2010. március 25., csütörtök

stephenie meyer: eclipse

Ó, épp most fejeztem be Stephenie Meyer Twilight - sagájának harmadik kötetét, az Eclipse-t.
Nem akarok belebonyolódni a magasztaló jelzők útvesztőjébe, legyen elég annyi, hogy nekem - mint megannyi, idilli románcra vágyó, romantikus lelkületű leányzónak - a szívem közepébe talált.
Mert végül is miről van szó? Ha lefosztjuk róla a kozmetikumokat, azaz a vért, a mitikus bestiákat és a megannyi horrorisztikus mozzanatot, akkor egy hamisítatlan love story marad, Rómeó és Júlia a 21. sz. fiataljainak fantáziavilágára szabva.
Meggyőződésem, hogy a regény sikere (az olvasmányos és életszerű stílust, a lenyűgöző fordulatokat és a pompás feszültségteremtést leszámítva) többé-kevésbé annak köszönhető, hogy Edward személyében A Tökéletes Férfit, Az Álompasit jeleníti meg. No nem a fizikai paramétereiben; még csak nem is a jellemében, hiszen kinek a pap, kinek a papné. De melyik nő ne vágyna arra, hogy egy férfi olyan feltétel nélkül, olyan önzetlenül, olyan megingathatatlan hűséggel szeresse, mint Edward Bellát? A sármos vámpír mindannyiunk Adonisa, aki azonban Aphrodité helyett - egy mezei pásztorlánykát választott. Nem azért kötelezte el magát Bella mellett, mert az szép, vagy különösebben nőies, bájos, elegáns, kecses. Nem; Bella zárkózott, többre tartja a könyveket, mint az embereket, fanyar humorú és javíthatatlanul kétbalkezes. Bár a maga törékeny és vértelen (ha-ha:) ) módján szép (akár egy parányi porcelánbaba), de ügyetlen és a balszerencsét jóformán a zsebében hordja. Edward mégis szerelemre gyúl, méghozzá szemernyi kétkedés nélkül és visszavonhatatlanul. Az érzelmei nem vezethetők vissza kézzelfogható okokra: magát Bellát szereti, úgy, ahogy van - Bellának nem kell másnak látszania, nem kell elvárásoknak megfelelnie, nem kell megjátszania magát, nem kell erőltetett pózokat felvennie. Bármit tesz, bármit mond, önmaga marad, és Edward mindenestül szereti.
No és persze emellett hihetetlenül érett, művelt, gáláns, türelmes, önzetlen és szenvedélyes - amilyennek egy eszményi fantáziaképnek lennie kell. :)
Bárcsak a valóságban is így mennének a dolgok! Ki ne akarna találni egy társat, aki jóban-rosszban, egészségben-betegségben (ahogy a házassági eskü mondja) is látja benne azt, akit életre-halálra, -és még azon is túl- szeret; aki elfogadja, hogy mérgesen és fáradtan és csalódottan is ugyanazok vagyunk, mint jobb pillanatainkban; aki egy elnéző, bölcs mosollyal felülemelkedik a gyerekességünkön, a gyengeségeinken, a kicsinyességeinken, és mindezekkel együtt rendíthetetlenül hűséges hozzánk...?
Kicsit belelovalltam magam a témába, de hiába, mélyen megérint, még ha az aktuális vonatkozásaitól eltekintünk is.
A konklúzió, hogy ajánlom a könyvet Neked - bármelyikhez nemhez tartozz is (mert azért a férfinépség számára is rejlenek benne tanulságok!:) ), s akár rátaláltál már a magad Edwardjára vagy Bellájára, akár még csak sóvárogsz utána - ha nem riadsz vissza némi vámpíros-vérfarkasos körítéstől, egy kis vértől és sok-sok izgalomtól!

Áldás!
Hulló Eső
2010-03-25

ékszerszép

Törékeny léte röpke pillanat; illatba fúló dicshimnusz az élethez...


fentről lefelé: odvas keltike, kónya vicsorgó, fekete nadálytő ( 2009 április, Kárpátalja, Ukrajna )

2010. március 23., kedd

lélegezz!

Ma remek napom volt: elkapáltam a házunk előtti virágágyásokat (pontosabban szólva: leendő virágágyásokat - szarkalábat, borzaskatát és büdöskét szeretnék ültetni, legalábbis a dolgok jelen állása szerint ; :) ), felástam a fűszerkertet, összegereblyéztem a tuják alól a lepotyogott száraz gally-és levéltömeget, aztán elmentem kocogni a kutyánkkal, Árnyékkal.
Szegény Árnyék, ugyancsak zokon veszi a macskák kényuralmát (4 cicánk van, + 2-3 szezonális kandúr), mélységesen meg van sértve, amiért többet foglalkozom velük, mint az ő becses személyével. Sajnos a felháborodása teljesen jogos, ezért elhatároztam, hogy megpróbálom kiengesztelni.. No meg aztán egyre kövérebb, úgyhogy a testmozgás nem csak a lelkiállapotára lesz üdvös hatással.
Amúgy az idő lenyűgözően, megrészegítően gyönyörű, és futás közben (a talpamon nőtt vízhólyagot, elkopott térdízületeim élénk tiltakozását és a bordáim közé nyilalló szúró fájdalmat leszámítva) végtelenül könnyűnek és szabadnak éreztem magam. A láthatát kitárult: az ég fennséges kékségében tisztán és ragyogón borult fölém, a langyos déli szél kifújta az arcomból a hajam, a tekintetem pedig a megművelt földek lankáin keresztül egészen a Balaton túlpartjáig elkalandozott. Visszaúton erdős dombokat, és az oldalukra kapaszkodó meg a lábuknál guggoló színes házakat szemléltem, a falumat, ami ugyan csöppet sem emlékeztet a bájos balaton-felvidéki hegyközség romantikus víziójára, de azért én szeretem.
A kocogás után letelepedtem a kertben egy Agatha Christie-kötettel, és napoztam. A macskák természetesen elleptek, kettő még az ölembe is beszuszakolta magát valahogy. Árnyék rezignáltan tudomásul vette, hogy ismét a másodhegedűs szerepébe szorult, és duzzogva bevonult az óljába. :)

Lépjetek ki a szabadba, vagy csak nyissátok ki az ablakot, és lélegezzetek. Itt a tavasz.

Hulló Eső
2010-03-23

2010. március 22., hétfő

barátság

Épp az imént fejeztem be egy hosszas msn-beszélgetést az egyik legjobb barátommal. Idejét sem tudom, mikor voltam képes utoljára ilyen figyelmesen meghallgatni. Többnyire gépiesen asszisztáltam a mondókájához: a megfelelő helyeken éltem a megfelelő indulatszavakkal, az elhangzottakat sablonos és semmitmondó hozzászólásokkal kommentáltam, miközben az eszem egész másfelé járt. És még csodálkoztam, amiért a kapcsolatunk egyre tartalmatlanabb, egyre személytelenebb, egyre unalmasabb.
Ahhoz, hogy egy barátság életben maradjon éveken át, két ember aktív közreműködése kell. Nem várhatom el a másik féltől, hogy legyen humoros és szórakoztató, miközben én zárkózott és közönyös vagyok.
Csupa emelkedett közhe
llyel dobálózok, de mégis: számomra fontos felismerés, hogy a meglevő és meglehetősen stabil kapcsolatok is állandó ápolásra, gondozásra szorulnak. Az említett fiú a legrégebbi barátom, már-már olyan, mintha családtag lenne, ismerem, mint a tenyeremet, és ő is engem. Mégis újra és újra fel kell fedeznünk egymást, különben idővel csak a megszokás tart majd össze minket.


Áldás!
Hulló Eső
2010-03-22

2010. március 20., szombat

Boldogasszony, Szépasszony, Öregisten

Érdekes kérdés, hogy a magyarság kereszténység előtti hitvilága vajon kit állít az Istennő és az Isten szerepébe. Habár a kereszténység államvallássá tétele után az új vallás zászlóvivői alapos munkával gyökeresen kiirtották a pogány hagyatékot, annak töredékei (gyakran népmesei és népművészeti elemek, népszokások és népnyelvi megnevezések formájában) fennmaradtak. Ebből több-kevesebb bizonyossággal következtethetünk arra, hogy eleink világképe samanisztikus keretek között helyezkedett el, azonban az ezen belül regnáló isteni személyekről nagyon keveset tudunk. A kutatók egy csoportja azon a véleményen van, hogy őseink egyistenhívők voltak már a kereszténység felvétele előtt is (erre utalnának a "Jóisten" "Magyarok Istene" "Öregisten" megnevezések, illetve maga az isten szó, amelynek tagjait a következőképp szokás értelmezni: is=ős, ten=tenger,tündér, tünékeny - vagyis végtelen, transzcendens hatalom. Párhuzamba állítható a hettita Istanu, hatti Estan szóval, amely a Napisten(nő) megnevezése volt, illetve az "egyetlen" jelentésű sumer istin, isten kifejezéssel. Az ősvallás-kutatók számára közmondásos fogalom az énlakai "egyisten" ligatúra, amely a rovásírás bizonyos betűinek összeolvasztásából jött létre, és a fenti módon értelmezhető). Ugyanakkor a néphagyományból egyértelműen kimutatható az erős Boldogasszony-kultusz. Boldogasszony a termékenység, a szerelem, a házasság, a gyermekek és az otthon védelmezője, nem véletlen, hogy bizonyos tájakon a hagyományos parasztház központi oszlopa, fő támgerendája a "boldoganyafa" megnevezést viseli. Hogy Boldogasszony istennői szerepkört tudhatott magáénak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ma Jézus anyját, Máriát értjük alatta - a római egyház ugyanis ügyes taktikával "beolvasztotta soraiba" a nép számára oly fontos égieket. (Kiváló példa erre Brigid ír tűz-és szerelemistennő "átvedlése" Szent Brigittává.) Egyik vallásos ének mindmáig a következő refrénnel szól: "Boldogasszony anyánk/ Régi nagy pátrónánk... stb."
Ünnepeik szerint hét Boldogasszonyt különíthetünk el, noha (valószínűleg) ugyanazon személy különféle aspektusairól van szó. Érdekesebb kérdés a Kisasszony-Boldogasszony-Nagyboldogasszony hármasság elemzése. Vajon ugyanazt az istennőt takarják, esetleg a Hold-úrnők hármasságához hasonlóan, akik a Hold három fázisát testesítik meg (a 'szűz' a növekvő Hold, az 'anya' a Telehold és a 'banya' a fogyó Hold)? Az efféle hármasságokra több példa akad az európai pogány pantheonokban. Ugyanakkor anya-lánya viszonyban állnak egymással, habár ennek latolgatásakor Boldogasszonyt hol Kisasszonnyal, hol Nagyboldogasszonnyal azonosítják.
Mindenesetre nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy Boldogasszony a magyar ősvallás istennője volt, akinek szerepköre magában foglalja a tavaszi természeti megújulás, újrakezdés indukálását is.
Újabb érdekfeszítő talány övezi a szépasszonyokat (érdekes módon róluk szinte mindig többes számban hallani.) Ma a népi "babonák", hiedelmek ártó szándékú, de érzéki tündérei, akik elcsavarják a férfiak fejét, elapasztják a tehén tejét, csecsemőt lopnak, tönkreteszik a boldog házasságokat, feldúlják a családi békét, megbabonázzák a tyúkokat, hogy ne tojjanak, az utánuk koslató férfiemberre pedig őrületet hoznak.
Kandra Kabos azonban azzal a felvetéssel él, hogy a szépasszonyok valaha a szerelem és nőiesség pozitív jellemű istennői lehettek, vagy akár csak egyetlen, nagybetűs Szépasszony - akit a kereszténység - mivel nem tudta párhuzamba állítani valamely kiemelkedő nőalakjával - a "parázna női bestia" típuspéldányává alacsonyított le. Ez esetben én inkább Szépasszonyt rendelném az Ostara ünnepéhez, hiszen hívebben képviselhetné a szerelmes szűz Istennőt.
Párjáról még ennél is kevesebb információ áll rendelkezésre, mindenesetre eleink valószínűleg a Napon keresztül hódoltak az istenüknek, s így rokonítható a wicca megújuló Napistenével. Nagy bánatomra szolgál, hogy ennél konkrétabb megnevezéssel és leírással nem bírunk - a hajdani térítők elkeserítően alapos munkát végeztek.
Azt azért bizton állíthatjuk, hogy a tavaszi nap-éjegyenlőség az ősmagyarok számára is fontos volt, s erről ékesen árulkodik Gyümölcsoltó Boldogasszony márc. 25. - ei ünnepe. A jeles nap alkalmából a keresztény hagyomány arról emlékezik meg, hogy Mária hírül vitte Jézus megfogantatását Erzsébetnek. A népi megnevezés azonban visszautal a természet megújulására és az ezzel kapcsolatos tevékenységekre (szemzés, oltás, ültetés). Nagyon eleven párhuzam mutatható ki a Mária (istenszülő anya) méhében megfoganó isteni magzat és a szűz Istennő (úgyis mint szűz termőföld) méhében gyökeret verő friss élet között. Ha utánaszámolunk, a Napisten Yule-kor bekövetkező újjászületése és az Ostara között épp kilenc hónap telik el - ebből is láthatjuk, hogy az Istennőben és a talajban egyaránt e március végi jeles napon csírázik ki az új élet. Meg kell jegyeznem azonban, hogy a wicca hagyomány inkább Beltaine-t tartja az isteni nász tetőfokának, s így a szerelem ünnepének.


Hulló Eső
2010-03-20

tavaszi Gerecse

Nohát, visszatértem.
Valóban sok tapasztalatot szereztem az elmúlt héten, és néhány igen fontos felismerésre is eljutottam. De be kell vallanom, hogy az időjárás nem kedvezett a meditatív elmélkedésnek: a napok nagyobbrészt hidegek és szelesek voltak, még havazott is. Ilyen körülmények között az embernek legfeljebb azon van kedve töprengeni, hogy akad-e elég gyújtós a faházban, és vajon meddig illendő kint kuporogni a leshelyen a csupasz kövekhez fagyott hátsóval...
Ennek ellenére a tavasz ott lógott a levegőben, és csütörtökön be is toppant, teljes életnagyságban. Ugrásszerűen megemelkedett a hőmérséklet és ragyogóan sütött a nap. Az Istennő jelenléte szinte tapinthatóvá vált. Úgy képzeltem magam elé őt, mint törékeny és kecses fiatal lányt, akinek léptei nyomán elolvad a hó, érintésére kipattannak a rügyek és bimbók, s
kacagása előcsalja szerelmesét, a Napot. Hűvös és tiszta, mint a márciusi hó, friss és üde, akár a reggelek, és szertelenül huncut, miként a szél.
Az Istent sugárzó szépségű, fiatal férfinek láttam, aki - mint minden ifjú ember - tele van lelkesedéssel, önbizalommal és tenniakarással. Dacosan, megalkuvást nem ismerőn feszült neki a tél utójának, és diadalmas fénnyel árasztotta el a földet.
A pogány mitológiában számtalan analógiát találhatunk a kettősükre. A szűz Istennőt jelképezi Artemisz és Diana, a szépség és szerelem úrnőjeként pedig például Hathor, Aphrodité, Vénusz, Astarté és Freya alakjában lép elénk. Tavaszhozó jellegét testesíti meg Démétér, Ceres, Brigid, a termékenységet és megújulást előmozdító Cerridwen és Eire.
A Nap- attribútumokkal rendelkező ifjú férfiisten legkézenfekvőbb képzettársítása Apollón- Apollo, de ide tartozik Hükainthosz is, aki a tavasz és megújulás prehellén istensége, bár később szerepköre Apollónra ruházódott. A fennmaradt legendakör egyébként intim kapcsolatról számol be kettejük között, ami talán a két istenalak összemosódásának folyománya. Szintén a férfierő és erotika megtestesítője Pán, a tökéletes testi szépségé Adonis. A gall-kelta mitológiában Cernunnos képviseli a természet körforgását, a férfiúi termékenységet, az újjászületést. A skandináv hagyomány Freyt állítja ezen státuszba, míg Egyiptom feltámadó gabonaistene Ozirisz; a szláv mitológiában pedig Jarilo szerelme enyhíti meg a fagyos Morana szívét.
Hosszan lehetne még bővíteni a listát, túllépve a közismert európai pogány pantheonokon. Kívánom, hogy fedezzétek fel az Úr és az Úrnő mosolyát minél több istenségben, s főleg: ne feledjétek felismerni szerelmük jeleit a természetben!
Nos, mára talán elég is ennyi.


Áldás!
Hulló Eső, 2010-03-20

2010. március 12., péntek

hurrá

Ma elutazom a Gerecsébe, sólyomfészek-őrzésre: egy hetet fogok tölteni a háborítatlan természetben. Remélem, sikerül lélekben megtisztulnom, hogy hazatérésem után méltón ünnepelhessem a tavaszi napéjegyenlőséget.

Legyetek Áldottak!

Hulló Eső
2010.03.12

2010. március 11., csütörtök

a wicca ünnepkör

Ezúttal a wicca ünnepkörről fogok írni.
Ahhoz, hogy megértsük a wicca ünnepek rendjét és szertartásait, vissza kell nyúlnunk a kezdetekhez. Azokban a halászó-vadászó-gyűjtögető, illetve kezdetleges földművelést folytató kulturákban, amelyek hitrendszereiből a wicca eredezteti magát, kulcsfontosságú volt a természet örök körforgása. Az emberi élet folyását az évszakok ciklikus váltakozása határozta meg, így a jeles napok is az évszakváltásokhoz, illetve az ezzel összefüggő munkafázisok megkezdéséhez vagy lezárásához kötődtek. A wicca mitológiában szimbolikusan, a Napisten és Földanya kapcsolatának alakulásán keresztül jelennek meg az évkör fordulópontjai.
Vegyük elsőként a Yulét, vagyis a Téli Napfordulót (dec 21-22)
A leghosszabb éjszaka idején eleink tűzzel és ünnepléssel igyekeztek elűzni a sötétséget. Habár ez az éjjel tart legtovább, örömre ad okot, hogy innentől kezdve hosszabbodnak a nappalok. A Napisten újjászületik, ugyanakkor még nagyon gyenge. Általánosan elterjedt szokás a lakás örökzöldökkel történő feldíszítése (e pogány hagyomány ölt testet a karácsonyfa-állítás szokásában), a Yule-tuskó égetése, az ajándékozás. Az oltárt örökzöld ágakkal, tobozokkal, zöld, piros és arany színnel díszítjük, amely az élet megújulására és a tűz melegére emlékeztet bennünket.
Második ünnepünk az Imbolc (Imbolg, Oimelc), másképp Gyertaszentelő, február 2.-án.
Imbolc idején az egyre erősödő fényért adunk hálát, vagyis a mind hosszabb és melegebb nappalokért, amelyek magukban hordozzák a közeledő tavasz ígéretét. Régi hagyomány a gyertyagyújtás, gyertyakorszorúból készült fejdísz viselete (elsősorban nők esetében), előkészületek a tavaszra (pl. takarítás, rituális tisztálkodás, megtisztulás.) Az oltár díszítésére gyertyákat és tüzes (vagy az életerő megújulását reprezentáló) színeket használunk.
Ezt követi az Ostara vagy Eostre, a Tavaszi Napéjegyenlőség éjjele (márc 21-22).
Az Ostara a tavasz kezdetének ünnepe. Ilyenkor már rügyeznek a fák és bokrok, megjelennek az első tavaszi virágok, sarjad az őszi vetésű gabona, kezdetét veszi az állatok nászidőszaka. Az Isten fiatal és életerős, táncba vezeti az Istennőt, aki ismét szűzként lép elénk (szimbolizálva a megtermékenyítésre váró földet, amelyből aztán a Nap melegének hatására új élet sarjad). Az éjszaka és a nappal egyforma hosszú, tökéletes egyensúly uralkodik. A wiccák vadvirágokkal ékesítik a lakásukat, zöldbe öltöztetik az oltárt, és a jövőre irányuló varázslatokat végeznek, vonatkozzék az a bőséges termésre vagy a munkahelyi sikerekre, a családtagok egészségére vagy egyéni célkitűzések elérésére. Pogány szokás a tojásfestés is, amely átszivárgott a keresztény Húsvét ünnepkörébe.
Az Ostara után a Beltane (Beltaine) érkezik, május 1. - jén (ápr. 30. - án)
Beltane idején az Isten és az Istennő szerelmi egyesülését ünnepeljük, a remények beteljesüléséért, a termékenységért és várandósságért mondunk köszönetet. A természetben tetőfokára ér a szerelmeskedés időszaka, s egyben kezdetét veszi a termésérlelés, vemhesség, utódgondozás. A szűzből anya válik.
Régi szokás a májusfa-állítás, amelyet hazai szokások szerint elsősorban legények követnek el a kiszemelt leány háza előtt. A wiccák újabban inkább az üst (mint női szimbólum) köré összpontosítva ülik meg az ünnepet, virágot és harmatot gyűjtenek, szerelmeskednek. Az oltárt a tavaszünnephez hasonlóan zöld szín és növényi dekoráció jellemzi.
A következő jeles nap a Litha, vagyis a Nyári Napforduló (jún. 21-22).
Litha idején a leghosszabb a nappal. Az Istenség ereje teljében, férfiassága delén ragyog. A Föld már termőre fordult, s szüntelen ontja magából áldásait. Litha idején szokás hatalmas örömtüzeket rakni, amelyet a fiatal párok átugrálnak (ld. Szent Iván-éji hagyományok), hogy eképp készüljenek a kincsekben gazdag közös életre. A wiccák a világosság kiáradását, a nyár tetőfokát, az évkerék fordulását ünneplik. Az oltárt friss termések és zöld hajtások díszítik.
A Lithát a Lughnasadh vagy Lammas követi ( aug.1).
Augusztus van, a Nap ereje már gyengül. Egyre később kel fel, egyre hamarabb süllyed a Horizont alá, s habár még tart a nyár, a hőség mérséklődik. Az Isten hanyatlóban van, mosolygós, középkorú úrként tudnám elképzelni, aki legfőbb gyönyörét immár utódaiban leli. Valóban, Lughnasadh ünnepe a betakarításhoz kötődik: megkezdődik az aratás, leszedjük a nyáron érő gyümölcsöket, kisül az év első frissen őrölt lisztből készült kenyere (innen az ünnep másik megnevezése, a Lammas, amely a loaf-mas szóösszetételből származik). A wiccák hálát adnak a természet bőkezűségéért és elbúcsúztatják a nyarat. Az oltárra gabonaszemek, gyümölcsök, virágok kerülnek.
Mabon, vagyis az Őszi Napéjegyenlőség (szept 21-22)
Az őszi napéjegyenlőségkor ismét egyensúlyba került a nappal és az éjszaka, de ezt követően a sötétség fokozatosan átveszi az uralmat. A kelta mitológiában a Magyalkirály fölénybe kerül a Tölgykirállyal szemben. (A Magyalkirály az év "sötét" felében, a Tölgykirály az év világos felében uralkodik). A Mabonnal zárul a Lughnasadh idején megkezdett betakarítási időszak. Learatjuk a tavaszi vetésű gabonaféléket, leszedjük az ősszel érő gyümölcsöket. A természet fokozatosan visszahúzódik, lecsendesedik, felkészül a télre: ugyanakkor a föld mélyében máris ott pihennek az új életet rejtő magvak. Az Isten haldoklik, s ugyanakkor az Istennő méhében megfogant a fény, hogy a Yule idején újjászülethessen. A boszorkányok megköszönik a nyári félév gyümölcseit, friss kenyeret sütnek, terményekkel díszítik az oltárt, és az elkövetkező nyugalmi időszakra készülnek.
Az évkör utolsó ünnepe a Samhain vagy Mindenszentek, Halloween (okt. 30)
Samhain az elvégzett munka, az elmúlt év eseményei fölötti elmélkedés, a múltba mélyedés, az emlékezés éjszakája. Ekkor a legvékonyabb a fátyol a túlvilág és az élők dimenziója között: felidézhetjük eleinket, elhalt szeretteinket, akár spirituális kapcsolatteremtés, akár csak nosztalgiázás útján. Samhain a lemondás, az áldozat és gyász napja, mikor végleges búcsút veszünk a fénytől. A Napisten kihuny, fénye az alvó Istennő méhében szunnyad tovább, újjászületésére várva. Legjobb tudomáson szerint a kelták Sahmainkor ünnepelték az új év kezdetét is.
Samhain után ismét a Yule közeleg, és ezzel teljessé válik a kör.
Tudnivaló, hogy ezek a jeles napok nem egyforma fontosságúak. A wiccák Nagyszombatoknak nevezik az Imbolc, a Beltaine, a Lugnashad és a Samain ünnepét, és kisszombatoknak a Yulét, Ostarát, Lithát és Mabont. Előbbiek kiemelt jelentősségűek a vallásgyakorlatunkban, utóbbiak pedig a természet ciklusának mérföldkövei. Elnevezéseik zömében kelta hagyományokon alapulnak, és az Európában jellemző négy évszakos mérsékelt éghajlathoz igazodnak, hiszen a wicca is elsősorban európai alapokra épül. Kelta eredetű az a szokás is, hogy a jeles napok előestéjén ünnepelünk, a kelták ugyanis nem éjféltől éjfélg, hanem napnyugtától napnyugtáig számítottak egy napot.
A nevezett sabbatokon kívül a wicca vallásgyakorlat fontos ünnepei a Telehold-szertartások vagy esbatok. A Telehold ragyogása az Istennő szépségébnek és hatalmának kiteljesedését szimbolizálja. Az oltárt ez alkalomból ezüst és fehér színekkel díszítjük, s eszközeink közül a vizes, nőies eleműek (üst, kehely) játszanak főszerepet. A Hold fázisváltozásai egyébként is meghatározóak, hiszen a legtöbb wicca varázslatai során is szem előtt tartja azokat. Míg növekvő Hold esetén a gyarapodást célzó bűbájok aktuálisak, addig a fogyatkozó Holdsarló alatt az elhárítás, védelem, káros hatásoktól való megszabadulás, rossz szokások levetkezése érdekében érdemes mágiázni. 
Bizonyos hagyományok nem csak a Holdtöltét, hanem az Újholdat (Sötét Holdat) is rituáléval tisztelik meg.


Hulló Eső
2010.03.11

2010. március 10., szerda

apró győzelmek

Ma takarítottam.
Mindez nem hangzik olyan vészesen, no de rólam van szó. Szőrszálhasogatok.
Kezdetnek minden mozdítható bútoromat kitoloncoltam az erkélyemre, aztán nekiestem a sötét és alattomos sarkok pókhálótlanításának. Ezt követték a konokul ellenálló fűtőtestek lemezeinek közei, majd a szekrények alatti, a pormacskákkal szemben igencsak vendégszerető rések. Aztán csillogóra pucoltam a helységben maradt bútorzatot és csecsebecséket. Majd felsepertem és feltöröltem a padlót. Közben odakint eleredt a havazás, így mire sor került a holmijaim visszatelepítésére, mindegyiken csinos hókupacok fehérlettek.
Mondhatnátok, hogy mazochista vagyok, de szilárd meggyőződésem, hogy egy boszorkány környezetében tisztaságnak és rendnek kell uralkodnia, még ha ez némileg ellentmond is a düledező kunyhóban, pókhálós varázsszerek és poros bájitalos palackok, penészes gyógynövénycsokrok és rühes kecskék társaságában éldegélő faluszéli vajákos közkeletű képével.
Így hát a mai napi szellemi elmélyülést "letudtam" a takarítás révén, habár épp arra nem maradt már energiám, ami a legfontosabb lett volna: mágikus úton megtisztítani a lakókörnyezetemet, és felszentelni az oltár helyét. Sebaj, azzal vigasztalom magam, hogy majd a tavaszi nap-éj egyenlőség ünnepe előtt eleget teszek eme kívánalmaknak is. Addig pedig jólesően elmélkedek a kosz felett aratott diadalom emlékein ...:)

Hulló Eső
2010.03.10

a wiccáról röviden

Szóval, hogy mi is az a wicca.
Legelszántabb követői szerint nem más, mint Európa egységes, varázslattal átszőtt ősvallása, amely egyenes úton alakult ki az őskori animizmusból. Valóban felfedezhető némi evolúció a kőkori szimpaikus mágia, a korai samanisztikus rendszerek, a kereszténységet megelőző pogány hitvilágok és a wicca között. A wicca ősvallás jellegét erősíti az a tény, hogy az ókori népek sokféle vallása egy-két lényeges ponton (bizonyos isteni személyek, illetve az ünnepnapok és ünnepi szertartások vonatozásában) lényeges hasonlóságokat mutat. Én - talán szentségtörő módon, talán csak mert tapasztalatlan vagyok - mégis inkább azoknak adok igazat, akik szerint a wicca a hajdani pogány (természet)kultuszok közös elemeiből építkező, újkori szellemi irányzat, amely azonban méltó értékörzője és teljes jogutódja azon eszmerendszereknek, amelyekből kivirágzott.
Igazából kinek-kinek szíve joga eldönteni, mit higgyen. Olvassatok utána a szakirodalomban, internetes forrásmunkákban, és döntsetek.
Maga a 'wicca' szó angolszász eredetű, gyöke közös a "wise" = bölcs kifejezéssel. Hajdanán a közösség elöljáróját, papját, javasasszonyát, gyógyítóját tisztelhették meg ezzel a titulussal, amelyet a nők esetében 'wicce ' formában alkalmaztak (más források szerint a germán 'weihan' = megszentelni igéből eredeztethető). .
Hogy mit jelent ma wiccának lenni? Először is azt, hogy magunkénak valljuk a vallás kevés, ám annál lényegesebb dogmáját és hittételét. Ezek egyike egy erkölcsi alapelv, a wicca intés, amelynek lényege tömören a következő:
"Tégy, amit akarsz - de soha ne árts!" .
Értelmezését illetően eltérő véleményekbe ütközünk. Első fele egyesek szerint azt jelenti, hogy légy felszabadult és céltudatos, azt cselekedd, ami jólesik, -függetlenül a környezeti elvárásoktól, társadalmi konvencióktól,- mások szerint pedig találd meg azt, amire igazán vágysz, amit valóban kívánsz. A mondat második részéről néhányan úgy vélik, pusztán a hippikorszak "szeretkezz, ne háborúzz" mentalitásának marihuánafüstös terméke, én azonban azokkal értek egyet, akik komolyan veszik. Sokszor találkozhatunk az intés egy hajszálnyit eltérő fordításával, amely talán hívebben tükrözi a tartalmát:
"Ha azzal nem ártasz senkinek, tégy azt, amit akarsz!"
A pontosság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy a teljes "wiccan rede" egy verses formába öntött, hosszabb útmutatás, ám a fent idézett sort tartjuk belőle a legfontosabbnak.
A legtöbb wicca hisz a reinkarnáció tanában, ám a keleti felfogással ellentétben úgy vélik, (a) megtestesüléseink során mindvégig emberekként születünk újjá (b) a létezés számunkra örömteli állapot, vagyis nem értünk egyet azon tanítással, mely szerint a célunk éppen az, hogy a megvilágosodást elérve kilépjünk az örök körforgásból és beleolvadjunk a Semmibe. A karma - elmélet viszont nagy népszerűségnek örvend, s ily módon méginkább fontossá válik, hogy minden, amit teszünk, visszahárul ránk. Hiszen a karmánkban, "asztrális batyunkban" minden cselekedetünket magunkkal cipeljük, s azok befolyásolják a jövőnket. Ami a két létezés közti állapotot illeti, sokan -némi kelta romantikával megfűszerezve- Tír Na Óg-ot, vagyis az Örök Nyár/Örök Fiatalság országát jelölik meg tartózkodási helyünkül.
A másik lényeges törvényszerűség a háromszoros visszahatás tézise, amelyet szintén sokan szeretnének így vagy úgy kényelmesre magyarázni, hogy ne kelljen szembenézniük a felelősség súlyával. A lényeg a következő:
Bármi, amit teszel, háromszorosan hárul vissza rád. Ha jót cselekszel, háromszor annyit kapsz vissza, ha ártasz valakinek, háromszorosan szenvedsz meg érte.
Mindezen visszacsatolások pedig még ebben a földi életben várhatók. A konklúzió annyi, hogy a tetteinkért felelősséget kell vállalni.
A vallás legfontosabb (és jóformán egyetlen) hittétele az isteni dualitás, a nemek egyenjogúsága és egymást tökéletesen kiegészítő ellentéte köré épül. A wiccák egy
- termékeny, gazdag és szerető Istenanya
- és egy férfias, kiáradó, életteli Isten
személye előtt hódolnak. Kettejükben tükröződik a természet rendje, amelyben az új élet születését többnyire a nemek egyesülése előzi meg.
- Az Istennőt a nőiséget szimbolizáló Hold és az életadó, kincsekben bővelkedő Föld jelképezi, sőt testesíti meg.
- Az Istent pedig a Nap, illetve a szarvas hímállatok.
Korai ábrázolásokban gyakran találkozhatunk a telt keblű, széles csípőjű anyaistennővel, elég csak a villendorfi Vénuszra és társaira gondolni, illetve a szarvas istennel, akinek fejéke a férfiasságát, a potenciáját jeleníti meg. Többek között ilyen a kelta Cernunnos vagy a római Pán (az ő figurája torzult a keresztény alvilág szarvas-patás ördögévé).
Az Istennőhöz a föld (termékenység) és a víz (érzelmi elmélyülés, spiritualitás) elem tartozik, az Istenhez pedig a levegő (intellektualitás) és a tűz (szenvedély, erő). Megnevezésüket illetően számtalan lehetőség áll a rendelkezésünkre. Hívhatjuk őket Cernunnosnak (Carnún) és Aradiának (ahogy ez gyakran megtörténik), Apollónak és Artemisznek, Marduknak és Inannának (Astarténak), Ozorisznek és Ízisznek, Jupiternek és Júnónak, Zeusznak és Hérának, és így tovább. A pogány pantheonok istenei valamennyien az Isten és az Istennő bizonyos aspektusait képviselik - pl. az ógörögök hitvilágában Artemisz az érintetlen szüzet, Aphrodité a csábító szépséget, Héra az érett asszonyt, Hekaté a vénséget. Az adott alkalomtól, illetve céljainktól és egyéni ízlésünktől függ, mikor hogyan nevezzük, szólítjuk meg őket. A mágiahasználat során azon formában hívjuk segítségül személyüket, amelyik az adott varázslat jellegéhez a legközelebb áll. Tehát ha egy szerelmi bűbájhoz megidézzük Vénuszt, akkor is az Istennőhöz fohászkodunk, de ezúttal szépségének és érzékiségének esszenciáján keresztül. Ugyanez igaz a wicca ünnepekre is: ahogy az évkör fordul, isteneink új és új arcukat mutatják felénk, s ennek megfelelően változik az ünneplés jellege, tartalma, s akár az istenségek megnevezése is
Ennyit kezdetnek - a wicca életszemléletről és az évkörről majd legközelebb írok. Addig is a hagyományos wicca köszöntéssel búcsúzok:

Legyetek Áldottak!

Hulló Eső
2010.03.10

2010. március 9., kedd

beköszöntő

Íme, egy ropogósan friss webnapló... Még sohasem volt dolgom effélével, így hát nézzétek el, ha nem elég gördülékeny a kezdet.
Hát igen, máris megakadtam.
Igazából főképp magamnak írom ezt a blogot. Rajta keresztül olyan gondolataimat, érzéseimet fogalmazhatom meg, amelyekről hosszú ideje hallgatok, mint ama potyadék a gazban. Nem kell ám semmi aberrációra gondolni, annyira azért nem kétségbeejtő a helyzet - mindössze arról van szó, hogy egy vérkeresztény család egyetlen wicca-szimpatizáns tagjaként nincs túl sok terem a megnyilatkozásra. Nem akarok a hozzátartozóimról hamis képet festeni: nagyszerű emberek, és nagyon szeretem őket. De az anyatejjel szívták magukba a római egyház tanítását. Szó se róla, én sem voltak kivétel: csakhogy gyerekkoromtól kezdve közelebb éreztem magamhoz Istent a természetben, mint a félhomályos templomok árnyékában. Sokkal mélyebben meg tudtam élni a jelenlétét egy vén és bölcs fában, egy méltóságteljes, égbetörő sziklaszirtben, egy csendes erdei tisztáson, mint bármilyen mesterséges környezetben, tárgyban. Arról nem is beszélve, hogy minden porcikámban éreztem a természet élő és élettelennek mondott teremtményeiben rejlő őserőt. Nem akarom hosszan ragozni ezt a témát - a lényeg, hogy idővel a kereszténység számos vonatkozásban elvesztette a hitelét a szememben.
Ehhez nagyban hozzájárult, hogy rádöbbentem: a krisztusi vallás legtöbb elemét emberek (tudós egyházatyák) agyalták ki, vagy más, a kereszténységet megelőző hitrendszerekből emelték át. Az ilyen-olyan sallangok úgy rétegződtek egymásra, mint a hagymalevelek, és mikor az utolsót is lehántottam, alatta nem maradt egyéb a kristálytiszta lényegnél- ami pedig a nagybetűs Szeretet. Hát ezt tűztem a lobogómra, és úgy döntöttem, a továbbiakban keresek ennek az eszmének egy olyan vallási foglalatot, amely közelebb áll az egyéniségemhez, mint a katolicizmus.
Félreértés ne essék, nem ítélem el és nem vetem meg a kereszténységet. A legtöbb barátom keresztény, éspedig nem a formálisan vallásos, hanem a valóban hívő fajtából. Fiatalabb koromban én is aktív részese voltam egy keresztény családmozgalomnak, és nagyon sokat merítettem az ott megtapasztalt szellemiségből. Mi több, úgy gondolom, ha elég sok ember tudná őszintén magáévá tenni Krisztus tanításait - miszerint: ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel / ha megütik a jobb orcádat, tartsd oda a balt is / szeresd ellenségedet, mint tenmagadat - az véget vethetne a világban dúló háborús konfliktusoknak.
Félre az érzelgéssel, vissza a kopár tényekhez: körülbelül 3 évvel ezelőtt kezdtem el foglalkozni a wiccával. Hol lázas buzgalommal, hol kevésbé lelkesen. A felfűtöttebb időszakokban mohón bújtam a szakirodalmat, a webes honlapokat, fórumokat és blogokat. Az apatikus fázisban maximum leporolgattam olykor az oltáromat. De minden megingásom ellenére lépésről lépésre közelebb kerültem ahhoz, hogy ki merjem mondani: igen, pogány vagyok, igen, wicca vagyok. (Utóbbival még most is küszködök.)
Természetesen zöldfűlűnek tartom magam a mesterség gyakorlásában, olyannyira, hogy egyenlőre leginkább nézegetem és csodálom, akár egy kecses porcelán dísztárgyat. Szóval senki ne várjon afféle beszámolókat, miszerint " tegnap egyetlen csettintéssel eltüntettem a szomszéd harapós kutyáját, ha-ha-ha".
Mi remélhető tehát tőlem? Gondolatok, elmélkedések (fennen szárnyalók és kevésbé magasröptűek) és földhözragadt híradások életem folyásáról - minthogy ugyebár ez egy napló. Mert bizony előfordul, hogy a boszorkányok is rózsaszín kockás pizsamában alszanak, és izomlázuk van a tegnapi futástól, és ebédet kell főzniük a nagymamájuknak. :)
Végezetül álljon itt a kedvenc idézetem, aminek voltaképpen se füle-se farka, mégis gyönyörű:

" Csak csöndben a szó, csak éjben a láng, csak elmúlásban a létezés-
Sebes röptű sólyommadár a tiszta égen át... "

Hulló Eső
2010.03.09