a rose for epona

tudtad-e, hogy...?

ukonvasara, azaz ukko pörölye

A finn égistenség, Ukko neve "nagyapát", "öregembert" jelent (meglehet, egy hajdani személynév mellé toldott kedveskedő jelzőből, tiszteletteljes megszólításból lépett elő önálló megnevezéssé; egyébként más istenek titulusaként is használatos). A mai finn köznyelvben a szó az "öreg (ember)" megfelelője. Ukko az ég, az időjárás, a zivatar (finnül: "ukkonen") és az aratás, termékenység, mezőgazdaság istene; "... ősz szakállú öregembernek képzelték, kék kabátban, aki kocsiján járja a köves égi utakat. Fő attribútuma a villám; a fejsze és a kard másodlagos jellegű. Ukko >>mennydörgés-karmai<< egy madár alakú viharisten archaikus képzetét idézik. Ukko égi köveket görget (égzengés), mennydörgéssel és villámmal sújtja a rossz szellemeket..." (Tokarev, 1988). Más magyarázat szerint a villámlás akkor keletkezik, mikor kocsijának vasalt kereke vagy lovai patkója szikrát hánynak az úton; esetleg pörölye, kardja sújtása nyomán. Bizonyos köveket a villám után visszamaradt képződményeknek hittek ("ukkonnuoli", Ukko nyilai - vö. a magyar "istennyila" kifejezéssel*), és mágikus erőt tulajdonítottak nekik: felhasználták a szántás, vetés sikerének előmozdítására, a haszonállatok betegségtől és rontástól való megóvására, tűz terjedésének megakadályozására stb. A - szintén isteni erőt magába záró - villámsújtotta fából rakott tűzben a vadászok és halászok tisztították meg az esetleges ártó varázslatoktól eszközeiket. 

Ukko számos rokon vonást mutat a klasszikus indoeurópai viharistenekkel; Thorhoz hasonlóan neki is fontos eszköze a pöröly (Ukonvasara), amely formájában leginkább az i.e. 2900-2450/2350 közt fennálló, Észak-Európa nagyját és Közép-Európa egy részét átfogó "Corded Ware" kultúra egyik jellegzetes kultikus-szimbolikus "termékéhez", a csiszolt kőből készült hajóforma csatabárdokhoz hasonlít. Ez is arra utal, hogy Ukko alakjához (indo)európai adalékok is járulhattak. 

Magyar vonatkozásban több okból érdekes e finn égi úr. Nevének gyökere azonos a magyar "ük" szócskával, ami ugyancsak felmenő ági férfirokont, általánosságban távoli őst, öregembert jelöl. A finnek mellett az észtek (és egyéb népek) ég,-és viharistenüket ősz öregemberként, mitikus ősként, isteni atyaként jelenítették meg: a sorba a magyar Isten is beleillik, hiszen neve első tagja vélhetőleg az "ős" szócska régies alakja (vö. Honko 1980).
A föld adásvételét, egyéb szerződéskötéseket pecsételi meg az "ukkon-pohárból" elfogyasztott áldomás. A szó etimológiája mindmáig megfejtetlen, az egyik elgondolás értelmében a mezőgazdaság felett őrködő Ukko (illetve a hozzá kötődő tavaszi földművelő-ünnep szokásainak) emlékét őrzi. A tudomány mai állása szerint azonban e teória - bármilyen szépen cseng is :) - gyenge lábakon áll, hiszen nem valószínű egy ennyire archaikus folklórelem ilyen elszigetelten, önmagában való túlélése (habár nem is lehetetlen; ugyanakkor Ukkonak más nyoma nincs a népi emlékezetben). A kifejezés más feltételezések szerint származhat a német Urkunde =szerződés vagy a mongol uughon =ital eltorzult alakjából.  

Források:

Bogdán István 2003: Régi magyar mulatságok. Neumann Kht, Budapest.  (Az "áldomás" c.fejezet)

Honko, Lauri 1980: Finn mitológia. In: Hoppál Mihály (szerk): A Tejút fiai. Tanulmányok a finnugor népek hitvilágáról. Európa Könyvkiadó, Budapest. 

Kislexikon - Ukkon-pohár

Tokarev, Sz. A. 1988: Mitológiai Enciklopédia I. Finnugor népek mitológiája. Gondolat, Budapest.

Wikipedia - Ukko

Wikipedia - Ukkon-pohár (s hát persze lehetne még bővíteni az e fogalmat említő oldalak sorát, de már a jelzett wikipedia-lap sem közöl teljes, hiteles információt a kérdésben). 

* Természetesen ez nem jelent feltétlen közös eredetet: a villámot - mondanom sem kell - széles körben a viharon uralkodó, azt előidéző istenség valamilyen fegyverének (fegyvere által előidézett jelenségnek) tartották. 

napi jelentés

Továbbra is tart a blogelvonás, a frissen vásárolt csodamasina az installálás fázisában vergődik, a lecserélésre ítélt gépszörny az utolsókat rúgja, miközben nekem már bizseregnek az ujjaim az írhatnéktól. Íme egy kis pótcselekvés.

Rég (vagy talán nem is?) szóltam arról, hogyan telik az életem a mindennapokban, legalábbis hétfőtől péntekig, 6:40 és 14:40 között. A mai reggel azzal indult, hogy a főnököm (nevezzük Morgónak) betolatott a terepjáróval a pajtába, kiugrott a kormány mögül és a hátsó ajtón benyúlva előrántott egy újszülött mangalica-malackát. A következő egy órát a teljesen áthűlt, félájult kisjószág felmelegítésével töltöttem, hol a pulcsimba csomagolva, hol szalmába ágyazva, hol a hősugárzó fölé tartva. Félsiker; a (z elképesztően aranyos) malacka felélénkült, elkezdett mocorogni, de lábra állni nem tudott, és szopni sem volt hajlandó.

Utána rohanvást megetettem a baromfikat, szokásos reggeli kör, némi kecskebűvöléssel kiegészítve. Jöttek a kutyák, Stan és Pan, aztán jött a doki, hogy bepólyálja egyik kakasunk törött lábát. A tarajos a helyi kórház sztenderdjéhez mérve már-már irigylésre méltó egészségügyi ellátásban részesült (nem beszélve a helyi állattartókról, akik egy hasonló sérülés láttán rögvest feltennék a tűzhelyre a vizet forrni). 

A következő páciens a háromnapos bivalyborjú volt, a kezelés: füllyukasztás. Persze nem szépészeti beavatkozásként, hanem az azonosító adatokat tartalmazó krotália applikálása végett. Némi fejtörést okozott, hogyan szerezzük meg a fülbevalóhoz a bősz anya, valamint a tonnás apuka beleegyezését, végül kellő mennyiségű csemegével sikerült lefoglalni őket a karám egyik végében, míg a másikban a háromtagú kozmetikai stáb rávetette magát a bocira és megajándékozta a fekete szőréhez kiválóan illő kiegészítővel.

Ezután jött a kismalac költöztetése, vissza az anyához. Az a bő másfél óra a nap mélypontját jelentette. Bokáig érő sárban, metsző szélben toporogtunk az elletőkarám mellett, és lombseprűvel a kézben árgus szemekkel lestük, mit kezd a koca az odapottyantott kölökkel. Először kis híján megette (orrbavágás), háromszor-négyszer rálépett (megfelelő mennyiségű fülönvágás), majd ráfeküdt (hátbavágás). A kicsi csak hevert pihegve, továbbra sem kapott talpra, mikor rátettük az anya emlőjére (egészen konkrétan beletuszkoltam a szájába a csecsbimbót, kockáztatva, hogy az alfában lebegő mama - ez a másfél mázsás tünemény - egyszer csak rájön, illetéktelen végtagok nyomkodják a tőgyét, s akkor aztán lesz nemulass), nem szopott. Végül nem maradt más, mint életképtelenségének keserű beismerése, no meg - hogy ne kelljen túl látványosan nyelnem a könnyeimet - a menekülés. Telepakoltam egy talicskát saláta,-és káposztalevelekkel, és eltoltam a kecskékhez (nagyon bírom a kecskéket), - mindig fölvidít a látvány, ahogy gőzerővel rávetik magukat a kajára. Legalább nekik kerek a világ, habár tegnap ott is elpusztult egy gida. Az elmúlt hét hónapban bőven volt alkalmam megtapasztalni az állattartás árnyoldalait, s noha írhatnék pusztán a kellemes élményekről, úgy nem volna teljes a kép.

Dél körül beállítottak a patkolókovácsok, jött a szokásos lókergetés; a két hidegvérűt (anyát és lányát) viszonylag egyszerű volt megfogni, a három kisbéri viszont - már-már hagyományápolásnak nevezhető következetességgel - eszeveszetten rohangált. A manikűr során kedvencem, Avar, a hathónapos muraközi csikó kritikán aluli teljesítményt nyújtott, ráadásul a körmölés fölötti kínjában rálépett a lábamra a maga alig százötven kilójával. 

A bivalyokkal közös - és kimondottan tágas, valamint dagonyákkal, kiterjedt tócsákkal és alattomos vízelvezető árkokkal nehezített - karámban lakozó szamarak katonai terepgyakorlatra hajazó befogási akciójából kimaradtam, mert időközben megérkezett egy német házaspár, akik tombolán nyert háromhónapos mangalicadisznójukat ajánlották fel szerető gazdának. Megtettem azt a hülyeséget, hogy elfogadtam, noha még elhelyezni sem tudom: egyelőre az egyik baromfiudvar közönségét boldogítja. Eddigi gazdái igazi kis ölebet neveltek belőle, annyira szelíd és társaságkedvelő, hogy egészen kétségbeesik, ha egyedül marad, viszont ha meglát valakit, rohanvást odateper, aztán hanyatt dobja magát és várja a hasvakarást. Egyből beleszerettem, naná. 

Attila - mert ez a becsületes neve - átmeneti elszállásolása és kellő mennyiségű dögönyözése után végre letelt az a bűvös nyolc óra - csak hogy aztán az itthoni állománnyal folytatódjon a nap. Persze a libák reklamáltak, amiért nincs elég takarmányuk, a tyúkok, amiért nem engedtem ki őket előbb, a jércék, amiért nem engedtem ki őket a tyúkokkal együtt, a kutya, amiért a tyúkok megeszik a tápot az orra elől, míg ő nem eheti meg őket, a kiscsibék, a degu, a tengerimalac és a macska puszta megszokásból. Enyhítettem mindenki szívfájdalmát, és közben az enyém is enyhült egy kicsit.

Hát, így telnek a mindennapok.

Áldás!