miből lesz a cserebogár?

Avagy: kiből lesz a boszorkány?

Pontosabban: varázsló - ismét Marcel Mauss-hoz folyamodok, aki "A mágia általános elméletének vázlata" c. tanulmányának (Mauss, 2000) harmadik fejezetében (A mágia összetevői - I. A varázsló) részletezi, kinek és miért tulajdonított varázserőt, mágikus képességeket, boszorkányos hajlamot a környezete. Társadalomtudós lévén szakmai látóköre, vizsgálódási spektruma népek és kultúrák sokaságát öleli fel, ezúttal tehát kilépünk a magyar folklór keretei közül, ám a Mauss által felvázolt séma ismeretes hazánkban is.

Korábban már szó esett a bűbájos küllemi jellegzetességeiről, születési jegyeiről, sajátságos megjelenéséről. A lista tovább bővíthető: a feltűnő testi hibával megvert - félszemű vagy teljesen vak, púpos, sánta stb. - személyre szinte automatikusan a mágia árnyéka vetült. Mindezeken túl a varázslóra jellemző az érzékeny, nyugtalan, vehemens temperamentum, a labilis lelkialkat, a magas intelligencia, kifinomult szónoki képesség és előadókészség, az eksztatikus elragadtatásra való hajlam (1).  Egyes kultúrákban megtalálható a szent félkegyelmű figurája is (például a héjóká, in: Richard Erdoes - John Fire: Sánta Őz, a sziú indián sámán. Filosz Kiadó, 2004). A különleges tehetség - hasbeszélés, bűvészkedés, stb -, kiváló mesterségbeli tudás (lásd a magyar néphit tudós pásztorát, molnárát, kocsisát, méhészét [2] ) az átlagember szemében feltételezte a mágiahasználatot. 

A fenti jellemzőkkel rendelkező egyének társadalmi szempontból határhelyzetben voltak: különbözőségük a tömegtől sajátságos státuszt biztosított nekik. A köz ambivalensen viszonyult hozzájuk - egyszerre voltak számkivetettjei és szánandó gyámoltjai, nevettetői és félve tisztelt mágusai.

Hasonlóan kétarcú volt a nők megítélése. A törzsi társadalmak zömében periferiális csoportot képeznek, akik a közösségnek (például a döntéshozást vagy az öröklést illetően) nem teljes jogú tagjai, vallási szempontból pedig profánnak (a szentséggel összeférhetetlenül közönségesnek) vagy egyenesek tisztátalannak minősültek (utóbbi hatványozottan érvényesült a havivérzés idején - se szeri, se száma a menstruáló nővel és a menstruációs vérrel kapcsolatos tabuknak, illetve mágikus hiedelmeknek). Férfiaktól való (biológiai - lelki) különbségük, (tevékenység,- és térbeli) elkülönülésük mágikus-misztikus köntösbe öltözik: különböző életszakaszaikban, illetve életfordulóikon rejtélyes varázserő övezi őket. Míg a szűz lány - érintetlensége mágiájával - a varázsló segédje, a bűbáj segédeszköze, az érettséget jelző menzesz váladéka hathatós alapanyag; a szülés és a gyermekágy egyenesen vonzza a természetfeletti erőket, az anya-szerepből kiöregedett és termékenységét maga mögött hagyó öregasszony (különösképp, ha özvegy és/vagy egyedülálló, s ily módon minden hagyományos női funkción túllépett) - afféle androgün fél-lényként - maga a boszorkány. "A nők mágikus természete olyannyira társadalmi megítélés függvénye, hogy elsősorban a közvélemény határozza meg... Az úgynevezett primitív társadalmakban az öregasszonyokat és nőket olyan varázslásokért vádolták és büntették meg, amiket el sem követtek. A középkorban, különösen a XIV. század után a női varázslók, a boszorkányok kerülnek többségbe ... a boszorkányok sokasága azokról a társadalmi előítéletekről tanúskodik, amelyeket az Inkvizíció használt ki és táplált." (Mauss, 2000 - a továbbiakban minden idézet innen származik)

A gyermeki egzisztencia még bizonytalanabb. A gyermek különböző szertartások révén, fokozatosan válik a társadalom teljes jogú tagjává; az életfázis-váltásokhoz kötődő átmeneti rítusok (3) több fordulóban vezetik be a közösségbe (pl. névadási ceremónia, avatási rituálék, stb). Mindaddig, míg át nem lép egy bizonyos küszöböt, s különösen, míg fiatal, természeténél fogva szoros kapcsolatban marad az embereken túli és kívüli világgal. Így lehetséges, hogy bizonyos esetekben előszeretettel tulajdonítanak neki varázserőt - lásd az afrikai "gyermekboszorkányok" vagy a gyermekek ellen folytatott inkvizíciós eljárások példáját. 

Egyes foglalkozások magukban hordozzák a transzcendenssel való praktizálás gyanúját. A test és a natúra rejtelmeit ismerő orvos, javas, gyógyító, a testi hulladékokkal (haj, szakáll, bajusz, köröm) érintkező borbély, a társadalomtól elvonultan élő s a természet titkait fürkésző pásztor, a halállal és halottal meghitt viszonyt ápoló sírásó, hóhér, illetve a tűzzel és fémmel dolgozó kovács (4) hagyományosan varázslatos figura. 

Nem csak a társadalmon-kívüliség, hanem a társadalmi rang is indikálhat mágikus hatalmat. Magyarán szólva jellegzetesen varázserejű és/vagy vallási szempontból is "szent" a király, törzsfőnök (5). Személyét tabuk övezik, életét rituális tiltások és előírások rendszere szabályozza, hogy a benne megtestesülő szentség, természetfeletti erő, mana ne kárt okozzon, hanem a közösség hasznára legyen (bővebben ld. Frazer, 2005). Maga a hivatásos varázsló is jelentős politikai szerepkört tölthet be. 

Vallás és mágia viszonya meglehetősen összetett, a kettő közti határvonal képlékeny - noha érzékelhető, nehezen definiálható. A vallás maga is sok mágikus elemet tartalmaz, a mágia pedig számos vallásos vonást. A kereszténység mágiának, babonának minősíti az őt megelőző vallások hiedelmeit, rítusait, azok papjaira pedig mint varázslókra, ördöngösökre tekint. Ezzel persze nem csak a krisztusi hit van így. Mauss leszögezi: "Amikor egy vallás felbomlik, az új egyház tagjainak szemében a régi vallás papjai varázslókká válnak. Ilyennek tekintik a muszlim malájok vagy shamok a pawangot vagy a paját, akik valójában egykori papok." Kevesen tudják, de a buddhista lámák a sámánok ellen folytattak hasonló hadjáratot (6). A hamis vallás mágiává degradálása sújtotta a különböző eretnek csoportokat, illetve a zsidóságot.

Ám még a mainstream (nem feltétlenül keresztény) vallásban is a varázslás gyanúja lengi körül a specializált papságot. Ha Európát nézzük, a klérus tagjainak társadalmi elszigeteltsége, magánya, cölibátusa, rendhagyó életvitele és szoros kapcsolata a szentséggel - s nem utolsósorban idővel kialakuló írástudó műveltségük, amely kiemelte őket "a nyájból" - varázserővel telítette alakjukat. "A középkorban úgy vélték, hogy a papok különösen ki vannak téve a démonok támadásainak, és ezért kísértést érezhetnek démoni, azaz mágikus cselekedetekre... A velük szemben érzett gyanakvás sokszor beigazolódni látszik. Vagy ők maguk folyamodnak mágiához saját céljaik érdekében, vagy pedig papi beavatkozásukat ítélik szükségesnek mágikus szertartás elvégzéséhez, s el is érik, hogy - sokszor tudtukon kívül - részt vegyenek rajtuk." Szemléletes példája ennek a közelmúltbeli Erdély vagy Gyimes, ahol bizonyos mágikus szolgáltatásokért (ráböjtölés, fekete mise, tolvaj azonosítása, istenítélet-szerű büntetése, megátkozása stb.) az amúgy protestáns, illetve katolikus székelyek és csángók a román ortodox paphoz fordulnak (7). A népi gyógyászatban használt mágikus ráolvasók előképét részben hajdani egyházi benedikciók, illetve szerzetesek által írt áldások, gonoszűző rigmusok szolgáltatták (8). Az egyházi szentelmények (szentelt víz, barka, gyertya, ostya stb.), egyházi ünnepek hozzávalói (karácsonyi abrosz, morzsa stb.), sőt, bizonyos liturgikus szertartások (határszentelés, házszentelés stb.) egyaránt szolgálhatnak lényegében mágia-pótlékként, mágikus célokat (jó termést, bő szaporulatot, egészséget, a lakhely gonoszok elleni védelmét stb).

A román és ortodox pap személyében a mindig titokzatosnak és varázslatosnak látszó "másik" valláson túl egy további jellegzetesség is megjelenik: az idegen mivolt. Az idegen par excellence varázserővel rendelkezik: Van Genepp már említett könyvében kitér erre a vendégfogadás rítusait ismertetve. Teljes etnikumok, népcsoportok, kasztok válhattak ily módon varázslóvá: különböző nomád törzsek (klasszikus precedens a cigányság), vándorló kézművesek (Indiában pl. a kereskedők, tímárok kasztja). A "szomszéd", mint állandóan fenyegető közelségben levő "idegen", a(z általában rontó) bűverő sztenderd hordozója. "Az ausztrál törzsek szerint a törzsön belül bekövetkező valamennyi természetes halál a szomszédos törzs varázslatainak eredménye... A védikus Indiában a varázslók jelölésére szolgáló egyik szó azt jelenti: idegen." Európa paraszti kultúrájában a termékenységért folytatott eksztatikus lélekcsaták a szomszéd falu vagy nemzetiség rossz halottai, varázslói, boszorkányai ellen zajlanak (9), Afrika tengerparti népei a vadonban élőket, a skandinávok a finneket és a lappokat, a hinduk a daszjukat, a görögök, arabok és jezsuiták a brahmanokat tartották varázslónak (az érintettek olykor önként rálapátoltak e szerepre: "... a lappok ugyancsak széllel teli zsákokat adtak el az európai tengerészeknek". Általában igaz, hogy "amikor két civilizáció érintkezésben áll egymással, a mágiát rendszerint a kisebbiknek szokás tulajdonítani", de az idegenség varázsa "magaskultúrák" találkozásakor is töretlen, így lehet, hogy a görögök az egyiptomi isteneket hívták segítségül mágikus rítusaikban, napjaink ezoterikus gyakorlatában pedig divatoznak az egzotikus távol-keleti eszközök és nézetek.
Végül előfordult, hogy bizonyos családokban öröklődött a varázserő, pontosabban hagyományozódott a varázslói szerepkör. Természetesen sem ez, sem a fenti kritériumok nem kizárólagosak: ahhoz, hogy az ember bűbájossá váljon, nem muszáj félszeműnek, sántának, epileptikusnak, bibircsókos állúnak és szőrös orrúnak lennie :) - szerencsénkre. Mindazonáltal a fenti szempontok sokrétűen érvényesülnek a boszorkányokra, mágusokra vonatkozó hiedelmekben és képzetekben - a Kárpátokon kívül és belül egyaránt.

 Jegyzetek és források:

(1) Ez éppúgy igaz a sámánokra, mint a középkori misztikusokra, szentekre. A sámáni praxist - ahogy azt már említettem - kezdeti kutatói egyenesen idegbetegséggel, az ún. sarkvidéki hisztériával magyarázták. Illusztrációként: Diószegi Vilmos: Samanizmus (Terebess, 1998)

(2) Pócs Éva (szerk.): Hiedelemszövegek. (2012, Balassi). Mesterségek tudósai c. fejezet (tudós pásztor, tudós kocsis, ördöngös vadász, patkányküldő, ördöngös molnár, tudós méhész, tudós kovács, tudós hajós, ördöngös muzsikus); Gunda Béla:Varázsló méhészek, ill. A mágikus jószágőrzés. In: Uő: A rostaforgató asszony (Múzsák Közművelődési Kiadó, 1989).

(3) A fogalomról bővebben: Arnold Van Genepp: Átmeneti rítusk (L'Harmattan, 2007).

(4) Ld pl.: Eliade, Mircea: Kovácsok és alkimisták. (Cartaphilus, 2004)

(5) Frazer, James: Az aranyág. (Osiris, 2005. Mint tudjuk, Frazer egyenesen a varázslóból származtatja a királyság, főnökség intézményét); lásd még érdekességként: Bloch, Marc: Gyógyító királyok (Osiris, 2005 - az angol és francia uralkodók görvélykórt kézrátétellel orvosló gyakorlatáról és ennek kapcsán a király emberfeletti hatalmáról), illetve Klaniczay Gábor: Az uralkodók szentsége a középkorban (Balassi Kiadó, 2000 - a keresztény Európában a pogány istenkirály, mágikus uralkodó "helyébe" lépő szent királyokról)

(6) Obrusánszky Borbála: Adalékok a sámánok üldöztetéseihez Mongóliában. In: Hoppál Mihály -Szathmáry Botond - Takács András (szerk.): Sámánok és kultúrák (Gondolat Kiadó, Budapest).

(7). Általánosságban: Pócs Éva (szerk.:) Hiedelemszövegek (2012, Balassi) - Tudós pap, Román pap alcímek; továbbá Pócs Éva: Átok, rontás divináció: boszorkányság a vallás és mágia határán. In. Uő (szerk.): Két csíki falu néphite a századvégen (Európai Folklór Intézet - Osiris, 2001); Pócs Éva: Boszorkányság vallás és mágia határán. In: Uő: Magyar néphit Közép - és Kelet-Európa határán. L'Harmattan, 2002 (online elérhető a tankönyvtár oldalán); Czégényi Dóra: A román pap alakja egy szilágysági közösség hiedelemrendszerében Gyógyítás és rontás. In: Pócs Éva (szerk.): Áldás és átok, csoda és boszorkányság. Tanulmányok a transzcendensről IV. (Balassi, 2004); Antal Mária: A gyimesvölgyi csángó magyarok hiedelmei (General Press, 2004).
(8): Pócs Éva 2002: "Én vagyok mindennél nagyobb orvos, te vagy mindennél nagyobb bájos": egyházi benedikció - paraszti ráolvasás. In: Uő: Magyar néphit Közép - és Kelet-Európa határán. L'Harmattan, 2002; a ráolvasásokról szóló hosszabb bejegyzést pedig - ha netán akad olyan elvetemült, akit érdekel :) - itt találjátok.
(9): Ginzburg, Carlo: Éjszakai történet (Európa Könykiadó, 2003); Pócs Éva: Élők és holtak, látók és boszorkányok. Mediátori rendszerek a kora újkor forrásaiban (Akadémiai Kiadó, 1997).