Néhány nappal ezelőtt teológiai témájú beszélgetést folytattunk a bátyám, a nővérem és a sógorom részvételével. A vita Napsugár néni halálból bomlott ki, és a túlvilági élet titkai felé kanyarodott.
Ezen a ponton be kell vallanom: az este rádöbbentett, milyen nehéz valóban, gyökerestül elszakadnom a több évtizedes beidegződéstől. Hiába vélem úgy, hogy az újjászületés is szerepel az alternatívák között, vagy hogy a pokol, eredendő bűnöstül és sátánostul baromság, vagy hogy egy szerető isteni Atya egyetlen gyermekét sem büntetné egy örökkévalóságon át tartó kínszenvedéssel, csak mert az nem járt eleget misére - érzelmi szinten még mindig a belém ivódott ideák alapján reagálok az efféle felvetésekre. Így mikor a sógorom elmesélte egyik, a szülővárosában élő ismerőse történetét, aki a klinikai halál állapotában azt látta, amint az ördög (hogy pontos legyek: egy ördögien csúf arcú, gonosz ember) megpróbálja elragadni a lelkét (szó szerint: belegyömöszölni őt egy apró konzervdobozba), bizony megrémültem. Nem elsősorban attól, hogy esetleg én is efféle sorsra jutok (habár ez sem szívderítő kilátás). Ám a keresztény Istenre én mindig mint feltétlenül szerető, (kellő bűnbánat fejében) mindent megbocsátó Atyára gondoltam, aki a legmegátalkodottabb gazfickókat is tárt karokkal fogadja. Még akkor sem rendült meg a bizalmam ebben az istenképben, amikor a wicca útját választottam - annak ellenére, hogy immár más isteneknek hódolok.
Ez a beszámoló viszont - legyen bármilyen abszurd is - felvetette annak a lehetőségét, hogy a Jahve mégsem maga a Mikulás (képletesen szólva, természetesen), hanem a középkori teológiai eszménykép által lefestett könyörtelen zsarnok. A gondolat megtorpedózta mindazt, ami annakidején keresztény hitem alapját képezte. Gyermeki optimizmusom léket kapott és elsüllyedt a bizonytalanság tengerében.
Értsétek meg, még mindig nem attól cidriztem, hogy elkárhozok - habár egy pillanatra meglegyintett a rettegés szele. Aztán emlékeztettem magam arra, amit mindig is vallottam: hogy az üdvösség (akár azonnali, akár csak számos újjászületés után következik be) nem hit, hanem életvitel kérdése.
Annál megdöbbentőbb volt a felismerés, hogy a nővérem és a sógorom - mindketten iskolázott, több diplomás értelmiségiek - nagyon is komolyan veszik a témát. Most ébredtem rá, hogy teológus és egyházjogász nővéremnek a felsőfokú képzés nem hogy nyitottabbá, racionálisabbá vagy ésszerűbbé tette volna a vallással kapcsolatos gondolkodásmódját, ellenkezőleg - ha nem lenne félreérthető, azt mondanám, babonás, középkori szellemiséget oltott belé. Hogy egy tanult, intelligens felnőtt ember, ráadásul képzett egyháztudós, képes komolyan fontolóra venni a kérdést, hogy vajon üdvözülhet -e az, aki nem jár minden vasárnap misére vagy nem tanúsít kellő keresztényi alázatot - számomra sokkoló volt. Milyen keveset tudunk egymásról - még azoknak a gondolatait sem ismerjük, akikkel naponta találkozunk.
Csomóba ugrott a gyomrom, amikor arra gondoltam, hogy egyszer talán kipattan az én kis titkom, nevezetesen pogány mivoltom. Nem akarom, hogy szánakozással vegyes szomorúsággal azt gondolják rólam: hát, veled sem fogunk találkozni a mennyországban, milyen kár, tévelygő kistesó. Nem akarom, hogy azon törjék a fejüket, vajon engem is elragad - e majd a konzerves mumus. Nem akarok fájdalmat okozni nekik. Talán szoronganának miattam, talán szomorúak lennének a vélt vallási elhajlásom miatt, talán térítő akciókat szerveznének (habár ez aggaszt a legkevésbé.) A gondolat, hogy bánatot okozok nekik, sokkal elkeserítőbb, mint az, hogy hogyan értinete mindez engem.
Szerencsére azon a nevezetes estén ott volt a bátyám is, aki kerek-perec kifejtette, hogy szerinte ez a pokol-mennyország fikció hülyeség, s hogy a halál utáni lét kérdése örök titok. Nehogy azt higgyétek róla, hogy ateista - csak sokkal nyitottabban, rugalmasabban gondolkodik vallás és Isten felől, mint a nővérem. Örültem neki, hogy egyfajta józan ellenpontot szolgáltat az addig elhangzott vérkeresztény nézetekhez, de a beszélgetés - azzal együtt, hogy számos precedensértékű klinikai haláleset, illetve elhunyt ismerős fel lett emlegetve - eléggé kiborított, így aztán szedtem a sátorfámat és elmenekültem. Bátor boszi.
Annyira zaklatott voltam, mint egy rémült kislány, akit a zsákos emberrel riogattak. Kellett valami, amibe belekapaszkodhatok, kellett egy szalmaszál, amin keresztül meg tudom érinteni Földanyát, hogy emlékezzek: én már más ösvényen járok. Leballagtam a faluval határos, frissen learatott repceföldre. A tábla sarkán egy nagy bodzabokor magasodott, amely eltakarta előlem a település fényeit. Leheveredtem a földre és perceken át csak bámultan fel a végtelen, bársonyfekete égboltra. Sajnos a fényszennyezés felénk is egyre nagyobb - a horizont minden égtáj fele tompa narancsszínben úszott. De fölöttem még tisztán kivehető volt a tejút széles, ezüstsziporkás sávja, s a körülötte szikrázó csillagok. Gyönyörű és megnyugtató látvány volt. Nem mondom, hogy teljesen kisimulva keltem föl, de valamivel jobban éreztem magam.
Azóta napról napra igyekszem tudatosítani magamban, hogy hova tartozom. Hogy az én isteneim itt vannak körülöttem, a fákban, a szélben, a szántóföldekkel szabdalt láthatárban. Hogy ha menedék kell, elég magamba tekintenem, és megtalálom a hit csendes parazsát. Hogy ha elbizonytalanodom, csak le kell heverednem a földre és fölnézni az égen hömpölygő fenséges felhők sorára. És ha egyedül érzem magam, elég ránevetnem a legközelebbi lóherére, verébre vagy méhre - máris tudom, hogy nem vagyok magányos. Hogy mi lesz a halál után, az az istenek titka. Ez az élet, és minden utána következő lehet maga a földi mennyország, ha megtanuljuk felismerni és értékelni ajándékait.
Áldás!
Hulló Eső, 2010-07-26
