a livóniai farkasember

Egészen véletlenül bukkantam éppen ma rá Carlo Ginzburg 'Éjszakai történet' c. könyvében egy Luca-naphoz (igaz, csak lazán) kötődő esettanulmányra. 1692-ben a livóniai Jürgensburgban egyházi bíróság elé állítottak egy Thiess nevű parasztembert, akit a falu 'bálványimádónak' bélyegzett. Thiess saját bevallása szerint 'farkasember' volt, azonban nem a rémfilmekből ismert emberevő szörnyeteg. Társaival együtt évente háromszor - Luca-nap éjjelén, Pünkösdkor és Szent Iván éjszakáján - leereszkedett az Alvilágba ('a tenger végére' ' a föld alá'. Ginzburg úgy fogalmaz, hogy Thiess másodjára 'helyesbítette' a helymeghatározást, mikor a tenger helyett a föld mélyét emlegette. Ugyan nincs elég rálátásom a témára, de én a kettő között paralel kapcsolatot tételeznék fel, arra alapozva, hogy a samanisztikus világkép egyes variációiban az Alvilághoz - föld alatti világhoz - a víz - ősóceán - képzete kapcsolódik, a kettő tehát egy és ugyanaz. Persze ez csak laikus okoskodás :)), hogy ott összecsapjon a boszorkányokkal és ördögökkel a jövő évi termés biztosítása végett. A boszorkányok ugyanis ellopták a sarjadó búzát, s a farkasemberek feladata volt azt visszaszerezni. Utóbbiak "vasostorral felfegyverkezett" kutya alakjában küzdöttek, a boszorkányok pedig lószőrbe csavart seprűnyéllel hadakoztak ellenük.

Ginzburg a livóniai farkasember rokonait a benandantéban (olasz), táltosban (magyar), kresnikben (szlovén), zduhac-ban (Bosznia-Hercegovina, Montenegro) burkudzauta-ban (oszét), uyuzban (cserkesz) stb. látja, akikre egységesen jellemző, hogy eksztatikus elragadtatásban (lélekutazás során) megvívnak ellenlábasaikkal a  földek termékenységéért. Hosszan lehetne még sorolni az érdekességeket ezzel kapcsolatban: én most itt abbahagyom, és csak azt tudom ajánlani, hogy szerezzétek be Ginzburg könyvét mielőbb, mert kiváló és nagyon izgalmas olvasmányra leltek benne :).   

A farkasembereket a kora-újkori Európában többnyire veszedelmes, gonosz teremtményeknek tartották. Ginzburg szerint démonizálásuk, illetve a boszorkány sztereotípiájával történő összeolvadásuk az 1400-as évektől datálható (a korábbi, középkori szövegek - különösen az irodalmi alkotások - többé-kevésbé kedvező képet festenek róluk). Thiess vallomása azért is értékes, mert - az egyházi elöljárók által erőltetett sematikus ördögszövetség-vádat elutasítva - egy korábbi hiedelemréteg előítéletektől nem vagy csak kevéssé terhelt képét adja. A vallás szerepe arra korlátozódik beszámolójában, hogy leszögezi: ők 'Isten kutyái', a gonosz ellenségei, 'haláluk után valamennyien a mennybe jutnak'. Emögött talán a pogány világkép archaikus elemének legitimálását fedezhetjük fel - hasonlóan a magyar regösökhöz, akik énekükben előrebocsátják: Szent István engedélyével járnak. 

Hogy az újkorban (ill. Európa más területein) a farkasember nem annyira 'népi hős', mint inkább közellenség volt, azt ékesen bizonyítja megannyi elborzasztó ábrázolása. Alább egy 1722-es német metszet látható; a bőséges esztendőért síkra szálló harcosból megvetett és kirekesztett kreatúra lett. 

adalékok a pentagram históriájához

Egyik beadandóm kapcsán el kellett olvasnom Zentai Tünde: 'Az ágy és a népi alváskultúra a 17. században' c. cikkét (Ethnographia CXI, 2000, pp. 1-68, online elérhető itt), és felfedeztem benne néhány pogány szemmel is érdekes adatot a pentagram használatának múltjáról. Idézem: "... A tárgyi emlékek között viszont szép számban találunk mágikus óvó jellel ellátott bútorokat. Példaként említhetjük azt az 1660-as évekből fönnmaradt felvidé­ki bölcsőt, aminek az egyik végére IHS Krisztus-monogramot, a másikra pedig pogány pentagramot vésték [...]. A gyakorlat a korabeli Európában is élő hagyomány. A 15-16. századi német metszeteken oly gyakran látható végtelenített vonalú ötágú csillag a bölcsőkön a 17-19. században is megtalálható.

 A lipcsei Johannes Prätorius mester 1666-ban rosszallóan ír arról a „babonaság"-ról, hogy a bölcső végeire még mindig ötágú csillagot vésnek a kísértetek elriasztására, amit aztán - teszi hozzá - a jó keresztények kiegészítenek a fejhez tett ÏHS jellel. Ugyanez a „védelmi rendszer" Ausztriában ekkortájt még főúri ágyon is megfi­gyelhető: a salzburgi vár 1675-ös évszámú címeres ágyának a lábvégére két pentagramot is véstek...."

A cikkben említett 17. századi felvidéki bölcső; sajnos a képminőség
gyengesége miatt nem látszik sem az IHS, sem a pentagram-motívum

A magyar mondakincs iránt érdeklődőknek ugyanebből az Ethnographia-számból melegen ajánlom Dallos Edina: 'Adalékok a fehérló monda értelmezéséhez ' c. írását (pp.126-146), ami némi kattintgatás árán szintén olvasható a megadott linken (javaslom a kereső használatát). 

Áldás!

'the goat who stares at men'

egy kis pogány (fekete)humor :)

kecskebűvölők

Ne higgyétek, hogy nem jutott eszembe a blog, vagy hogy illene már postolni valami értelmeset, de két okból nem került rá sor. Egyrészt mióta kicsit beleszagolhattam a néprajztudományba és valamelyest képet kaptam egy-egy kutatás menetéről (no meg arról, milyen szerteágazó és összetett lehet egy első pillantásra jól körülhatárolhatónak és egyértelműen definiálhatónak tűnő fogalom), kicsit elbátortalanodtam. Számos ötletem van, de egyre kevésbé  érzem helyesnek az interneten fellelhető felületes félinformációk alapján ismertetni a kiválasztott tárgyat. 

Az másik ok az elmúlt héten tetőző beadandó-őrület volt, ami epikus anarchiába taszította a szobám, engem pedig a szellemi rigor mortis határára hajszolt (már-már a fülemen csorogtak ki a nyakatekertnél nyakatekertebb terminus technikusok, úgymint 'a New Archeology processzualista és posztprocesszualista irányzata', vagy az 'unilineáris evolucionalizmus', vagy a 'Wenskus-Wolfram féle ethnogenézis', és úgy éreztem, ha még egyszer meglátom valahol Kossina vagy Childe nevét, sikítani fogok). 

No de addig is, míg felépülök romjaimból, következzék egy kis filmajánló. Intellektuális tortúrámra kiváló gyógyírnek bizonyult a Kecskebűvölők (The Men Who Stare at Goats, 2009), ami amerikai köntösbe csomagolt brit humorral tálal egy korántsem mindennapi történetet.

Az Evan McGregor által megformált, középszerű újságíró, 'Bob' szürke mindennapjait fenekestül forgatja fel egy furcsa interjú, amelynek alanya állítja: az US Army különleges, paranormális képességek kifejlesztésére irányuló programjának részese volt. Bob kétkedéssel fogadja a sztorit, ám - miután felesége elhagyja, s a Közel-Kelet háborús övezetében keres vigasztalást (valamint riporteri dicsőséget) - összetalálkozik a történet egyik állítólagos kulcsfigurájával, Lyn Cassady-vel (George Clooney). Aki autóvezetés közben - csak hogy ne essen ki a formából - felhőt oszlat, ismeri a 'szikrázó tekintet' félelmetes művészetét, és nem utolsósorban puszta pillantásával megöl egy kecskét. Bob hiszi is, nem is a szolgálatból elbocsátott veterán  fantasztikus meséjét a szigorúan titkos 'hippihadosztályról', miközben együttesen keresztülbukdácsolnak az iraki sivatagon és annak minden egzotikumán: emberrablókon, magánhadseregen, arab menekülteken és amerikai katonákon. 

A sztori amolyan sefüle-sefarka, mintha csak kellet volna egy laza logikai kohézióval ellátott keret a történet igazi értékét adó kedves-komikus jelenetsoroknak. Cassady visszaemlékezései, amelyek elénk tárják a lefegyverző szeretet eszméjének jegyében fogant 'Első Föld Zászlóalj' Bill Django (Jeff Bridges) vezetése alatt kibontakozó 'hőskorát' , az árnyalt, apró rezdülésekből és hatásos képi gegekből összeálló brit komikumra fogékony néző számára fergeteges szórakozást kínálnak. Bevallom, mikor először hallottam a filmről, a szinopszist - és a különféle kommentárokat - olvasva nem csigázta fel különösebben az érdeklődésem: viszont megnézve remekül mulattam rajta. A hol nyilvánvaló, hol burkolt poénokon túl a számtalan, természethívő szemmel nézve rokonszenves momentum (reggeli ima Földanyához és társai), valamint a Clooney-McGregor páros esetlen bája (vagy bájos esetlensége) is szívemhez közel álló mozivá avatta a Kecskebűvölőket. Ha egy kis ellazulásra vágytok, és nem rettentek vissza némi abszurditástól, nyugodtan vágjatok bele - megéri :).