néhány szót az akácról

A médiában mostanság többször felvetődött a hazai akáckérdés annak kapcsán, hogy az EP az EU területén fellelhető adventív, invazív fajok (vagyis idegenhonos özönnövények) listázását szorgalmazó rendeletet tervez. Úgy tűnik, szakmai érvek helyett most is politikai erővonalak mentén reagált a hazai döntéshozás, hiszen Fazekas Sándor "balliberális véleménynek" bélyegezte az akác ökológiai kártételének tényét,  a faj pedig mai naptól a hungarikumok táborát gyarapítja.

(Forrás)

A fehér akác - Robinia pseudoakacia - régóta szerves tartozéka a magyar tájnak, és sokak számára kedves: elegáns megjelenésű, sokrétűen hasznosítható, gyorsan növő lombhullató, kiváló minőségű faanyaga magas fűtőértéke mellett építkezésekhez is elsőrangú. Kellemes illatú és ízű virágzatából szörp, gyógytea, különleges étel készíthető, mindemellett remek méhlegelő, az akácméz pedig kifejezett népszerűségnek örvend a hazai és nemzetközi piacon. A rend kedvéért nem árt megjegyezni, hogy a növény kérge és termése mérgező. Számos pozitív tulajdonsága szól a teljes kiirtás helyett az ésszerű korlátozás mellett, ám nem szabad szőnyeg alá söpörni az általa képviselt biológiai rizikót.

A fehér akác Észak-Amerikából került az Alföldre a 18 században, és a 19.-20. század fordulóján rohamléptekkel terjedt el az országban, az őshonos flóra drasztikus átalakulását eredményezve. A gyökérgümőiben található nitrifikáló baktériumok az állomány talajában jelentős nitrogéndúsulást idéznek elő, amit az adott termőhelyre jellemző természetes aljnövényzet legtöbb faja nem képes akceptálni, ezért az akácosok cserje,- és gyepszintje nem csak fajszegény, de szinte az ország minden pontján ugyanazon kisszámú, nitrofil, bolygatástűrő, sokszor szintén idegenhonos (gyom)növény alkotja. Az erdei ökoszisztéma vázát képező növényvilág diverzitásának eltűnésével az állatok élettere is beszűkül, hiszen a megváltozott feltételek között nem találnak maguknak megfelelő táplálékot, búvóhelyet, fészekanyagot stb. A kellően összetett és fajgazdag társulás kialakulását a nitrogénbőség mellett tovább nehezítik az akáclevelek bomlása során a talajba kerülő allelopatikus (más növények fejlődését gátló) vegyületek. 

A kép csak illusztráció, nem Mo-n készült (Forrás)

Ne feledkezzünk meg a termeléstechnológiáról sem: a legtöbb telepített akácos mértani rendben ültetett egykorú, egyfajú állományt képez, amelyben elegyfák csak elvétve fordulnak elő, a természetes erdődinamika velejárói - a kidőlt törzsek, a helyükön keletkezett parányi nyiladékok, a korhadék, a spontán újulat, a változatos kor,-és fajösszetétel (mindez az Erdő mint életközösség működése szempontjából kulcsfontosságú) - hiányoznak; a cserjeszintet, gyepszintet a gépi és vegyszeres művelés is alakítja. Újabb komoly problémát jelent, hogy az akác igazi túlélő: tuskóról, gyökérről vígan sarjad, a termése a talajban évtizedekig megőrzi csíraképességét, természetes kártevője hazánkban nincs. Ahol egyszer megtelepedett, onnan gyakorlatilag kiirthatatlan, terjedését pedig képtelenség kordába szorítani. Márpedig olyan élőhelyeken is megjelenik, amelyek természetvédelmi szempontból kiemelkedő értéket képviselnek és/vagy különösen is sérülékenyek. Ilyenek az eurázsiai sztyeppövezet Kárpát-medencei, legnyugatibb nyúlványának (Alföld) különleges, csak hazánkra jellemző növénytársulásai: a borókás-nyarasok, pannon löszgyepek, homoki gyepek. E társulásokat nem csak sztyepp-jellegük vagy specifikus kialakulásuk teszi unikálissá, hanem a bennük fellelhető endemikus (vagyis bennszülött) és/vagy reliktumfajok (azaz egy korábbi klímaperiódusból, például az i.e. 7000-től datált meleg, száraz mogyoró-korból visszamaradt növények) jelenléte is. Az említett életközösségek java amúgy is legyengült, érzékeny állapotban vegetál a mezőgazdaság átalakulása, a globális klímaváltozás és az Alföld vízháztartásának jelentős megváltozása miatt. Egy száraz löszgyepet az akác által előidézett nitrogénrobbanás visszavonhatatlanul tönkretehet.

Hasonló veszedelem fenyegeti az Alföld természetes erdőtársulásait. Nem akarok most az úgymond "üdvös" folyószabályozásokról hőbörögni, mert soha nem érnék a bejegyzés végére: a lényeg, hogy az árterületek megcsappanásával és a talajvíz rohamos fogyatkozásával a hajdan kiterjedt puha,- és keményfás ligeterdők, valamint gyöngyvirágos-tölgyesek leromló termőhelyeit az akác vette-veszi birtokába. Miközben az ország erdősültségének növekedése fontos cél, szem előtt kell tartanunk, hogy a jelenlegi erdőterület közel negyedét akácosok alkotják, amelyek ugyan valóban fás szárú növényzet által dominált vegetáció-együttesek, erdőnek azonban jóindulattal sem nevezhetők a valódi erdei életteret gazdagon átszövő biológiai kapcsolatok és sokrétű anyagcsereviszonyok hiányában. Ezek alapja ugyanis a biodiverzitás, a növény,- és a tőlük függő állatfajok sokfélesége - ami az akácosok esetében elhanyagolható.

Hogy ne csak a levegőbe puffogtassam az érveim, egykori államvizsgatételeim alapján illusztrációként összevetem egy tipikus akácos és egy tipikus gyöngyvirágos tölgyes karakterfajainak listáját. A bejegyzés korábbi verziójában szereplő tételes felsorolás helyett - amely valószínűleg próbára tette az olvasók többségének türelmét :) - zanzásított összefoglaló következik.
Tehát, az akác lombkoronaszintjében elegyfajok elvétve fordulnak elő, ami megtalálható, gyakran maga is idegenhonos: például a nyugati ostorfa vagy az alásfa. A cserjeszintet a termőhely adottságainak megfelelő közönségesen elterjedt cserjefélék alkotják: nedvesebb környezetben bodza, szeder, komló, szulák keserűfű, száraz vidékeken vadrózsák, boróka, kökény, galagonya. A gyepszintben tavasszal - a tápanyagbőségnek köszönhetően - megjelennek az üde lomberdők kora-tavaszi aspektusának fajai (salátaboglárka, keltikék, kígyóhagyma, üstökös gyöngyike, kónya sárma), illetve a tipikusan bolygatástűrő-és jelző, leromlott termőhelyeken tömegével elszaporodó tyúkhúr, vérehulló fecskefű, piros árvacsalán, ragadós galaj, zamatos turbolya stb. A nyári vegetációs fázisban uralkodnak az özönnövények és az idegenhonos gyomfajok: magas aranyvessző, selyemkóró, egynyári seprence, kenderkefüvek, fekete peszterce, szúrós gyöngyajak, csalán és társaik. Megjegyzendő, hogy a csalán őshonos hazánkban, eredetileg a patakmenti égerligetek, szurdokerdők és puhafás ligeterdők faja volt: rohamos terjedése a bolygatott-leromlott élőhelyeken azonban az invazív gyomokkal rokonítja.
Persze korántsem mondhatjuk, hogy egy akácos minden faja teljesen haszontalan (egy természethívő számára egyetlen élőlény sem az, gyakorlati értékétől függetlenül). A selyemkóró és a magas aranyvessző közismerten jó mézelők, az aranyvessző mellett gyógyhatású a szúrós gyöngyajak, a fekete peszterce, a csalán, a ragadós galaj, a tyúkhúr, a vérehulló fecskefű, az összes fent felsorolt cserjefaj, a komló; ehető a salátaboglárka, a zamatos turbolya, a kányazsombor, a tyúkhúr, a galagonya,- kökény,- gyepűrózsa,- és borókatermés. Azonban együttesük biológiai szempontból nem funkcionál szerves ökoszisztémaként, és élőhelyi minőségét tekintve a nyomába sem ér egy természetes vagy természetszerű erdőtársulásnak.

Ezzel szemben egy göngyvirágos-tölgyesben már a lombkoronaszintben gazdag változatosság fogad (kocsányos tölgy, olasz tölgy, fehér nyár, rezgő nyár, bibircses nyír, mezei juhar, ezüst hárs, csertölgy, vadkörte). A cserjeszint szintén meglehetősen zsúfolt: tipikus fajai a veresgyűrűs som, boróka, sóskaborbolya, csíkos kecskerágó, fagyal, kökény, egybibés galagonya, gyepűrózsa, tatár juhar, mogyoró, ostormén bangita. A gyepszintben a nyílt foltokon (merthogy a homoki tölgyesek termőhelyi adottságaiknál fogva itt-ott felszakadozó, homokpusztagyep-jellegű tisztásokra bomlanak) a xerofil fű,-és sásfélék (barázdált csenkesz, vékony csenkesz, homoki csenkesz, illatos szentperje, illatos borjúpázsit, erdélyi gyöngyperje) mellett szarvas,-citrom,-és magas kocsord, sarlós gamandor, koloncos legyezőfű, ágas homokliliom és számos védett-fokozottan védett faj: árvalányhajak, homoki kocsord, homoki nőszirom, erdei szellőrózsa, magyar nőszirom, magyar zergevirág, tátogó kökörcsin díszlik (utóbbira külön fajvédelmi program irányul). A zárt erdőrészeken erdei szálkaperje, ligeti perje, szálkás tarackbúza és a xeromezofil erdők klasszikus lágyszárúi (gyöngyvirág, széleslevelű, - és soktérdű salamonpecsét, erdei ibolya, erdei gyöngyköles, enyves zsálya, erdei tisztesfű, bársonyos tüdőfű, kéküstökű csormolya, kőmagvú gyöngyköles) borítják a talajt.

A gyöngyvirágos-tölgyesek számos védett állatnak nyújtanak otthont: ilyen a fűrészlábú szöcske, sisakos sáska, imádkozó sáska, holdszarvú ganajtúró, óriás tőrösdarázs, barna ásóbéka, fürge gyík, zöld gyík, homoki gyík, mezei pacsirta, parlagi pityer, búbos banka, kis őrgébics, tövisszúró gébics, egerészölyv, ürge, molnárgörény. Lakói közül fokozottan védett a magyar futrinka, az ugartyúk és a szalakóta.

Természetesen egy akácosban is élnek állatok, de viszonylagos fajszegénysége, a termesztéstechnológia és maga az akác termőhely-átalakító hatása okán kialakuló jellegtelen növényzet, valamint a számos idegenhonos faj, amelyekkel a hazai fauna nemigen tud mit kezdeni (tisztelet a kivételnek) jelentősen rontják élőhelyi értékét.

(Forrás)

Egy szó mint száz: mélységesen elkeserít, hogy az akác megítélése politikai csatározássá fajult, ahol a szakmai érvek helyett demagóg retorikai fogások dominálnak. Ahol egy, biológusok, ökológusok, természetvédő és erdőgazdálkodó szakemberek által évek óta hangoztatott tényre rá lehet ütni a jól bejáratott elsütőbillentyűként működő 'ballib' stigmát, mintegy automatikusan téveszmévé bélyegezve ezzel. Méginkább megdöbbentett, hogy mindezt nem kisebb ember, mint a vidékfejlesztési miniszter tette. Fazekas Sándor sziporkájának ("Nem osztjuk azt a véleményt, ami a balliberális oldalon megfogalmazódik, hogy Észak-Amerikából behurcolt özönnövény lenne az akác") tanulságos kontrasztját adják Kövér László 2002-es szavai a Medgyessy-kormány akkori Akácfa-mozgalmának kapcsán adott nyilatkozatából: "Az akácfa a magyar tájtól, a Kárpát-medencétől idegen, rendkívül kártékony és agresszív növény, amelynek elterjedése kipusztulással fenyegeti őshonos erdeinket... Találóbb jelképre a szocialisták nem is bukkanhattak volna: az akác is egy súlyos történelmi tévedés Magyarországon". 

Tény, hogy az akác gazdaságilag hatalmas potenciált képvisel, oszlopa a hazai mézelőállításnak és a faanyagtermelésnek. Tény, hogy sokan - és okkal - szeretik (még én sem tudok igazán haragudni a kertecskémben növő példányaira, elvégre nem tehetnek róla, hogy idesodorta őket a kellő előrelátás hiánya, ráadásul virágzatuk mézédes illatú szárítmánya évek óta a családi teafogyasztás egyik ínyencsége). Tény az is, hogy a jelenlegi törvénykezés korlátokat szab a telepítésének, és úgy-ahogy igyekszik védeni a természetszerű erdőtársulásokat. De mintegy politikai erőfitogtatásként, a mitikus ellenséggé misztifikált "Brüsszellel" szembeni hősies ellenállás jegyében hungarikummá nyilvánítani, az aggódó ellenhangokat pedig a megfelelő szitokszóval felcímkézve egy kalap alatt félresöpörni meggondolatlan, elhamarkodott és felelőtlen magatartásnak tűnik. A természetvédelem húsbavágó kérdéseit nem pitiáner pártcsaták és választási kampányfogások koncaként kéne felszabdalni és szétcincálni. 

Remélem, végül olyan, szakmailag is elfogadható döntés születik az akác hazai jövőjéről, ami a természetvédelem, valamint az erdőgazdaság érdekeit egyaránt szem előtt tartva és lehetőségek szerint összeegyeztetve a megfelelő határozottsággal szorítja kordába az akácállományok terjedését, telepítését. Remélem, hogy az amúgy is minden tekintetben (társadalmilag, kulturálisan, politikailag) sérülékeny Kárpát-medence kiszolgáltatott és érzékeny természeti rendszereit nem terheljük a kelleténél jobban egy özönnövény túlhabzó agrárpatrionalizmustól fűtött propagálásával.

Végül újfent elnézést kérek a véleményosztásért, ám ezúttal talán a bocsánatos bűn kategóriájába esik, hiszen egy természethívő számára sem lényegtelen témát érintett. 

Áldás!

Eső

egy hajításnyira a civilizációtól

Tudjátok, mi található épp egy hajításnyira a civilizációtól?

Szemét.

Ma azon dolgoztunk a kollégákkal, hogy élhetővé tegyük a szürkemarhák újdonatúj, kibővített karámját. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy kétórányi fáradozás árán kukászsákba gyűjtöttük a rengeteg hulladékot, amit kedves honfitársaink az utóbbi évek szorgos hangyamunkájával güriztek ki a hajdan elhanyagolt, leromlott erdősávként vegetáló területre. A sztenderd felhozatal - konzerv, sörösdoboz, öngyújtó, biciklibelső, félpárcipő, műanyagpalack, piásüveg - mellett akadt autókárpit, gumiabroncs, porcelán mosdókagyló, kültéri burkoló, linóleum, ágyrugó, palalemez, hungarocell, mindenféle-fajta nejlondarab, mosószeres doboz, kutyatápos zacskó, egy fél lökhárító, lyukas szenesvödör és még sorolhatnám. Valamennyi a területet határoló utaktól akkora távolságra, ahová egy emberes karlendítéssel még el lehet juttatni. 

Kedves ---- kisípolva ----, aki módszeresen az erdőt-mezőt használod szemétlerakónak, örülnél-e, ha Természet Anyánk viszonzásképp telehordaná a te otthonod a maga salakanyagaival: lehullott falevelekkel, elhasznált fészekanyaggal, levedlett szőrrel, elhagyott tollal, letört ágakkal, állati ürülékkel, bomló tetemekkel és miegyébbel, amit te - javarészben - éppúgy nem tudsz beépíteni a mindennapok anyagcseréjébe, mint az erdő a civilizáció legtöbb melléktermékét?

No és kedves ---- kisípolva ----, hogy éreznéd magad, ha mindazon mocsok, amit elhagysz a szántóföldi dűlő mentén, a saját nappalidban kötne ki, önnön életteredet mérgezné az élővilág maradéka helyett? 

Sokan szeretnék azt hinni, hogy különbek vagyunk az állatoknál. Nos, az állatok legalább nem produkálnak olyan hulladékot, amit a Természet ne tudna újrahasznosítani. Tanulhatunk tőlük.

u.i.: a képeket az egyik unokahúgom fényképezőgépével csináltam, ami egy családi ebéd keretében megmártózott némi káposztalében, ezért elég szeszélyesen dátumoz.  

a természetvédő szemével

Hetek óta országszerte sorra nyílnak a kora-tavaszi aspektus virágai. Mikor még decemberben kipattant egy-két rügy az aranyesőnkön, gondoltam, szegényt megzavarta a szokatlan meleg. Kicsit később egyik nővérem ellelkendezte, hogy náluk bújnak a hóvirágok. Karácsony táján föltűnt, hogy a szomszédunk előkertjét százszorszép-szőnyeg borítja, hogy az árokparton az őszről visszamaradt gyújtoványfű mellett piros árvacsalán bólogat. A tyúkhúron és a pitypangon nem voltam meglepődve - ezek megfelelő időjárás esetén bármikor képesek virágozni -, az erdei kutyatejen már inkább. Aztán olvastam a hírekben, hogy az illatos hunyortól a kikeleti bangitán át az ibolyáig minden nyiladozik. 

Odahaza duzzadnak az orgonarügyek, virul a rozmaring, a munkahelyemen őszi és tavaszi gombák bújnak ki egyszerre a földből. És nem csak a növényvilág van megkergülve. A baromfiudvarban kétnaponta friss vakondtúrás díszeleg, a szórványos esőben giliszták bukkannak fel a talajfelszínen, a bivalylegelőn trágyalegyek döngik körül a tehénlepényeket. A héten feltűnt, hogy a széncinege mind hangosabban énekel (énekel, azaz fészekrakó tavaszi nótáját zengi). Tegnap reggel nem tudtam, mi a gond a pénztárfülke ajtajának látványával, mígnem rájöttem, hogy a rajta dermedező három éjjelilepke nem illik a képbe. Valószínűleg az enyhe idő számlájára írható két anyajuhunk vetélése is: mindkét bárány életképtelen koraszülöttként jött a világra és néhány óra leforgása alatt elpusztult.

Hogy mi a gond mindezzel?

Hát az, hogy ha a jövőben hidegebbre fordul az idő, az éledező növényzet látja kárát. A nedvkeringés megindulásával megduzzadó szövetek érzékenyebbé válnak a faggyal szemben: nem csak a virágok, de a teljes hajtásrendszer veszélyben forog. Gazdasági szempontból is komoly kárt okozhat a haszonnövények terméskiesése, de a tényleges bekövetkezhető veszteség messze túlmutat az anyagiakon.

Legalább ennyire aggasztó a másik eshetőség: hogy nem jön semmiféle hideg. Hogy a "tél" elmúlhat hó és említésre méltó fagy nélkül. A hóhiány elsősorban a talaj víztartalékait érinti kedvezőtlenül. A reggeli ködök, az elvétve felbukkanó zúzmara vagy dér és a nyirkos, párás, borongós idő miatt kevésbé feltűnő, milyen kétségbeejtően száraz ez a tél. Pedig az: hetek óta nem esett érdemi csapadék. A vegetáció tavaszi berobbanásához, a természet megelevenedéséhez kulcsfontosságú az ilyenkor lehulló, illetve az olvadás során elraktározódó vízkészlet. A zimankó elmaradásával az állatvilág hibernációs periódusa lerövidül, felborul: az időnek előtte előbújt - például - rovarokat egy-egy hűvösebb nap megölheti. A tél szelektáló hatásának hiányában az is előfordulhat, hogy túlszaporodott rovarpopulációk jelennek meg tavasszal, ami nem feltétlenül előnyös.
Egy szó, mint száz: az utóbbi hónapok kézzelfogható bizonyítékát szolgáltatták a globális felmelegedésnek: a közelgő klímaválság valósággal az arcunkba üvölt. Számos honfitársunk a kisember miközömhozzá cinizmusával szemléli a világ messzi tájait sújtó természeti katasztrófák sorát: nem gondolkodtatják el őket a pusztító hurrikánok (vagy épp a tomboló mínuszok) Észak-Amerikában, az évek óta mind magasabbra emelkedő nyári rekordhőmérséklet (és a következtében kialakuló bozóttüzek) Ausztráliában, a havazás Jeruzsálemben. Az Északi-sark jegének zsugorodása pedig legyen a jegesmedvék problémája, ők akarnak ott élni.

Ez a tél azonban mindannyiunk számára ordító figyelmeztetés. Nem lehet előle tagadással, mellébeszéléssel menekülni, hiszen rajta keresztül a saját bőrünkön tapasztaljuk a felmelegedés valóságát. 

Néha úgy érzem, agyonnyom a fenyegetően fölénk tornyosuló környezeti katasztrófa réme. Néha úgy érzem, csak az képes homokba dugott fejjel ignorálni a küszöbön álló klímaválságot, aki nem hall róla eleget ahhoz, hogy kitörjön rajta az ökopánik. Három év természetvédelmi mérnök szakon és további két esztendő erősen környezet,-és természetvédelmi szemléletű agrárképzés kellő világvége-perspektívával látott el. Olykor azt gondolom, az egyetlen ésszerű cselekedet csapot-papot hátrahagyva elköltözni a sarkkör vidékére, ami talán néhány évtized múltán is élhető lesz - persze még ez sem bizonyos. Időnként fullasztó reménytelenség tör rám: mi értelme küszködni, ha a nagyhatalmak nem mozdulnak, mi értelme egyáltalán létezni ebben az összeomló világban, ami benzinmeghajtással és kondenzcsíkot húzva rohan a pusztulás felé? Mindennek tetejébe gyötör az emberiség önzése, kapzsisága, mohó nemtörődömsége és ostobasága feletti bűntudat: mennyi szépség, mennyi érték tűnt és tűnik el miattunk! Nem hiszek benne, hogy a homo sapiens az evolúció csúcsa vagy a Teremtés koronája volna, hogy megkülönböztetett eszmei értékkel rendelkezne, hogy kiemelkedne az élővilágból (kimagasló [?] értelméből legfeljebb fokozott felelőssége következik): mi is csak egy alkotóeleme vagyunk a földi bioszférának, s a többi teremtménynek - beleértve nem csak az állatokat, növényeket, gombákat, hanem a természeti képződményeket - éppannyi joga van a létezéshez, mint nekünk. A földi élet egyensúlyát az élőlények és természeti folyamatok közti kölcsönhatások összetett kapcsolatrendszere biztosítja: ezt az évmilliárdok során kicsiszolódott, törékeny és máris pattanásig feszített equilibriumot készül fajunk a fejlődés diadalának szellemében romba dönteni. Torokszorító lelkiismeret-furdalás és bánat fog el, mikor Földanya többi gyermekére nézve eszembe jut a szenvedés, amit mi, hálátlan sarja okoztunk és okozunk nekik; nem győzök bocsánatot kérni a talpam alatt zöldellő fűtől, az évről-évre fészket rakó madaraktól, az évről-évre gyarapodó erdőtől, az évről-évre kinyíló virágoktól, amiért áldozatos munkájukat tönkreteszi elvakult törtetésünk, amiért a fejünkre idézett környezeti válság elsősorban őket sújtja, amiért makacs életerővel küzdenek egy újabb költésért, egy újabb terméshozásért, egy újabb tavaszért - nem tudva, hogy nekünk köszönhetően válik mind nehezebbé és nehezebbé a dolguk. Vajon várhatunk-e, remélhetünk-e feloldozást mindezért?

Hogy miért kell mégis megtenni, ami rajtunk múlik? Engem négy dolog motivál. Egyfelől tervekkel, álmokkal, őszinte gyermeki lelkesedéssel teli unokahúgaim,-és öcséim: szeretném hinni, hogy van a számukra jövő. És ha egy mód van rá, küzdök érte, hogy legyen. Másfelől mert - újra és újra meginogva, de - bízok abban, hogy az alulról jövő egyéni kezdeményezéseknek, példamutatásnak, aprócska lépéseknek is lehet felfelé ható, összeadódó ereje - talán még időben. Harmadszor, mert újpogányként kötelességemnek érzem, hogy a szentnek tartott anyatermészetnek megadjak mindent, ami tőlem telik. Hiszen hogy is várhatnék el tőle bármit viszonzás nélkül? Hogy is kívánhatnám a szellemek útmutatását, az erdő békéjét, csendes tanítását, az áhított misztikus tapasztalást, gyógyító nyugalmat, varázserőt, ha magam semmivel sem szolgálok cserébe? S ha kiderül, hogy értelmetlen volt minden parányi zöld erőfeszítésem, hogy nem hoztam érdemi változást a világba, hogy aprócska tetteim elvesznek a gyárkémények füstjében: pusztán természethívő mivoltom akkor is arra kötelez, hogy szerető gondoskodással és alázatos tisztelettel forduljak Földanyához. Mélységesen egyetértek egy együtt-érzek Virágmező gondolataival e kérdésben: olvassátok el az írását, tanulságos.

Végül: ha az energiatakarékos izzók használata, a szelektív szemétgyűjtés, a biciklis közlekedés, a hátizsákos vásárlás, a szomszédnénitől beszerzett helyi termék megvétele és a többi nem is elég ahhoz, hogy átbillentse a mérleg nyelvét, legalább a lelkiismeretemmel úgy-ahogy el tudok számolni.

Az elmúlt hetekben rengeteget szövegeltem - a vizsgaidőszak leküzdésével végre maradt időm a blogolásra, a tanulás során olvasott számtalan érdekesség pedig tálcán kínálta a bejegyzéstémákat. Talán úgy tűnhetett, hogy túlságosan is odanőttem a képernyő elé; nos, higgyétek el, napi 9-10 órányi, szabadban végzett fizikai munka után valóságos felüdülést jelent némi szellemi tevékenység. A következő napokban mindazonáltal hallgatni fogok, hogy legyen időnk egy kicsit elgondolkodni: quo vado?