a mai nap címszavakban

egész délelőtt azt a tevékenységet űztem, amit a hétköznapi szóhasználat a 'takarítás' kifejezéssel definiál, de esetemben inkább valamiféle mániákus őrjöngés által katalizált armageddonra asszociáljatok

a gerléim egytől egyig gyűlölnek, mert végül rács mögé juttattam őket

amúgy senki se gondolja, hogy egy kacagógerlével együtt a hangját (azt a kezdetben oly édes, néhány hét elteltével azonban szokatlanul hangosnak tűnő, újabb néhány hét - egyben költési periódus - után pedig egyenesen elnyomhatatlan turbékolást) is ketrecbe lehet zárni

este ezúttal szó szerint elsírtam magam torna közben. hogy tud ennyire fájni - egy nyilvánvalóan nemlétező - hasizom?!

végül, egy kukkot sem tanultam ma, pedig négy vizsgám van még hátra (négy vizsga két hét alatt, igen, négy, igen, kevesebb, mint tizennégy nap alatt), és rájöttem, hogy a legjobb úton vagyok ahhoz, hogy kátyúba döntsem egyetemi pályafutásom. 

mondtam már, hogy a betegség kissé megváltoztatja az életszemléletemet? 

az élet igazságtalan

hogy lehet, hogy egy tésztaképű, elhízott, 'cián' becenévre hallgató vegyészmérnök - idióta kis körszakállal - élete szerelmét egy hollywoodi sikersztoriba illő romantikus táncfelkérésnek köszönhetően találja meg?! hogy lehet, hogy ilyesmi a valóságban mindig csak másokkal történik?!

(tudom, gonosz vagyok. a nátha kihozza belőlem a rosszmájúságot.

bridget jones)

family issues

A nővérem ismét megajándékozott egy kifinomult hangvételű emaillel, pont mikor már kezdtem volna azt hinni, feledésbe merül a korábbi szóváltás. Annyira felzaklatott, hogy émelygés tört rám és úgy megfájdult a fejem, mintha a pokol minden ördöge odabent randalírozna. Megpróbáltam tanulni, a holnapi zéhára való felkészülés érdekében hagytam ki a délutáni óráimat, de képtelen voltam koncentrálni. A dühöm úgy tornyosult egyre magasabbra és magasabbra, ahogy vihar idején a partot ostromló tajtékos hullámok. Képtelen voltam lehiggadni, mind vadabbul tombolt bennem a harag. Ha nem sajnálnám a szobám berendezését, valószínűleg ízzé-porrá zúztam volna az elsőként a kezem ügyébe akadó tárgyat.

Mennyivel intenzívebb érzés tud lenni az utálkozás, a sértettség, a bánat, a bosszúvágy, mint a megbocsátás vagy a szeretet! Ilyenkor megértem, miért is olyan hathatósak az őszinte átéléssel megfogalmazott átkok. A lelkünkben háborgó negatív érzelmek hatalmas energiával töltik fel a kimondott szavakat. Azt hiszem, könnyebb a rontás, mint az áldás. Talán nem véletlenül vált előbbi a boszorkányok közismert attribútumává. 

Természetesen nem átkoztam el a testvéremet. Nem zúdítottam rá a bensőmben izzó ellenséges indulatokat (sem hétköznapi, sem mágikus formában), és nem is áll szándékomban. De ez így nem mehet tovább. Nem hagyhatom, hogy apró-cseprő, röhejes nézeteltérések ilyen érzelmi megpróbáltatásokká fajuljanak. Nem érdemlem meg, hogy eképp meggyötörjön, és nem is vagyok köteles eltűrni. 

Ezek az alkalmak mindannyiszor próbára teszik az erkölcsi hozzáállásomat. Sokat jelent számomra az önzetlen, megbocsátó, alázatos és nagyvonalú keresztényi szeretet eszméje, de a gyakorlati kivitelezése meglehetősen gyatrán megy. Gyermek,- és kamaszkorom minden sértést, megaláztatást  birkamód eltűrő jámborsága éppúgy nem az én stílusom, mint az utóbbi évek kiegyensúlyozatlan lelkiállapotából fakadó emésztő bosszúvágy. Azt kívánom, bár megtalálnám az arany középutat, de nem könnyű.

No most veszek egy nagy levegőt, kifújom, és majd holnap átgondolom, mit tegyek. Addig is áldott éjszakát.

apocalyptica - i'm not jesus

Amikor nem tudod világgá üvölteni a dühödet, keresel valaki mást, aki megteszi helyetted. 

kedd, a borzalmas

Figyelem, az alábbiakban panaszáradat következik, olvasni csak saját felelősségre ajánlott.

Már megint pórul jártam ezzel a nappal. Semmi sem úgy történt, ahogy elterveztem, és minden esemény elé akadályokat halmoztak az égiek.

Az első előadás után az évfolyamtársaim emlékeztettek rá, hogy szakestünk lesz aznap, amiről én tökéletesen elfeledkeztem. Eredetileg deguketrec-takarítással szándékoztam tölteni a délutánt, és persze mondhatnátok, hogy baráti körben szolidan berúgni mennyivel szórakoztatóbb elfoglaltság, de valami autista beidegződés révén nagyon nehezen tűröm, ha hirtelen változik a napi programom. Így aztán elég kelletlenül vettem tudomásul, hogy kiöltözős-kellemkedős kötelezettségek várnak rám.

És ha még csak ennyi lett volna az újdonságokból! De nem; hidegzuhanyként ért a hír, hogy addig még hátra van egy agrokémia laborgyakorlat is, amin le kell adni azt a műtrágyázási tervet, amelyről én nagy naivan azt hittem, elég a tanulmányi időszak végéig elkészíteni.

Így aztán a második előadást azzal töltöttem, hogy a füzetembe kidolgoztam egy jó ellátottságú, tápanyagokban gazdag humuszos homoktalajon létesítendő kamillaültetvény első évi tápelem-szükségletét és az ezt fedező műtrágya-mennyiséget. Aztán az óra utáni szünetben lélekszakadva elpedáloztam a könyvtárba kinyomtatni az oktató által kiküldött feladatlapot és átmásoltam rá a kapott értékeket.

Persze még így sem voltam teljesen felkészült, köpenyt például a tanszékről kellett kölcsönkérnem. Kaptam is, akkorát, hogy duplán belefértem volna. Mondanom sem kell, mennyire idiótán éreztem magam. 

Az óra természetesen harminc perc csúszással ért véget (soha nem fejezzük be időben a méricskélést), ráadásul az első és az utolsó kimutatási próba is rám (meg 'Bíborkára') maradt, így mi melóztunk a legtöbbet (no és persze esélyünk sem lett volna korábban olajra lépni). Ezt követően már nem volt más vágyam, mint hazahúzni, teleenni magam és beleereszkedni egy kád illatos, forró vízbe. Ehelyett rámakaszkodott a legidiótább évfolyamtársunk, "Okoska" (gondolom, el tudjátok képzelni, mennyit szövegel, és mi milyen hálás szívvel fogadjuk az ostobaságait), aki éveleje óta sündörög körülöttem, és csak úgy tudtam lerázni, hogy csatlakoztam a bevásárolni induló 'Poholykához' és 'Arszlánhoz'. Ha már velük tartottam a Sparba, gondoltam, megtámogatom a szakest készleteit némi sörrel, és vettem öt üveg Sopronit. Illetve vettem volna, ám a pénztárgép háromszori próbálkozás után is visszautasította a kártyás tranzakciót. A kasszás javaslatára megkíséreltem kicsalni némi cash-t az áruház bejárata melletti automatából, amely lenyelte a kártyám és közölte, hogy "konzultáljak a kibocsátóval".

Ötre értem haza. Kimerültem, átfázva, ingerülten. Betoltam egy tál hasábkrumplit néhány panírozott halrudacskával, aztán "csakazértis" alapon rákészültem egy kiadós fürdőzésre. Meggyújtottam egy szantálfa füstölőt, beleszórtam néhány rozmaringlevelet a vízbe, és utánuk vetettem magam. (A rozmaringleveleket a baráti kapcsolataim megerősítése érdekében használtam fel. Arra gondoltam, ha másra nem is, némi összerázódásra jó lesz ez az alkalom.)

Meditálni persze nem sikerült, viszont jól ellubickoltam az időt, fél hétkor kászálódtam ki a kádból. Addigra a szantálfa illata fejfájdító töménységben betöltötte a fürdőszobát, valósággal émelyegtem tőle. Gyorsan összekaptam magam (ami nálam egyet jelent azzal, hogy éktelen rumlit hagyok szerteszét), hajat szárítottam (félsikerrel, ugyanis menet közben a szárító zárlatot kapott),  sminkeltem, ésatöbbi. Végül pár csepp levendulaolajjal megkentem a csuklómat meg a nyakamat, ami olyan erősen párolgott, hogy befelé autózva kifejezett hányinger tört rám.

Aztán csak odaértem. Persze hamar kisült, hogy mikor - még a délelőtt folyamán - a buliruháról folyt a szó, a lányoknak csak a szája volt nagy. Senki nem rittyentette ki magát különösebben, az elsőévesek például egyenesen mackónadrágban és bő pólóban csoszogtak le a szobájukból a koli földszintjén található társalgóba. Én meg képes voltam szoknyát húzni (ez nálam világrengető esemény). 

És végül a parti. 

Elképesztően lapos volt. Az első üveg sört azért gurítottam le, hogy ne unjam halálra magam, a másodikat, hogy ne aludjak el. Az egész túlontúl is szolidra sikeredett: egy kis jólnevelt eszegetés korlátozott mennyiségű alkohollal körítve. Az egész napos gyötrődés után szerettem volna kicsit jobban elengedni magam.

Kimondatlanul ugyan, de háttérszándékaim is voltak a megjelenésem kapcsán. Van egy srác a szaktársaim között, aki ugyan tenyérbemászóan modoros és idegesítően sokat szövegel, de egész helyes. Mostanában - talán a kiéhezettség teszi - kezdett bennem bizonyos vonzalom ébredni irányában. Azt reméltem, talán sikerül elcsavarnom a fejét a dögös megjelenéssel. Erre mi történt? A gyerek - nevezzük 'Farkasnak' -  leült mellénk, és  lelkesen kitárgyalta Bíborkával a szexuális életét. Miközben azt ecsetelte, hogyan vágta be a térdét a zuhanyzóban, miközben a barátnőjével - khmm, - csellózott, bennem a jól ismert kudarcérzet halovány deja vú-ja ébredezett. Erre muszáj volt még egy kicsit inni. 

Tízig bírtam. Szégyen-gyalázat (hogy rám vagy a szakestre nézve-e, azt nem tudom), de addigra kis híján elnyomott az álom. A koleszban persze állt a bált, az első emelet szintbulit tartott, az egész épület beleremegett a hangfalak dübörgésébe, a folyosókat elöntötték az ittas egyetemisták (tudván, hogy másnap tanítási szünet van), de valahogy nem tudtam beleolvadni a feelingbe. Soha nem mozogtam otthonosan az effajta partikon. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne tudnék arconpörögni alkalomadtán. Maradtam én már hajnali hatig táncházban, vagy épp rockkocsmában jóbarátokkal. De ez a gátlástalan, személytelen hedonizmus nem az én műfajom. Dumáltam egy sort Bíborkával, és amit pozitívumként értékelek, hogy meghívott a szombat este tartandó születésnapi ivászatra, de nem hinném, hogy elmegyek. Nem tudnám önfeledten elereszteni magam egy többé-kevésbé idegenekből álló társaságban, csak mert közösen piálunk.

Hazaérkezésem sem volt zökkenőmentes, tudniillik a szüleim bejöttek értem kocsival, és hiába hangsúlyoztam nekik, hogy a kollégiummal szemközti buszmegállóban leszek, juszt is odakanyarodtak az épület elé. Éktelen lebőgés. Otthon meg hatalmas rumli, az ágyamról úgy kellett lesöpörnöm a nyaklánc-keresés hevében ráborított csecsebecséket.

Végül, mindezek megkoronázásaképp, hajnali fél kettő tájban forgó gyomorral felébredtem és elénekeltem a "fürge rókalábak"-at a WC-kagyló fölött görnyedezve.  

Annyira elkeserítő! Úgy képzeltem, hogy elbeszélgetek az elsőévesekkel (azért vettem fel mind a pentagramm, mind a Mjolnir - medálomat, mert titkon reméltem, talán valamelyikük rokon lelkületű), esetleg megismerkedek köztük egy helyes fiúval (az egyetlen jóképű srác, mellesleg néptáncos, a már emlegetett 'Gyöngyvér' pasija), vagy épp sikerül levenni a lábáról (khmm, szó szerint) 'Farkast'. Ehelyett idő előtt becsíptem, elálmosodtam és hazajöttem, hogy aztán itthon kidobjam a taccsot. Gyönyörű, mondhatom.

Ma hajnalban még tejfehér köd hömpölygött a kertben, mikor kimentem megetetni a tyúkokat. A talpam alatt ropogott a deres fű, a leheletem táncoló páragomolyokban tört elő. Csend volt, a felkelő Nap vérnarancs korongja sejtelmesen szüremlett át a lassan eloszló gyöngyház derengésen. Megtöltöttem az etetőt és az itatót, aztán kinyitottam és kitámasztottam a tyúkól ajtaját. A tollas népség kotkodácsolva özönlött elő, s lelkesen szökdelve körbefutották a baromfiudvart. Léleksimogató ezeknek a pillanatoknak a békés egyszerűsége, a reggel fagyos szépségét betöltő áldott harmónia. Ez az én világom, nem a zajos éjszakai mulatság pörgő lüktetése. Én itt vagyok otthon.

'mások'

A minap körbeszimatoltam egy kicsit itt a blogspot.com-on, próbálván becserkelni valami rokontémájú webnaplót. Eredménytelenül. Mi több, ismét ékesszóló bizonyítékát adtam annak, micsoda egy digitális analfabéta vagyok, tudniillik még arra sem sikerült rájönnöm, hogy tudok tallózni a blogok között. Jobb híján ráfeszültem a NavBar "Következő blog" linkjére, azt nyomogattam kitartóan. 

És ott voltak ők. Minden második klikkre beléjük botlottam. 

Egy magamfajta hajadonnak igazán nem kéne irtóznia az olyasmi, kimondottan nőies kézműves foglalatosságoktól, mint a gyöngyfűzés, hímzés-varrás, kötés, horgolás (nem is beszélve a gobleinkészítésről), de mégis. Valamiféle,  éltem hajnalának dögunalmas techinkaóráin kicsírázott (és azóta alaposan meggyökeresedett), ösztönös ellenszenvvel viszonyulok az efféle ténykedésekhez. Pedig imádom a kötött-horgolt ruhákat (különös tekintettel a pulóverekre), szépnek találom a gyöngyhímzett nyakláncokat (van is pár), és a gülüszemű kis egérke kulcstartófityegők, a csillogó-villogó gyöngybrossok, medálok, a csipke könyvjelzők, a kötött "huncut-duci-pillangók" meg társaik sem olyan borzasztóak, tényleg... kivéve, hogy a falra mászok tőlük. 

So, here's the thing. Bizonyára szentségtörő dolog így meggyalázni egy művészi tökélyre fejlesztett pamutfonal-kompozíciót (és most feledkezzünk el a szintén émelyítő tortaköltemények kompániájáról.). Minden tiszteletem azoké a hölgyeké, akik időt és fáradtságot nem kímélve, mint önjelölt Columbusok, fejest ugrottak az egy gombolyag vagy épp egy halom csillogó kis műanyagizé rejtegette ismeretlen lehetőségek gazdag tárházába. És a szarkazmust félretéve valóban gyönyörű munkák születtek a kezük alatt. Mégis, lassan kezd az őrületbe kergetni a rózsaszín (csillámporos) cukormázat habzó blogok sokasága. 

Erre ma a Maradj talpon! második 'kihívója' az egyik ilyen hímező-hámozó, blogger szuperanyu volt. Úgy éreztem, mintha valami hajhullató rémálom deja vú-je kerülgetne. Hát már a csapból is...?!

bulldog beltaine

Már rég megtanulhattam volna, hogy az embernek vigyáznia kell, mit kíván - különösen, ha boszorkány az illető. Ezúttal mégis képes voltam szerelemért fohászkodni az ünnep alkalmából  - erre mi történik?! A legjobb barátom lényegében tálcán kínálja föl magát nekem. Mégis mennyire kétségbeesett lehet az, aki két korty sör között képes megkérdezni egy lánytól, hogy "És engem nem szeretnél pasidnak?". S nem csak hogy megkérdezte, de a következő másfél órát azzal töltötte, hogy meggyőzzön az ötlet működőképes volta felől.
(S milyen nehéz volt ellenállni neki! Spiccesen jóformán bárkinek a karjaiba omlanék. Kézenfogva hagytuk el a pubot, papás-mamást mímelve egyetlen este erejéig. Meg kellett küzdenem önmagammal, hogy ne engedjem őt közelebb.)

Úgy érzem, hogy minden próbálkozásom, ami a szerelem megtalálására irányul, kudarcba fullad valamiféle átok miatt. Mintha egy estére nem lenne elég "Levente" abszurd felvetése kettőnk viszonyáról, azt is volt szerencsém megtudni, hogy a srác, akit a gimnázium négy éve alatt kitartóan és viszonzatlanul szerettem, az egyetlen férfi, aki iránt valós érzelmeim voltak, közel tíz évnyi szingli-lét után alig egy hónapja becsajozott. Úgy vártam a holnap délutánt, amikoris egy baráti összejövetel keretében találkozni fogok vele,- valóságos hidegzuhanyként ért a hír, hogy időközben sikerült beszereznie egy barátnőt.

Utálom Beltaine-t, utálom a romantika minden csöpögős válfaját, a pasikat, az érzelmeket, utálom az egész hóbelevancot úgy ámblokk.

boldog ünnepet nektek is, de tényleg

oh my gods!

undo

ok, lehiggadtam és bepötyögtem a google-ba a megfelelő keresőszavakat--- két perccel később pedig máris folyamatban volt a fiókom törlése. egyszóval, az imént elhangzott keresetlen megjegyzések egy része visszaszívva

ismét fészbúk

átmeneti elmezavartól hajtva ismét megpróbáltam regisztrálni a facebook-ra, ezúttal Hulló Esőként.

őrület

a regisztráció fél perc, az még rendben volt. A gond a profilkép feltöltésével kezdődött. egymás után ötször kíséreltem meg,  szemlátomást minden eredmény nélkül; majd, midőn feladtam a próbálkozást és kiléptem a menüből, azon kaptam magam, hogy - ugyan profilképem továbbra sincs - az adatlapom feletti "diaszalagon" ott virít ugyanaz a fotó öt példányban. Kitörölgettem a feleslegeseket, az uccsóhoz érve pedig ismét, nyomatékosan felszólítottam a programot: márpedig tegye meg azt profilképemmé.

nem tette.

ok, nagyvonalúan átsiklottam a problémán, jött az érdeklődési kör, satöbbi. lelkesen hozzáadtam vagy 30 együttest, könyvet, filmet a megfelelő rovatokhoz. amikor aztán láttam, hogy helyesírási hibáktól és elírásoktól hemzsegve jelennek meg az adatlapomon, felment bennem a pumpa és többszöri, eredménytelen javítás után egyesével letöröltem mindet (kétszer is, mert elsőre a nyavalyatörte facebook nem mentette el a változtatásokat). másodszorra a mentés sikerülni látszott, ám mikor az 'adatlap megtekintése' fülre klikkeltem - ellenőrzés végett - bezony ott virított mind a 30 együttes, könyv és film, ugyanolyan ordenáré hibákkal.

ezen a ponton már ököllel vertem az asztalt és kis híján bőgtem, merthogy nagyjából másfél óra ment pocsékba semmitérő erőfeszítésekkel, ahelyett, hogy olvastam volna terry pratchett-től 'a mágia fényét'.

nosza, elhatároztam, hogy egy huszárvágással keresztbe teszek a rohadt programnak: törlöm a fiókom.

és mi derült ki? hogy nem lehet, legfeljebb felfüggeszteni, ami addig tart, míg be nem jelentkezel ismét.

minden személyes vonatkozástól (habzó szájú bosszúfogadalomtól) eltekintve elgondolkodtató a helyzet. vajon hányan tudják, hogy amit egyszer felpakolnak facebookra, az mindörökre ott is marad? mégha a külvilág felé le is tiltják a profilukat - mint ahogy én tettem most - a szervergépeken minden információ megtalálható. legalábbis egyelőre nagyon úgy fest, hogy nem lehet végleg megsemmisíteni a felhasználói fiókot. körül fogom járni a kérdést, de kezdek piszkosul bepöcceni.

szép estét

Hulló Eső, vérben forgó szemekkel

karácsonyi gondolatok

Szenteste.

Olyan volt, mint valami tragikomédia, persze, mi másra számíthattam volna? Végy egy kilencvenegy éves, bájosan szenlilis nagymamát, egy értelmi sérült kishugit és egy öregkorára mind rigorózusabbá váló, buzgón vallásos édesapát, keverd össze alaposan, hintsd meg aggodalmas tyúkanyóra hajazó édesanyád szüntelen kotkodácsolásával, majd azon frissiben élvezd az összhatást... :).

Épp a második énekbe kezdtünk bele, mikor a nagymamám, aki süket, mint az ágyú, fölpattant a díványról, összekulcsolta porcelán-törékenységű ujjait és bejelentette: " Most pedig a legkisebb fog szavalni valamit ". A legkisebb kifejezést természetesen önmagára értette, habár legfeljebb a testsúlyára igaz. Kihúzta magát, és dallamosan vontatott stílusban előadott egy talán óvodás, talán kisiskolás korában megtanult szentimentális karácsonyi versikét. Édesapám persze nem tett le arról, hogy észrevétesse vele a tényt, miszerint épp a Pásztorok, pásztorok... közepén járunk: sztentori hangon bőgve rázendített a második versszakra. Nagymama a füle botját se mozdítva tovább recitált reszketeg, fátyolos hangján; mire apu látványosan magába zuhanva feladta a kilátástalan küzdelmet.

Kicsivel később, vacsora után édesanyámmal és a húgommal üldögéltünk a nappaliban, várva a család maradékát, hogy együttes erővel nekieshessünk az ajándékok kupacának. Anyu biztatta a húgomat, addig is énekeljünk valamit, mire ő vidáman eldalolta az Ég a gyertya, ég... - et, majd folytatta a Csip-csip csókával. Végül mindezek megkoronázásaképp édesapám horkolva elbóbiskolt az ajándékosztogatás kellős közepén, s békésen átszunyókálta az est hátralevő részét, gyűrött csomagolópapírokkal, üres édességesdobozokkal és bongyorított végű, selyemfényő dísz-szalagokkal körítve.

No meg az ajándékok. Idén a szokásosnál is jobban sikerült eltalálni, mire nincs szüksége a másiknak, illetve mit vehetnénk neki, amiből már van egy tucattal.

Édesanyám lelkesen átnyújtott nekem egy Loreenna Mckennit CD-t, s olyan büszke volt, amiért ilyen találó meglepetéssel örvendeztethet meg, hogy alig volt szívem megmondani, az énekesnő összes albuma megvan már vagy két éve. Én egy konyhai mérőedényt és néhány tarka kockás konyharuhát vásároltam neki, ami mindaddig egész eredeti gondolatnak tűnt, míg ki nem derült, hogy a nővérétől kapott további ötöt. Az egyik nagynéném egy magenta és bugyirózsaszín árnyalatokban tündöklő ikeás ágyneműgarnitúrát küldött, aminek sem a paplanhuzata, sem a párnahuzata nem elég nagy a kedvenc paplanom és párnám számára. Nem beszélve a mintázatáról, az egymásba fonódó spirálok kusza kavalkádjáról, amiknek már a látványától is megfájdult a fejem.

Édesapámnak rendkívül fantáziadús módon egy zsebnoteszt ajándékoztam, olyan pirinyó lapokkal, hogy az ő elefántbetűivel legfeljebb két szó fér egy-egy oldalra. Mindennek tetejébe az utolsó pillanatban vettem észre, hogy a jegyzettömb nyilvánvalóan kínaiak, vagy Kínába látogató külföldiek számára készült, mivel majdnem minden felirata kacifántos kínai írásjelekből áll, tartalmazza a turisták számára legfontosabb kifejezések (kérdések-válaszok) kínai-angol szótárát, kínai körzetszámokat, valamint nagyobb kínai városok jelentősebb szállodáinak adatait. Igazán személyre szabott ajándék egy nyugdíjas informatikusnak.

A keresztanyám szokás szerint egy sereg ízléstelen, giccses és céltalan apróságot küldött, amivel a család egyik tagja sem tud mit kezdeni, így hát tovább gazdagítják a zongorán porosodó csecsebecsék halmazát. A nővéremtől egy emutojást kaptam (na ez mondjuk coool :)) - ugyanabban az díszzacskóban, amiben két hónapja a sógorom születésnapjára vett határidőnaplót átadtam.

Miután mindenki lelkendezett egy sort az új szerzemények fölött, aztán elnevettük magunkat és beláttuk, hogy megint gazdagabbak lettünk néhány felesleges holmival, nem maradt más hátra, minthogy szaloncukorba fojtsuk a bánatunk. Ezzel kapcsolatban megállapítottam, hogy a 'Weinacht-syndrome' mintájára létező jelenség a 'karácsonyi zabálódüh'. Az ünnepi hangulat obligát velejárója, hogy rosszullétig esszük magunkat édességgel és süteménnyel. Mintha megnyomnának egy gombot, az ember egyszeriben megkívánja a sok csemegét, és reggeltől estig majszol. Tegnap délután, mialatt az ajándékokat csomagoltam, egyszerre rámtört a kísértés, és szégyenszemre megdézsmáltam az unokahúgaimnak - és öcséimnak vásárolt édességek sokaságát. Kezdem belátni, hogy hiba volt napokkal előre megvenni annyi gumicukrot és nyalókát :).

Félretéve a mókát, valahogy megkopott a Karácsony. Gyerekként a fa mindig nagyobbnak és csillogóbbnak tűnt, az éjszaka tele volt varázslatos titkokkal, az ajándékok halmai pedig a fél szobát elborították. Ahogy az ember felnő, az ünnepekről lefoszlik a bűbáj hímpora. A hangsúly a gyakorlatiasabb kérdésekre helyeződik át: kinek mit ajándékozzunk, mekkora fát enged meg a családi költségvetés, hova tűntek a tavaly vett csillagszórók, elég márványos-e a beigli teteje, időben feltettük-e a tyúkot főni, miért nincs egy használható cellux az egész házban, és így tovább. Heteket töltünk a készülődéssel, s maga az ünnep elvész a sok bába között. Az áhítatteli örömöt megtorpedózza a hajszolódás, a tudat, hogy mennyi kiábrándítóan gyakorlatias előkészület vezetett a 'csoda' bekövetkeztéhez. No jó, tudom, kissé morózus vagyok.

Ami engem leginkább kizökkent a csodaváró hangulatból, az az időjárás. Tegnap délután elvittem Árnyékot sétálni, s miközben a reánk boruló langyos, barna alkonyatban végigcuppogtunk a sártól tocsogó szántóföldi dűlőn, azon töprengtem, hogy a felmelegedés aláaknázhatja a vallásunk spirituális szféráját. Hogy is élhetnénk meg az évköri ünnepek egymásutánját a maga teljességében, ha a téli napforduló idején 15 fok van?! Annyira össze voltam zavarodva - pedig az este nagyon kellemes volt, dehát épp ezaz, mintha egy zivatar előtti félhomályba burkolózó májusi délutánba pottyantam volna. Önmagában véve tetszett ez a hangulat, s a szürke felhőkkel takart ég alatt elnyúló, friss-zöld vetést sarjadzó szántók, meg az őket körülölelő, barna vázzá soványodott fákkal borított árnyas dombok összképe hátborzongatóan szép volt. Közel-s távol nem mozdult semmi, énekesmadarak tétova pusmogása szőtte át az erdőt. A naplemente vérnarancs színei még ott izzottak a nyugati horizontont, megfestve a fellegek hasát. Miénk volt a táj, s beolvadtunk a bársonyos árnyékok közé. Kevéssel az erdő határa előtt leheveredtem egy gyümölcsfa alá, és a kopár, fekete ágak között felbámultam az ónszín égboltra. Szerettem volna felrepülni a magasba, elmerülni mély, mágikus álomba, szellemvilágot látni, révülni, rejtezni, eggyé válni az anyafölddel. Szerettem volna megérteni, mit érez Földanya, amiért erőnek erejével felébresztik téli álmából a kényelem-vezérelt életmód megszállottjai, a dúsgazdag oligarchák, akik nem látnak túl a luxuspaloták csillogásán, a profitorientált, despota multik, a szemüket-fülüket-szájukat eltakaró majmokhoz hasonló politikusok, diplomaták, a fogyasztói társadalmak (köztük hazánk) fejüket a homokba dugó, konyhamalacként hízlalt polgárai, a sebesség, dizájn és összkonform bűvöletét hajszoló tömegek. Mit érez Földanya, amiért minden erőnkkel azon vagyunk, hogy az utolsó cseppig kizsigereljük, kifosszuk, tönkretegyük? Mit érez Földanya, amiért olyan mértékben avatkozunk bele a természet rendjébe, ahogy csak isteneknek lenne szabad? Mit érez Földanya, amiért megmérgezzük a vérét, szeméttel töltjük meg a húsát, üvegházhatású gázokkal pumpáltuk tele a tüdejét, s amiért nem tud lélegezni az egyre terjeszkedő betondzsungelek alatt? Mit érez Földanya, ha látja, hogy a tél közepén kinyíló virágok elfagynak egy héttel később, ha látja, ahogy a neonlámpák fényétől összezavarodott énekesmadarak átdalolják az éjszakát, ha látja, ahogy a nyári hőség sorra szedi áldozatait, ha látja, ahogy amerre az ember lép, sorra pusztul ki a többi faj?

A néma ágak nem adtak választ. A nedves avar, amely melegen simult a hátam alá, szintén hallgatott. A sötétség egyre mélyebbre ereszkedett, s magába fojtotta a hangokat. Talán Földanya még nem döntött. Talán még nem vesztette el a türelmét, bennünk, gyarló gyermekeiben való hitét.

Talán.

Messze kalandoztam a karácsonyi gondolatkörtől, s kissé talán meg is savanyítottam az ünnep ízét. Remélem, nem hiába...

Áldás!

Hulló Eső, 2010-12-25

fészbúk

Megőrjít a facebook, a falra tudnék mászni tőle. Jó négy hónapja egy meggondolatlan pillanatomban regisztráltam rá, de azóta is bánom. Képtelen vagyok kiigazodni rajta. Ma megkíséreltem szerkeszteni a profilom, és tökéletes kudarcot vallottam. S mintha ez nem lenne elég, az iwiw is dizájnváltással kacérkodik, hogy még átláthatatlanabb és komplikáltabb legyen.

Nem vagyok a közösségi oldalak megrögzött híve. Arra szolgálnának, hogy kapcsolatokat teremtsenek az emberek között? Hiszen a regisztráltak lassan nagyobb társasági életet élnek a cybertérben, mint a fizikai valóságban. Ahelyett, hogy felhívnánk vagy meglátogatnánk egymást, küldünk egy "dear heart" - ot, egy smileyt, egy piát, egy cukormázas virtuális képeslapot. Emblémákkal és státuszszimbólumokkal aggatjuk tele a profiloldalunkat és harsogva hirdetjük "ez vagyok én!", mintha valóban ennyiből állna egy személyiség. Emberi beszélgetések helyett chatelünk, kommentelünk, lájkolunk, megjegyzéseket hagyunk az üzenőfalon és köremaileket küldözgetünk. Egy nagy ölelés tőlem neked, úgy kétszáz címzettel. Szép új világ.

ennyi

utána 2

Takarítottam.

Elvittem a kutyámat, Árnyékot sétálni, közben zenét hallgattam és elmélyedtem a spirituális orgazmusban, ahogy azt elterveztem. Megnéztem egy rakás Supernatural,- és Bones-epizódot, költöttem egy végtelenül bugyuta dalocskát a közelgő Yule örömére, téli díszbe öltöztettem az oltárom, kidekoráltam az ablakom flakonos műhóval, elolvastam egy Agatha Christie-regényt, reggel fél 9-ig aludtam, befejeztem az Árnyak Könyve első fejezetét.

És még mindig nem érzem a várva-várt "van élet az államvizsga után" - feelinget.

Már arra is csak homályosan emlékszem, milyen kimerült és elkeseredett voltam a vizsga előtt. Mintha ködbe vesző álom lenne az egész, megfoghatatlan deja vú, tán igaz sem volt. Hiszen annyira hétköznapi, átlagos és megszokott módon megy tovább az élet...

Talán épp itt van a kutya elásva, talán, ahogy annakidején a 18. születésnapom esetében, azt gondoltam, hogy a lediplomázás majd valamiféle gyökeres, kézzelfogható változást csempész a mindennapjaimba. Hogy miként a jogi nagykorúság, ez is új fejezetet nyit az életemben, csinnadrattás, fellengzős új kezdetet. Mondanom sem kell, a 18. szülinapomat követően nem éreztem lényegi különbséget- és még csodálkozok, amiért ezúttal sem állt meg a világ?
Nem tudom, miért vagyok ennyire levert, nem is kéne gép elé ülnöm ilyen hangulatban, csak hogy pótcselekvés szintű, tartalmatlan bejegyzésekkel romboljam a blog nívóját (már ha van neki egyáltalán).

Hogy a rosszkedvem egy gyakorlatiasabb okát is megnevezzem, nos, nem tetszik, ahogy az Árnyak Könyvébe írtam. Ostobaság, de teljesen ki tud ábrándítani, ha csúnya vagy rendezetlen az írásképem, márpedig az első 25 oldal elég hányavetire sikerült. Pedig igyekeztem. Még rajzolgattam is. Még alá is húztam kiemelőfilccel a kulcsszavakat. A fejezet végére beragasztottam egy szép zöld iratgyűjtőt, hátha később is lesz mit hozzáfűzni.

Aztán felírtam a második főcímet ('Vallástörténet'), és mikor rádöbbentem, hogy

-a, nem ugyanolyan árnyalatú filcet használtam, mint az első főcímhez ('Alapfogalmak')

-b, nagyobb betűkkel írtam, mint az első főcímet

-c, ugyanakkor a betűk a szó vége felé letörpülnek

elment a kedvem a folytatástól.

Ezt hívják maximalizmusnak? :(

Úgyhogy most főműsoridőben duzzogok a hideg szobában (igen, megint elakadt a keringés), és a délutáni tennivalókon mélázok.

Milyen egyszerű volt mindez két héttel ezelőtt! Adva volt a program: tanulás vakulásig:.. régi szép idők :D.

Áldás!

Hulló Eső, 2010-12-18

szép anyanyelvünk

A 'minden napra egy mélyenszántó gondolat' - projekt keretében szeretném közzétenni mai szellemi betevőm eme lelket és szellemet gyönyörködtető morzsáját:

"... Ezek esetében ugyanis a standard körülmények között lejátszódó reakció végén a fotometrálás után egy jól ismert moláris extinciós koefficiens ismeretében egyértelműen kiszámítható az anyag mennyisége... "

Vajon csak nekem törött bele az agyam, mint szegény Szörnyeteg Lajosnak (utalok itt Lázár Ervin 'A négyszögletű kerek erdő' c. klasszikusára) ?!