hétköznapi csodák

Mostanában valahogy nyűglődök a blogolással, pedig rengeteg ötletem van -  mégsem tudom szavakba foglalni őket. Addig is, míg kilábalok az alkotói válságból, beszéljenek helyettem a nyár gyermekei.

hipp-hopp,...

... jön - nem Vuk, hanem édesatyám gyermekkori jópajtása, Füles.

Hoppanálási képességébe vetett hitemet mintsem csökkentette, hogy tegnap délután egyszercsak felbukkant a nappalinkban. Egy néhány hete elejtett célzást leszámítva fogalmam sem volt várható jöveteléről, így aztán a meglepetés erejével hatott, amikor hazaérve elsőként a bőröndjeibe, majd belé botlottam.

Néhány szürke hajszállal gazdagabb lett, egyébként mitsem változott. Indításként lamentált egy keveset legkisebb leányáról, aki kis túlzással élve a családi fészekből Angliába dezertált, de persze még ott sem elég jó apucinak. Délután kiült a kertbe és Norman G. Finklestein "Holokauszt-ipar" című könyvét lengetve elmesélte, hogy odahaza keresztény könyvtárat igyekeznek létrehozni. Az étkezés előtti imánál tüntetően karbafonta a kezét: úgy tűnik, változó ideológiák fújdogálnak, és ez az új divat a tavalyi "a-tányér-fölé-tartom-a-tenyerem" után.
A vacsora alatt szónoklatot tartott az anglikán gyökerű Alfa-kurzusról és a lakóhelyén szervezett foglalkozásoknak a helyi plébános Szentlélek-szemináriuma által történő megtorpedózásáról. A szavak komoly nehézségek árán verekedték át magukat a száját betöltő ételdarabkákon, de a nyelések biztosította átmeneti artikulációs csúcspontoknak hála eleget megértettünk ahhoz, hogy követni tudjuk a cselekményt. Huszonöt perc (néma émelygés) után a focivébére hivatkozva angolosan távoztam az asztaltól (a történet valahol a szegedi püspök futballszereteténél tartott). Újabb harmincöt perc elteltével édesapám azzal a felkiáltással nyitott be a nappaliba, hogy "olthatatlan sportéhségünk támadt". Úgy érzem, valójában rádöbbent, hogy Füles véghetetlen szavalatát egyedül Gundel-Takács Gábor képes félbeszakítani. És lőn.

Ó, milyen szép is a nyár...

aratás 3

aratás

balatoni nyár

legidősebb nővérem csemetéi nálunk töltötték az elmúlt hetet. szombaton a szülők is megérkeztek, és vitorlázni mentünk - a képen unokaöcsémmel kalózkodunk épp :). 

gondolatok egy sabbat margójára

Olyan Lughnasadh-váró hangulat szállt meg, ami nem is csoda, lévén hogy nyakunkon az ünnep... Most, hogy néhány napot egyedül töltöttem, jobban rá tudtam hangolódni a természet kerekének fordulására. A faluban járva-kelve elgyönyörködtem az érő szilva hamvaslila színében, a pirosodó almák alatt meghajló gyümölcsfákban, az út szélére pottyant, poros körtékben, az árokparton, kaszálókon kibomló nyári virágpompában, a most nyíló gyógynövények sokaságában, a zsenge csemegekukorica-csövek lágy takaróleveleinek üde zöldjében, a párás-kék horizonton szétmázolódó naplementékben...

...belegondoltam, mit jelenthetett az aratás megkezdése a hajdaniaknak. Milyen megkönnyebbült öröm tölthette el a gazdákat, látván, hogy több hónapnyi kemény fizikai munka és aggodalom után végre beért a gabona, termőre fordultak a gyümölcsfák, elkezdte ontani áldásait a föld. 

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen itt Európa szívében ma legtöbbünkben nem okoz gondot a napi élelem biztosítása. Ha van egy - akár csak minimálbért fizető - állásunk, a táplálék megszerzéséhez mindössze a boltig kell eljutnunk. Az egykori földműveseknek, parasztoknak viszont a saját két kezük munkájával kellett előteremteni a betevő falatot, gondolva a téli hónapokra is, mikor javarészben a nyáron megtermelt élelem jelentette a túlélés kulcsát. Ha megértjük, milyen súllyal bírt eleink számára a betakarítás; ha megértjük, mennyi minden forgott kockán a földművelés sikerességétől függően; ha megértjük, milyen fontos volt a vetemény szerencsés beérése; csak akkor érezhetjük át igazán az ünnep mibenlétét.

Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ma is milliók próbálnak hagyományos keretek között, önfenntartó gazdálkodásból, elődeik évszázadok vagy akár évezredek óta változatlan életvitelét folytatva megélni. Sokuk - a nyugati jóléthez szokott fogyasztó mércéjével mérve - nagyon kemény, ínséges és mostoha körülmények között él; sokuk kimondottan hiányt szenved, éhezik. Ezért miközben hálát adunk a Nagy Istenanyának, amiért elhalmozott bennünket termékenysége gyümölcseivel, kérjük, hogy kegyeiből juttasson azoknak is, akik a legnagyobb szükséget szenvedik. Mondjunk köszönetet, amiért olyan szerencsések vagyunk, hogy a Föld egy kiváló földrajzi adottságokkal, klímával, természeti erőforrásokkal megáldott, termőföldekben, élővizekben, vadban-halban gazdag, páratlanul sokszínű flórával rendelkező pontján élhetünk, és kérjük a Nagy Anya áldását azokra, akiknek nehezebb sors jutott.

Áldás!

Eső

szivárvány a láthatáron

Annyi, de annyi mindenről kéne írnom... először is a beígért környezettudatos, költségtakarékos és mesebelien fantáziadús otthonokról; aztán a szakvizsgáról, ami az elmúlt hetek minden szabad pillanatát felemésztette; aztán csipaszról és csipiszről, a két varjúfiókáról, akik nagyjából egy hónapja boldogítanak; arról, hogy miként köpött szemen pépesre turmixolt macskatáppal egy csóka-poronty; arról, hogy tévedésből végiglejtettem az utcánkon egy férfi pizsamanadrágban (tudom, most azt kérdezitek magatoktól, hogy lehet ezt benézni,- nos, nekem sikerült); arról, hogy miért tárolok az ékszeres szekrénykémben madáreleséget, és mit keresett a zoknisfiókban egy csirkecsont.
Beszámolnék megannyi hétköznapi eseményről: az unokahúgom és unokaöcsém néptáncfellépéséről a színházban (ahol hatalmas megelégedésemre megláttam életem első szerelmét gömbölyödő sörpocakkal, kopaszodófélben - az istenekre, sok sérelmemre szolgált kései gyógyírként ez a kép), a város turkálói ellen intézett rohamomról (átkozottul frankó, tiritarka hippicuccok mindenütt; majd a falra másztam csupán a látvány okozta gyönyörűségemben), a szomszédnéni temetéséről, a gyönyörű zivatarokról... de mostanság valahogy nem talál az ihlet. Vagy csak túlságosan is legyalulta a szellemi teljesítőképességemet a vizsgaidőszak. Netán emocionális rövidzárlat ütött ki.
Amiről mégis szeretnék megosztani veletek néhány kósza gondolatot, az a Rainbow, így, nagybetűvel.
Helyesebben szólva Rainbow Family of Living Light, vagyis az Élő Fény Szivárvány-Családja. A név sokat elárul, s gondolom, az általa fémjelzett hippimozgalom sem ismeretlen sokatoknak. Én azonban csak néhány, a memória horizontján lebegő ismeretmorzsával rendelkeztem róla mindaddig, míg egy kedves évfolyamtársnőmről ki nem derült, hogy a közösség oszlopos tagja. Az ő menetszele engem is magával sodort, és immár az idei bakonyi találkozóra történő eljutás technikai részleteit tervezgetjük.
Nade vissza az elejére. A - röviden és tömören - Rainbow-t 1968-ban alapították a SF-i Golden Gate parkban. Apropójául egy hopi jóslat szolgált. E szerint amikor a Föld már olyan beteg lesz, hogy a vadállatok sorra pusztulnak ki, jön egy törzs, amelynek tagjai számos kultúra, bőrszín, nyelv, vallás, nemzetiség képviselői, akik a környezettudatos életmód, a békés együttélés,  az erőszakmentes szeretet és a természetvédelem 'harcosai'.
Az évenkénti összeröffenések 1972-től váltak rendszeressé; ekkor a colorado-i Table Mountain fennsíkján gyűlt egybe a mozgalom célkitűzéseivel szimpatizáló öko-aktivisták sokasága. Azóta a "család" létszáma néhány ezer főről több százezresre duzzadt: nem csak Amerikában és Európában, de Afrikától Indián, Grúzián, Törökországon át Ausztráliáig a Föld számos pontján alakultak a Szivárvány-törzsek. Rendszeressé váltak az országonkénti és a regionális találkozók, amelyek általában újholdtól-újholdig, tehát közel egy hónapig tartanak.
A mozgalom célja megismertetni tagjaival és szimpatizánsaival a környezettudatos, természetközeli életmód lehetőségeit és szépségeit: újra felfedezni a rég elveszett harmóniát Földanya és tékozló gyermekei között; példát mutatni arról, hogyan érthet szót egymással számos különböző nyelvű, hitű, rasszú ember, ha befogadó szívvel, nyílt elmével, kölcsönös tisztelettel és toleranciával fordulnak egymás felé; s a közösség erejét a jövő szolgálatába állítani.
Ahogy egy résztvevő-szervező beszámol róla, " ...a Rainbow-t gyakran ellenkulturális olvasztótégelyként  aposztrofálja a nyugati média, mivel a jelenlegi természetellenes világrendet elutasító hiedelemviláguk igen összetett: az amerikai indián, a szibériai sámán, a tibeti buddhista, az afrikai rasztafari, az indiai hindu és még egy sor egzotikus, ősi tanítás átfogó elegye, melyben igen fontos szerepet kapnak a különböző mágikus rituálék, a zenélés, éneklés, tánc, jóga, meditáció, szeretkezés..." A gyűlések eseményei között kiemelkedő helyet foglalnak el az Új,-és Teleholdat ünneplő szertartások, de számos egyéb programlehetőség akad. Ismét az iménti rainbow-brothertől idézek: "...ugyanis a tábor élete napközben különféle workshopokkal, foglalkozásokkal, előadásokkal telik, akár egy erdei szabadegyetem: jóga, meditáció, tai chi, zene, tánc, természetgyógyászat, gyógynövényismeret, masszázs, keleti filozófiák, asztrológia, kézműves-mesterségek, cirkuszi művészetek, népszokások, indián izzasztókunyhó-építés (esténként pedig a szertartás) egyéb törzsi rituálék, és még sorolhatnám..."
A teljes képhez hozzátartozik, hogy ugyan a rainbow-szellemiség mereven elutasítja a kemény drogokat és az alkoholt, mint lélek-mérgező kábítószert, de elfogadja a természetes pszichedelikumok (marihuána, pejot-kaktusz, látnokzsálya, varázsgomba etc) használatát - nem mint élvezeti cikket, hanem mint a transzcendens szférával történő rituális kapcsolatteremtés ősi és szakrális eszközét.
A technikai részletekről annyit, hogy a gyűlések a 'vissza a vadonba' jelige mentén szerveződnek. Nincs elektromosság, egy-két közösségi sátrat leszámítva nincs kiépített tábor; tisztálkodásra és ivóvíz-nyerésre forrás vagy patak áll rendelkezésre, a világosságot a tábortüzek és a csillagok biztosítják. A mosakodás, mosás és mosogatás vegyszerek, tisztítószerek nélkül, vízzel, hamuval, homokkal történik. WC gyanánt a tábor területén kívül ásott "shit pit"-ek szolgálnak; a szemétgyűjtés folyamatosan és kollektíven zajlik; a különféle munkákból (tüzifagyűjtés, vízhordás, főzés, ételosztás) mindenki önként veszi ki a szerepét. Különösen szimpatikus a spirituális tartalommal telített közös étel-szertartás, amely naponta kétszer zajlik le, és a "varázskalap"-rendszer, amelynek értelmében minden résztvevő anyagi lehetőségeihez mérten járul hozzá a találkozó finanszírozásához.
Folytathatnám még a végenincs dicshimnuszt, de ehelyett inkább a figyelmetekbe ajánlom Boli elbeszélését saját rainbow-s tapasztalatairól; én pedig rákanyarodok a saját dilemmámra.
Idén két elérhető találkozó lesz: a magyar gyűlés a Bakonyban június 19 és július 19 között (több információ a tábor Facebook-oldalán), és az európai gathering a Felvidéken, júli 19-aug 19 között. Mindegyik – metaforikusan – egy köpésre. Olykor – jobb pillanataimban – örömteli lelkesedéssel gondolok a részvételre, olykor azonban kételyek fognak el. Hogy miért? Egyfelől mert – amint a mellékelt ábra mutatja – meglehetősen antiszociális periódusomat élem. Márpedig a rainbow épp ember és ember közti kapcsolatteremtésről, párbeszédről, a közösség erejéről, a közösségi élményekről szól. Nem lehet a többiektől elszigetelten, távolságtartó szemlélődőként, független kívülállóként részt venni rajta. Én azonban úgy fuldoklok az emberi kapcsolatok dzsungelében, mint a partra vetett hal, magyarán: nem vagyok könnyen megnyíló alkat.
Az időszakosan fellépő ellenérzések másik forrása a hazai rainbow-közösségben megtapasztalt, a magyar ugarra oly jellemző torzsalkodás és széthúzás. Füvellő barátném regisztrált a ’család’ levelezőlistájára, így aztán volt szerencsém végigszenvedni az időközben elkezdődött bakonyi találkozó szervezését kísérő szócsatákat. Ez a "peace and love"-köntösbe bújtatott jómagyar sárdobálás, a smiley-k közé ágyazott burkolt sértegetések, a testvériségről és összetartozásról szóló fellengzős szólamok mögött meghúzódó "kihaénnem", az álszerénységgel és látszi alázattal leplezett egopárbaj kétségeket ébresztett bennem. Mégsem lenne különb a rainbow family, mint megannyi más, az elfogadás, a békés együttélés és a kölcsönös tisztelet tanait hirdető, egymásra következetesen fújó, és belvillongásoktól fűtött alternatív-ezoterikus közösség?
Egyszóval hol az egyik, hol a másik irányba billen a mérleg nyelve, leginkább attól függően, hogy pillanatnyilag milyen hangulatban vagyok. Közben meg szalad az idő, gyűlnek a nyári programtervek, és lassan a fejemre nő a saját „utolsó-szabad-hippinyár’ koncepcióm. Jajj nekem J.

esti csendélet

Alkonyattáj. A nyugati horizonton húsrózsaszín sáv húzódik, őrizve a láthatár pereme alá süllyedt Nap búcsúmosolyát. Az üvegzöldbe, majd tompa szilvakékbe hajló égen a Hold ezüstös karéja ragyog. Hunyorogva tekint le a mozdulatlan, szálegyenesen felmagasodó kukoricasorokra, a hallgatag dombokon guggoló, pislákoló ablakú házakra, a titokzatos némaságba burkolózó erdőségekre, a fák alatt gyülekező barna félhomályban lopózó éjfiakra, a meleg, poros szántóföldi dűlőre. Rám, ahogy ott állok a világ közepén, s lassan beleolvadok a szürkületbe Minden porcikámat átjárja az este, amely körülvesz: a hűs illatú levegő, a föld lüktetése a talpam alatt, a távoli zajokat magába olvasztó csend, a tájat megülő kékes pára. Az idegvégződéseim valósággal bizseregnek, ahogy rákapcsolódnak Földanya szívverésére, lassú, időtlen tudatára. Fokozatosan elmosódik a határ, amely elválasztja mindazt, ami kívül van, attól, ami belül rejtezik, és én úgy érzem, egy vagyok a learatott gabonával, a kiapadt pocsolyákkal, a kókadó lombú fákkal, a repedezett kalapú csiperkékkel....

... és akkor jön a crossmotoros falubikája, és szétrombolja a spirituális élményt, amiben lebegek.

Lássuk, a fenti kép hogy fest most: a levegőben két méter magasságig por és füst kavarog. Az este lilás színe immár a kipufogógáznak köszönhető, nem a párának. A csend szilánkokra tört, bőgő motorzaj foglalta el a helyét. A fűszeres alkonyi aromákat orrfacsaró benzinbűz nyomja el.

Az idegvégződéseim pedig csupaszon borzonganak, a technikai civilizáció kőolajos kölnijében fuldokolva.

A félreértések elkerülése végett: teljességgel megértem, hogy a crossmotorozás, quadozás, hegyi kerékpározás és a többi természetromboló extrém sport jó szórakozás. Ahogy minden adrenalin-tunningoló tevékenység. De hogy az én lakóhelyem közvetlen környezetének békéjét, tisztaságát és nyugalmát veszélyeztetik , méghozzá mind gyakrabban - azt nem állhatom. Ráadásul ezúttal a srác valóban a lehető legrosszabbkor tromfolt bele az én személyes kis idillembe.

Szóval grrr. :)

Na jó, azért áldás reátok (még a crossmotoros idiótákra is:))

Hulló Eső, 2010-08-16 (u.i.: észrevettem, hogy a blogger félredátumozza a bejegyzéseimet. Ne higgyetek neki.)

lughnasad - ének

Íme egy saját kútfőből származó Lughnasad - dal.

a C G e a
Lughnasad, ó Lughnasad, kalász-ringató
a C d E7
Lughnasad, ó Lughnasad, nyárbúcsúztató
A C d H7 e
Búza arany magvát, Úrnőnk adományát
a C G e a
Lughnasad, ó Lughnasad nyújtja nékünk át

Lughnasad, ó Lughnasad, gyümölcs-érlelő
Lughnasad, ó Lughnasad, szelíd ősz-elő
Nap-Úr arany fénye, mennybolt tüzes éke
Lughnasad, ó Lughnasad ragyogó kincse

Lughnasad, ó Lughnasad, kenyérrel teli kosár
Lughnasad, ó Lughnasad, a föld aratásra vár
Magba zárt ígéret, hogy megújul az élet
Lughnasad, ó Lughnasad, örök a szépséged

O híu Nosháh, O hí Lughnasadh
O híu Nosháh, O hí Lughnasadh
//:O híu Nosháh, O hí Lughnasadh
O híu Nosháh, O hí Lughnasadh://

A hangfelvétel pediglen (ismét a szokásosan fals gitárral - szánom-bánom, bírjátok ki :))

Hulló Eső, 2010-08-13

Minden jog fenntartva:) - vagyis amint az lenni szokott, közzététel, előadás esetén kéretik megemlíteni a szerzőt, valamint haszonszerzés, eladás céljából felhasználni tilos!!!

 

augusztusi gondolatok

Tegnap meglegyintett az elmúlás szomorúsága. Az esti futásból hazafelé tartva elégedetten konstatáltam, hogy nincs olyan gyilkos hőség, mint akár csak két hete. Aztán feltűnt az is, hogy - noha még csak 6 óra körül lehetett - milyen hosszúra nyúlnak az árnyékok. Körülöttem mindenütt termőre fordult haszonnövényeket és vadvirágokat ragyogott be az aranyló nap; a kiszáradt, poros úton fáradt késő-délutáni fények táncoltak. A tájban az érett nyár színei parázslottak: a dombok mélyzöld köntösbe öltöztek, a sudár kukoricacsövek fekete hajat növesztettek, ezüstös kaszattermések csillogtak a bogáncsfélék csúcsán, a tarlók kopaszan barnállottak. Fóliába tekert szalmabálák, learatott repceföldek, pirosból feketébe forduló bodzafürtök kísérték az utat, és engem egyszerre elkapott a szokott szeptemberi melankólia.
Pedig jobban kedvelem az őszt a nyárnál. A nyár a kitárulkozás, a "most-mutasd-meg-magad" időszaka. Zajos, lármás, színes, zűrzavaros, füllesztő, tomboló. Az ősz szelídebb, csendesebb. A visszahúzódás, a befelé fordulás, az elhalkulás, lecsendesedés fémjelzi. Békés, megnyugtató, s emellett is számos szépséggel gyönyörködtető. Az ég színe például ősszel a legszebb - élénk, végtelenbe nyúló mélykék fátyolként borul fölénk.
Egy szó mint száz: május óta várom az őszt (nem bírom a meleget:)), - most mégis bánat fogott el, mert a természet hanyatlásával párhuzamosan búcsút kell venni az istenektől. Hiszen Napatyánk fénye egyre gyengébbé, egyre erőtlenebbé válik; Földanya minden gyümölcsét gyermekeinek adja, s kimerülten elszunnyad. S ebbe - minden szépsége ellenére - szomorúság is vegyül.
Csendben sétáltam az elválás előérzetét sugalló, augusztusi estében, minden léptemmel az élet örök körforgásának végtelen útját járva...