titánok harca

...vagyis Clash of the Titans (2010). Tegnap volt szerencsém megtekinteni, habár talán túlzás "szerencséről" beszélni. 

Kezdem azzal, ami tetszett, ugyanis ennek fogok hamarabb a végére érni. Nem panaszkodhatok a képi megjelenítésre: a szín,- és formavilág megüti az ilyen jellegű produkcióktól elvárható mércét (noha olykor talán kissé túlontúl is valószerűtlen: mintha a 300 digitális univerzumában járnánk). A szörnyen szörnyű szörnyetegek kellően debilek, hüllőszerűek, karmos-csontosak, pikkelyesek, csáposak és agyarasak: összességében megfelelő mértékben embertelenek és visszataszítóak voltak (már csak arra lennék kíváncsi, mivé fejlődött Acrisius levágott keze, amely a porba hullván, biztos, ami biztos, gyorsan növesztett magának még néhány extra végtagot). Külön pirospont jár a Pegazusért, amely habfehér porcelánlovacska helyett gyönyörű, koromfekete fríz képében manifesztálódott. Természetesen kipipálhatjuk a gyűrűkurás, nagyívű hiperplánokat, amelyek már-már unalmas dejavú módjára mutatták a rettenthetetlen hősök hegytetőkön és sivatagokon, füves pusztán és kopár gerinceken átvezető (noha mindössze négynapos) útját. S végül: el kell ismernem, hogy az Avatar szárnyain felemelkedő Sam Worthington, ha e filmben színészi tehetségét nem is, de helyes pofikáját (és a rövid tunikáknak köszönhetően olykor egyéb bájait) azért megvillantotta a vásznon. Ami a többi szereplőt illeti: Zeusz alakját Liam Neeson tette rokonszenvessé, Hádész pedig kiválóan hozta az aljadék főgonoszt, noha nekem a görnyedős-suttogós alakítása jobban tetszett, mint későbbi nagypofájúsága. Ió inkább illett volna Arwen udvarhölgyei közé, mint a mediterrán tengerpartra, de azért megcselekedte, amit megkövetelt a haza: lelkiismeretesen ellátta Perszeuszt titokzatos utasításaival, olykor balkézről megmentette az életét, s mindeközben még egy kis flörtre is maradt idő.

Ezzel ki is veséztük a pozitívumokat. Hogy mi nem jött be? Minden más. Vacak volt a forgatókönyv, a párbeszédek, a cselekményelemek, a történet fordulatai, a mitológiai háttér tálalása, a színészi teljesítmény. Előszöris, hiányoztak a drámai tetőpontok: noha Perszeusz családjának (s később Iónak) halálát nyilván efféle katartikumnak szánták az alkotók, nem volt az. Hiányzott a hős bárminemű jellemfejlődése, egyáltalán: jellemábrázolása: Perszeusz az első perctől az utolsóig ugyanolyan nemes, rettenthetetlen és heroikus, aki az istenek segítségét és önmaga isteni oldalát elutasítva ars poeticaként ismételgeti "ha megteszem, emberként akarom megtenni". Mindemellett nem tanúsít különösebb erőt vagy ügyességet: ugyan az őt pátyolgató argoszi zsoldosbagázs vezérének, Dracónak szépen kiüti a kezéből  a kardot, ám mikor a csipet-csapat óriás skorpiókkal kerül szembe, a katonák kétharmada elvérzik, mire Perszeusz (aki a harcjelenet javarészében csak fut és fut) végre levágja az utolsó bestiát. Az argosziak éppcsakhogy nem pelenkázzák ifjú hősünket, aki társai halála árán végül természetesen véghezviszi lehetetlen küldetését, és megöli a Krakent. Teszi mindezt egy és háromnegyed órában; amelynek 106 perce alatt a néző folyton valami izgalomra, valami bonyodalomra, valami fordulópontra vár, ami kivetné jól kitaposott medréből az események egyhangú és unalmas folyamát. De hiába. A megváltó huszárvágás elmarad, s te egyszercsak rádöbbensz: nofene, vége van.

Mindent összevetve Louis Leterrier produkciója egy dolgot képvisel hitelesen: hogy kellő igénytelenséggel sok pénzből is lehet vacak mozit csinálni. Már csak egy rejtély maradt: vajon miért Titánok harca a cím, mikor a filmben egyetlen titán sem szerepel?!