Kivégeztem a szakdogámat.
Volt idő, mikor nem hittem, hogy valaha is elkészül. A két évvel ezelőtti témaválasztás óta olyan keserves lassúsággal, olyan vontatottan, olyan kelletlenül írogattam, mint aki rég elkönyvelte a végleges kudarcot. Szó mi szó, néhanapján biztos voltam benne, hogy soha nem fejezem be. Áthatolhatatlan, leküzdhetetlen akadálynak tűnt, fenyegetően fölém tornyosuló, megmászhatatlan falnak. Aztán augusztusban elkapott a lendület, és tessék, eltelt három hónap, a diplomamunka pedig itt hever előttem az íróasztal mellett álló, rusztikus széken, feketébe kötve, takaros, aranyszín feliratokkal. Valószerűtlennek érzem. Oly sokáig küszködtem vele, annyi szorongást, aggódást, kínlódást okozott; meghatározó szerepet játszott az elmúlt másfél év érzelmi mélyrepülésében; fenyegető árnyként tornyosult a mindennapok fölé, s én kétségbeesetten próbáltam ignorálni sürgető jelenlétét. Most meg nevetségesen hétköznapinak, már-már ártalmatlannak tűnik. Hát ezért volt a nagy felhajtás?
Nem édes a győzelem íze. Inkább szégyenkezem, amiért ilyen nagy feneket kerítettem neki, ekkora hűhót csaptam körülötte. Betoji nyuszi vagyok, hogy így berezeltem egy kétujjnyi vastag, műbőrbe csomagolt irománytól.
Gondolom, a fentiekből kiderült, hogy megint bedarált a gépszíj. Majd folytatom, ha már kialudtam a morcot.
Áldás reátok!
Hulló Eső, 2010-11-08
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése