hazatalálás

Tegnap elindultam, hogy meglátogassak egy régi, kedves ismerőst. Már reggel fejest ugrottam a fürdőkádba, hogy lemossam magamról az egész hetes lószagot (mióta az emberbőrbe bújás hétvégi luxussá redukálódott, minden szombatra úgy készülök, mintha legalábbis a lakodalmam napja volna). Még a frizurámat is rendbeszedtem, elvégre a kecskerágta rasztahaj kevésbé menő. Délután aztán erdőjárós öltözéket húztam, és hátizsákkal a vállamon nekivágtam a Völgynek. 

Persze a fényképezőgép sem maradt el, és utam kezdetén lépten-nyomon megálltam kattogtatni. Ámde valahogy egy fránya fotó sem akart sikerülni; hibáztattam érte a gépet, a zivatarszagú párába süppedő, elmaszatolódott napkorongot, a hosszú árnyékot vető, majd' kétméteresre nyúlt napraforgó-sereget, amely katonás rendben sorakozott fel a patakmedret szegélyező táblán; a pillangókat, akik csakazértsem várták meg, míg fókuszba kapom őket. 

Időbe telt, mire ráébredtem, hogy hibás megközelítést választottam. Azért jöttem, hogy megszabaduljak a mindennapoktól, hogy fellélegezzek, hogy gyógyuljak; hogy elbeszélgessek a Völggyel, hogy okuljak, hogy figyeljek. Mégis, mindenáron igyekeztem birtokba venni a természetet a Fuji lencséjén keresztül - ahelyett, hogy hagytam volna, hogy ő vegyen birtokba engem... 

Az erdőig hátralevő szakaszon tehát nem a fotótémákra lestem, hanem próbáltam befogadni a tájat. Nem akartam mindenáron megörökíteni a szántóföldi dűlő porában sütkérező boglárkalepkét, inkább lábujjhegyen elóvakodtam mellette, nehogy megzavarjam elégedett napfürdőjét. Azért egy aranyló búzamező csak előcsalta az objektívet; ezúttal azonban már nem az automatikus képkészítési reflex vezérelt, hanem a szélben hajladozó, napsütötte gabonából ragyogó élet (tudtátok, hogy a régiek így hívták e növényt?) áhítatos megragadásának vágya. Ugyanilyen hódolattal gyönyörködtem az érő árpával beültetett vadföldben, amely zöldarany fényzuhatagban fürdött, miközben a mögötte húzódó sötét dombhát alkonyi árnyai már ráfolytak nyugati szegélyére.

A rengeteg határában, ahol magasan a fejem fölé emelkedő turbolyák, másod(vagy sokad?)-virágzásukat kezdő kányazsomborok és éppen nyíló orbáncfüvek bókoltak a távoli vihar ígéretét suttogó szélben, nyurga seprencék állták el az utamat; rajtuk légyottra váró álcsüngőlepkék tucatja illegette magát. Úgy óvakodtam át a virágtengeren, mintha tojásokon járnék - noha feleslegesen; a pillék csöppet sem zavartatták magukat. Ellenálltam a kísértésnek, hogy szedjek némi orbáncfüvet a tavalyi herbakészlet felturbózására; legfeljebb visszafelé, ha még marad rá időm.

Végül elértem kedves ismerősöm otthonát: az erdőt. Egyenesen hozzá siettem, ledobtam a táskám a lábánál, és óvatosan rásimítottam a tenyeremet zuzmólepte, repedezett kérgére. Azt vártam, hogy rögtön eltöltsön az a kisimult, békés boldogság, ami legutóbbi - hónapokkal ezelőtt megesett - találkozásunkkor,- hiába. Hamarosan elszégyelltem magam. Hogy is formálhatnék igényt Tölgy Apó instant barátságára, mikor csak néhány havonta, kutyafuttában látogatom meg, s akkor is önző elvárásokkal fordulok hozzá?

Számba vettem a magatartásom hibáit, és néma szavakkal bocsánatot kértem, amiért a fotelembe süppedve ábrándozok a majdani erdei sétáról, ám többé-kevésbé látszatkifogásokra hagyatkozva egyre csak halogatom azt. Hogy pár találkozás után nagy mellénnyel "barátomnak" tituláltam egy nálam évtizedekkel idősebb és korokkal bölcsebb élőlényt, mert olyan menő, ha az ember elmondhatja magáról, hogy jó kapcsolatot ápol egy fával. Hogy természetesnek veszem mindazon ajándékokat, amelyekkel megörvendeztet, miközben a viszonzásnak legfeljebb egy-egy szimbolikus áldozati ajándék formájában kifejezésre jutó jelképes gesztusáig jutok. Hogy rázúdítom apró-cseprő gondjaimat, félelmeimet, bánataimat, szorongásaimat, rosszkedvemet, ám arra még nem vettem a fáradtságot, hogy megpróbáljam jobban megismerni Őt. S hogy minden energiabafeketetés nélkül is jogot formálok a misztikus tapasztalásra, amit majd önigazolásként lobogtathatok, mikor a saját lelkiismeretem számon kéri rajtam a természethívő életérzés és spiritualitás elméleteken túlmutató, a mindennapi gyakorlatba történő átültetésének alulfejlettségét.

Mindezeket mintegy meggyóntam a Völgy Öregének: aztán kis híján elnevettem magam, mert rádöbbentem, hogy megintcsak nem teszek egyebet, mint önmagamról jártatom a szám, titkon valamilyen feloldozásban reménykedve, ami afféle elnéző (asztrális) vállveregetésként biztosít róla, hogy a gyarlóságaim megbocsáttattak. Úgyhogy végül befogtam a csőröm, és csak üldögéltem némán, egyfajta csendes vezeklésképp tűrve, hogy szúnyogok sokasága mélyessze belém a szívókáját. Közben a Tölgy Apó rücskös kérgének négy-öt centiméternyire kiemelkedő bordáin kékellő zuzmótelepeket, a kéregráncok árkaiban fel-alá masírozó erdei vöröshangyákat, az ásító odú fölött lengedező, ködből szőtt selyemkendőre emlékeztető pókhálót (amely egykori készítőjének holttestét ringatta lágyan), a vén fa lábánál halmozódó puha avarszőnyeget járó apró élőlényeket figyeltem. Később felállva nekidöntöttem a hátam a törzsnek, és az esti égboltra hízó szürke fellegpaplant szemlélve belevesztem az időközben fölénk érkező mennydörgés sárkánymorgásába. 

Aznap Tölgy Apó és a Völgy nem arra tanított, hogyan szólhatok hozzájuk, hanem hogy miként hallgassak. 

Mikor elindultam haza, leszedtem valamennyi orbáncfüvet (ügyelve, hogy maradjon elég a jövő évi szaporulat biztosításához). Az eső akkor ért utol, mikor az erdei vadaknak ültetett csicsókaveteményből kiérve rákanyarodtam az egykori patakot kísérő földútra (ahol persze ismét megtorpantam egy csokor menta kedvéért). A zivatar tőlünk keletre hömpölygött,- mintha az ősidők egy szörnye hányta-vetette volna magát az égen; a Völgyet csak foszló pereme öntözte lágyan. A nap átcsillámlott a vízcseppek szürke fátyolán, szivárványt hímezve a vihar vasporos felhőtestére. Szívet-lelket elragadó látvány volt.
A falu határában, biztos-ami-biztos, még leszakítottam egy jó méteres terjőke kígyósziszt, hogy a szomszédság egész nyugodtan futóbolondnak nézzen, amint bőrig ázva, orbáncfűvel tömött hátizsákkal és idióta vigyorgással az arcomon kibukkanok a Völgyből.

Ideúton szívem szerint kacagva táncra pördültem volna a búzamező érett kalásztengerének láttán, amely az élet újbóli diadalát hirdette (fordultam is egyet-kettőt a poros dűlőn, ránevetve a szalmasárga szemekre); most az esti zápor fakasztott daloskedvű örömet bennem. Fülemben a Blackmore's Night "Home again" c. énekének csalogányhangjai visszhangzottak, amint hazafele baktattam a szemerkélésben.

 

Merthát pontosan így éreztem magam: mint aki végre hazatalált. 

genius loci

A minap kukorica-gyűjtögetés közben mélyenszántó elmélkedésbe fogtam. Megpróbáltam körvonalazni, összegezni a vallásom alapelveit. Pontosabban szólva azokat a vallási alapelveket, amelyekben személy szerint hiszek. Szükségét éreztem jól megfogalmazva körülírni a spiritualitásomat, mert miközben rengeteg inger, ismeret, tapasztalat, információ zúdul rám a worldwide pogányság tárházából, azok feldolgozására, szelektálására, lecsengésére és a belőlük kiforró gondolatok értelmezésére nem hagyok magamnak elég időt. E filozofálgatás közben terelődtek a gondolataim a genius loci felé. Hiszem, hogy nem csak az emberek rendelkeznek lélekkel, hanem az állatok, növények és gombák, továbbá az élettelennek mondott természeti képződmények (sziklák, tavak) szintúgy, sőt: véleményem szerint még a tárgyaknak is van valamiféle anyagon túli esszenciája, kisugárzása - hogy a velük kapcsolatba kerülő élőlények, helyek, esetleg az  átélt események révén-e vagy önmaguknál fogva - erről egyelőre nincs ötletem.

S persze mindezeken túl ott van a 'hely szelleme'. Az elmúlt hónapokban mindinkább körvonalazódott bennem a felismerés, hogy a 'genius loci' - ahogy a rómaiak nevezték - nem csupán az egyéni érzékelés alapján kialakuló szubjektív benyomás, nem puszta allegóriája egy-egy hely atmoszférájának, hanem annál több: valami nagyon is létező, jól körülírható, megragadható szellemi jelenlét, amely betölti az adott helyet. Ami egyszerre táplálkozik belőle, így alakítva ki önmagát, másfelől betöltve önmagával, áthatja és aktívan formálja azt. Az egyik változása a másik változása: eltéphetetlenül eggyé válik az anyagi tér és a belőle születő, őt megtestesítő szellemi minőség. Úgy gondolom, nem csak a fizikai környezet tükröződik benne, hanem az azt benépesítő élőlények lelkivilága, cselekedetei, valamint a múlt emlékei is. Ha úgy tetszik, mindezekből, mint önálló és önmagukban is értelmezhető építőkockákból formálódik egységgé. 

Fogalmam sincs, hogy vélekedik a genius lociról a pogány társadalom vagy az ezoterikus irodalom, bevallom, eddig lusta voltam utánanézni/kérdezni. Csak a saját, bizonytalanul megfogalmazódó észrevételeimre támaszkodhatok. Mindazonáltal úgy vélem, mikor egy-egy hely valamilyen benyomást tesz ránk, legyen kellemes vagy kellemetlen, az tulajdonképpen a genius loci-val való kapcsolatba lépés eredménye. Amikor egy elhagyott ház mellett elhaladva megcsap a magány és öregség melankóliája, mikor egy hegycsúcsról körbepillantva a végtelen szabadság és szilaj vadság érzete jár át bennünket, amikor egy várrom falai közt bóklászva egy pillanatra ránk vetül az óidők megkopott, fakó árnyéka; amikor rátalálunk egy zugra, amely a csend, a biztonság és a béke ígéretével kecsegtet, amikor megérezzük valamiben a méltóságteljes nagyság, a fenyegető veszély, a nyomasztó lehangoltság vagy a lélekröptető szépség ízét -  talán éppen a hely szellemének suttogását halljuk meg.

Visszatérve a kiindulóponthoz: kis eszmefuttatásom mentén rádöbbentem, talán nem véletlen, hogy a patakvölgyben járva-kelve mindig kellemes nyugalom, kisimult boldogság tölt el. Nyilván köze van ennek a hely szelleméhez, amely az intenzív művelés, a szűkülő természeti környezet, a gombamódra sokasodó  épületek ellenére is megőrizte a természetesség légkörét. Úgy éreztem, illendő volna köszönetet mondanom neki az ajándékaiért (a lélekemelő sétákért és a kombájn által elhagyott kukoricacsövekért egyaránt:)), így aztán alkonyattájt letelepedtem a szántás szegélyébe...

... és csak hallgattam a völgy meséjét :).

Áldás!

Eső

őszi hírek

Ismét egy kisebb blackout, ezúttal nem egészen akaratlagos. Néhány napja (hete?) elkezdtem írni egy bejegyzést a vadgesztenyéről, aztán belefulladtam az irodalmi források feltérképezésébe, és átmenetileg sutba vágtam az egészet. Közben Illangó egyik levele nyomán ismét kizöldült a lelkiismeretem, magyarán szólva kitört rajtam az ökopánik, s nagy sebbel-lobbal megtettem, amit tavalyelőtt, a sikeres lediplomázást követően bőszen megfogadtam: útjára indítottam egy méregzöld blogot. Egyelőre nemtelen pióca módjára: abból táplálkozok, amit mások tolnak fel a netre. Különböző hírportálok anyagából szemezgetem a tisztelt fogyasztót tespedt közönyéből (talán) felrázni képes információkat, elsősorban környezetvédelmi témában, a klímaváltozás - energiaválság - fenntarthatóság - öko-tudatosság - önellátás - egészséges életmód nyomvonal mentén. Mint legtöbb szépen csengő elhatározásom, meglehet, ez is tiszavirág-életűnek bizonyul majd, ezért egyelőre nem teszem közzé a címet - de ha egy-két hónap múltán is kitart még a lelkesedés, ígérem, nagydobra verem :).

Szemelvények a mindennapokból: mmm, ősz.... Még mindig hiányolom a borongós-esős napokat (nemrég, épp az ökoblog-projektnek hála olvastam egy cikket arról, milyen horribilisen száraz volt az elmúlt két év, s nagyon úgy fest, hogy nem csak holmi időjárási anomália okán: a globális felmelegedés megváltoztatta a légáramlatok rendszerét, ami számunkra aszályos, forró éveket jelent a jövőben), de mindent összevetve ki vagyok békülve a világgal. A csípős reggeli köddel, amelyet átszőnek a hajnal selymes fényei, hogy mint aranyos tündérpor, hömpölyögjön végig a völgyön, az ég feneketlen kékségével, amelyet habosra tornyosuló vagy épp vattafátyolként szétfoszló felhők szántanak, a fűszálakra fűzött harmatcseppek ezüstgyöngy-szőnyegével, a láthatár kristálytiszta színeivel, kontrasztjaival, az erdő rozsdálló pompájával. Gyönyörű ez az évszak.

A napokban kukoricát gyűjtögettem a pipéknek, gombásztam, üldögéltem a nyárillatú kaszálón és hallgattam a völgy csendjét, ismeretséget kötöttem Csókakő-tündérrel. Kende és jóatyám társaságában nagy lépést tettünk az 'Ígéret földje' projekt (vagyis bátyám telkének gazdálkodási céllal történő - khm, egyelőre úgy fogalmaznék - megzabolázása) ügyében. Kijelöltük, majd kifúrtuk a kerítésoszlopok helyét, és jó részüket le is állítottuk. Ma egész nap odakint voltunk, s újfent rájöttem, számomra ez - a természetben, szabad levegőn, építő jellegű munkálkodással töltött idő - a lelki béke igazi forrása. Ugyan mi másra is vágyhatna egy leány, mint húsz-harminc kilós, kormos végű akácgerendákat cipelni fel-s alá?

Fogós problémákból persze nincs hiány. Édesapám, aki többé-kevésbé hűbérúr módjára igyekszik irányítani a telken folyó munkálatokat (ehhez - ha nem is tudatosan felismert, de tudat alatt bizonyára sziklaszilárd - meggyőződése szerint az szolgáltat jogalapot, hogy a nagyszülői ház eladásával rá maradt örökségből finanszírozta a kerítés alapanyagainak megvételét), szentül eltökélte, hogy ehelyt állítja fel a pléhkrisztust, amelynek garázsunk volt - immár több évtizede - sírkamrája. 

No most, nem akarok én feltétlenül az istentelen pogány szerepéhet ragaszkodni, de azért a vallási toleranciának is van egy határa. Ha kijelenteném a szüleimnek, hogy pogány szentélyt építek a kert hátsó felén, aligha lelkesednének. Vice versa: én sem volnék elragadtatva, ha egy két és fél méteres feszület díszelegne kis túlzással a veteményesemben. Az édesapám által megálmodott hely egyébként már csak azért sem alkalmas a Krisztus számára, mert jelentősen elfogná a kilátást (és vele a déli napfényt) a telek elől, valamint további ágakat kéne levágni miatta az öreg diófáról, amit tavaly tavasszal szabadítottunk ki a fojtogató iszalag-dzsumbuj alól. Végül pedig valahogy illetlennek érzek egy ilyen szép (tényleg szép) Jézust egy vadháló tőszomszédságában, a zöldségágyás hátsó csücskében eldugni. Kétszáz méterrel lejjebb van egy útkereszteződés, ami mellett fel lehetne állítani úgy, hogy arccal a falu innenső fele és a patakvölgyben húzódó szántók fele nézzen: szerintem az méltóbb helye volna. 

Persze a zárszó e kérdésben nem az enyém, ha a bátyám, Kende és édesapám egyaránt úgy látják jónak, hogy a feszület a telek végénél álljon, nem fogok lázongani (legfeljebb feltűzök egy lókoponyát a sarokoszlopra :)).

Ennyit az Ígéret Földjéről:). Node azért szellemi kötelezettségek is léteznek, lassan neki kell ugranom a néprajzos beadandóimnak, különben ... nem ragozom. Nem is tudom, mi tart még ébren egy látástól vakulásig melóval (s levezetésképp tenisz-edzéssel) töltött nap után hajnali negyed egykor, annak tudatában, hogy holnap minden morzsányi eszemre szükségem lesz, mert ötoldalas elemzést kell írnom egy régi családi fényképről.... jáj. Megyek is szunyálni.

Remélem, hamarosan folyt. köv :), addig pedig áldott-szép őszt!

a grincs színre lép

Bizonyára velem van a baj, de egy idő után az agyamra megy a nagycsaládi nyüzsgés. Mintha a szociális készségeim egy jól meghatározott limittel bírnának, előbb-utóbb besokallok. Az elmúlt hétvégén kecske-partit tartottunk a legkisebb nővéreméknél (a kecskét már hétközben levágták és feldolgozták a tesómék, így ránk, vendégekre csak a fölfalása maradt). Szép volt, jó volt, továbbá hangos, lármás, meglehetősen sűrű, de nagyon élveztem. Hazaérve azonban már alig volt energiám strandra menni Uzonka családjával. Persze nem csak mert a gyerekek előszeretettel nyúznak (ezúttal amúgy sikerült kikerülni a tűzvonalból: két idősebb unokahúgommal beúsztunk a mélyebb vízbe, és elcsacsogtunk mindenféle csajos dolgokról). Uzonkáék nehéz emberek. Egyéb programjuk miatt nem vettek részt a kecsketoron, de Uzonka így is rágörcsölt arra, hogy kimaradtak egy családi eseményből (talán mert eleve nem lettek meghívva rá?), és mohón itta legidősebb leánykájának (aki viszont eljött velem) a hétvége vélt és valós negatívumait ecsetelő szavait. Olyan volt beülni kis családjuk körében a kocsiba, mintha egy lövészárokba pottyantam volna: kifent fegyverek, harcikedv és megvető ellenségesség vett körül. Míg megtettük a vízpartig hátralevő nagyjából öt kilométert, Uzonka és Kende szavaikkal felszabdalták, kibelezték, ledarálták és szőnyeg alá söpörték legkisebb nővéremet és annak férjét. Én meg azon gondolkodtam, vajon miért van az, hogy az öt nagytestvérből négyen tökjól megértjük egymást, Uzonka viszont folyamatosan feszültséget gerjeszt maga körül. Az állandó elégedetlensége, az, ahogy kényszeresen összeveti a maga eredményeit, élethelyzetét másokéval, ahogy szüntelenül a középpontba akarja tolni magát és a családját, ahogy mániákusan belefolyik az egész rokonság minden ügyes-bajos dolgába (olyannyira, hogyha Ausztráliában tüsszent egyet a nagybátyám, és ő nem szerez róla tudomást rögvest, megsértődik, amiért megint lemaradt egy hírről), rendkívül nehezen elviselhető személlyé teszik. 

Egyszóval ültem a kisbusz hátsó fertályán és hallgattam a klánfőnök harci énekét, közben pedig szép lassan növekedésnek indult bennem egy parányi grincs. A grincs tovább hízott tegnap délután, mikor gyerekvigyázás címén a hintán ábrándoztam (miközben a kölkek odabent a Disney chanelen lógtak), és - balszerencsémre - végighallgattam Uzonka vérmes telefonbeszélgetését legidősebb nővérünkkel. S noha csak időnként jutott el a fülemig egy-egy kivehető szófoszlány, a hangnem és a tónus így is világosan árulkodott a fennálló paprikás hangulatról. 

Ma estére mozizást tervezünk az unokahúgommal. Azt hiszem, venni fogok a grincsnek egy csomag chipset, esetleg egy pofa sört, és reménykedem, hogy átmenetileg sikerül elhallgattatni.

Áldás!

A grincs

a szuperjurta-elmélet :)

Joggal vetődhet fel a kérdés, hogy mi köze a boszorkánykodáshoz holmi földhözragadt ábrándoknak parasztházikókról és nomád sátrakról. Véleményem szerint őseink életmódjának, hagyományainak felelevenítésével előttük is tisztelgünk, s a kis helyigényű, alacsony energiafogyasztású, költségtakarékos,  a környezetébe szervesen illeszkedő, természetes alapanyagokból, a tulajdonos egyéni igényeire szabottan és annak aktív közreműködésével épülő hajlék aligha áll távol a pogány, természethívő, természet-szerető lelkivilágtól. 

Nos tehát, a szuperjurta-teória (az elnevezés némileg szarkasztikus:) - egy barátom vetette fel, aki kétségeket táplált a terv kivitelezhetősége iránt ). Nagyjából másfél-két éve kezdett motoszkálni bennem a jurta-lakás gondolata, s aztán sem hagyott nyugodni. A jurta - mint azt tudjuk - a belső-ázsiai sztyeppövezet vándorló nomád népeinek sajátja. A füves pusztán a legeltető állattartás volt a megélhetés alapja. A családok, nemzetségek a jószág nyomában költözködtek, legelőről legelőre. Ehhez könnyen összeszerelhető, szétszedhető és utaztatható, úgymond mobilis épületekre volt szükség. A jurta előde - ha hihetünk az ókori történetíróknak - a kordéra szerelt nemezsátor, amely nagyjából az i.sz. 5.-6. században vált önálló, földre épített lakhellyé. A 'türkök' kerek sátrairól számos 9-10. sz.-i útibeszámoló hírt ad, s minden bizonnyal ilyen hajlékai lehettek őseinknek is. 

kazah jurta

Manapság két morfológiai típust, a mongol és a kazak-kirgiz variációt szokás elkülöníteni (noha valószínűleg több formaváltozat létezik, ám a külhoni érdeklődés elsősorban e két területre - Mongóliára és Kazahsztánra - irányul). A mongol jurta tetőrúdjai egyenesek, a tetőkarikát két pózna támasztja alá; szerkezete stabilabb, masszívabb, az időjárási viszontagságoknak jobban ellenáll. A kazah jurta szemet gyönyörködtetően könnyed, légies, kecses vonalú, tetőrúdjai hajlottak, a füstnyílás abroncsát - a tündököt - csak ezek tartják, így nagyobbnak hat a belső légtér. Ugyanakkor kevésbé strapabíró, mint mongol rokona.

(kazah) jurta alapváza

A nemezsátor oldalfalát meghajlított vesszőkből (manapság inkább lécekből) álló rácsozat, a kerege, kereglye alkotja. Alapanyaga régen hasított gallyfa volt (leginkább fűz), amelyet meggyalultak, főzve puhítottak és kalodában szárították a megfelelő, íves formára. A mai, profi jurtakészítők az időjárás viszontagságainak ellenálló, gőzölve hajlított vörösfenyőt vagy rugalmas kőrist alkalmaznak e célból. A rácsozat több tagból áll, amelyeket például nedves bőrszíjakkal kötöznek egymáshoz, de egyéb rögzítési módok is elképzelhetők. Magassága általában másfél méter körül alakul.

A rácsozatra támaszkodnak a végükön hajlított (kazah) vagy teljesen egyenes (mongol) tetőrudak, amelyek a tündökben, vagyis a füstnyílást övező fakarikában futnak össze. Mivel a mongol jurta tetőszöge alacsonyabb, s a tündök igen nehéz, utóbbit alulról két, 'istenfának' nevezett, a földön álló, függőleges oszlop támasztja meg. A tündök hajdan valószínűleg egyetlen gallyból készült; a gallyat hosszas főzéssel puhították, körformára hajlították, faszegekkel vagy kötözéssel rögzítették és megszárították. Manapság  készülhet laminált lemezekből, vagy ácsolt szegmensekből (mongol változat). A tetőrudak a tündökbe fúrt lyukakba illeszkednek, amelyek többnyire kör alakúak és a karika teljes keresztmetszetét átérik; a mongol változatnál viszont szögletesek és csak belemélyednek a tündökbe, de azt át nem ütik. A tündököt keresztirányú, íves, a belső oldalon kialakított hornyokba rögzített rudak (kazah) vagy küllőszerű, a tündökhöz ácsolt kapcsolattal illeszkedő lécek (mongol) feszítik meg, tartják formában (szó szerint: hiszen ezek gondoskodnak arról, hogy a karika ne deformálódhasson, veszélyeztetve az egész tetőszerkezet stabilitását). 

(kazah) jurta szerkezete

A jurta ajtaja (amely persze újabb kori találmány: annakidején egyszerű bőr,- vagy nemezlap takarhatta a bejáratot) lehet egy,- vagy kétszárnyú, olykor gazdagon díszített, festett. Az ajtótokot egyszerűbb kivitelben a küszöb és a szemöldökfa közé helyezett rúdpár alkotja; máskor pallóból készül, faszegekkel rögzítve. A jurta hevederei számára furatok (fémkarikák) szolgálnak rögzítési pontul.

A küszöbre a hagyomány szerint tilos volt rálépni, mert az alatta alvó házi istenek (szellemek) felébrednek, megharagszanak, és bajt zúdítanak a háziak nyakába. E tabu a hazai folklórban is fennmaradt. 

Ami a jurta belső elrendezését illeti, általában az ajtóval szemben kapott helyet a háziszentély; a bejárattól jobbra a férfiak fekhelye, ruhái, használati tárgyai, balra az asszonyok ágyai, holmijai. A sátor közepén helyezkedett el a nyílt tűzhely, amelynek égésgázai a füstlyukon át távoztak. 

belső tér

No most, a jurtát tradicionálisan nemezlapok borították, amelyeket nyári melegben felgöngyöltek vagy kitámasztottak, hogy szellőzhessen a sátor belseje. Manapság, a hazai időjárási viszonyok közé azonban egyéb szigetelőanyag sem árt. Levelet váltottam egy jurtakészítő mesteremberrel, aki 4 réteg 400g/m2 testsűrűségű geofilcet ajánlott, hőtükrös polifoammal kiegészítve; ám elmondása szerint egyik megrendelője 8 méter átmérőjű lakójurtájához bazaltgyapot szigetelést használt. A szigetelőanyagot a keregétől egy sima lepedővászonból álló belső borítás határolja el, a külsejére pedig vízhatlan sátorponyva kerül. Utóbbiból a pamut alapanyagú 3-4 évenként cserére szorul, a PVC azonban évtizedekig bírja. Mindezek mellé nemezt is alkalmazhatunk.

egy modern lakójurta

A közművesítéshez - amennyiben szentségtörő módon eklektikus, modern lakójurtáról beszélünk :) - nem árt az alapozás, leginkább betonozás. A padozatot aztán persze lehet szőnyegekkel, járólappal, parkettával takarni. A fűtéshez a kisméretű, hordozható cserépkályha, vaskályha (esetleg sparhelt) javasolt. Nemrég láttam ilyen megoldást, méghozzá a hegymászó Klein Dávid birtokában levő jurta esetében, amelyet ő hat éven át lakott. Szívesen kifaggatnám a mikéntjéről. Persze a kályha kéményt is igényel, ami a belső tér látványának megárthat - de szükséges. 

Számtalan egyéb kérdés felvetődik még a gyakorlati vonatkozásokat illetően - például a megvilágítás, a megfelelő szellőzés, esetlegesen a vízhasználat, fürdőhelyiség-kialakítás problémaköre. Igyekszem minél mélyrehatóbban utánajárni a technikai részleteknek, előnyöknek-hátrányoknak, perspektíváknak. Addig is mindenkinek a fantáziájára bízom, milyen lehetőségeket álmodik bele eleink otthonának modernkori kivitelezésébe. Remélem, ez a kis ízelítő ihletően hat rátok is:) - íme zárásképp néhány kedvcsináló fotó.

Áldás!

ajánlott oldalak:
- Adorján Gábor jurtakészítő mester honlapja
- Sztyeppe Műhely
- Szittya Lovas Íjász Egyesület - mongol jurta

a folytatás - II

A világítással bánjunk csínján: csak azokban a helységekben égjen a lámpa, ahol épp tartózkodunk. Részesítsük előnyben az energiatakarékos izzókat. A vízfelhasználás még ennél is kritikusabb pont. Miközben a világ egyik felének nincs tiszta ivóvize, a másik még a WC-t is azzal húzza le. Ennek tudatában igyekezzünk takarékoskodni. Egyik nagy gyengeségem az órákhosszat tartó fürdőzés: ehelyett a rövid és lényegretörő:) zuhanyzás volna igazán környezetbarát. Az esővíz felfogása és összegyűjtése nem csak az öntözés, de a WC-öblítés és takarítás szempontjából is hasznos lehet. Ami a mosást, mosogatást illeti, vásároljunk víz, - és energiatakarékos masinákat, és azokat is csak szükség esetén használjuk. Hacsak nem sárban dagonyáztunk naphosszat, ne mossunk ki minden ruhadarabot egyszeri viselés után (kivétel természetesen a fehérnemű), és normál szennyezettség esetén ne alkalmazzunk 30 foknál magasabb hőmérsékletű programot. A mosószereinket is megválogathatjuk: mosópor helyett ott a mosódió (igaz, érdemes megfontolni, hogy utóbbi behozatala – lévén importcikk – önmagában nem épp környezetkímélő), öblítő helyett az ecet, amely egyéb háztartási vegyszereket is felválthat. Én a padló feltörlésétől az ablakmosáson és fürdőszoba-takarításon át a deguketrecek, csigaterrárium és teknősakvárium kifertőtlenítéséig mindenhez használom, remek eredménnyel.
A fűtés hatalmas energiapazarlással jár, ha a házunk szigetelése elégtelen. Építkezésnél ügyeljünk a falak vastagságára, a tető strapabíró szigetelésére, a hermetikusan záródó ajtókra, ablakokra, mert a későbbi fűtési költségek jelentős hányada ezen múlik. E téren is ismeretesek ökológiai szempontból kedvező építészeti megoldások: lásd passzív ház, földház, napkollektorral szerelt tető, stb. A cserépkályha vagy vegyes tüzelésű kazán a földgáz alternatívája lehet, noha az ezekben eltüzelt faanyag és papír szintén szén-dioxidot juttat a légkörbe (s ha mindenki fával akarna fűteni, alig maradna erdő a Földön). A geotermikus fűtés inkább környezetbarát, amennyiben a termálvíz keringetésére használt szivattyút megújuló energiaforrásból üzemeltetjük (ez a kompozíció sajnos egyelőre leginkább elméleti síkon létezik).
Ami a bútorzatot, a használati tárgyakat és a ruházatot illeti, az ember szereti maga körül a természetes anyagokból készült holmikat, ugyanakkor ha mindenki ragaszkodna a tölgyfaszekrényhez, nem maradna tölgyfa a bolygón. Ámazonban a pozdorja, farostlemez vagy műanyag berendezés – számomra – nagyon idegen. E téren valahogy meg kell találni a harmóniát a természetszeretet és a környezetvédelem között.
A ruhavásárlást illetően csak annyit mondhatok, hogy igyekezzünk szem előtt tartani azokat a cigánygyerekeket, akik télen is mezítláb koldulnak. A megunt, kinőtt holmit ne hajítsuk a szemétbe: adjuk tovább a családtagoknak vagy a rászorulóknak. Ha nem ismerünk a közvetlen környezetünkben olyat, aki örömmel fogadná, ott a Máltai Szeretetszolgálat és társai. Aztán meg, ha a másik végéről fogjuk meg a dolgot: mikor ruhát veszünk, ne csak a neves szalonok irreálisan drága modelljei között nézzünk szét. Én a turkálók nagy híve vagyok:), hisz még a kilóáron futó bálás cuccok között is rá lehet akadni nagyon jó minőségű, kifogástalan állapotú holmikra. S sokszor mennyivel egyedibbek, stílusosabbak a kínai áruházak és mondvacsinált márkaboltok tömegtermékeinél!
Egy szó mint száz: a mindennapi életben is rengeteg apróság adódik, amellyel tehetünk valamit a környezet védelme érdekében. Ne várjuk a világot irányító oligarcháktól, politikusoktól és diplomatáktól, hogy cselekedjenek helyettünk, mert félő, ők csak akkor fognak mozdulni, ha már a fejünkre szakad a ház. S higgyétek el: akkor csak a maguk tulajdonát, életét, érdekeltségeit mentik majd. A kisemberek egyetlen esélye az alulról építkező szemléletmód, - és életforma-váltás, a környezettudatosság beemelése az élet minden szegmensébe.
Még egy elengedhetetlen része van a környezeti válság elkerülésére, ill. átvészelésére tett erőfeszítéseknek: a tanulás. Nagyon fontos, hogy minél jobban megismerkedjünk a minket körülvevő élővilág által nyújtott lehetőségekkel (s persze az azt fenyegető veszélyekkel). Nem akarok vészmadárként viselkedni, de bizony előfordulhat, hogy a pesszimista folyamatmodellek egyike valósul majd meg, s akkor nagy értéke lesz a tudásnak. Eljöhet még az idő, mikor a túlélés kulcsa az lesz, hogy felismerjük az ehető és mérgező növényeket, gombákat, tudjuk, hogyan kell salátaboglárkából, tyúkhúrból, pitypangból salátát, medvehagymából levest, zamatos turbolyából főzeléket készíteni, tudjuk, hogy a fűzfakéreg főzete lázcsillapító, a galagonyabogyó szívgyógyszer, a csipkebogyó vitaminbomba, a kamilla gyulladáscsökkentő, tudjuk, hogyan csapdázzunk nyulat, hogyan főzzünk éti csigát, és így tovább. Nem kívánom, hogy ide jussunk, de sajnos nem lehetetlen – jobb tehát felkészülni.
Még valami: akinek van pénze és lehetősége, még 2014 előtt vásároljon legalább 1-2 hektár földet. A nevezett évben lejár ugyanis a külföldiekre vonatkoztatott tilalom, s az országot – a viszonylagos olcsóság miatt – vélhetőleg el fogják özönleni az idegenhonos befektetők. Az árak előbb-utóbb itt is az egekbe emelkednek majd, amint a jómagyar gazda rádöbben, hogy ezekből a dajcsokból vagy hollandusokból többet is kisajtolhat hektáronkénti potom félmilliónál, - ezzel végleg ellehetetlenítve a magyar vásárlók helyzetét. Ha még időben lépünk, nem csak attól óvhatjuk meg Magyarországot, hogy – szó szerint – még az anyaföldet is eladják a talpunk alól, de magunkat is bebiztosíthatjuk valamelyest egy esetleges környezeti vagy gazdasági mélyhullám esetére.
No, nem épp reménykeltő zárógondolatok. Bocsássátok meg, de nem tudok túl bizakodó lenni e témával kapcsolatban. Talán már elárulhatom, annak idején az is jelentősen motivált a gyógynövénytermesztő szakra történő jelentkezésben, hogy úgy éreztem: ezzel egy lépéssel előrébb kerülök a túléléshez szükséges ismeretek megszerezésében. Azóta csak egy paraszthajszállal lettem derűlátóbb.
A tudósok jó negyven-ötven éve figyeltek fel a környezeti problémák sokaságára, a fajok kihalásától kezdve az erdők mértéktelen pusztításán át a klímaváltozásig. S az eltelt dekádok alatt más sem történt, mint ugyanazon, szépen hangzó jelszavak emlegetése néhány nagyívű, de szinte semmitmondó nemzetközi egyezmény születése mellett (oké, persze vannak kivételek). A globális gépezet lassan mozdul, s túl sok benne a laza csavar, az előrehaladás ellen dolgozó alkatrész. A mi feladatunk nem az, hogy tapsoljunk az újabb, üres szólamokhoz és levegőbe puffogtatott ígéretekhez, hanem hogy tegyünk valamit: önmagunkért, a családunkért, az otthonunkért. Így legyen, s talán még megmenthető a jövő.

Áldás!

Ajánlott olvasmány:

www.alternativenergia.hu

www.globalisfelemegedes.info

www.greenfo.hu

http://www.fenntarthatofejloves.net

a folytatás - I

Szóval, hogy mit is tehetünk mi, szürke kisemberek a környezetvédelem csataterén? Nos, egy sereg instrukció immár lerágott csontnak hat, holott mit sem veszített aktualitásából.
Ami a bevásárlást illeti, igaz, hogy egyéni szinten nincs beleszólásunk a multicégek árukínálatába, de megtehetjük, hogy nemet mondunk annak egyes elemeire. E vállalatokat egyetlen érdek motiválja: a nyereségvágy. Nyilvánvaló, hogy azokat a termékeket éri meg forgalmazniuk, amelyekre vásárlói kereslet mutatkozik. Ideális esetben tehát megvalósítható volna az árukészlet alulról jövő, a kellően környezettudatos vásárlók kezdeményezése általi átformálása. Ha nem vesszük meg a perui narancsot, a kínai pólót, a szlovák tejet, már tettünk egy kis lépést efelé. Azon túl, hogy a fentiek helyett választott hazai gyümölcs, ruha és tej (még ha drágább is), a magyar gazdaságot támogatja, arra is gondoljunk, hogy a kontinensnyi távolságból ideutaztatott termékek szállítása mekkora terhelést ró a környezetre.
A vásárlásnál ne csak az importáru tudatos elkerülésére ügyeljünk; az agyoncsomagolt cikkekről is mondjunk le. A vákuumfóliázott, hungarocell-tálcás, háromszoros burkolattal rendelkező termék csomagolóanyagából ugyanis szemét válik, s az így keletkező hulladékmennyiségnek csak töredéke kerül újrahasznosításra. Ha mégis csomagolt árut vásárolunk, igyekezzünk előnyben részesíteni a természetes vagy természetes úton lebomló csomagolást. A műanyag rendkívül ellenálló találmány, évezredek alatt sem bomlik el (ha mégis, akkor pedig mérgező anyagok sokaságával pumpálja tele a környezetét). S hogy milyen elrettentő mértékben halmozódott fel a természetben, arra jó példa a Csendes-óceánon lebegő, Európa-méretű szemétsziget.
A fentieket a bevásárlószatyrokra is vonatkoztassuk. Ha lehet, hátizsákkal, kosárral vagy strapabíró, tartós vászontáskával induljunk shoppingolni; ha pedig mégis a boltban vesszük meg a szatyrot, válasszuk a papírból készült vagy biológiai úton komposztálódó változatot.
A legjobb megoldás persze nagy ívben elkerülni a tecsót és társait: helyettük a környékbeli termelőktől származó árukészletet felvonultató kisboltok, vagy méginkább, a szomszédnéni konyhakertjének kínálatából válogassunk. Ilyen szempontból a vidéken lakók némi előnyt élveznek. A mi családunk például kimondottan szerencsés helyzetben van: a faluban még él egy-két idős asszony, aki szorgalmasan kertészkedik, így mindig van kitől garantáltan vegyszer, - és szennyeződésmentes zöldséget, gyümölcsöt vásárolni. A kenyeret egy közeli településen sütik, az automatából fejt bocitej:) 20 kilométerről érkezik, a húsárut a szomszéd hegyközség hentese készíti. Node a nagyvárosokban is akad piac, ahol bárki hozzájuthat az agglomeráció által megtermelt élelmiszerekhez. Csak annyi kell, hogy felemeljük azt az elkényelmesedett hátsónkat a fotelból, és legyőzzük a lustaságot (akinek nem inge, ne vegye magára).
A konkrét élelmiszerek megválasztása tekintetében gondoljunk arra a döbbenetes tényre, hogy a Földön megtermelt éves gabonamennyiség közel fele állatok takarmányozását szolgálja. A vágóállatok felhizlalása tehát nem csak az állattartásból közvetlenül származó metánért, hanem a mezőgazdasági szennyezés jelentős részéért is felelős. Nem mondom, hogy egy az egyben mondjunk le a húsevésről (én képtelen volnék megtenni; ugyanakkor akad, aki a vegán étrendben látja a globális felmelegedés megoldásának kulcsát), de igyekezzünk több növényi táplálékot magunkhoz venni. A húsvásárlásra ugyanúgy igaz, mint a többi árucikkre: a közeli termelők, kisgazdák, családi vállalkozások (vagy szomszédnéni:)) által előállított termék megvételével a nemzetgazdaságnak, a lakóhelyünk fejlődésének és a bolygónak is szolgálatot teszünk.
Ami az utazást illeti, azzal használhatunk a legtöbbet a bioszférának, ha lemondunk az autózásról. Helyette ott a tömegközlekedés, a kerékpár vagy a tulajdon becses lábunk. Lehet, hogy a MÁV vacak, de ki csodálkozik ezen, mikor alig van utasa? Abból a kevéske bevételből hogy is lehetne egetrengető fejlesztéseket végrehajtani? Nem lehetünk olyan felelőtlenek, hogy malmozva várjuk, míg hazánkban is kiépül a mágnesvasút, addig meg vígan autókázunk.
Budapestieket nem egyszer hallok a BKV-ra panaszkodni. ’Ó, te jó ég, majdnem tíz percet kell várni a villamosra!’. Igazán felháborító. Hozzánk a tőlünk 10 kilométerre levő városkából kétóránként érkezik egy busz. Ha nincs türelmem várni (márpedig általában nincs:)), nekivágok gyalog (és meg kell mondanom, lélekfrissítő séták ezek). Persze csak rossz időben: ugyanis ha nem zuhog az eső, biciklivel járok. Olykor napi 35-40 kilométert is letekerek a suliba oda-vissza. Kiderült, hogy ebbe sem hal bele az ember.
Ha mindenáron ragaszkodunk a személygépkocsihoz, tartsuk szem előtt a ’teleautó’ – projekt célkitűzéseit, és ne egyedül üljünk be a batárnagy városi terepjáróba. Az azonos desztináció (munkahely, bevásárlóközpont, templom) felé igyekvő emberek sokkal kisebb terhelést fejtenek ki az atmoszférára, ha ahelyett, hogy mindannyian kocsiba pattannak, közösen töltenek meg egyet.
A háztartást illetően az első, elénk adódó probléma a hulladék-kezelés. Ma már szinte mindenütt elérhető opció a szelektív gyűjtés: ha másképp nem, hát a településen elhelyezett szelektív konténerek segítségével. Csak rajtunk áll, veszük-e a fáradtságot, hogy odaszállítsuk a szétválogatott szemetet.
Értelmes megoldás a papírszemét eltüzelése is, noha ezáltal szintén felszabadul némi szén-dioxid. Amennyiben kertes házban lakunk, a zöldség, - és gyümölcshéjat, egyéb szerves hulladékot komposztálhatjuk és visszaforgathatjuk a talajba, annak termőképességét is fokozva. Mondanom sem kell, hogy külön gonddal kezeljük a veszélyes hulladéknak számító tárgyakat (elemek, akkumulátorok stb).

...

(folyt. köv).