a természetvédő szemével

Hetek óta országszerte sorra nyílnak a kora-tavaszi aspektus virágai. Mikor még decemberben kipattant egy-két rügy az aranyesőnkön, gondoltam, szegényt megzavarta a szokatlan meleg. Kicsit később egyik nővérem ellelkendezte, hogy náluk bújnak a hóvirágok. Karácsony táján föltűnt, hogy a szomszédunk előkertjét százszorszép-szőnyeg borítja, hogy az árokparton az őszről visszamaradt gyújtoványfű mellett piros árvacsalán bólogat. A tyúkhúron és a pitypangon nem voltam meglepődve - ezek megfelelő időjárás esetén bármikor képesek virágozni -, az erdei kutyatejen már inkább. Aztán olvastam a hírekben, hogy az illatos hunyortól a kikeleti bangitán át az ibolyáig minden nyiladozik. 

Odahaza duzzadnak az orgonarügyek, virul a rozmaring, a munkahelyemen őszi és tavaszi gombák bújnak ki egyszerre a földből. És nem csak a növényvilág van megkergülve. A baromfiudvarban kétnaponta friss vakondtúrás díszeleg, a szórványos esőben giliszták bukkannak fel a talajfelszínen, a bivalylegelőn trágyalegyek döngik körül a tehénlepényeket. A héten feltűnt, hogy a széncinege mind hangosabban énekel (énekel, azaz fészekrakó tavaszi nótáját zengi). Tegnap reggel nem tudtam, mi a gond a pénztárfülke ajtajának látványával, mígnem rájöttem, hogy a rajta dermedező három éjjelilepke nem illik a képbe. Valószínűleg az enyhe idő számlájára írható két anyajuhunk vetélése is: mindkét bárány életképtelen koraszülöttként jött a világra és néhány óra leforgása alatt elpusztult.

Hogy mi a gond mindezzel?

Hát az, hogy ha a jövőben hidegebbre fordul az idő, az éledező növényzet látja kárát. A nedvkeringés megindulásával megduzzadó szövetek érzékenyebbé válnak a faggyal szemben: nem csak a virágok, de a teljes hajtásrendszer veszélyben forog. Gazdasági szempontból is komoly kárt okozhat a haszonnövények terméskiesése, de a tényleges bekövetkezhető veszteség messze túlmutat az anyagiakon.

Legalább ennyire aggasztó a másik eshetőség: hogy nem jön semmiféle hideg. Hogy a "tél" elmúlhat hó és említésre méltó fagy nélkül. A hóhiány elsősorban a talaj víztartalékait érinti kedvezőtlenül. A reggeli ködök, az elvétve felbukkanó zúzmara vagy dér és a nyirkos, párás, borongós idő miatt kevésbé feltűnő, milyen kétségbeejtően száraz ez a tél. Pedig az: hetek óta nem esett érdemi csapadék. A vegetáció tavaszi berobbanásához, a természet megelevenedéséhez kulcsfontosságú az ilyenkor lehulló, illetve az olvadás során elraktározódó vízkészlet. A zimankó elmaradásával az állatvilág hibernációs periódusa lerövidül, felborul: az időnek előtte előbújt - például - rovarokat egy-egy hűvösebb nap megölheti. A tél szelektáló hatásának hiányában az is előfordulhat, hogy túlszaporodott rovarpopulációk jelennek meg tavasszal, ami nem feltétlenül előnyös.
Egy szó, mint száz: az utóbbi hónapok kézzelfogható bizonyítékát szolgáltatták a globális felmelegedésnek: a közelgő klímaválság valósággal az arcunkba üvölt. Számos honfitársunk a kisember miközömhozzá cinizmusával szemléli a világ messzi tájait sújtó természeti katasztrófák sorát: nem gondolkodtatják el őket a pusztító hurrikánok (vagy épp a tomboló mínuszok) Észak-Amerikában, az évek óta mind magasabbra emelkedő nyári rekordhőmérséklet (és a következtében kialakuló bozóttüzek) Ausztráliában, a havazás Jeruzsálemben. Az Északi-sark jegének zsugorodása pedig legyen a jegesmedvék problémája, ők akarnak ott élni.

Ez a tél azonban mindannyiunk számára ordító figyelmeztetés. Nem lehet előle tagadással, mellébeszéléssel menekülni, hiszen rajta keresztül a saját bőrünkön tapasztaljuk a felmelegedés valóságát. 

Néha úgy érzem, agyonnyom a fenyegetően fölénk tornyosuló környezeti katasztrófa réme. Néha úgy érzem, csak az képes homokba dugott fejjel ignorálni a küszöbön álló klímaválságot, aki nem hall róla eleget ahhoz, hogy kitörjön rajta az ökopánik. Három év természetvédelmi mérnök szakon és további két esztendő erősen környezet,-és természetvédelmi szemléletű agrárképzés kellő világvége-perspektívával látott el. Olykor azt gondolom, az egyetlen ésszerű cselekedet csapot-papot hátrahagyva elköltözni a sarkkör vidékére, ami talán néhány évtized múltán is élhető lesz - persze még ez sem bizonyos. Időnként fullasztó reménytelenség tör rám: mi értelme küszködni, ha a nagyhatalmak nem mozdulnak, mi értelme egyáltalán létezni ebben az összeomló világban, ami benzinmeghajtással és kondenzcsíkot húzva rohan a pusztulás felé? Mindennek tetejébe gyötör az emberiség önzése, kapzsisága, mohó nemtörődömsége és ostobasága feletti bűntudat: mennyi szépség, mennyi érték tűnt és tűnik el miattunk! Nem hiszek benne, hogy a homo sapiens az evolúció csúcsa vagy a Teremtés koronája volna, hogy megkülönböztetett eszmei értékkel rendelkezne, hogy kiemelkedne az élővilágból (kimagasló [?] értelméből legfeljebb fokozott felelőssége következik): mi is csak egy alkotóeleme vagyunk a földi bioszférának, s a többi teremtménynek - beleértve nem csak az állatokat, növényeket, gombákat, hanem a természeti képződményeket - éppannyi joga van a létezéshez, mint nekünk. A földi élet egyensúlyát az élőlények és természeti folyamatok közti kölcsönhatások összetett kapcsolatrendszere biztosítja: ezt az évmilliárdok során kicsiszolódott, törékeny és máris pattanásig feszített equilibriumot készül fajunk a fejlődés diadalának szellemében romba dönteni. Torokszorító lelkiismeret-furdalás és bánat fog el, mikor Földanya többi gyermekére nézve eszembe jut a szenvedés, amit mi, hálátlan sarja okoztunk és okozunk nekik; nem győzök bocsánatot kérni a talpam alatt zöldellő fűtől, az évről-évre fészket rakó madaraktól, az évről-évre gyarapodó erdőtől, az évről-évre kinyíló virágoktól, amiért áldozatos munkájukat tönkreteszi elvakult törtetésünk, amiért a fejünkre idézett környezeti válság elsősorban őket sújtja, amiért makacs életerővel küzdenek egy újabb költésért, egy újabb terméshozásért, egy újabb tavaszért - nem tudva, hogy nekünk köszönhetően válik mind nehezebbé és nehezebbé a dolguk. Vajon várhatunk-e, remélhetünk-e feloldozást mindezért?

Hogy miért kell mégis megtenni, ami rajtunk múlik? Engem négy dolog motivál. Egyfelől tervekkel, álmokkal, őszinte gyermeki lelkesedéssel teli unokahúgaim,-és öcséim: szeretném hinni, hogy van a számukra jövő. És ha egy mód van rá, küzdök érte, hogy legyen. Másfelől mert - újra és újra meginogva, de - bízok abban, hogy az alulról jövő egyéni kezdeményezéseknek, példamutatásnak, aprócska lépéseknek is lehet felfelé ható, összeadódó ereje - talán még időben. Harmadszor, mert újpogányként kötelességemnek érzem, hogy a szentnek tartott anyatermészetnek megadjak mindent, ami tőlem telik. Hiszen hogy is várhatnék el tőle bármit viszonzás nélkül? Hogy is kívánhatnám a szellemek útmutatását, az erdő békéjét, csendes tanítását, az áhított misztikus tapasztalást, gyógyító nyugalmat, varázserőt, ha magam semmivel sem szolgálok cserébe? S ha kiderül, hogy értelmetlen volt minden parányi zöld erőfeszítésem, hogy nem hoztam érdemi változást a világba, hogy aprócska tetteim elvesznek a gyárkémények füstjében: pusztán természethívő mivoltom akkor is arra kötelez, hogy szerető gondoskodással és alázatos tisztelettel forduljak Földanyához. Mélységesen egyetértek egy együtt-érzek Virágmező gondolataival e kérdésben: olvassátok el az írását, tanulságos.

Végül: ha az energiatakarékos izzók használata, a szelektív szemétgyűjtés, a biciklis közlekedés, a hátizsákos vásárlás, a szomszédnénitől beszerzett helyi termék megvétele és a többi nem is elég ahhoz, hogy átbillentse a mérleg nyelvét, legalább a lelkiismeretemmel úgy-ahogy el tudok számolni.

Az elmúlt hetekben rengeteget szövegeltem - a vizsgaidőszak leküzdésével végre maradt időm a blogolásra, a tanulás során olvasott számtalan érdekesség pedig tálcán kínálta a bejegyzéstémákat. Talán úgy tűnhetett, hogy túlságosan is odanőttem a képernyő elé; nos, higgyétek el, napi 9-10 órányi, szabadban végzett fizikai munka után valóságos felüdülést jelent némi szellemi tevékenység. A következő napokban mindazonáltal hallgatni fogok, hogy legyen időnk egy kicsit elgondolkodni: quo vado?