 |
| A 'Les Champuis des Dames' (1451) illusztrációja |
A boszorkány nem kizárólagosan seprűn közlekedik. Piszkafán, (a vágtatónak is nevezett) tilón, rostában, hátasállattá bűvölt szalmaszálon, lóvá tett emberen, egyéb állatokon, szekérkeréken, szénvonón, bödönön egyaránt repül. Ha seprűről van szó, nem mindegy, milyen fából készült: Robert Graves (in: Hoppál és tsai, 2010) szerint a kőris nyelű, nyírfavesszős, fűzvesszővel kötözött seprű a boszorkány kedvenc járműve.
Az utazáson túl a seprű (vagy egyszerűen csak szerszámnyél, bot) a bűvös megtévesztést szolgálja: a boszorkányszombatra, éjszakai mulatozásra vagy rontani induló boszorkány az ágyába fekteti maga helyett, így csapva be házastársát.
Élete végóráján a boszorkány a néphit szerint addig nem szenvedhet ki, amíg tudományát át nem adta valakinek. Ha erre nincs önként vállalkozó (legtöbbször fiatalabb asszony a rokonságból), akkor valamilyen állatot vezetnek a haldokló ágyához, vagy seprűt nyomnak a kezébe, ezekre ruházza át hatalmát. A seprűt ezt követően tűzre vetik (egyes közlések szerint a varázserőtől röpköd, sivít); az állat többnyire elpusztul.
A seprű a folklórban elsősorban a mágikus védekezést szolgálja. Oltalmazó bűverejét részben az anyagát adó faféléknek, elsősorban is a nyírnek köszönheti. Fejével fölfelé az ajtó mellé támasztva vagy a küszöbre fektetve távol tartja, ha már bent van, megköti a gonoszt. Seprűt fektetnek az átmenetileg magára hagyott csecsemő bölcsőjére, azt tesz a talpa alá a gyermekágyi lázban szenvedő anya. A kéménybe, disznóólra, jászol fölé rögzített seprű a lakóház, illetve jószágállomány oltalmazója. Meztelenül, seprűvel a kezében kerüli körbe az égő házat a palóc asszony; az üzletmenet fellendítése érdekében seprűvel járja körül fogadóját a kocsmáros. A gömöri gazdaasszonyok Luca napján seprűnyélen ülve futják körbe a baromfiólat, remélve a sok tojást. Első kihajtáskor seprűvel veregetik meg az állatok hátát, s ugyanígy tesznek a vásárra induló tehénnel; az újonnan vett marhát pedig az istálló küszöbére fektetett seprűn keresztülléptetve vezetik be. Keszthelyi szokás az istálló küszöbére a karácsonyi seprűvel keresztet húzni befogás előtt. Az aprójószág, kisállatok, baromfiszaporulat szemmel verés és igézés elleni védelmét a "húgyos seprűvel" való behintés szolgálta. Embert ért boszorkányos rontás orvoslására is alkalmazták: Ormánságban az ijedtség okának felderítését célzó viaszöntés során seprűágacskára öntik a viaszt, másutt szenes vízbe tesznek seprűgallyat, e vizet seprűn szűrik át vagy a seprűszögbe (a seprű tárolására szolgáló szegletbe) öntik el. Seprűgallyal füstölik meg a szemmel vert gyereket, ruhácskáit a seprűre adják; ha ágybavizel, tüzes seprűvel veregetik meg a fenekét, ha nem beszél, nyírfaseprűvel csapkodják.
 |
| 1700-as évekből származó fametszet |
A seprű összességében a mágikus tisztítás eszköze: ahogy a koszt, szemetet, úgy a gonosz lelket, rontó hatalmakat is kitakarítja a lakótérből. A boszorkány által meglovagolt seprű (tiló, piszkafa stb), mint hátassá bűvölt tárgy, párhuzamba állítható a sámándobbal (Diószegi Vilmos a rostában látta a hajdani dob direkt megfelelőjét, részben a rostában történő lélekutazás, részben a rostaforgatás, bobolás, babolás okán). A seprű "megszemélyesítése" fejeződik ki a hazai seprűs táncokban is.
Források:
Diószegi Vilmos 1998: A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Akadémiai Kiadó, Budapest.
Cohn, Norman 1993: Európa démonai. Corvina, Budapest.
Hoppál Mihály - Jankovics Marcell - Nagy András - Szemadám György 2010: Jelképtár. Helikon, Budapest.
Magyar Néprajz VII. Folklór 3 Népszokás, néphit, vallásosság - Mágia
Magyar Néprajzi Lexikon - Boszorkány
Magyar Néprajzi Lexikon - Seprű, söprű
Magyar Néprajzi Lexikon - Szent György napja
Pócs Éva (szerk.) 2012: Hiedelemszövegek. A magyar folklór szövegvilága I. Balassi Kiadó, Budapest.
Szendrey Ákos 1986: A magyar néphit boszorkánya. Magvető Kiadó, Budapest
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése