sámándobok és noé bárkája

Aki valamelyest követi a közélet eseményeit, talán már hallott róla, milyen morcogás övezi a 2015-ös milánói világkiállítás magyar pavilonjának látványtervét. Igazából csak azért éreztem indíttatást arra, hogy előhozakodjak ezzel, mert a jelenlegi tervezet - amely egyébként a kiírt pályázaton második helyezést ért el - számomra (nanáhogy:)) rokonszenves módon két óriási sámándobot is magában foglal. A dobok között (amelyeket egyébiránt az internet jónépe leginkább célt tévesztett briós csigákhoz, Leia hercegnő kontyaihoz, a Flinstone-család kőjárgányaihoz és pörölyfejű cápa szemeihez hasonlítgat) egy hajó váza helyezkedik el, véleményem szerint Noé bárkáját stilizálva - mintegy a pogány gyökerek, az urali-ázsiai ősök és a keresztény hagyomány összebékítéseként, mindkét fronton hangsúlyozva a természet iránti elköteleződést. Az üzenet tetszik, az összhatás viszont elég bizarr - persze nekem az elő helyezést elért "Malom" (amit az építész szakma oly nagyon gyászol) sem tűnik egyébnek egy rakás szögletes falnál. Hát, ízlések és pofonok.

 

pogány isten fogott egy szibériai halász

Érdekes hírbe botlottam tegnap a fenti mókás cím alatt: 4000 éves, állati szarvból faragott, utóbb megkövült aprócska istenszobor akadt egy Nyikolaj Tarasogyev nevű orosz férfi hálójába. A Kemerovo régióhoz tartozó Tisul körzetben kora miatt egyedülállónak számít a lelet, amely valószínűleg az Okunyev vagy a Szamusz kultúrához tartozott. Elülső oldalán durván kifaragott arc vonásai - kerek szemek, nagy száj, vastag ajkak - láthatók, hátsó felén hajat stilizáló vonalak és - a megtaláló szavaival élve - halpikkely-mintázat. Tarasogyev a szobrot a Tisul-i Történeti Múzeumnak adományozta.

Források:

Index

Siberian Time

daemonia nymphe: daemonos

tudtad-e, hogy...

Alkimista démonábrázolás. Forrás

A "démon" megnevezés az ógörög 'daimon' (δαίμων) szóból származik, amely önmagában nem hordozott negatív konnotációt - olyan transzcendens (akár isteni, de jellemzően az istenségeknél "alacsonyabbrendű") szellemi entitást jelölt, amely pozitív vagy negatív befolyást egyaránt gyakorolhatott az emberi életre (közismert példa Szókratész, akinek állítólag egy daimón nyújtott jótanácsokat és inspirációt). A pogány görög műveltség intencióik szerint segítő "agathodaimonokat" (αγαθοδαιμων) és ártó szándékúakat  "kakodaimonokat" (κακοδαίμων) különböztetett meg.

A belőle képzett "eudaimonia" (εὐδαιμονία) kifejezés a bölcs ember megelégedett boldogságát, a nemes lélek tiszta örömét, mentális egészséget és kiegyensúlyozottságot jelölte. A vallásra alkalmazott legkorábbi fogalmak közt szerepel a "deisidaimonia" (δεισιδαιμονία), amely már a kereszténység megjelenése előtt a felszínes, misztikus, ceremoniális vallásosság - pejoratív - jelzője lett; az istenekre babonás félelemmel tekintő, mindenben előjeleket kereső, számos varázspraktikát gyakorló, hitét látványos kultikus szertartási keretek közt megélő emberre vonatkoztatták, akinek zajos miszticizmusa ellentétben állt a klasszikus filozófia logikai megismerésre törekvő, hűvös letisztultságával.

A démon szó a keresztény világban a Sátán szolgálatában álló ördögi lelkek gyűjtőneveként honosodott meg, magába olvasztva a nem-keresztény vallások mitológiájának alapvetően pozitív alakjait is. Természetesen az ártó szellemlényekbe vetett hit mondhatni univerzális; a keresztény démon-fogalomnak megvannak a maga párhuzamai a világ számos pontján. 

Források:

Roberts, John (ed.) 2007: Oxford Dictionary of the Classical World. Oxford University Press, Oxford. "Deisidaimonia" szócikk.

Wikipedia - Daemon

Wikipedia - Demon

Wikipedia - Eudaimonia

+ hivatkozott oldalak

u.i.: remélem, mondanom sem kell, hogy nem a démonhit propagálása végett, pusztán vallástörténeti érdekességként írtam a fentieket.

újpogányság és new age

Forrás

Az újpogányság és a New Age közti határ meghúzása sokszor problémás - különösen a külső szemlélőnek, aki hajlamos egy kalap alá venni a modern Nyugat - csúnya szóval élve - spirituális piacán megjelenő alternatív vallási-világnézeti mozgalmakat. A nem-keresztény vallási motívumokat okkult tanokkal és gyakorlattal, sokszor természet-centrikus szemléletmóddal elegyítő New Ageről valóban könnyen elhihető, hogy szülőanyja az újpogányságnak; a kettő közti különbségek még a gyakorlókban sem feltétlenül körvonalazódnak tudatosan. 

Szilágyi Tamás és Szilárdi Réka korábban ajánlott kötete e tekintetben kiváló eligazítást nyújt; a következőkben az ő nyomdokaikon haladva szeretnék rávilágítani egy-két fontos elhajlási pontra.

Elöljáróban: a New Age-ről nem lehet egységes vallásként, sőt, kifejezett vallási mozgalomként beszélni. A magyar Wikipédia-oldal találóan definiálja jellegeztességeit: "... A New Age a keleti vallások, pogányság és spiritualizmus által befolyásolt egyéni és személyes hitek széles sávjának gyűjtőneve, mely egy új, fejlődő vallás jegyeit mutatja ugyan, de napjainkban lelki keresők, tanítók, gyógyítók és más résztvevők laza hálózatának tekinthető". Azaz egyfajta spirituális szubkultúra, amely számos vallás, mitológia, misztérium elemeiből építkezve formálódik alternatív lelkiséggé. Egyöntetűen megfogalmazott doktrínái, dogmái nincsenek, helyette ezoterikus nézetek és gyakorlatok széles "termékkínálatát" tárja a kereső elé, aki úgyszólván kedvére válogathat közöttük. A New Age berkein belül tömérdek új vallási mozgalom, szekta, jógi, guru, lelki vezető gyűjtögeti híveit, tehát a közösségi hitgyakorlat sem idegen tőle, mégis, elsősorban az egyén individualista vallásosságának megformálásához szolgáltat építőkockákat. Számos megnyilvánulási formája hitéleti vonatkozásoktól függetlenül a mindennapokba is begyűrűzik: gondoljunk csak a füstölőégetésre, a jógára, az alternatív gyógymódokra.

Az újpogánysággal rengeteg rokon vonást ápol. "Mindkét mozgalom nagy jelentőséget tulajdonít a természetnek, a Földnek, igyekeznek harmóniában élni a természeti környezettel, tisztelik a létezők sokféleségét, és környezettudatos életmódot folytatnak, holisztikus világszemlélet jellemzi őket. Az ezoterikus tanításaikban is sok párhuzamot felfedezhetünk, és ezek a külső szemlélő számára egy közös eredetre, esetleg azonosságra utalnak, amit erősít az is, hogy számos vallási közösség egyértelmű besorolása igen nehéz, mivel eredetük, tanításaik és/vagy praxisuk alapján mind a két mozgalomhoz tartozhatnak. Továbbá vitán felül közös elem az, hogy a neopogányság és a New Age is egyfajta ellenkultúraként jelenik meg, szemben a tudomány uralta nyugati társadalom racionalitásával (s persze a keresztény kultúrkörrel - betoldás tőlem:h.e.)." (Szilágyi - Szilárdi, 2007. A továbbiakban minden idézet innen származik).

Forrás

A New Age és az újpogányság is a '60-as években bukkant fel a tömegek szintjén (noha az első nemzeti jellegű pogány vallási csoportok már az 1920-as, '30-as években megjelentek). Mindkettőnek előfutárát képezik a romantika korszakának filozófiai áramlatai és 19.-20. század fordulójának okkult-metafizikai mozgolódásai: a spiritizmus, teozófia etc. Ráadásul mindkettőről nehéz általánosságban beszélni, hiszen szerteágazó és sokszínű jelenségcsokrot lefedő esernyőfogalmakkal van dolgunk. Mégis, a Szilágyi-Szilárdi páros a többséget tekintve releváns jellemvonások alapján néhány lényeges különbséget fogalmaz meg. Mint mindig, kivétel itt is adódik, tehát az alábbi oppozíciók nem érvényesek valamennyi, magát a New Age-hez vagy az újpogánysághoz soroló spirituális irányzatra.

1. ISTEN

Míg a New Age eszmerendszerén belül a Teremtő sokszor csak elvont fogalom, kozmikus energia, személytelen, mindent átható erő, az újpogányság konkrét, perszonifikált istenségeket ismer. Számos vallás panteonját tiszteli, noha egyes ágazataiban az Isten/Istennő párosának vagy a Nagy Anyának (esetleg a Teremtőnek) kiemelt kultusza van.

2. TÚLVILÁG ÉS REINKARNÁCIÓ

A New Age a lélekvándorlást hajlamos a keleti minták alapján fejlődési folyamatként értelmezni, amelynek célja a megtisztulás, megvilágosodás, átlépés valamiféle magasabb létállapotba. A túlvilágról kevés a kiforrott elképzelés: "Szó esik magasabb valóságról, a szférák hierarchikus rendjéről, benépesítve felsőbb szellemi létezőkkel, akik képesek kapcsolatba lépni az emberrel," de mindez kevésbé kézzelfogható. Az újpogány mozgalmak többségében szintén megjelenik a reinkarnáció tana, de "az evolúciós felfogás hiányzik, csupán egy másik testben való újjászületést jelent, és célja nem valamiféle spirituális értelemben vett megszabadulás elérése... A túlvilágkép igen fejlett, egy másik valóságként fogják fel, ami a mi világunkkal párhuzamosan létezik."

3. KINYILATKOZTATÁS

Míg a New Age-ben hangsúlyos szerepet kapnak a felsőbb létezőktől (például angyaloktól) különféle csatornákon keresztül kapott misztikus kinyilatkoztatások, a pogányság inkább az elődök hagyatékára és a személyes tapasztalásra hagyatkozik. 

4. A MEGSZABADULÁS

A New Age-ben az újjászületések láncolatán keresztül zajló öntökéletesítés, megtisztulás és végül a kozmikus erőként létező Istennel való összeolvadás ösztönző célként fogalmazódik meg, míg a pogányság az "itt-és-most" vallása: a túlvilági felmagasztosulás gondolata helyett az életigenlés, életöröm, a létezés szépségeinek megragadása és mind teljesebb megtapasztalása dominál. Itt szeretném hozzátenni, hogy ez a szemlélet nem jelent önpusztító hedonizmust, ahogy a másvilági sors iránti teljes közömbösséget sem: a kisázsiai vallásokra jellemző messiásvárás, illetve a távol-keleti hitrendszerek lelki fejlődés-eszménye azonban legfeljebb nyomokban fedezhető fel. Talán kijelenthetem, hogy a pogányok többsége a földi létezést nem a mennyei örömöket megelőző, kínlódással teli köztes létnek, tökéletlen vagy egyenesen tisztátalan állapotnak tartja, hanem csodákban gazdag ajándéknak. 

5. A TÖRTÉNELEM

Míg a New Age az új világkorszak eljövetelét hirdeti, amelyben a Vízöntő beköszönte mint forradalmi megújulást hozó szellemtörténeti fordulat kulcsszerepet játszik, a pogányságban ez az érzet kevésbé kifejezett. A legtöbb pogány csoport meglehetősen hagyománytisztelő, a múltba tekintve elődei vélt vagy valós örökségét igyekszik restaurálni, a modern korhoz adoptálva helyreállítani. Még a wiccához hasonlóan eklektikus, követőiknek tág mozgásteret hagyó vallási áramlatok is az ősiséget, a letűnt korok tudásanyagát helyezik reflektorfénybe: a világmegváltó új idő helyett az elődökkel való kontinuitás, kulturális folytonosság vágya jellemzi a történelemhez való viszonyukat. 

6. ÜNNEPSÉGEK ÉS SZERTARTÁSOK

A New Age központi ünnepkörrel nem rendelkezik, noha az egyes csoportoknak minden bizonnyal megvannak a maguk ünnepei. Papság helyett a közösség élén álló tanítók, mesterek vezetik a szertartásokat, amelyek kevésbé zártak, mint számos újpogány mozgalom esetében. Utóbbiaknál (természetesen nem mindenütt) kiemelt rituális szerepkör jut a papoknak/papnőknek. A szerzők szerint jellemző különbség az is, hogy a New Age nagyobb szabadságot enged az egyénnek, aki sokszor teljesen individuális módon gyakorolja - saját maga által megválasztott - vallását, míg a pogányság bizonyos ágazataiban körök, kovenek, csoportok keretein belül és/vagy megszabott formaságok szerint történik mindez.

7. EREDET

Noha a New Age számos nem-keresztény hagyományból építkezik (s persze bőven merít a keresztény misztikából is), nem célja azok autentikus újjáélesztése: inkább a szinkretizmusra, vagyis a különféle tradíciók összeolvasztására törekszik, a múlt tudását a jelen igényeire szabott öntőformákba töltve. Az újpogányságtól sem áll távol a hasonló gyakorlat, mégis: az egy-egy nép, kultúra vallási örökségét ápolni kívánó irányzatok részéről kifejezett igényként jelentkezik az autenticitás, a hagyománykövetés, az archaikus gyökerekhez való visszanyúlás, a hajdani hitvilág lehető legteljesebb rekonstruálása.

Az Istenek ébredése interpretációjában tehát a fenti szempontok mentén húzható meg a New Age és az újpogányság közti - igen képlékeny - vízválasztó. Természetesen lehet vitatni a szerzők gondolatait: a kiindulási alap eleve ingoványos terület. Én mindenesetre amolyan irányjelzőként hasznosnak találtam ezt az összevetést - remélem, más is :)

elvenking: pagan manifesto

Úgy fest, ez az ajánlók hónapja lesz. Az Elvenking 1997-ben megalakult olasz rockegyüttes, amelynek muzsikájában a power metál ötvöződik számos egyéb stílussal, elsősorban is népzenei motívumokkal és klasszikus hangszerekkel. Ne higgyétek, hogy számomra a metálból kisarjadzó műfajcsemeték elnevezései bármit is jelentenek: a power metálról annyit tudok, hogy homályosan körülhatárolható a lendületes, nagyívű zenei futamok és a kiszámíthatóan bizakodó dúr összhangzatok mentén. A többszólamú éneklés, a szimfonikus instrumentumok és - jelen esetben - a folkvonulat tovább színezi a végeredményt. Az Elvenking "Pagan Manifesto" című tematikus albuma a pogányság múltja és jelene körül forgó fülbemászó dalaival gyorsan a szívembe lopta magát - íme egy kis ízelítő.

egy pogány blog

Örömmel ajánlom a figyelmetekbe a

- ot :).

istenek ébredése

Töredelmesen bevallom, rám bizony a meglepetés erejével hatott a tény, hogy a vallástudomány felfedezte magának a természethívő szubkultúrát, méghozzá nem tegnap, hanem vagy két évtizede. Pedig logikus, hogy a posztmodern éra spirituális robbanása rengeteg munkát ad a vallástörténészek, vallásfenomenológusok, vallásantropológusok, eszmehistorikusok és néprajzkutatók számára. No, hát ma beható ismeretséget kötöttem a vonatkozó szakirodalom egy szösszenetével, Szilágyi Tamás és Szilárdi Réka "Istenek ébredése - Az újpogányság vallástudományi vizsgálata" c. tanulmányával (Religion in Society 1, JatePress, Szegedi Egyetemi Kiadó, Szeged 2007). A mindössze 100 oldalas írás egy, a Szegedi Tudományegyetem Vallástudományi Tanszéke által koordinált, 1996 óta folyó kutatás terméke, amelyben a szerzők elsősorban a hazai újpogány csoportok társadalmi - politikai beágyazottságát és az újpogányság egyéb megnyilvánulási formáival ápolt viszonyát vizsgálták. A kutatás fókuszában e közösségek identitásképző funkciója, a posztmodern identitásválság megválaszolására alkalmazott stratégiái állnak, amelyek a közép-kelet európai térségben (hála a nemzeti önérzetet kényszerű internacionalizmusra cserélő kommunizmus utórengéseinek) jellemzően etnikai felhangúak, azaz a nemzettudat erősítésével, a nemzet eszményének felmagasztalásával és a nemzeti kultúra (bizonyos elemeinek) ősi, romlatlan, "csak-a-miénk" hagyománykinccsé deklarálásával operálnak. 

A kötet első fele az újpogányságot átfogóan tárgyalja, a megnevezés problematikusságától a definiálási kísérletek erdején és az általános jellemzők körülhatárolásán át a főbb irányzatokig (Wicca, Ásatrú, Druidizmus, baltikumi és szláv országok 'nemzeti' pogánysága). Külön erénye a New Age és a sátánizmus tárgyilagos összevetése a velük (főleg keresztény hitvitázók által) sokszor egy nevezőre hozott neopogánysággal, határozottan rámutatva a különbségekre. A tanulmány második részében a magyarországi helyzet kerül terítékre, elsősorban is a sajátosan nemzeti jelleget öltő (jelentősnek mondható) pogány csoportosulások tálalásával. Itt kell figyelmeztetnem azt, aki gyengéd érzelmeket táplál Badiny Jós Ferenc, Papp Gábor, Szántai Lajos, Grandpierre Attila, Bobula Ida és társaik munkássága iránt: a Szilágyi - Szilárdi kettős interpretációjában nehéz komolyan venni a tiszta hagyomány, kinyilatkoztatott bölcsesség, nemzeti küldetéstudat szentháromságának aurájába öltöztetett, ugyanakkor a kereszténységet a táltoshittel, a hinduizmust az ufókkal vegyítő tanításokat (tisztelet a kivételnek). 

A szerzők a fellelt csoportok, valamint két hozzájuk kötődő sajtóorgánum vizsgálata után a nemzeti jellegű, vagyis (vélt vagy valós) magyar (ős)vallási hagyományokra épülő újpogány közösségek vezérmotívumát a magyarságtudatban határozzák meg, amely ennélfogva már-már etnikai szervezőerőként jelentkezik, az etnikai csoportokhoz hasonló erős önazonosságtudatot és a (jelen esetben azonos nemzetiségű) többségtől való különbözőség, elkülönülés érzését indukálva. Mindezt nálam kicsit hosszabban, táblázatokkal tarkítva fejtik ki, a részletekért tehát irány a könyvtár. 

Egy szó mint száz: az Istenek ébredése nekem kimondottan tetszett. Szembeszökő hiányosságának tartom ugyanakkor a tradícionális boszorkányság, valamint a neosamanizmus jelenségének kifelejtését az újpogányság meghatározó áramlatai közül, a hazai színtér szereplői gárdájából pedig kimaradt a szintén magyar specifikumnak mondható Pannon-Wicca és Yotengrit, noha szépen illenek a profilba. Meg persze valószínűleg még egy rakás egyéb közösség, akikről nekem sincs tudomásom. 

Olvassátok és élvezzétek (vagy szidjátok) - ahogy jólesik :-).

Áldás!

Utóirat: akinek felkeltette az érdeklődését a könyv, itt elérhető Szilárdi Réka hasonló témát boncolgató 2013-as doktori értekezésének összefoglalója, de a szerző egyéb írásai is megtalálhatók online.

néhány szót az akácról

A médiában mostanság többször felvetődött a hazai akáckérdés annak kapcsán, hogy az EP az EU területén fellelhető adventív, invazív fajok (vagyis idegenhonos özönnövények) listázását szorgalmazó rendeletet tervez. Úgy tűnik, szakmai érvek helyett most is politikai erővonalak mentén reagált a hazai döntéshozás, hiszen Fazekas Sándor "balliberális véleménynek" bélyegezte az akác ökológiai kártételének tényét,  a faj pedig mai naptól a hungarikumok táborát gyarapítja.

(Forrás)

A fehér akác - Robinia pseudoakacia - régóta szerves tartozéka a magyar tájnak, és sokak számára kedves: elegáns megjelenésű, sokrétűen hasznosítható, gyorsan növő lombhullató, kiváló minőségű faanyaga magas fűtőértéke mellett építkezésekhez is elsőrangú. Kellemes illatú és ízű virágzatából szörp, gyógytea, különleges étel készíthető, mindemellett remek méhlegelő, az akácméz pedig kifejezett népszerűségnek örvend a hazai és nemzetközi piacon. A rend kedvéért nem árt megjegyezni, hogy a növény kérge és termése mérgező. Számos pozitív tulajdonsága szól a teljes kiirtás helyett az ésszerű korlátozás mellett, ám nem szabad szőnyeg alá söpörni az általa képviselt biológiai rizikót.

A fehér akác Észak-Amerikából került az Alföldre a 18 században, és a 19.-20. század fordulóján rohamléptekkel terjedt el az országban, az őshonos flóra drasztikus átalakulását eredményezve. A gyökérgümőiben található nitrifikáló baktériumok az állomány talajában jelentős nitrogéndúsulást idéznek elő, amit az adott termőhelyre jellemző természetes aljnövényzet legtöbb faja nem képes akceptálni, ezért az akácosok cserje,- és gyepszintje nem csak fajszegény, de szinte az ország minden pontján ugyanazon kisszámú, nitrofil, bolygatástűrő, sokszor szintén idegenhonos (gyom)növény alkotja. Az erdei ökoszisztéma vázát képező növényvilág diverzitásának eltűnésével az állatok élettere is beszűkül, hiszen a megváltozott feltételek között nem találnak maguknak megfelelő táplálékot, búvóhelyet, fészekanyagot stb. A kellően összetett és fajgazdag társulás kialakulását a nitrogénbőség mellett tovább nehezítik az akáclevelek bomlása során a talajba kerülő allelopatikus (más növények fejlődését gátló) vegyületek. 

A kép csak illusztráció, nem Mo-n készült (Forrás)

Ne feledkezzünk meg a termeléstechnológiáról sem: a legtöbb telepített akácos mértani rendben ültetett egykorú, egyfajú állományt képez, amelyben elegyfák csak elvétve fordulnak elő, a természetes erdődinamika velejárói - a kidőlt törzsek, a helyükön keletkezett parányi nyiladékok, a korhadék, a spontán újulat, a változatos kor,-és fajösszetétel (mindez az Erdő mint életközösség működése szempontjából kulcsfontosságú) - hiányoznak; a cserjeszintet, gyepszintet a gépi és vegyszeres művelés is alakítja. Újabb komoly problémát jelent, hogy az akác igazi túlélő: tuskóról, gyökérről vígan sarjad, a termése a talajban évtizedekig megőrzi csíraképességét, természetes kártevője hazánkban nincs. Ahol egyszer megtelepedett, onnan gyakorlatilag kiirthatatlan, terjedését pedig képtelenség kordába szorítani. Márpedig olyan élőhelyeken is megjelenik, amelyek természetvédelmi szempontból kiemelkedő értéket képviselnek és/vagy különösen is sérülékenyek. Ilyenek az eurázsiai sztyeppövezet Kárpát-medencei, legnyugatibb nyúlványának (Alföld) különleges, csak hazánkra jellemző növénytársulásai: a borókás-nyarasok, pannon löszgyepek, homoki gyepek. E társulásokat nem csak sztyepp-jellegük vagy specifikus kialakulásuk teszi unikálissá, hanem a bennük fellelhető endemikus (vagyis bennszülött) és/vagy reliktumfajok (azaz egy korábbi klímaperiódusból, például az i.e. 7000-től datált meleg, száraz mogyoró-korból visszamaradt növények) jelenléte is. Az említett életközösségek java amúgy is legyengült, érzékeny állapotban vegetál a mezőgazdaság átalakulása, a globális klímaváltozás és az Alföld vízháztartásának jelentős megváltozása miatt. Egy száraz löszgyepet az akác által előidézett nitrogénrobbanás visszavonhatatlanul tönkretehet.

Hasonló veszedelem fenyegeti az Alföld természetes erdőtársulásait. Nem akarok most az úgymond "üdvös" folyószabályozásokról hőbörögni, mert soha nem érnék a bejegyzés végére: a lényeg, hogy az árterületek megcsappanásával és a talajvíz rohamos fogyatkozásával a hajdan kiterjedt puha,- és keményfás ligeterdők, valamint gyöngyvirágos-tölgyesek leromló termőhelyeit az akác vette-veszi birtokába. Miközben az ország erdősültségének növekedése fontos cél, szem előtt kell tartanunk, hogy a jelenlegi erdőterület közel negyedét akácosok alkotják, amelyek ugyan valóban fás szárú növényzet által dominált vegetáció-együttesek, erdőnek azonban jóindulattal sem nevezhetők a valódi erdei életteret gazdagon átszövő biológiai kapcsolatok és sokrétű anyagcsereviszonyok hiányában. Ezek alapja ugyanis a biodiverzitás, a növény,- és a tőlük függő állatfajok sokfélesége - ami az akácosok esetében elhanyagolható.

Hogy ne csak a levegőbe puffogtassam az érveim, egykori államvizsgatételeim alapján illusztrációként összevetem egy tipikus akácos és egy tipikus gyöngyvirágos tölgyes karakterfajainak listáját. A bejegyzés korábbi verziójában szereplő tételes felsorolás helyett - amely valószínűleg próbára tette az olvasók többségének türelmét :) - zanzásított összefoglaló következik.
Tehát, az akác lombkoronaszintjében elegyfajok elvétve fordulnak elő, ami megtalálható, gyakran maga is idegenhonos: például a nyugati ostorfa vagy az alásfa. A cserjeszintet a termőhely adottságainak megfelelő közönségesen elterjedt cserjefélék alkotják: nedvesebb környezetben bodza, szeder, komló, szulák keserűfű, száraz vidékeken vadrózsák, boróka, kökény, galagonya. A gyepszintben tavasszal - a tápanyagbőségnek köszönhetően - megjelennek az üde lomberdők kora-tavaszi aspektusának fajai (salátaboglárka, keltikék, kígyóhagyma, üstökös gyöngyike, kónya sárma), illetve a tipikusan bolygatástűrő-és jelző, leromlott termőhelyeken tömegével elszaporodó tyúkhúr, vérehulló fecskefű, piros árvacsalán, ragadós galaj, zamatos turbolya stb. A nyári vegetációs fázisban uralkodnak az özönnövények és az idegenhonos gyomfajok: magas aranyvessző, selyemkóró, egynyári seprence, kenderkefüvek, fekete peszterce, szúrós gyöngyajak, csalán és társaik. Megjegyzendő, hogy a csalán őshonos hazánkban, eredetileg a patakmenti égerligetek, szurdokerdők és puhafás ligeterdők faja volt: rohamos terjedése a bolygatott-leromlott élőhelyeken azonban az invazív gyomokkal rokonítja.
Persze korántsem mondhatjuk, hogy egy akácos minden faja teljesen haszontalan (egy természethívő számára egyetlen élőlény sem az, gyakorlati értékétől függetlenül). A selyemkóró és a magas aranyvessző közismerten jó mézelők, az aranyvessző mellett gyógyhatású a szúrós gyöngyajak, a fekete peszterce, a csalán, a ragadós galaj, a tyúkhúr, a vérehulló fecskefű, az összes fent felsorolt cserjefaj, a komló; ehető a salátaboglárka, a zamatos turbolya, a kányazsombor, a tyúkhúr, a galagonya,- kökény,- gyepűrózsa,- és borókatermés. Azonban együttesük biológiai szempontból nem funkcionál szerves ökoszisztémaként, és élőhelyi minőségét tekintve a nyomába sem ér egy természetes vagy természetszerű erdőtársulásnak.

Ezzel szemben egy göngyvirágos-tölgyesben már a lombkoronaszintben gazdag változatosság fogad (kocsányos tölgy, olasz tölgy, fehér nyár, rezgő nyár, bibircses nyír, mezei juhar, ezüst hárs, csertölgy, vadkörte). A cserjeszint szintén meglehetősen zsúfolt: tipikus fajai a veresgyűrűs som, boróka, sóskaborbolya, csíkos kecskerágó, fagyal, kökény, egybibés galagonya, gyepűrózsa, tatár juhar, mogyoró, ostormén bangita. A gyepszintben a nyílt foltokon (merthogy a homoki tölgyesek termőhelyi adottságaiknál fogva itt-ott felszakadozó, homokpusztagyep-jellegű tisztásokra bomlanak) a xerofil fű,-és sásfélék (barázdált csenkesz, vékony csenkesz, homoki csenkesz, illatos szentperje, illatos borjúpázsit, erdélyi gyöngyperje) mellett szarvas,-citrom,-és magas kocsord, sarlós gamandor, koloncos legyezőfű, ágas homokliliom és számos védett-fokozottan védett faj: árvalányhajak, homoki kocsord, homoki nőszirom, erdei szellőrózsa, magyar nőszirom, magyar zergevirág, tátogó kökörcsin díszlik (utóbbira külön fajvédelmi program irányul). A zárt erdőrészeken erdei szálkaperje, ligeti perje, szálkás tarackbúza és a xeromezofil erdők klasszikus lágyszárúi (gyöngyvirág, széleslevelű, - és soktérdű salamonpecsét, erdei ibolya, erdei gyöngyköles, enyves zsálya, erdei tisztesfű, bársonyos tüdőfű, kéküstökű csormolya, kőmagvú gyöngyköles) borítják a talajt.

A gyöngyvirágos-tölgyesek számos védett állatnak nyújtanak otthont: ilyen a fűrészlábú szöcske, sisakos sáska, imádkozó sáska, holdszarvú ganajtúró, óriás tőrösdarázs, barna ásóbéka, fürge gyík, zöld gyík, homoki gyík, mezei pacsirta, parlagi pityer, búbos banka, kis őrgébics, tövisszúró gébics, egerészölyv, ürge, molnárgörény. Lakói közül fokozottan védett a magyar futrinka, az ugartyúk és a szalakóta.

Természetesen egy akácosban is élnek állatok, de viszonylagos fajszegénysége, a termesztéstechnológia és maga az akác termőhely-átalakító hatása okán kialakuló jellegtelen növényzet, valamint a számos idegenhonos faj, amelyekkel a hazai fauna nemigen tud mit kezdeni (tisztelet a kivételnek) jelentősen rontják élőhelyi értékét.

(Forrás)

Egy szó mint száz: mélységesen elkeserít, hogy az akác megítélése politikai csatározássá fajult, ahol a szakmai érvek helyett demagóg retorikai fogások dominálnak. Ahol egy, biológusok, ökológusok, természetvédő és erdőgazdálkodó szakemberek által évek óta hangoztatott tényre rá lehet ütni a jól bejáratott elsütőbillentyűként működő 'ballib' stigmát, mintegy automatikusan téveszmévé bélyegezve ezzel. Méginkább megdöbbentett, hogy mindezt nem kisebb ember, mint a vidékfejlesztési miniszter tette. Fazekas Sándor sziporkájának ("Nem osztjuk azt a véleményt, ami a balliberális oldalon megfogalmazódik, hogy Észak-Amerikából behurcolt özönnövény lenne az akác") tanulságos kontrasztját adják Kövér László 2002-es szavai a Medgyessy-kormány akkori Akácfa-mozgalmának kapcsán adott nyilatkozatából: "Az akácfa a magyar tájtól, a Kárpát-medencétől idegen, rendkívül kártékony és agresszív növény, amelynek elterjedése kipusztulással fenyegeti őshonos erdeinket... Találóbb jelképre a szocialisták nem is bukkanhattak volna: az akác is egy súlyos történelmi tévedés Magyarországon". 

Tény, hogy az akác gazdaságilag hatalmas potenciált képvisel, oszlopa a hazai mézelőállításnak és a faanyagtermelésnek. Tény, hogy sokan - és okkal - szeretik (még én sem tudok igazán haragudni a kertecskémben növő példányaira, elvégre nem tehetnek róla, hogy idesodorta őket a kellő előrelátás hiánya, ráadásul virágzatuk mézédes illatú szárítmánya évek óta a családi teafogyasztás egyik ínyencsége). Tény az is, hogy a jelenlegi törvénykezés korlátokat szab a telepítésének, és úgy-ahogy igyekszik védeni a természetszerű erdőtársulásokat. De mintegy politikai erőfitogtatásként, a mitikus ellenséggé misztifikált "Brüsszellel" szembeni hősies ellenállás jegyében hungarikummá nyilvánítani, az aggódó ellenhangokat pedig a megfelelő szitokszóval felcímkézve egy kalap alatt félresöpörni meggondolatlan, elhamarkodott és felelőtlen magatartásnak tűnik. A természetvédelem húsbavágó kérdéseit nem pitiáner pártcsaták és választási kampányfogások koncaként kéne felszabdalni és szétcincálni. 

Remélem, végül olyan, szakmailag is elfogadható döntés születik az akác hazai jövőjéről, ami a természetvédelem, valamint az erdőgazdaság érdekeit egyaránt szem előtt tartva és lehetőségek szerint összeegyeztetve a megfelelő határozottsággal szorítja kordába az akácállományok terjedését, telepítését. Remélem, hogy az amúgy is minden tekintetben (társadalmilag, kulturálisan, politikailag) sérülékeny Kárpát-medence kiszolgáltatott és érzékeny természeti rendszereit nem terheljük a kelleténél jobban egy özönnövény túlhabzó agrárpatrionalizmustól fűtött propagálásával.

Végül újfent elnézést kérek a véleményosztásért, ám ezúttal talán a bocsánatos bűn kategóriájába esik, hiszen egy természethívő számára sem lényegtelen témát érintett. 

Áldás!

Eső

az álmosvölgy legendája

Végre!!! Hetek óta tartó mosolyszünet után ismét blogolhatok.

Május 8. - án a hitleri Németország mellett informatikus jóatyám szakmai önérzete is kapitulált, és a házilag bütykölt, sok éve betegeskedő internetkapcsolat helyett ADSL-előfizetésre váltottunk. A "vissza-a-természethez" krédóhoz mérten talán méltatlannak tűnik örömujjongásom a technológia diadala felett, de annyit kínlódtam a tanulmányi ügyintézéssel, a hivatalos dokumentumok benyújtásával, online bankolással és emailezéssel az utóbbi időkben, hogy valóságos áldásként élem meg a Netmánia S díjcsomagot. 

Az elmúlt hetekben rengeteg bejegyzés-ötlet merült fel bennem, de ha már a virtuális univerzumnál tartunk, hadd folytassam most egy sorozatajánlóval: a 2013 őszén elrajtolt "Sleepy Hollow", vagyis Az Álmosvölgy legendája c. tévészéria rövid ismertetése következik.

A sztori Washington Irving klasszikus rémtörténetéből kisarjadzva bibliai mitológiát ötvöz bőkezűen (ám meglehetősen összefüggéstelenül) adagolt okkult elemekkel. A helyszín Sleepy Hollow, amely a valóságnál jóval méretesebb szuburbán lakóövezetté alakul a vásznon. A főhős az amerikai polgárháborúban elhunyt, majd 250 esztendővel később feltámadó fess katona (illetve egykori történelemtanár), Ichabod Crane (mmm-hmm Tom Mison), aki a maga viktoriánus modorával és arisztokratikus brit akcentusával próbálja megemészteni a huszonegyedik századot. Segítsége az FBI-Akadémia küszöbén álló fiatal rendőrnő, Abbie Mills hadnagy (Nicole Beharie). Mills a seriff halála és Crane felbukkanása után lemond Quanticóról, hogy szembenézzen az Álmosvölgyet fenyegető veszedelemmel. Merthogy persze nem kisebb természetfölötti esemény áll a küszöbön, mint maga a nagybetűs Apokalipszis, négylovasostul-kénesőstül. Az elsőként, fehér paripán feltűnő (izzó fejszéje mellé kisvártatva géppisztolyt is beújító) Halál nem más, mint Irving Fejnélküli Lovasa, aki egy, a polgárháborúban Crane által megölt zsoldosból vedlett át a Jelenések Könyvének pokolfutárává. Mivel egymás kezétől estek el a csatatéren, kettejük sorsa összefonódott, így aztán előbbi újjáéledése utóbbit is visszarángatta a halandók világába.

A cselekmény nincs túlbonyolítva: Crane és Mills mint a Jelenések Könyvének két Tanúja igyekszik megtisztítani Álmosvölgyet a főníciai istenből ószövetségi démonná redukált Molochban materializálódó Gonosz fondorkodásaitól, epizódról epizódra különféle szörnyecskéket küzdve le. A plotot nyakon öntötték nagyvonalúan összefőzött mitológiai egyveleggel, amiben a szabadkőművesség és Roanoke legendája, ázsiai zombik és indián álomlények, apokrif evangéliumok és boszorkányság békésen megfér egymás mellett. A bő lére eresztett zamatos összetevők ellenére az összhatás meglehetősen disszonáns: a történeti hitelesség, a kulturális megalapozottság, a vallási-mitológia anyaghűség hiányzik a forgatókönyvből. A végeredmény, nevezzük bár alkotói szabadságnak, a fantázia szertelen csapongásának, gyermeklelkű mesemondásnak vagy egyszerűen felületes, igénytelen munkának, így is, úgy is megmosolyogtató. Az abszurditás netovábbja, mikor Mills és Crane elkapják a (fejetlen, brit uniformist viselő) Halált - méghozzá az álmosvölgyi szabadkőművesek testvériségébe tartozó Thomas Jefferson által épített, kimondottan démoni erők bebörtönzésére tervezett mágikus cellában, amelyre Crane (Purgatóriumban raboskodó)(kvéker) feleségének boszorkánykovene helyezett megkötő varázst. A bűbájt Mills egy pár UV-lámpával toldja meg (merthogy a Lovas természetesen legyengül a napfénytől). Az ördögcsapda szerepét egy triquetra tölti be, amelynek hatalmát a Moloch által megölt, majd zombiként újraélesztett, a démon szolgálatába szegődött hajdani rendőr (és újsütetű nekromanta), Andy Brooks (John Cho) egy trák ivóedény segítségével töri meg, ékes ófelnémet nyelven elrecitálva a tál peremére vésett 16. századi druida varázsszöveget. És még ragozhatnám.

Hogy mindezekkel együtt miért néztem végig az első évadot? Elsősorban a szerethető karakterek miatt. Abbie Mills személyében végre nem kifutóról szalasztott plasztikszépséget látunk, hanem egy bájosan gyermekarcú, pöttöm rendőrlányt, nagy babaszemekkel, no meg egy harcias, viharvert és mindenre elszánt nővérrel felszerelve. Crane a maga régimódi manírjával, kifinomult beszédmodorával és a technikai civilizáció iránti gyanakvásával kifogyhatatlan humorforrás: ha valamit az alkotók javára írhatunk, akkor az a 18. századi angol úriember és napjaink konfrontálódásából fakadó poénok alapos kiaknázása. Külön pirospont jár, amiért hősünkből nem faragtak afféle szuperhumánt, akinek szempillája se rebben, mikor először ül kocsiba, két perc alatt megtanul használni egy mobiltelefont és a második epizódra már levedli magáról a szépiaport. Nem; Crane még (szkepticizmussal átitatott) hangüzeneteit is a levélírásra tartogatott cizellált megfogalmazásban artikulálja, a pisztolyt kecses viktoriánus párbajpozitúrába feszülve süti el, nem hajlandó megválni az 1700-as évekből származó ruhatárától - leszámítva egy röpke flörtöt a csőfarmerrel, ami pillanatokon belül meggyőzi arról, hogy korunk minden nyomorúságát az efféle nadrágoknak köszönhetjük - , és rendszeresen kifejezésre juttatja a modern idők pazarló és felelőtlen életmódja feletti megrökönyödését (találó társadalomkritikát fogalmazva meg). Karakterének vonzerejéhez kétségkívül hozzájárul férfiúi sármja - a gyengébb nem nevében mondhatom, sokunk álmodozik hozzá hasonlóan gáláns és jóvágású férfiemberről. 

Kettejükön kívül jelentős szerep jut Abbie nővérének, Jennynek (Lyndie Greenwood) és Crane elátkozott feleségének, Katrinának (Katia Winter). Jenny azután, hogy kamaszlányként Abbie-vel együtt tanúja volt Moloch manifesztálódásának, fél életét a pszichiátrián, másik felét különböző börtönökben töltötte. Persze felbukkan az elmaradhatatlan testvérdráma: Abbie jó ideje hátat fordított a zűrös huginak. Amikor azonban kiderül, hogy Jenny gyümölcsöző munkakapcsolatban állt a hajdani álmosvölgyi seriffel, okkult varázseszközök beszerzésével segítve annak nyomozását a Sleepy Hollow-t fenyegető földöntúli katasztrófa után, a lányok rendezik a családi viszályt és szövetségre lépnek az Apokalipszis megállítása érdekében. 

Katrina figurájában megkapjuk a címlapmodellt: a Purgatórium homályos árnyékvilágában senyvedő Katia Winter borzas vörös haja, fitos orrocskája és merész ruhakivágása nehezen egyeztethető össze a tizennyolcadik századi keresztyén morállal. Crane visszaemlékezéseiben olyan mély dekoltázsban ápolgatja a sérült katonákat, amelynek gondolatától egy kvéker asszony valószínűleg még álmában is elpirulna. Kissé zilált, mégis kívánatos külleme talán jobban illik az érdemtelenül megégetett boszorkához, mint az istenfélő nővérkéhez.

Rendszeresen felbukkan a vásznon a helyi rendőrfőnök, Frank Irving (Orlando Bloom), akihez szintén sablonos kerettörténet: a munkaholista zsaru szétesett családi háttere társul, válófélben levő feleséggel és balesetben megrokkant kislánnyal. Az eleinte szkeptikus, majd teljes mellszélességgel Crane és Mills mellé álló Irving nagymellényű vízfejből emberközeli szereplővé: apává, főnökké és cinkostárssá válik a történet folyamán. Mellette, hogy a jó öreg háromszög-motívum se maradjon ki, megismerjük Luke Morales nyomozót (Nicholas Gonzales), Abbie egykori udvarlóját, aki emésztő féltékenységgel figyeli Crane és Abbie mind bensőségesebbé váló barátságát, és eltökélt szándéka előásni valami kompromittálót a vélt vetélytársról.

Egy szó mint száz: a Sleepy Hollow aranyos sorozat, könnyed és szórakoztató kikapcsolódás a nap végén, különösen akkor, ha nem bocsátkozunk mitológiai szőrszálhasogatásba és hajlandóak vagyunk elnézni a kisebb-nagyobb logikai bukfenceket. Próbáljunk átsiklani afölött, hogy a pokolbéli szörnyecskéket szilánkokra lehet robbantani egy pisztolylövéssel, hogy egy 250 éve született és poraiból feltámadt fickó, akinek értelemszerűen még érvényes igazolványai sincsenek, fél-legitim rendőrségi szakértőként közreműködhet különböző gyilkossági ügyekben, hogy az Apokalipszis egyik Lovasa fejetlenül, polgárháborús katonai zubbonyban, de a legmodernebb lőfegyverekkel felszerelve rohangál - és máris sínen vagyunk.

Ami engem illett: már alig várom a második évadot :).