Hja, szerettem volna valami szépelgő ömlengéssel nyitni az augusztusi bejegyzések sorát: mindenféle emelkedett gondolatot fogalmazgattam a nyár utolsó hónapjának gyönyörűségeiről, az aratásról, miegyébről. Szégyen, de a technika ördöge húzta keresztbe a számításaimat, mindenáron fényképeket akartam ugyanis mellékelni a beszámolóhoz, azonban a saját fotómasinám mellett az unokahúgomé is bedobta a törülközőt, én pedig fogcsikorgatva lemondtam a blogolásról (azóta is fokozódó elvonási tünetekkel küszködök). Pedig nap mint nap tucatnyi megörökíteni való szépség toppan elém többek közt a munkahelyemen - szerettem volna lencsevégre kapni a másodköltésből származó fecske-fészekalj kiröpülését, a gímszarvasbika agancsának barka-hullatását, az őzek üzekedésének kezdetét, a hamvas-narancssárgából almapirosra színeződő galagonyabogyókat, az őszülő égbolt felhőszabdalta, mélykék óceánját... Nem mintha csupán objektív mögé bújva tudnám értékelni mindezen parányi (és nem is olyan parányi) csodákat, csakhát a természethívő rajongó áhítata mellett ott munkálkodik bennem az Ikrek görcsös közléskényszere, a vizuális önkifejezés vágya is.
Ennyit erről. Egyszóval, az augusztust éltető pogány dicshimnusz helyett következzen néhány gondolat a címben jelzett témáról.
Mielőtt ismét Szilágyi Tamás és Szilárdi Réka tanulmányából merítenék [1], szeretnék rámutatni, hogy az, hogy az újpogányságot ördögimádásnak értelmezi-e valaki, jelentős mértékben múlhat azon, mit ért utóbbi alatt. Egy kellőképpen konzervatív keresztény apologéta ugyanis a maga logikája szerint joggal véli a Sátán keze munkáját tetten érni egyfelől az új vallási mozgalmak, okkult-ezoterikus gyakorlatok, misztikus kultuszok és pogány spiritualitások elszaporodásában (újjáéledésében), másfelől - Róma két évezredes gyakorlatát követve - démonokként azonosítani az e hitrendszereken belül tisztelt istenségeket, transzcendens entitásokat, természeti szellemeket etc. Ahogy az ősegyház alvilági gonoszként definiálta a nem-keresztény vallások pantheonjának legtöbb tagját, Krisztus mai követői közt is akad, aki egyenesen ördöghitnek titulálná az újpogányságot.
Szeretném hangsúlyozni, hogy nem mindenki: az explicit sátánizmus különállóságának felismerése már a keresztény köztudatban is megjelenik. A Katolikus Lexikon például külön címszó alatt tárgyalja a LaVey-féle (és abból tovaburjánzó [2]) közösségek tanait, illetve a (rockzenén szocializálódott [3]) ifjúság nonkonformista lázadásának szélsőséges megnyilvánulásait. Ugyanakkor a szócikk végén ajánlott további címkék, elsősorban is az "ördög" artikulus a modern kor spirituális ébredését egyértelműen összekapcsolja a sátáni térnyeréssel: "... Az egyházatyák első 5 századának és a 20. sz. végének közös megfigyelése, hogy az ~ egyik legkedveltebb ter-e az okkultizmus és a mágia, mely a 21. sz-ra a New Age mozgalom alapelemévé vált." És hát ne felejtsük, az ördögimádás tipikus (bár nem kizárólagos) vádja volt a történelmi eretnek,- és boszorkánypereknek.
 |
| Ördögöt imádó boszorkányok. Forrás |
Az alábbiakban - a lusta blogger fegyverével élve - idézem, mit ír az Istenek ébredése a per definitionem sátánizmus és a neopaganizmus viszonyáról:
"Kétségtelenül a sátánizmus tekinthető a köztudatban jelenlévő ezoterikus-okkult irányzatok legszélsőségesebb képviselőjének. Az írott és az elektronikus média gondoskodott - a jelenséget némiképp felnagyítva és eltorzítva - arról, hogy az elmúlt évtizedekben mindenki tudomást szerezzen egyes sátánista csoportok tevékenységéről és annak társadalomra veszélyes voltáról. A sátánizmus, mint téma, kiapadhatatlan forrásként szolgált (és szolgál) a filmes forgatókönyvírók, képregényrajzolók és más populáris művészeti ágak képviselői számára, de a jelenség a vallástörténet szempontjából, valamint témánk, a neopogányság kapcsán sem elhanyagolható. Többek számára - főleg a már említett keresztény irányól - a sátánizmus és a pogányság analóg fogalmak, és az újpogány irányzatok csaknem mindegyikét érte már a sátánimádat vádja. A megszólított csoportok minden esetben visszautasították ezt, és valóban, a neopogányság és a sátánizmus ideológiájának az összevetése nyilvánvalóvá teszi a különbségeket.
A Sátán, a gonoszság princípiumaként és a "jó" Isten ellenlábasaként való elgondolása feltételezhetően a perzsa zoroaszterianizmus közvetítésével került a nagy monoteista vallásokba. A sátánizmus, egyfajta feje tetejére állított kereszténységként, ezt a negatív sötét erőt imádja. A "jó" és "rossz" ilyen dialektikus felfogása viszont teljesen idegen az újpogány vallások többségétől, nem hisznek az eredendő gonoszban, és magát a Sátánt, mint a judeo-keresztény mitológia alakját, vallási képzeteik körében nem tudják elhelyezni. Újpogány szerzők szerint, az egyes pogány kultuszokban jelenlevő Szarvakat Viselő Istenséget a középkor során azonosították a Sátán figurájával és az archaikus természetvallás követőit, mint sátánimádókat kezdték el üldözni. Ezekre az évszázados tévhitekre, valamint az általános tájékozatlanságra vezethetők vissza a korunkban megfogalmazódott vádak, miszerint az újpogányok sátánimádók volnának [4]. Továbbá összevetve a két irányzat alapvető etikai elveit, szintén eklatáns különbségek fedhetők fel. Az újpogányság kihangsúlyozottan toleráns, a közösség fontosságát hangsúlyozó, a segítségnyújtás, a nem ártás elvét alapvető erkölcsi princípiumként kezelő magatartás áll szemben a sátánizmus szélsőségesen individualista, én-központú, hedonista és antiszociális elveivel.
Maga a sátánizmus nem rendelkezik a neopogánysághoz mérhető tömegbázissal. Napjaink minden valószínűség szerint legismertebb sátánista irányzata, az 1966-ban Anton Szandor LaVey által alapított Church of Satan. LaVey a huszadik századi okkultizmus egyik legszínesebb alakja volt, akinek közismert műveiben megfogalmazott nézetei sokakra hatást gyakoroltak. Filozófiája egyesít bizonyos, az anarchizmust és a hedonizmust egyaránt idéző elemeket, és középpontjában a lázadás áll, ami elsősorban a keresztény egyház tekintélye ellen irányul. Dicsőíti a természetes emberi ösztönök felszabadítását, és a Sátán is a buja vitalitás, a hús és az "itt és most lét" vallásának isteneként jelenik meg nála. Az általa alapított "Sátán Egyházának" rituáléi, a keresztény rítusok teátrális paródiáit idézik, melyekben fontos szerepet kap a meztelenség, de a hiedelmekkel ellentétben, emberáldozatok nem kerülnek bemutatásra. Mivel a hetvenes évekre LaVey és a Church of Satan inkább képezte részét az amerikai show business-nek, mint a vallási életnek, ezért néhányak kiváltak az egyházból, és Michael Aquino vezetésével megalapították 1975-ben Temple of Set néven saját sátánista irányzatukat. A T.o.S. nagyobb hangsúlyt helyez a mágikus gyakorlatokra, és kevésbé keresi a publicitást. Alapvetően titokzatosság lengi körül, Aquino írásai pl. csak beavatott tagok számára hozzáférhetők.
Konklúzióként megfogalmazható, hogy a modern sátánizmus csupán egy színes terméke a nyugati ezoterikus piacnak, és habár a mágikus gyakorlata, egyes rítusai rokoníthatók a pogány irányzatokéval, ez nagyrészt a sátánizmust jellemző eklekticizmusnak tulajdonítható [5]. Az eredetükre irányuló kérdés kapcsán részükről sem történik utalás a pogányságra, és a neopogány csoportok is határozottan elzárkóznak tőlük."
Ismétlem azonban: ez a szépen csengő okfejtés sem fog meggyőzni egy fundamentalistát. Keresztény szemmel nézve a modern idők spirituális dzsungele, a gombamód szaporodó új vallások sokszínű kavalkádja karöltve a szekularizációval, a (konzervatív rémképek tanúsága szerint) mindent relativizáló liberalizmussal és a történelmi egyházak tekintélyének hanyatlásával [6] az alvilági ellenerők munkálkodásának gyümölcse. Az egyszeri ember, aki - akár a legtisztább szándékoktól vezéreltetve is - elfordul a kereszténységtől egy másik spirituális ösvény kedvéért, ördögi illúzió rabja lett, vagy legalábbis: az ördög mesterkedéseinek esett áldozatul, mikor a világi hívságok bűvöletében hagyta meglazulni az őt az Anyaszentegyházhoz és a hívők közösségéhez fűző szálakat, majd a lelkében keletkezett hiányt az élő hit helyett talmi pótszerekkel, placebóval próbálja betölteni.
Az újpogányság - azon felül, hogy vallási alternatívát képvisel - meglehetősen sok vonásával borzolja a hagyománytisztelő kedélyeket. Ilyen a nemek egyenrangúsága, sőt: a női nemnek a férfi fölé emelése, az Anyaistennő-tisztelet, a termékenységközpontúság (és minden finomság, ami ezzel jár), a szexualitás megszentelése és nyílt élvezete - amelyre az egyik oldal szakrális aktusként, egészséges életigenlésként, a másik bűnös promiszkuitásként tekint -; az életöröm, amely a létezés szépségeinek áhítatos tiszteletével a tartalmatlan anyagi élvezetek, üres földi gyönyörök hajszolásának vádját vonja a fejére; a természet szakralizációja, amelyet bálványimádásnak titulál a túlbuzgó keresztény; a lélekvándorlás tana vagy az erkölcsi kódex rugalmassága, amelyben sok újpogány épp a fokozott felelősséget, s velük szemben sok keresztény a felelősségtől való megszabadulás vágyát látja; a toleráns szemléletmód, amely elfogadja, sőt élteti a sokszínűséget - avagy a deviancia melegágyává avatja e hitközösségeket; a szinkretizmus, amely szükségszerű velejárója egy fragmentumaira zúzott hagyomány mozaikszemcséiből építkező új vallásnak, ám amely a - szintén sok idegen elemet magába olvasztó - kereszténység szemében a hiteltelenség bizonyítéka; és így tovább. Mindezek eleve kivívják egyes Krisztus-követők ellenszenvét, akik szükségszerűen a Sátánt okolják az e "tévtanokban", vallásgyakorlatokban (is) megtestesülő erkölcsi végromlásért.
Számos megengedőbb gondolkodású keresztény véli úgy, hogy a pogány vallásokban az ember egyetemes istenkeresése, a mindenekfelett álló Úr utáni vágy, a világegyetem isteni eredetének felismerése tükröződik, s mint a homo religiosus csecsemőléptei Teremtője felé, értékeket is rejtenek. Ám ez az álláspont sem kérdőjelezi meg a kereszténység - vagy épp a katolicizmus! - tanításainak abszolút érvényét: onnantól fogva, hogy Isten a zsidóságnak személyesen nyilatkoztatta ki magát, ismertté vált az egyedüli igazság, a korábbi vallások pedig elvesztették létjogosultságukat. Hogy viharvert töredékeik újra felszínre bukkannak a 20. - 21. század háborgó változásai közepette, a kereszténység bástyáit ostromló ellenerőknek kedvez.
No, mielőtt rosszra gondolnátok, a fentieket nem azért írtam, mert egyetértek velük, hanem hogy megpróbáljam a kérdéskört a másik oldal szemszögéből láttatni. Merthogy a puszta tények megítélése értelmezési kerettől függ, és a párbeszédhez szükség van a másik fél paradigmájának ismeretére, megértésére. Ami az újpogányság keresztény verdiktjét illeti: örüljünk, ha immár nem tartanak bennünket (a LaVey-i értelemben vett) sátánistának: örüljünk, ha nem hívnak a fejünkre ördögűzőt, pszichiátert, rendőrt; örüljünk, ha a szeretteink, barátaink elfogadnak úgy, ahogy vagyunk; de - sajnos - számítanunk kell konfliktusokra, számunkra alaptalannak, a másik fél szemében megdönthetetlennek tetsző vádakra, hitvédő buzgalommal átitatott ellenvéleményekre. S akár még arra is, hogy ördögimádónak bélyegeznek...
Jegyzetek és források:
"Kétségtelenül a sátánizmus tekinthető a köztudatban jelenlévő ezoterikus-okkult irányzatok legszélsőségesebb képviselőjének. Az írott és az elektronikus média gondoskodott - a jelenséget némiképp felnagyítva és eltorzítva - arról, hogy az elmúlt évtizedekben mindenki tudomást szerezzen egyes sátánista csoportok tevékenységéről és annak társadalomra veszélyes voltáról. A sátánizmus, mint téma, kiapadhatatlan forrásként szolgált (és szolgál) a filmes forgatókönyvírók, képregényrajzolók és más populáris művészeti ágak képviselői számára, de a jelenség a vallástörténet szempontjából, valamint témánk, a neopogányság kapcsán sem elhanyagolható. Többek számára - főleg a már említett keresztény irányól - a sátánizmus és a pogányság analóg fogalmak, és az újpogány irányzatok csaknem mindegyikét érte már a sátánimádat vádja. A megszólított csoportok minden esetben visszautasították ezt, és valóban, a neopogányság és a sátánizmus ideológiájának az összevetése nyilvánvalóvá teszi a különbségeket.
A Sátán, a gonoszság princípiumaként és a "jó" Isten ellenlábasaként való elgondolása feltételezhetően a perzsa zoroaszterianizmus közvetítésével került a nagy monoteista vallásokba. A sátánizmus, egyfajta feje tetejére állított kereszténységként, ezt a negatív sötét erőt imádja. A "jó" és "rossz" ilyen dialektikus felfogása viszont teljesen idegen az újpogány vallások többségétől, nem hisznek az eredendő gonoszban, és magát a Sátánt, mint a judeo-keresztény mitológia alakját, vallási képzeteik körében nem tudják elhelyezni. Újpogány szerzők szerint, az egyes pogány kultuszokban jelenlevő Szarvakat Viselő Istenséget a középkor során azonosították a Sátán figurájával és az archaikus természetvallás követőit, mint sátánimádókat kezdték el üldözni. Ezekre az évszázados tévhitekre, valamint az általános tájékozatlanságra vezethetők vissza a korunkban megfogalmazódott vádak, miszerint az újpogányok sátánimádók volnának [4]. Továbbá összevetve a két irányzat alapvető etikai elveit, szintén eklatáns különbségek fedhetők fel. Az újpogányság kihangsúlyozottan toleráns, a közösség fontosságát hangsúlyozó, a segítségnyújtás, a nem ártás elvét alapvető erkölcsi princípiumként kezelő magatartás áll szemben a sátánizmus szélsőségesen individualista, én-központú, hedonista és antiszociális elveivel.
 |
| Anton LaVey. Forrás |
Konklúzióként megfogalmazható, hogy a modern sátánizmus csupán egy színes terméke a nyugati ezoterikus piacnak, és habár a mágikus gyakorlata, egyes rítusai rokoníthatók a pogány irányzatokéval, ez nagyrészt a sátánizmust jellemző eklekticizmusnak tulajdonítható [5]. Az eredetükre irányuló kérdés kapcsán részükről sem történik utalás a pogányságra, és a neopogány csoportok is határozottan elzárkóznak tőlük."
Ismétlem azonban: ez a szépen csengő okfejtés sem fog meggyőzni egy fundamentalistát. Keresztény szemmel nézve a modern idők spirituális dzsungele, a gombamód szaporodó új vallások sokszínű kavalkádja karöltve a szekularizációval, a (konzervatív rémképek tanúsága szerint) mindent relativizáló liberalizmussal és a történelmi egyházak tekintélyének hanyatlásával [6] az alvilági ellenerők munkálkodásának gyümölcse. Az egyszeri ember, aki - akár a legtisztább szándékoktól vezéreltetve is - elfordul a kereszténységtől egy másik spirituális ösvény kedvéért, ördögi illúzió rabja lett, vagy legalábbis: az ördög mesterkedéseinek esett áldozatul, mikor a világi hívságok bűvöletében hagyta meglazulni az őt az Anyaszentegyházhoz és a hívők közösségéhez fűző szálakat, majd a lelkében keletkezett hiányt az élő hit helyett talmi pótszerekkel, placebóval próbálja betölteni.
Az újpogányság - azon felül, hogy vallási alternatívát képvisel - meglehetősen sok vonásával borzolja a hagyománytisztelő kedélyeket. Ilyen a nemek egyenrangúsága, sőt: a női nemnek a férfi fölé emelése, az Anyaistennő-tisztelet, a termékenységközpontúság (és minden finomság, ami ezzel jár), a szexualitás megszentelése és nyílt élvezete - amelyre az egyik oldal szakrális aktusként, egészséges életigenlésként, a másik bűnös promiszkuitásként tekint -; az életöröm, amely a létezés szépségeinek áhítatos tiszteletével a tartalmatlan anyagi élvezetek, üres földi gyönyörök hajszolásának vádját vonja a fejére; a természet szakralizációja, amelyet bálványimádásnak titulál a túlbuzgó keresztény; a lélekvándorlás tana vagy az erkölcsi kódex rugalmassága, amelyben sok újpogány épp a fokozott felelősséget, s velük szemben sok keresztény a felelősségtől való megszabadulás vágyát látja; a toleráns szemléletmód, amely elfogadja, sőt élteti a sokszínűséget - avagy a deviancia melegágyává avatja e hitközösségeket; a szinkretizmus, amely szükségszerű velejárója egy fragmentumaira zúzott hagyomány mozaikszemcséiből építkező új vallásnak, ám amely a - szintén sok idegen elemet magába olvasztó - kereszténység szemében a hiteltelenség bizonyítéka; és így tovább. Mindezek eleve kivívják egyes Krisztus-követők ellenszenvét, akik szükségszerűen a Sátánt okolják az e "tévtanokban", vallásgyakorlatokban (is) megtestesülő erkölcsi végromlásért.
Számos megengedőbb gondolkodású keresztény véli úgy, hogy a pogány vallásokban az ember egyetemes istenkeresése, a mindenekfelett álló Úr utáni vágy, a világegyetem isteni eredetének felismerése tükröződik, s mint a homo religiosus csecsemőléptei Teremtője felé, értékeket is rejtenek. Ám ez az álláspont sem kérdőjelezi meg a kereszténység - vagy épp a katolicizmus! - tanításainak abszolút érvényét: onnantól fogva, hogy Isten a zsidóságnak személyesen nyilatkoztatta ki magát, ismertté vált az egyedüli igazság, a korábbi vallások pedig elvesztették létjogosultságukat. Hogy viharvert töredékeik újra felszínre bukkannak a 20. - 21. század háborgó változásai közepette, a kereszténység bástyáit ostromló ellenerőknek kedvez.
No, mielőtt rosszra gondolnátok, a fentieket nem azért írtam, mert egyetértek velük, hanem hogy megpróbáljam a kérdéskört a másik oldal szemszögéből láttatni. Merthogy a puszta tények megítélése értelmezési kerettől függ, és a párbeszédhez szükség van a másik fél paradigmájának ismeretére, megértésére. Ami az újpogányság keresztény verdiktjét illeti: örüljünk, ha immár nem tartanak bennünket (a LaVey-i értelemben vett) sátánistának: örüljünk, ha nem hívnak a fejünkre ördögűzőt, pszichiátert, rendőrt; örüljünk, ha a szeretteink, barátaink elfogadnak úgy, ahogy vagyunk; de - sajnos - számítanunk kell konfliktusokra, számunkra alaptalannak, a másik fél szemében megdönthetetlennek tetsző vádakra, hitvédő buzgalommal átitatott ellenvéleményekre. S akár még arra is, hogy ördögimádónak bélyegeznek...
Jegyzetek és források:
1 - Szilágyi Tamás - Szilárdi Réka 2007: Istenek ébredése. Az újpogányság vallástudományi vizsgálata. Religion in Society 1. JatePress, Szeged.
2 - Például a Sátáni Testvériség Egyház, Ordo Templi Satani, Nephtys Temploma, a Sátáni Felszabadítás Egyháza stb. (lásd Molnár Attila Károly: Sátánizmus in Lugosi Ágnes - Lugosi Győző [szerk] 1998 : Szekták - Új vallási jelenségek. Pannonica Kiadó, Budapest.)
3 - A zárójelbe tett kitétel nem a Katolikus Lexikon szócikkéből, hanem a fentebb idézett írásból származik. Molnár Attila a LaVey-féle sátánizmust az önmegvalósításra, földi örömökre, személyes sikerekre törő, énközpontú életmód "user's manual"-jaként jellemzi, amelyben a Sátán nem perszonifikált természetfölötti hatalom többé, hanem az emberben rejlő ösztönlény, az önzés, az élvhajhászat, a törtető ego megtestesítője. Ezzel szemben a (z elsősorban) fiatalkorúak körében megfigyelhető úgymond "hagyományos sátánizmus" az Alvilág fejedelmében létező entitást, istenséget tisztel, rítusokkal hódol neki, rövidéletű közösségekbe tömörülve dicsőíti (és alkalomadtán erőszakcselekményekkel igyekszik megörvendeztetni). Molnár párhuzamot von a tinédzserkori ördögimádat és a korosztály által bálványozott rockbandák sátánista ikonológiája között (példaként a Slayer-t, Ozzy Osbourne-t és a Judas Priest-et említi). Mint írja, ..." Ez a fajta sátánista ifjúsági kultúra a '70-es évek óta tapasztalható lázadási forma, és a sátánista jelképeket elsősorban a szülők nemzedékének meghökkentésére szánják, nem pedig valóságos életstílusuk szimbólumaként." A Katolikus Lexikon "sátánizmus" címszava és Molnár esszéje közt mindenesetre feltűnő a hasonlóság, talán közös forrásból vagy épp egymásból táplálkoznak, ezért éreztem helyénvalónak a betoldást.
4 - Ahogy a lábjegyzetből kiderül, a szerzők maguk nem firtatják e kijelentés igazságtartalmát, történelmi hitelességét, pusztán a sátánizmustól élesen elhatárolódó újpogány önmeghatározás illusztrálásaként közlik.
5 - S talán annak is, hogy a modern újpogány eszmeiség - csakúgy, mint a sátánizmus - tagadhatatlanul megörökölte a 18. - 19. - 20. századi okkultizmus eszköztárát.
6 - Amelyet, amennyire én látom, javarészben maguknak: erőszakos hegemóniatörekvéseiknek, túlbürokratizált, ingatag elemekkel teletűzdelt elefántcsonttorony-hierarchiájuknak, megcsontosodott és élettelenné merevedett dogmáiknak, az általuk hirdetett eszmeiséget - az önfeláldozó krisztusi szeretetet, a szerénység, szegénység, alázat, béketűrés, elfogadás etikáját - gyalázatosan megcsúfoló múltjuknak, hiteltelen, hatalmukkal visszaélő képviselőiknek köszönhetnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése