a múlt hétről

gerecse képekben

Ezúttal nem felejtettem el fényképezőgépet vinni, s noha az aljnövényzetben a bókoló hóvirágok sokaságán túl épp csak egy-két keltike nyiladozott, azért akadt fotóznivaló:).

 kirándulunk:)

 bükkös Tardos felett

 matuzsálem

 "... s csupasz ágak csipkéje ringott

fekete karmokkal szabdalt a mennybolt

 az égbolt vizére pókhálót rajzolt

a didergő erdő; .. "

 hócseppek

 tündérkönny

 sziklaalakzatok a Kis-Békás néven ismert hasadékban

 sziklaalakzatok a Kis-Békás néven ismert hasadékban

 sziklaalakzatok a Kis-Békás néven ismert hasadékban

 sziklaalakzatok a Kis-Békás néven ismert hasadékban

 sziklaalakzatok a Kis-Békás néven ismert hasadékban

 kulipintyó:)

 hajnal

 vadleány:)

 a 'felső les'

 napfürdő

 muflonpajtás lencsevégen

lélekröptető

gerecsén innen és túl

Gondolkodtam, mennyire részletesen számoljak be az eltelt napok élményeiről és tapasztalatairól. Közülük néhány szívmelengetően emlékeztetett rá, hogy micsoda ajándék a barátság, míg mások azt idézték az eszembe, hogy az emberi kapcsolatok óhatatlan velejárója az időnkénti csalódás is. 

Hol is kezdjem...? Zsebibabára nem csak azért talál tökéletesen e nicknév, mert fiatal és kis termetű, hanem mert meglátásom szerint Tomaj legszívesebben zsebre dugná, úgy vinné magával mindenhova. De megértem: nagyszerűen kiegészítik egymást. Olyanok, mint a zsák meg a foltja: mintha egyazon személyiség két, egymást maradéktalanul kompenzáló (noha nem ellentétes) oldala lennének. Nem csodálkoznék, ha idővel Tomaj Zsebibaba iránt táplált, ma még nagytesós felelősségtudatként jellemzett rokonszenve és szeretete komolyabb érzelemmé érne. Úgy gondolom, az efféle bratyó-reflex hátterében sokszor elfojtott, tudatos vagy tudatalatti gátak mögé szorult vonzalom áll; jelen esetben a leányzó fiatal kora jelenti az akadályt.

Summa summarum: jó volt őket együtt látni, s tapasztalván, hogy milyen pompásan megértik egymást, milyen szoros barátság fűzi össze kettejüket, nem tudtam neheztelni Zsebibaba jelenlétéért. Ugyanakkor néha a 'felesleges harmadik' szerepében éreztem magam, ami azért árnyékot vetett a hangulatomra.
Az estéket a faházikó tornácán üldögélve, pálinkával és pipázással körített beszélgetésbe merülve töltöttük. Ami azt illeti, pénteken kissé odakozmáltunk mind a hárman, különösképp én, aki szégyenszemre úgy szétfolytam, ahogy még soha. (Parttalan alkoholizálásomban szerepet játszott a kirekesztettség - talán megalapozatlan - érzete; úgy gondoltam, a pálinka valamicskét könnyít majd a szitun. Ismétcsak hallgatnom kellett volna totem-társamra, aki már nem egyszer figyelmezettet: azzal, hogy pitiző kutyaként kaparok az emberi kapcsolatok után, csak bohócot csinálok magamból.)
Node Toma és Zsebibaba is kitett magáért. Előbbi például (míg a padon haldokoltam) dobott egy - gyanúm szerint nem teljesen akaratlagos - hátast a fák alatt, mondván, márpedig hagyjuk őt gyönyörködni a csillagokban; Zsebibaba pedig beleborult a tűzifa-rakásba, majd leszakította a budi megviselt ülőkéjét pusztán azáltal, hogy a maga saccperkábé negyvenöt kilójával ráült. Egyszóval okosra ittuk magunkat, és közben oda-vissza kitárgyaltuk a sárkánylovaglás, jeti-látogatás, mamutkutatás, széllé változás, jeszinidomítás témakörét. Igazán nem panaszkodhatok erre az estére, habár a másnapról inkább ne szóljunk.
Amúgy pedig az idő és a táj kárpótolt minden lelki sebemért. Ragyogó verőfényben fürdőztünk egész héten: a vakítóan kék égbolton felhő nem mutatkozott, reggeltől-estig Nap-Atya aranyló áldása zuhogott ránk. Egyik délután még a szél is elállt, ami kimondottan ritkaságszámba megy odafent. Nagyon különös hangulat ülte meg a hegyvidéket. A levegő bepárásodott, a láthatár kékes homályba olvadt; s bár a Nap még magasan járt, bőszen ontva melegét, fénye tompa aranyfátyolként ömlött el a tájon, mikéntha alkonyatkor. A csendet a Kis-Gerecse felől szüremlő halk motorzúgáson túl csak az énekesmadarak fuvolaszólamai, az időnként felhangzó rekedt hollókorrogás és a sólyompár egyikének-másikának éles vijjogása törte meg. Ebben a mozdulatlanságban az idő elmosódni tetszett: múlt és jelen egybeolvadt, mintha egyetlen, örökérvényű pillanatban ötvöződne az eltelt és eljövendő évmilliók sokasága. Azt kívántam, bár bennragadnék a létezés e parányi, tündérszép momentumában: bár egy örökkévalóságra részévé válhatnék a hegy életének.
A Pisznice ismét megajándékozott ezzel-azzal: néhány ammonitesz-kőbéllel, három tollacskával és pár rímbe öntött gondolattal is. S noha nem mondhatom, hogy nem vesztettem semmit, gazdagabban tértem haza, mint ahogy elindultam.

Áldás!
Hulló Eső, 2012.03.19

erdőmélybe, föld szívébe...

Igen, ismét indulok a Gerecsébe, méghozzá szerdán. Szeretnék csupa illuzórikus és felhőtlenül boldog gondolattal nekivágni az útnak, de nem vagyok teljesen kibékülve vele. Ezúttal ugyanis rajtam és ősöreg cimborámon, 'Tomajon'-on kívül ott lesz 'Zsebibaba' is.

Ááááh. Borzasztóan rosszmájú vagyok. Mégis találónak érzem a megnevezést. A szóban forgó hölgy ugyanis szemtelenül fiatal (mindössze tizenhat éves), hamvasan üde, s mindemellett nagyon talpraesett, belevaló, éles eszű, kreatív, humoros, értelmes, nőies et cetera. Ez már önmagában is elég lenne, hogy felpiszkálja bennem az ösztönös női ellenszenvet, minthogy rólam a legkevésbé sem mondhatók el a fentiek; de ráadásul épp a Gerecsébe, spirituális újjászületésem szentélyébe kell berongyolnia minden ifjonti magabiztosságával és szépségével!

Phhf, tényleg nőnek már a bibircsókjaim. Nem lenne szabad zsémbelnem, hiszen mikor Tomaj megkérdezte, jöhet-e a lányka, én széles smileyval megtűzdelt 'nanáhogy'-ot küldtem válaszképp. Mert persze nem akartam undok csipának tűnni. Ugyanmár, érett, komoly, józan és kiegyensúlyozott felnőtt vagyok. És Zsebibaba, akiről egyelőre nincs semmiféle rossz tapasztalatom, szórakoztató társaság.

Csakhát... csakhát. A jelenléte megfosztja a gerecsei hetet attól az intimitástól, ami a köztem és a hegy között fennálló kapcsolatot jellemezte. Az idegen személy felbukkanása valahogy leradírozza a fészekőrzés hímporát. S ami még jobban bánt: Tomajjal, akit meglehetősen ritkán látok, sem fogok tudni ugyanolyan közvetlen, mélyenszántó és személyes beszélgetéseket folytatni, mint tavaly, meg tavalyelőtt, meg azelőtt, meg... Az már csak hab a tortán, hogy rádöbbentem: ha elhívta Zsebibabát, az nyilvánvalóan azért történt, mert többre tartja az ő társaságát, mint az enyémet, s az ott töltött napok jelentős hányadában valószínűleg vele időzik majd.

Oké, valójában az egész problémakör a múltban gyökerezik. Mikor megismertem Tomát, magába forduló, nehezen barátkozó srác volt. Valahogy sikerült egy hullámhosszra kerülnünk: rengeteget beszélgettünk, sok közös vonást fedeztünk fel egymásban (noha persze jelentős különbözőségeket is), és úgy éreztem, egyike lettem azon keveseknek, akik igazán jól ismerik. Aztán ő otthagyta az egyetemet, az útjaink elváltak, és csak alkalomszerűen találkoztunk. Közben megváltozott: zárkózott mufurcból kedélyes, derűlátó, magabiztos, nyílt társasági ember lett. Éli az életét, sokkal aktívabban, mint én, és jelentős baráti közösségre tett szert. Természetes, hogy vannak emberek, akik a mindennapjainak részeseként többet tudnak róla, mint én, jobban ismerik nálam: mégis olyan volt szembesülni ezzel Zsebibaba személyében, mint egy arculcsapás. 

No meg hát annakidején a viszonyunk egy paraszthajszállal több volt barátinál. Ugyan hiányzott az igazi l'amour, mégis, mérföldkő-szerű fordulatot jelentett a szerelmi életem terén, új távlatokat nyitva a párkapcsolatok általam belátott horizontján. Rajta keresztül addig ismeretlen érzéseket, élményeket, tapasztalatokat éltem át, amik meghatározó jelentőségűek maradtak. Ki ne volna féltékeny, ha egy srác, akivel valaha közel álltak egymáshoz, most egy kamasz gazellával nyomul?! 

Hát ennyit az én rózsaszín csipkékkel megtűzdelt, szűziesen ártatlan lelkivilágomról, igaz? Nem is ragozom tovább. Azzal vigasztalódok, hogy a nap javarészét úgyis a szabad ég alatt, Földanya szívén pihenve fogom tölteni az egyik leshely békés magányában, s Tomaj meg Zsebibaba nélkül is bőven lesz min töprengenem.

Áldott tavaszodást!