 |
| (Forrás) |
A fogalom Bron Taylor vallástudós, egyetemi professzor szóalkotása, aki a zöld vallásosság két típusát különbözteti meg (Taylor, 2008, 2010). Míg "green religion" alatt a hagyományos vallások, világvallások zöldülését érti, a "dark green religion" azon új spiritualitások gyűjtőneve, amelyek "a természetet önmagában szentnek, immanens értékkel bírónak és gondoskodó oltalomra méltónak tartják. A sötétzöld vallásosság az élőlényeknek a gyakorlati hasznosságtól független értéket tulajdonít. E vallások az ember és az élővilág közti rokonság, összetartozás etikáját promotálják". (Taylor, 2008 - fordítás tőlem).
A nagy világvallásokon belül jelentkező környezetvédelmi felhangokról Taylor a következőképp fogalmaz már idézett tanulmányában: "A nagy világvallások hívei körében alkalmanként felbukkanó, a környezetvédelem problémáit érintő fokozódó érzékenység ellenére e vallások többsége az élővilág többi részével szembeni felelősségét legjobb esetben is úgy tekinti, mint egyet a sok egyéb etikai kötelesség közül. Nyilvánvaló, hogy a környezetvédelmet érintő feladatokra sokkal kevesebb figyelem irányul, mint a vallási előírásokra és más fajsúlyos morális kérdésekre. Akárhogy is, a zöld vallásosság bolygószerte fejlődő tendenciát mutat..." (uo).
Ezzel szemben a sötétzöld vallások számára a természetvédelem vallási kérdés, hiszen a bioszférát magát helyezik spiritualitásuk központjába. Taylor a "dark green religion" kifejezést afféle esernyőfogalomként használja minden olyan (akár tudomány-) filozófiai és spirituális megközelítésre, új vallási mozgalomra és kutatási metódusra, amelyek elrugaszkodva az ábrahámita vallások antropocentrizmusától alárendelő helyett mellérendelő viszonyba hozzák embert és környezetét, az élővilág egészét átszövő kiegyensúlyozott ökoszisztematikus kapcsolatok, kölcsönös egymásrautaltság, evolúciós rokonság vagy spirituális összetartozás jegyében. A sötétzöld felfogás megnyilvánul az európai romantikusoktól (mint Rousseau vagy Henry David Thoreau) a 20. század környezetfilozófiai gondolkodóin át (Lovelock és a Gaia-hipotézis, Arne Naess mélyökológiája vagy Aldo Leopolj tájfelfogása) prominens környezetkutatókig (lásd Rachel Carson vagy Jane Goodall), az Al Gore-hoz hasonlatos politikusoktól a civil szervezeteken és zöldmagazinokon át a modern természethívő vallások változatos palettájáig számos orákulumban. Rejtett vízérként táplálja napjaink növekvő ökotudatosságát, s Taylor szerint még az Avatar népszerűségében is része volt: búvópatakként csörgedezik a Pandora háborítatlan természeti harmóniája és a lakói közti, a fizikai anyagcserén túlmutató kapcsolat utáni vágyódásunk hátterében.
Taylor a sötétzöld spiritualitás különböző formáit négy kategóriára osztja. Az első két típust animizmus címszóval vonja egy kalap alá: ezen belül megkülönbözteti a természet gyermekeinek (tudatos) szellemet tulajdonító felfogást, illetve egy kevésbé transzcendentális megközelítést, amely az élővilágot intelligenciával és önszabályozó képességgel ruházza fel, de elutasítja vagy mellőzi a spirituális vetületet. A harmadik és negyedik típus összefoglalóan a "Gaia Földvallás": ez (Lovelock Gaia - hipotéziséhez hasonlóan) a bolygó egészét egyetlen, szerves szuperorganizmusként kezeli, amelyben minden mindennel összefügg. A (Taylor szavaival élve) "Gaian Earth Religion" további két csoportra bomlik. A Gaia-spiritualitás a Földet (vagy akár az egész univerzumot) istenként perszonifikálja és vallási hódolattal fordul felé, míg a szkeptikusabb Gaia-naturalizmus tartózkodik a metafizikától, s helyette a holisztikus szemléletmódú természettudományt helyezi középpontba. Ugyanakkor azok a kutatók, akiknek munkássága e kategóriába sorolható, áhítattal borulnak le a természet misztériumai, az élővilág sokszínűsége előtt, és odaadásuk éppúgy a vallási lelkesültséggel határos, mint az istenhívőké.
Taylor koncepciójában a fentiek - általában "a dark green religion" megnyilvánulási - sokszor nem kiforrott, tudatos vallási vagy eszmei állásfoglalások, mintinkább képlékeny és változó mentalitásbeli állapotok, amelyek a kutatói attitűdtől a filozófiai elgondolásokon át a civil aktivitásig számtalan formában előtörhetnek. Határozottabb manifesztálódnak a kimondottan természet-imádáson alapuló régi-új vallási mozgalmakban - mint a neopogányság.
S hogy mi a "sötétzöld vallás" jövője Taylor meglátásában? A professzor 2010-ben a következőket nyilatkozta az online Religion Dispatch magazinnak: "Noha nem áll szándékomban megbántani a konvencionális vallások híveit, kevesük fogja örömmel fogadni a "Dark Green Religion"-ban összegyűjtött tényeket, vagy azon, e bizonyítékok által alátámasztott feltételezésemet, hogy vallásukat előbb-utóbb valószínűleg kiszorítja a természet-spiritualitás".
 |
| (Forrás) |
Források:
Taylor, Bron 2008: From the Ground Up: Dark Green Religion and the Environmental Future. In: Donald K. Swearer (ed):Ecology and the Environment: Perspectives fromt the Humanities. Center for the Study of World Religion/Harvard University Press. Letöltve innen.
Taylor, Bron 2010: Dark Green Religion: Nature Spirituality and the Planetary Future. University of California Press, Berkeley.
Wikipedia - Bron Taylor (az oldalt már csak azért is érdemes felkeresni, mert Taylor számos rövidebb írása elérhető és letölthető rajta keresztül)
Kedves Hulló Eső!
VálaszTörlésA második bekezdésbe beillesztett idézettel teljesen egyet tudok érteni. Még pár évvel ezelőtt hallgattam az egyetemen egy szabadon választott tárgyat, amit egy katolikus pap tartott a kereszténység és a környezetvédelem/felelős gondolkodás témakörében. Bár már akkor is a pogánynak tartottam magam, annyira megörültem ennek a témának, hogy felvettem. Az tény, hogy történnek lépések egy környezettudatosabb életvitel megteremtésére, ez mindenképpen pozitív, és az is, hogy ezt többek között a katolikus egyház is próbálja terjeszteni, de az órán az derült ki, hogy mintha valahogy nem érezte volna át ennek a jelentőségét az előadó. Lényegében egy újabb „kötelesség csomagot” állítottunk össze, amit a jó keresztény betart a családja, felebarátai vagy épp az egyház felé nyújtandó „kötelesség csomagok” mellett. Lényegében az óra arról szólt, hogy az ember mit nem tehet meg (pazarolja a vizet, veszélyeztetni mások és saját életét). Szó sem esett arról, hogy a természet milyen fenséges, hogy a hívő menjen ki egy erdőbe/vízpartra és tapasztalja meg azt a csodát, amit ott átélhet, pedig ez beleillett volna a keresztény tanításokba is, hisz ez szerintük Isten által teremtett világ. Helyette beszéltünk arról, hogy bár az ember minden teremtett lény felett áll, még sem vehet el mindent, amit csak akar, hisz a kapzsiság Istennek nem tetsző. Lehet ez csak egy egyedi eset, és az előadó nem volt elég „lelkes”, mindenesetre az, hogy a környezetvédelem, mint olyan felvetődik a keresztény fórumokon is, szerintem mindenképpen előrelépés.
Kígyósy Arianna
Kedves Arianna,
VálaszTörlésén is hasonlóan látom a helyzetet. Noha egy kereszténytől nem várható el, hogy magát a Természetet szakralizálja, viszonyulhatna hozzá úgy is, mint a Mindenható páratlanul csodás alkotásához, amelyben a Teremtés szentsége él, és amely ajándékul adatott az emberiségnek: "jó gazdaként" fajunk felelőssége ezt a tökéletesnek alkotott bolygót megőrizni és ápolni, hiszen ha tönkretesszük, Isten művét romboljuk le. Biztos akad egyébként, aki így gondolkodik, minél több, annál jobb.
Én ugyan e felfogással sem tudnék azonosulni, hiszen továbbra is megkülönböztetettként, kedvezményezettként látja az embert, miközben szerintem mi is csak egy vagyunk a Földet egyenlő jogon otthonuknak nevező számtalan élőlény közül. A többiek iránti fokozott felelősségünk az egyetlen, ami megkülönböztet minket az élővilág maradékától.
Sajnos én is tapasztaltam a keresztény természetfelfogás káros zöngéit. Egy természetvédelmi őr ismerősöm mesélte, hogy mikor egy alkalommal egy fokozottan védett területen engedély nélkül túrázó idősebb házaspárt informált a térség védett voltáról és a vonatkozó törvényekről, fel voltak háborodva: Isten az embernek rendelte a Földet, mi az, hogy nem sétálhatnak kedvükre bárhol. Persze ez szélsőséges példa. Apróbb esetekkel is találkozom. Két éve a szüleim egy mélyen hívő barátjával a globális felmelegedésről beszéltünk. A véleménye kvázi az volt, hogy "majd Isten megoldja". (Mármint: úgysem hagy minket veszni). Amikor egy régi ismerősnek kijelentettem, hogy szerintem az állatoknak is van lelke, félig tréfásan megjegyezte: "oké, csak ezt ne említsd a gyóntatópapodnak". Amikor a tesómék macskájának miskárolásáról diskuráltunk, arra az eshetőségre, hogy esetleg vemhesen kerül kés alá, a sógorom vállat vont és ezt válaszolta: "hát igen, embernél ilyet nem szabad (célozva az abortuszra), de állatnál lehet".
Mindezzel együtt bizonyára sok keresztény van, aki elkötelezett természetvédő - nem mellékesen a fentebb idézett sógorom is lelkes állatbarát, állattartó és egyebekben is meglehetősen környezettudatos. Az viszont, hogy a már megfogant élet értékét egy vallási dogma mentén méri (az emberé, hiszen lelke van, felbecsülhetetlen, az állaté, aki a gazda tulajdonában álló ösztönlény, feláldozható), elég visszatetsző volt. Hozzá kell tennem, a nővérem, aki hittantanár, teológus és egyházjogász, azonnal a macska védelmére kelt és az élet védelme címszóval kereken megtiltotta az efféle ivartalanítást (az anyaság bizonyára más perspektívával ajándékoz meg egy nőt a várandósság kapcsán) - azóta meg is született hét kölyök :).
Nagyon fontosnak tartanám, hogy a környezetvédelem kérdése melléktevékenységből, háttérinformációból központi szervező elvvé nője ki magát. Azt, hogy a természet-spiritualitás végül kiszorítja majd a hagyományos vallásokat, talán költői túlzás, de nem is ez a lényeg: a fontos, hogy zöldüljünk, amennyire lehet :).
Kedves Hulló Eső,
VálaszTörlésén igazából annak tudnék örülni, ha az emberek végre rájönnének arra, hogy mennyire is függünk a természettől, és nem tehetünk felelőtlenül azt, amit akarunk vele. Ha a keresztény egyházak, a teremtett világ tisztelete címen, de végre el tudnának érni valami javulást a jelenlegi emberi mentalitásban, én már akkor boldog lennék. A baj az, hogy mivel mi vagyunk a „teremtés koronája”, nem akarunk erről a bizonyos "magas lóról" leszállni. :)
Felvetettél viszont egy érdekes kérdést, és ez az ivartalanítás. Ezzel kapcsolatban kíváncsi lennék a véleményedre, hogy te mit gondolsz a témáról. Szörnyűnek tartom, hogy van, aki egy vemhes állaton ilyen szörnyűséget tudna tenni. Gyakorló macskatartóként viszont tudom, hogy elég szaporák, és a gazdi keresés sosem egyszerű. A kóborcicákról nem is beszélve. Gyerekkoromban volt olyan, hogy tizenkét felnőtt macskánk volt, mert a saját cicáinkon kívül (akiknek nem találtunk gazdit), én még a kóbor cicákat is hazavittem. Így én valahol indokoltnak találom az ivartalanítást.
A fenti cikkhez csatolt dokumentumok pedig igazán gondolat ébresztőek, még nem olvastam az összeset, de mindenképpen érdekes perspektívából közelít ehhez a témához.
Kedves Arianna,
VálaszTörlésin medias res :), az ivartalanításról: afféle szükséges rossznak látom. Borzasztó dolog elvenni egy állattól a szaporodás lehetőségét, az utódszülés (vagy nemzés:)) ajándékát,a nemiséget és vele együtt egyénisége egyik hangsúlyos szervezőelemét. Ugyanakkor látva a "fölöslegesnek" bizonyult háziállatok tragédiáit: az autók által elcsapott gazdátlan macskákat az út szélén, az agyonütött, élve eltemetett, vízbe fojtott vagy szemeteszacskóban kidobott kutya,-és cicakölyköket, a megunt és magukra hagyott kóbor ebeket, azt gondolom, a felelős gazda igyekszik behatárolni kedvencei szaporodását - így vagy úgy. Persze nem az ivartalanítás az egyetlen lehetőség: ott a párzási időszakban történő elzárás (macskáknál a lehetetlennel határos :)), a céltudatos pároztatás és mindenekfelett a megfoganó-megszülető utódokról történő felelősségteljes gondoskodás. Mi egyik kutyánk élete során ötven kölyköt neveltünk fel és ajándékoztunk megfelelő befogadóknak :), aztán jött a macskadömping, volt, hogy egyszerre tizenhárom cica rohangált a lábunk alatt. Végül azonban beláttuk, hogy nem bírjuk cérnával, sajnos gazdajelölteket is egyre nehezebb volt találni, így a jelenlegi kutyánk és macskánk (naná, hogy mindkettő lány, mi más is lehetne :)) ivartalanítva van. Fájó szívvel álltunk rá a műtétre, de ez volt - most is így gondolom - a helyes döntés.
Persze egy tudottan vemhes macskát kipakolni más kérdés. Én úgy vélem, az élet (nem csak az emberé) a fogantatásnál kezdődik. Nem volna szívem egy várandós állatot ivartalanítani tudván, hogy új kis életek növekednek benne. Bizonyára akad szükséghelyzet, amikor nincs más választás, de amíg van, addig az így végzett ivartalanítást csak ellenezni tudom.
Kedves Hulló Eső!
VálaszTörlésElőször is, én is borzasztónak találom, azt hogy egy vemhes cicát bárki is ilyen műtét elé képes állítani. Másodszor nekem az is nagyon fáj, hogy elég sok rossz egészségügyi állapotú kölyök macskát láttam már. Volt olyan, hogy egy kis alulfejlett, csipás, beteges cicából gyönyörű, bársonyos szőrű felnőtt macskahölgyet neveltünk, igaz növése sosem érte el a többi nőstény cicáét. Volt viszont olyan kölyök is, akit hiába hoztam haza, olyan legyengült volt, hogy pár nap múlva meghalt. Sajnos az ilyen eseteket nagyon a szívemre veszem, és annak idején is sokat gondolkodtam azon, hogy az a szegény kis állat miért érdemelt ilyen szomorú sorsot.
A kutyusok persze egész más téma. Őket sosem kellett ivartalanítanunk, mivel elég volt egy kis "séta megvonás" a nagyon pajkos kedvű kutyustól (kertes házban lakunk, szóval azért nem maradtak mozgás nélkül). Bár volt olyan, hogy mind fiú, mind lány kutyánk kicselezett minket, sikerült megszökniük, és nekünk pedig feladták a leckét, hogy vajon merre szöktek (szerencsére mind a két esetben megtaláltuk őket). Persze a kutyák esetében sem egészséges a teljes elzárás, így általában ismerőseink kutyusaival engedélyeztük a szerelmi légyottot.
Igazából számomra a nagy kérdés az, hogy a természethívő szemléletet, hogy lehetne a felelős állattartás kérdésével összekötni.
Kedves Arianna,
VálaszTörlésvalóban komoly kérdést vetettél fel. Én úgy látom, természethívőként az a felelősségem, hogy a rám bízott, rám támaszkodó állatoknak a lehető legteljesebb, legbiztonságosabb életet biztosítsam. Ebbe beletartozik a szaporodás lehetősége is, de csak akkor, ha a megszülető utódok sorsáról is megfelelően gondoskodom, ha számukra is garantálni tudom - erőmhöz mérten - a méltó létezést. A természet törvényei ellen való megfosztani egy állatot a nemiségtől, de van, amikor ez a kisebb rossz.
Nem tudom, te mire jutottál időközben ezzel... ?
Kedves Eső!
VálaszTörlésUgyanerre a következtetésre jutottam, mivel szörnyű látni elpusztulni egy fiatal állatot, látni az élni akarást a szemükben és azt ahogy lassan elbuknak. Bár ilyen döntés meghozását, mint az utódnemzés lehetőségének elvétele, nem hiszem, hogy jogunk van meghozni. Én még is megtettem már, és nem tudom, hogy helyesen cselekedtem-e. Vajon tényleg a kisebbik rossz meg sem születni?
A vadonban sem lenne ez igazából másként, a macskafélék almából bizony kevesen élik meg a felnőttkort, de más állatoknál sincs ez másképp. Úgy tűnik, csak mi emberek nem tudjuk elfogadni a halál létezését, és foggal, körömmel küzdünk ellene.
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
VálaszTörlésKedves Arianna,
VálaszTörlésvalóban, a természet kegyetlen, a halál könnyebben jön, a szaporulat java odavész. A háziállatok viszont velünk együtt kiszakadtak a természet ritmusából. Együttélésük az emberrel a természetes szelekciót felülíró létbiztonságot teremtett a számukra. Amióta a kedvünkért (vagy inkább úgy fogalmazok: a kölcsönös előnyök érdekében :)) odahagyták a vadont, az életükért és halálukért elsősorban bennünket terhel felelősség. Hogy hányan és hogyan születnek és halnak, rajtunk múlik.
Sokszor nem a halál az igazán tragikus, hanem az oda vezető út. Én úgy érzem, lelkiismereti kötelességünk, hogy a velünk élő állatoknak méltó létet és elmúlást biztosítsunk.
Egyébként valóban nem tudok pártatlanul állást foglalni a szaporulat kérdésében: állattartóként és állatgondozóként valószínűleg túl gyakorlatias vagy praktikus alapon közelítem meg a témát. Mindenesetre épp elégszer láttam-látom a felelőtlen szaporítás (legyen szándékos vagy akaratlan) következményeinek fájdalmait, gyötrelmeit, semminthogy tétlenül nézzem. A vadon élő állatok életén és halálán (feltéve, hogy az természetes folyamatok, nem pedig az ember pusztító jelenléte miatt következik be) nem változtathatok - a velem élőkén igen.
Elég fáradt vagyok már és össze-vissza fogalmaztam - remélem, azért kihámozod belőle a lényeget :).
Áldás!
u.i.: kitöröltem az előző bejegyzésed másodpéldányát :)
Kedves Eső!
VálaszTörlésKöszönöm a válaszod, így valamivel nyugodtabb a lelkiismeretem. :)
Valamint köszi, hogy a másodpéldányt törölted, sajnos itt néha rakoncátlankodik az internetkapcsolat és ezért csúszott be ez a kis hiba.
Arianna