Igen, a blogot használom feszültséglevezetőnek.
A tortillachipsen, a Supernatural-en, az ACDC-n és a kényszeres ábrándozáson kívül.
Apropó, ábrándok: azon kaptam magam, hogy lányos izgalommal készülődök az egyetemi gólyabálra. Pedig soha nem voltam az a kellemkedős-kiöltözős típus. Talán az évfolyamtársaim a hibásak, ők ugyanis ízig-vérig nőként (mi több: némelyikük fülig szerelmes nőként) máris fejest ugrottak a ruha-smink-ékszerek-cipő-frizura kérdéskör áthatolhatatlan labirintusába.
Van egy kedves kis barátném, aki kimondatlanul is nagy reményeket fűz az estélyhez. Olyan szívmelengető látni a benne lobogó, hamvasan ártatlan és kamaszosan üde lelkesedést! Emlékeztet rá, milyen volt 5-10 évvel ezelőtt szerelmesnek lenni, álmodozni, vágyakozni, terveket szőni és időnként persze csendes mélabúba süppedni a rajongott személy irántunk tanúsított közönye láttán. Milyen eleven, milyen mély, milyen túláradó érzelmekkel tud eltölteni egy arra fogékony ifjú személyt egy ilyen ünnepélyes, felfűtött, csillogó alkalom! A vége persze zokogás lesz valamelyik félreeső, félhomályos lépcsőn ülve, ahol elég hideg van ahhoz, hogy az ember védekezően beburkolózhasson a kabátjába, de a báli muzsika még odaszüremlik, hogy legyen, ami életben tartja a csalódás fájdalmát. Nem is tudom, láttam-e olyan táncestet, amiből kimaradt volna a barátnői által pátyolgatott, pityergő hajadon nagyjelenete, valamikor a kora hajnali órákban.
Tudom, rosszmájú vagyok, szarkasztikus, cinikus, mi több, úgy beszélek, mintha a szakállam már a térdemet verdesné. Nos, reméljük, soha nem fogja, s talán csak azért igyekszem elbagatellizálni a témát, hogy ne keserítsen el annyira a tény, miszerint a kamaszkorból kilábalván én már nem élhetem meg ugyanolyan intenzitással mindezen édesbús, emlékezetes momentumokat... Nem beszélve arról a még siralmasabb helyzetről, hogy nincs is ki után búslakodnom, s idővel a magány annyira elhatalmasodik a bensőnkben, hogy még a reménytelen epekedés, a szerelmi bánatban és csokifagyiban dagonyázás is emberibb állapotnak tűnik, mint ez a fajta érzelmi aszkézis.
Áldás!
Hulló Eső
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése