cibere vajda és konc király

Ezt a bejegyzést eredetileg - népies kifejezéssel élve - farsangfarkán, azaz a karneváli időszak végefelé szándékoztam közzétenni, node ember tervez, a technika ördöge meg végez. Noha aktualitását elvesztette, remélem, azért így is tartogat egy-két közhasznú ismeretmorzsát.

A farsang mindenestül - fordított világ. Az Európa-szerte nagy népszerűségnek örvendő, Karácsony és nagyböt közti karneváli forgatagot (ill. az ehhez hasonló ünnepeket) a középkorban a törvények és normák feje tetejére állása jellemzi. Az alakoskodás segít megszabadulni a mindennapok társadalmi kötöttségeitől, s egyben új szerepkörrel ruház fel. Az ünnep lázában semmi sem szent: a köznép megjeleníti és kifigurázza a felette álló hatalom képviselőit (bírót, papot, főúri méltóságot, csendőrt, katonát, püspököt-pápát), szatirikus bohózat formájában kritizálja az arisztokráciát, az egyházat, s az általános ellenszenv központjában álló személyeket (megszemélyesítő bábukat) nyilvános megbecstelenítés (charivari-előadás) keretein belül megalázza, elégeti, kikergeti a településről (városból, országból, stb). Magából az ember-nemből is gúnyt űz, mikor groteszk állat-kosztümökbe bújik. Az illemszabályok átmenetileg kispadra kerülnek: trágár nóták visszahngoznak az utcán, vaskos tréfák, gúnyversek harsannak fel, a verbális párbaj olykor tettlegességgé fajul, pofonok és csókok csattannak. A hagyományos szereposztás felborul: asszony basáskodik az férje felett, nők férfiaknak, férfiak nőknek öltöznek, úr hajlong a szolga előtt, a bolond ragadja magához a hatalmat.    

Peter Burke szerint a középkori és kora-újkori Európa farsangja (ideértve a más időpontban zajló, de a farsangi tobzódáshoz hasonló elemekkel tűzdelt ünnepeket) három kulcsszó köré szerveződik: evés - szexualitás - erőszak. Az évnek e periódusában a máskor oly takarékos jónép nyakló nélkül habzsol - s nem csak élelmet; a közösség szigorú erkölcsei felolvadnak, hogy szabad utat adjanak a legális és illegális szerelemnek ("Álarcában a vágy bejárja a tereket és az utcákat/És a cenzor távollétében a kéj meglátogat minden házat" - írja a 16. sz. elején élt költő, Mantuanus). A nemiség nyíltabb kifejezési formát is nyert: fallikus szimbólumokat (Nápolyban 1664-ben egyenesen egy fából kifaragott óriási péniszt) látunk a felvonulás jelképei között, s szerelmi potenciát sugallnak a hegyes, hosszú csőrrel vagy szarvval ellátott maszkok. A hazai farsangi népszokások is bővelkednek pajzán rítusokban, színművekben (ilyen például a 'halottsiratás' meglehetősen szentségtörő paródiája, vagy a - stilizált vagy valós - falloszmutatás különböző módozatai). E hangsúlyos erotikum - amely a középkorra felszínessé, vulgárissá vált - talán a hajdani tavaszváró termékenységünnep emlékét őrzi.

"A farsang nem csak a szexualitás, hanem az agresszivitás, a rombolás, a szentségtörés ünnepe is volt." - írja Burke. Az agresszió részben szimbolikus-formális kereteket kapott, mikoris az alakoskodók ellenérzései például jelmezeikben nyilvánultak meg. "Egy 1637-ben Madridban rendezett farsangi felvonuláson a következő feliratot vitte egy megnyúzottnak öltözött alak: 'Sisas, alcavalas y papel sellado/Me tienen desollado.' (A fogyasztási adó, a kereskedelmi adó és a pecsétes papíron kivetett adó/az utolsó bőrt is lehúzta rólam). Mások a címekkel és rangokkal való kufárkodásra utalva a katonai testületek ruháit öltötték magukra, és ráírták: 'eladó'." A rituális-tréfás harci játékok, előadások és sportversenyek szintúgy az agresszió mederbe terelését szolgálták. Azonban sokaknak ez nem volt elég. Londonban húshagyókedden "kővel, kalapáccsal, mérőléccel, malteroskanállal és kézifűrésszel felfegyverkezett" inasok randalíroztak; nem volt ritka a mulatságot felügyelő hatósági személyek és a 'plebs' közti összecsapás; mi több, olykor régi haragosok közti véres leszámolásra, egy-egy durvára sikeredett sértés megtorlására is sort került ilyenkor. "Moszkvában a farsang idején mindig megszaporodott az utcai gyilkosságok száma. A 16. század végén velencei látogatása kapcsán egy angol utazó azt jegyezte fel, hogy 'húshagyókedd éjszakáján tizenhét embert öltek, és még többet sebesítettek meg. De ez még korántsem minden, hiszen a farsang idején szinte minden éjjel megöltek valakit.'" Az erőszakhullámnak könnyen  áldozatul estek a társadalom perifériájára szorult személyek, csoportok. Rómában külön futóversenyt rendeztek a zsidóknak, ami során az indulókat a közönség sárral és kővel dobálta. Gyakorinak nevezhetők az állatkínzás ilyen-olyan megnyilvánulásai is. 

A Farsang 'Eszemiszomországa' tehát éles ellentétben áll a hétköznapok világával. Féktelen zűrzavarában egyfelől a fennálló társadalmi rend megcsúfolását láthatjuk - azonban egyben biztonsági szelepként is szolgált. Résztvevőiben épp a bevett normákra fittyet hányó szokatlan szabadosságával tudatosította kivételes mivoltát, s ezen keresztül paradox módon a mindennapok rendjének legitimitását. A 'tréfás lázadás' azt segítette elő, hogy ne alakuljon ki valós lázadás. A köznép az uralkodó osztályokkal, törvényekkel szembeni panaszait, ellenszenvét, dühét komikus-rituális formában adta ki magából ahelyett, hogy fegyverhez nyúlt volna. E "zsiliphatást" már a kortársak egyike-másika is felismerte. 1444-ben francia papok így érvelnek a Bolondok Ünnepe megtartása mellett: "Az ősi szokás szerint tréfából és nem komolyan csináljuk e dolgokat, hogy a bennünk lakó bolondság egyszer egy évben kiszabaduljon és elillanjon. Vajon nem hasad-e ki a borostömlő s hordó is, ha nem húzzák ki a dugót időről időre? Mi is régi hordók vagyunk..." Előfordult azonban, hogy az egy-egy ünnep apropójából összegyűlt, indulatos tömeg - bizonyos, gyújtópontként szolgáló társadalmi feszültségek fennállása esetén - valódi felkelést robbantott ki; a mulatságból mészárlás lett (tökéletes példa erre a 'böse Fastnacht', vagyis az 1376 - os bázeli húshagyókedd). 

A Farsang buja és mértéktelen élvezetekben dőzsölő, végső soron az ösztönvilágnak hódoló mibenléte másfelől a Böjt aszketikus önmegtartóztatásával kerül összeütközésbe. A mulatságsorozat vége felé gyakori elem volt a karnevált megtestesítő figura és a böjtöt megszemélyesítő alak közti tréfás párviadal, amely utóbbi győzelmével jelezte: elérkezett a vigasság vége, ideje visszatérni a megszokott kerékvágásba, megkezdeni a megtisztulást célzó bűnbánó-csodaváró vezeklést (ilyen a hazánkban dívó címadó szokás is). Bruegel 'A Karnevál és a Böjt párviadala' c. festményén egy boroshordón lovagló pocakos férfi vív egy sovány öregasszonnyal. Burke a kompozícióban a megszokott előadáson túl jelképesen a reformáció-ellenreformáció szent hevében égő Egyház és a hagyományos népi kultúra összeütközésének allegóriáját látja.

Az 1500-as években kivirágzó reformáció (és nyomában a katolikus válaszreakció) célul tűzte ki, hogy megtisztítsa a populáris műveltséget a keresztény eszmeiséghez méltatlan motívumoktól. Hogy mi tartozott ide? Jószerével minden, ami a néphagyományt, a folklórt oly sokoldalúvá, varázslatosan színpompássá emeli. Burke - mindössze ízelítő jelleggel - rövid felsorolást közöl, tőle kölcsönzök: álarcviselés, balladaköltészet, bábjáték, bikaviadal, boszorkányság, charivari (a már említett gúnyos előadás), énekmondás, jóslás-jövendőmondás, kártyázás, kockázás, kocsmázás, medvetáncoltatás, népkönyvek, népmesék, sarlatánság, színészmesterség, tánc, varázslás, vásár. Kereszttűz alá került a májusfa-állítás (amelyben a klérus - teljes joggal - felfedezte az ősi termékenység-szimbólumot), a vallásos dráma ("nem azért kaptuk a Szent Bibliát, hogy legyen mivel elütni az időt" - idézi Burke az 1572-es nimesi kálvinista zsinat állásfoglalását), az egyházi ünnepekhez kötődő búcsú, de még a Miklós-napi ajándékozás hagyománya is. 

Az intézkedések egységes vezérfonala a "pogány babonák", azaz a kereszténység előtti hitvilág elemit őrző, illetve a keresztény erkölcsiségnek meg-nem-felelő elemek kimetszése volt (minthogy a Farsang ezek gazdag tárházát sűríti magába, a reformerek vadul támadták). E magasztos igyekezet a Római Anyaszentegyházat sem kímélte: Luther és Kálvin követői még egyes katolikus rítusokat és szokásokat is  pogány bálványimádásnak minősítettek, Vénusz tiszteletének továbbhagyományozódását látva a Mária alakját övező rajongásban és fétis-hitnek bélyegezve a szentkultuszt. A két keresztény ágazat szembenállásának komikus lecsapódása Szent György és a sárkány esete. Míg a katolicizmus a sárkány-legendát minősítette apokrif, mitikus elemnek, s így a Szent György életét taglaló 1621-es augsburgi népkönyvből az mindenestül hiányzik, a protestáns Norwichban, miután 1552-ben "betiltották a pápista szagú szentek" tiszteletét, a -z egyébként Európa-szerte népszerű - György-napi ünnepségekből maga a szent tűnt el; a kedélyesen "Vén Falánk"-nak becézett sárkány viszont 1835-ig a felvonulás állandó résztvevője maradt.

A különbségekre az ünnepek megítélése is rávilágít. "Voltak protestánsok, akik csak a vasárnapot fogadták el ünnepnek, míg mások még az ünnep eszméjét is elutasították, mondván, hogy egyik nap sem szentebb a másiknál.", így világképükben semmi hely nem maradt a nép ünnepi rítusainak. A katolikusok ezzel szemben ragaszkodtak bizonyos szakrális alkalmakhoz - ám épp e jeles napok szentsége miatt nem tűrték meg a hozzájuk kötődő profán cselekedeteket. 

A hitújítók többek között igyekeztek a népi színjátszás minden válfaját kiirtani - a világi jellegűeket azért, mert túl vulgárisak, míg az egyházi témájúakat azért, mert gúnyt űznek a szentségből. "Bizonyos népi rítusok a keresztény liturgiát tekintették mintájuknak (ld. misztériumjátékok - közbevetés tőlem: h.e.). A reformerek felismerték ezt, ám ugyanúgy elítélték ezeket is. Azt állították, hogy az ilyen rítusok tiszteletlenek, istenkáromlók, szentségtörők, botrányt okoznak, sértik a jámbor szemeket és füleket, profanizálják a szent misztériumokat és gúnyt űznek a vallásból." Betiltották a gyermekpüsök-választást, a bolondok abbéjának megválasztását; elítélték a céhes beavató szertartásokat is, amelyek során a legények játékos misét és keresztelőt celebráltak az újonnan felvett tiszteletére. "A teológusok nem látták a különbséget a tréfás keresztelő és a keresztelés kigúnyolása között." 

A forradalmi lendület kiterjedt a nép körében, sőt, azzal egy közösségben élő - s lássuk be, épp ezért sokszor bizony nagyon is világias temperamentumú - papság stílusának csiszolására is. A prédikációt, amelyet a pap korábban nagy beleéléssel, színpadias, a hallgatóságot hol kacajra, hol könnyekre fakasztó gesztusokkal, népmesei fordulatokkal, vaskos tréfákkal, földhözragadt szóképekben, magyarán: közössége nyelvén adott elő, a reformátorok elképzelései szerint fennkölt szavakkal, túlhabzó indulatok nélkül kell prezentálni. Nem csak az atya, hívei sem gyakorolhattak különféle előadóművészeteket a templomban vagy annak közelében. A papok számára tiltottá vált a körmenetekben, felvonulásokon, maskarádékon történő részvétel, a színjátékok szervezése, sőt: megtekintése. A világi híveknek megtiltották, hogy farsang idején papi jelmezt öltsenek, aláásva ezzel a szent hivatás méltóságát. Tiltólistára kerültek a tréfacsináló vagy bumfordi lelkipásztorokról, szerzetesekről szóló elbeszélésciklusok; a református területeken az irodalomból igyekeztek kiirtani mindenféle "pápista" elemet, s például a lovagregényekből a fordítás során gondosan kiollózták a szentekkel kapcsolatos kitételeket. Más művek a mágia szerepeltetéséért érdemelték ki az Index-pozíciót. 

A történelem fricskája, hogy az angol puritánoknak a népi szórakozás különböző formáit ostorozó "vádiratai", amelyekben - mint Phillip Stubbes az Anatomy of Abuses-ben - kikelnek  "a farsangi ünnepeket szervező tréfamesterek, a májusi játékok, a karácsonyi ünnepségek, a templomi ivászatok, ill. virrasztások, a medvetáncoltatás, a kakasviadal és a tánc" ellen, a korabeli populáris kultúrát tanulmányozó kutató elsőrangú forrásaiként maradtak fent. 

"A példák alapján kitűnik, hogy a reformerek a szent és a profán szétválasztását tartották a legfontosabbnak. Ez a szétválasztás most élesebb lett, mint a középkorban volt. Más szóval, a népi kultúra reformja többet jelentett, mint egyszerű epizódot Isten szolgái és a laikusok között folyó hosszú háborúban. A vallásos mentalitásban és érzékenységben bekövetkezett jelentős elmozdulás kísérője volt. A szigor híveinek az volt a célja, hogy lerombolják a szenthez fűződő hagyományosan meghitt viszonyt, mert meg voltak győződve arról, hogy a meghittség a tiszteletlenség forrása." 

Burke innentől datálja a népi kultúra (amely alatt nem csak a parasztság, hanem a városi köznép műveltségét is érti) és az - egyházi és értelmiségi -  "elit" kultúrájának egymástól történő elszakadását. Az eltávolodás fokozódott a felvilágosodás, a technikai és tudományos forradalom beköszöntével, s oda vezetett, hogy a reformkorban az arisztokrácia az egzotikum ízével fedezte fel - ismét - saját hazája, nemzete népi hagyományait, hiedelmeit, művészetét. Amelyek, szerencsére, meglepően szívósnak mutatkoztak: a több évszázados üldöztetés ellenére is sokat megőriztek egy letűnt műveltség kincseiből.

Belegondolni is elrettentő, milyen lenne a világ, ha a lelkes egyházatyák sikerrel járnak. Valóban Isten báránykái lennénk mindannyian: mást se tudnánk, csak bégetni. 

Források: 

Burke, Peter 1991: Népi kultúra a kora-újkori Európában. Századvég, Budapest (a bejegyzésben szereplő idézetek innen származnak). 

Tátrai Zsuzsanna: Erósz a jeles napi szokásokban. In: Hoppál Mihály - Szepes Erika (szerk) 1987: Erósz a folklórban. Erotikus jelképek a népművészetben. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.

Ujváry Zoltán: Erotikus és fallikus megnyilvánulások a dramatikus népszokásokban. In: Hoppál Mihály - Szepes Erika (szerk) 1987: Erósz a folklórban. Erotikus jelképek a népművészetben. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest.

Cibere vajda és Konc király - Magyar Néprajzi Lexikon