal, kérdésekkel lehet fordulni (a rostában rejlő szellem analóg lehetne a sámándob lelkével, a dobban élő, a sámánt segítő állat szellemével, aki a rejtett tudás birodalmába repíti 'gazdáját'  - közbevetés tőlem: h.e.). Tudjuk, hogy pl. a németeknél a különböző szellemek rosta alakjában jelenhetnek meg. A tiroliak szerint a templomban a boszorkányok felismerhetők, mert szűrőszitát hordanak a fejükön. Az ógörög Kosko tk. "szita-asszony". A rosta alakjában megjelenő, a rostában rejtőző szellem valamiképp elegyháziasodott, amire nemcsak Szent Péter, Szent Pál emlegetése utal, hanem az is, hogy a rostába Bibliát, vallásos könyveket tesznek, mintegy a szellem kezébe adják, hogy erejét növeljék... Innen már csak egy lépés, hogy a rosta helyett Bibliával és énekeskönyvvel varázsoljanak." 

A rostaforgatás, rostával történő 'igazlátás' és jövendölés tehát közel egy évezrede, ha nem még régebb óta bizonyíthatóan része az európai hiedelemvilágnak, s benne a magyarság hagyománykincsének. A folklór számos-számtalan motívumával egyetemben ez is szétterjedt a teljes kontinensen. A határokat átlépő kereskedelem, nyomdaipar, szórakoztatóművészet és vallási irodalom (igaz, utóbbi - prédikációk és intések formájában - elsősorban negatív megerősítésként szolgált) révén hatalmas területen vert gyökeret; eredetét nehéz volna kinyomozni. Hozzánk valószínűleg a német kultúrkörből érkezett: ez azonban nem zárja ki Diószegi felvetésé, hiszen meglehet, hogy népünk épp azért tette magáévá könnyedén a rosta kultikus-mágikus használatát, mert benne hagyományozódott tovább a sámándob emléke. 

Források:

Gunda Béla 1989: A rostaforgató asszony. In: uő: A rostaforgató asszony. Múzsák Közművelődési Kiadó, Budapest. A szövegben szereplő idézetek innen származnak.

Rosta - Magyar Néprajzi Lexikon

Rostaforgatás - Magyar Néprajzi Lexikon

Ajánlott irodalom: 

Diószegi Vilmos 1958: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Akadémiai Kiadó, Budapest (reprint kiadás, 1998)

Pócs Éva 1997: Élők és holtak, látók és boszorkányok. Mediátori rendszerek a kora újkor forrásaiban. Akadémiai Kiadó, Budapest

Pócs Éva 2002: Magyar néphit Közép -és Kelet-Európa határán. L'Harmattan, Budapest

kiütés két menetben

Nem elég, hogy sértett hiúsággal és merev elutasítással válaszolt, Kende továbbította a levelemet - vagy legalábbis a gondolataimat - nővéremnek, Uzonkának is. Aki persze nem maradt adós a maga reakciójával. 

Belefáradtam.

pofonok

Ma kaptam az első igazi pofont az élettől a vallások kereszttüzében állva. Sógorommal, Kendével az utóbbi évben már-már baráti viszonyunk alakult ki, s a korábbi, bizalmas beszélgetéseinken felbuzdulva emailben megpendítettem neki néhány témát a kereszténység és a Szentírás kapcsolatáról.  Azt reméltem, mint elkötelezett és gyakorló keresztény, s egyben az enyémnél jóval több élettapasztalatot felmutatni képes ember egy-két gondolattal hozzásegít a bennem megfogalmazódó feloldatlan ellentmondások és - bevallom, egy ortodox hívő számára meglehetősen idegborzoló - kérdések megválaszolásához. A levélben többszörösen bocsánatát kértem az esetlegesen felzaklató, tiszteletlen vagy bántó sorokért, amiket nyers őszinteséggel, átgondolatlan spontaneitással írtam le (reménykedvén, hogy a barátságunk elbírja a szépen becsomagolt, gondosan kicifrázott körmondatok hiányát). Egy utólagos, amolyan post scriptum jellegű emailben pedig korábbi beszélgetésünk kapcsán született eszmefuttatásomat küldtem el neki.

A válasz ma érkezett. Kende nem vette túl jól a lapot. A megbántott önérzet hangján leteremt; neki, mint az 'élet izzadság,-és szarszagú valóságával szembenéző', igaz keresztény emberré cselekedetein keresztül válni kívánó, dolgos családapának, aki minden erejét a munkába öli, nincs ideje 'felesleges szócséplésre', arra, hogy 'tudálékos okoskodásba' meneküljön. Felvetett kérdéseimre nem válaszolt, ellenben a stílusomat pökhendinek nyilvánította; válaszából - jó keresztényhez méltón - nem maradtak ki a többé-kevésbé burkolt, személyeskedő sértések sem. Végül az is bebizonyosodott, hogy hiba volt elpöttyintenem neki természethívő mivoltomat: anélkül, hogy érdeklődött volna a hitem mibenléte iránt, anélkül, hogy bármi fogalma lenne arról, miként és hogyan látom a világot, milyen úton-módon értelmezem a Teremtőt, az isteni szférát, a természetfelettit, gunyorosan így nyilatkozott: ... '[mi keresztények] nem mazsolázgatjuk ki a különböző vallásokból, ami nekünk tetszik, így formálván Teremtőként magunknak egy saját vallást...'. 

Annak tükrében, hogy a keresztény vallás hány és hány más nép hitvilágából, mitológiájából, kulturális hagyományaiból és rítusaiból építkezik, ez a mondat önmagában is rossz vicc. De nem a szemellenzős struccpolitika teszi fájóvá igazán, hanem az a lekicsinylés, ami a szavakból árad. Amit Kende úgy fogalmaz meg, hogy közben lényegében semmit nem tud a hitemről.

Az igazi biliborulást a 'ha megütik a jobb orcádat, tartsd oda a balt is' szentenciával kapcsolatban monitorra vetett soraim okozták. Kende és nagynéném, aki néhány napig nálunk vendégeskedett, egyaránt úgy vélték, hogy e frázis valamiféle idealisztikus mérce, ami azonban a mai világ (konkrétan az üzleti szféra) kegyetlensége közepette aligha megvalósítható. Node Jézus idejében sem volt békésebb az élet, szelídebb a kereskedelem; nem beszélve arról, hogy a zsidóság római iga alatt, elnyomói önkényuralmának kiszolgáltatva, háttérbe szorított kisebbségként élt. Nem övezte őket olyan jogi és anyagi stabilitás, olyan állampolgári státusz, olyan fogyasztói kényelem, mint ma bennünket; igen, lehet ógni-mógni - van is min - a magyarországi helyzet miatt, de az életünk egy világviszonylatban fejlettnek számító kapitalista társadalomban még így is komfortosabb és biztonságosabb, mint az övék volt. Aztán meg ott vannak a rabszolgák, akik körében nagy intenzitással kezdett terjedni a krisztusi hit (érthető, hiszen a földi szenvedésekért cserébe örök túlvilági boldogságot ígért): naponta korbáccsal, bottal, tettleges fizikai bántalmazással kellett szembenézniük, áruként, állatként adták-vették, cserélték őket, sorsuk a gazdáiktól függött. Jézus mégis azt mondta nekik: 'fordítsd oda a másik orcádat is'. Ha akkor volt aktualitása e felszólításnak, ma ne lenne, mert ma már túl kemény az élet hozzá?!

Kende persze saját személyén keresztül értelmezte a gondolataimat: mintha azt állítottam volna, hogy hitéhez méltatlan módon lerázza magáról e nehéz, de szép kötelességet. Azt hiszem, ezzel (akaratlanul is) sikerült alaposan belegyalogolnom a lelkivilágába. Így aztán - jó keresztényhez illőn - visszaütött; anélkül, hogy támadás érte volna... 

Nagy levegőt vettem, lenyeltem a könnyeim, írtam neki, szabadkozó hangvételben (noha már korábbi leveleimben is jóelőre apologizáltam azért, ha esetlegesen megbántanám); finoman rámutattam, hogy egy vallásantropológiára szakosodni kívánó néprajz-hallgató esetén a gondolkodás, kérdésfelvetés, 'tudálékos okoskodás' szakmai ártalom. Hogy az élet valósága nem ugyanaz mindenki számára, s hogy nem csak egyféleképp válhat értékessé az ember. 

Azóta is dühödt darazsakként zsonganak a fejemben a gondolatok; könyörületesebb pillanataimban a bocsánatáért esdeklők, gonoszabb perceimben azok, amelyek éles kritikával rámutatnak, hogy válaszlevele egyes részei maguk bizonyítják: valóban képtelen a krisztusi alázatra, elnéző türelemre. 

Kíváncsi vagyok, ha bocsánatot kérni nem is, megbocsátani tud-e. 

Időnként a valóság fájdalmasabb oldalának rohan neki az ember teljes sebességgel.