Hétvégén elzarándokoltam Bugacpusztára - phhfff, borzalmas egy utazás volt, meleg, tömeg; valahol a Balaton északi csücskében felzsúfolódott a vagonunkba vagy húsz pasas valami észak-európai országból (talán hollandok lehettek?) és - növendék ökrök hangerejével folytatott - jókedélyű társalgásuk végképp ellehetetlenítette az alvást. Mentségükre szóljon, az átlagmagasság 1'85 körül mozgott, és többségük kimondottan jól nézett ki. Így azért könnyebb szívvel bocsátottam meg az általuk csapott fülhasogató zajt.
Nyolc órányi kínszenvedés után érkeztem meg a tetthelyre, ahol már megkezdődött a rendezvény. Amint végighaladtam a főbejárattól a sátortáborig vezető úton, a szüntelen ostorpattogás és az itt-ott felhangzó dobolás kellően kisimította a ráncaim. Elöntött az 'itthon vagyok' érzés; az összkép a 2009-es Bösztörpusztai MOGY hangulatát idézte fel bennem.
Miután összetákoltam a sátrat (szégyenszemre meggyűlt vele a bajom), belevetettem magam a nyüzsgésbe. Az egyik színpadon épp a Kurul dobosok játszottak - aki nem ismeri őket, youtube-on akad egy-két felvétel róluk -, a küzdőtéren pedig csikósbemutató készülődött. Ezt megelőzően azonban fáklyás lovasok kíséretében bevonultak a külországból (javarészben Belső-Ázsia türk népcsoportjai képviseletében) érkezett díszvendégek, hagyományőrzők. A csikósbemutató már sötétben, két hatalmas máglya (meg a szolidan égni kezdő homokpusztagyep) fényénél zajlott, s nagyon látványos volt, annyi szent. Az igazi magyar virtust azonban tíz perccel a befejezését követően volt alkalma megtapasztalni a kedves publikumnak: a csikósok ugyanis a küzdőteret elhagyva a legközelebbi sörsátorhoz lovagoltak, ami történetesen az egyik. színpad mellett állt. S miközben a színpadon rákezdett a Csillagsólyom együttes, a puszta ötös szépen beállt eléjük, hajtójuk pedig a hátsó két ló farán állva sört vedelt.
No, nem fogok minden programot részletezni. Persze volt kirakodóvásár, gyönyörű kézművestermékekkel, rengeteg hagyományőrző egyesület bemutatója (barantások, lovasíjászok, csikósok, lovas kaszkadőrök és így tovább), előadások őstörténetről, politikáról, történelemről, eleink pogány hitvilágáról, a Kelet természeti és kulturális csodáiról, népzenéről, népmesékről, mondákról, mítoszokról, fémművességről, mágiáról. Volt két színpad, amin szünet nélkül zajlottak a hazai és külhoni fellépők (javarészben zenészek, énekmondók, táncosok) produkciói. A bejárattól - amelyet hatalmas hunkapu őrzött - balra a jurtafalu terült el; többnyire ide táborozott le, aki jurtával érkezett, lett légyen magánszemély vagy egyesület. Jobbra az előadósátor, a díszvendégek részére felállított étkezősátor, a Kiskunsági NP bemutatóhelye - jurtával, stilizált pászorszállással, gémeskúttal - és , az 'Ősök sátra' (két, honfoglaláskori, illetve szkíta, szarmata, hun és avar leleteket tartalmazó jurta) csoportosult. Kicsivel előrébb kezdődött a hatalmas küzdőtér, amelynek egyik sarkába gyönyörűen faragott istenfát állítottak a szervezők (rendkívül méltatlan módon később két szalmabálát plántáltak elé, a derekára pedig rákötötték a nézőteret a porondtól elválasztó fehér szalagot). A küzdőtéren túl a két színpad, a félkőrívbe rendeződött kifőzdék és italmérések sora, s végül a vásár húzódott. A bejárattól legtávolabb kezdődött a sátortábor és parkoló, szintén jókora területen; ennek tőszomszédságában, egy keskeny erdősávban rögtönzött karámok álltak a résztvevő lovak számára.
Összességében nagyon tetszett a kétnapos ünnep; különösen a külföldi vendégek gyakoroltak rám nagy hatást lenyűgöző viseleteikkel, táncaikkal és dalaikkal. S hát mikor van lehetősége egy átlagos életet élő magyarnak személyesen gyönyörködi ennyi egzotikumban? Mikor láthatunk egyebütt türkmén és ujgur tánccsoportot, karakalpak, kazak, tatár és azeri zenészeket, jakut, burját és török énekest, altaji ütősöket (és még sorolhatnám)?
Szintén maradandó élményt jelentett találkozni egy öreg tuvai sámánnal; ő nem könyvekből és ezoterikus tanfolyamokból tanulta el a sámánkodást, hanem a hit és kultúra szerves egységével együtt nőtt bele, s élethosszan gyakorolta. A vasárnap esti szertűznél hagyományos öltözékben táncolta körbe a máglyát: fantasztikus volt testközelből megfigyelni a megelevenedő múltat.
A hangulatot nagyon megdobta a rengeteg beöltözött látogató és résztvevő - több történelmi éra és tájegység tradicionális viselete előfordult a forgatagban, a honfoglalás korától a középkoron át az újkori népviseletekig, az alföldi bőgatyától a lovagi páncélig, az erdélyi széki ruhától a nomád tunikáig.
Számos dobcsapat érkezett, s magánszemélyként is sokan hoztak dobot, így aztán lépten-nyomon spontán formálódó dobkörökbe botlott az ember. Mind a dalok, mind a hangulat magával ragadó volt, nem beszélve a hangszerek lüktetésének elzsongító mágiájáról. (Épp most olvasom a Hoppál Mihály által szerkesztett 'Sámánok és kultúrák' c. tanulmánykötetet, amely egy néprajzi szimpózium előadásait foglalja össze. Első felében, amely a samanizmus, samanizálás pszichológiai vonatkozásaival és a pszichoterápiában történő hasznosíthatóságával foglalkozik, sok szó esik az ütemes dobverés által kiváltott, fiziológiailag is kimutatható önkéntelen transzról, tudatmódosulásról, illetve a sámáni tevékenység közben létrejövő hipnotikus tudatállapotnak a pszichére gyakorolt jótékony hatásairól. Mindezt nem elfogult fanatikusok, hanem - részben külföldön dolgozó, publikáló - elhivatott orvosok, pszichiáterek és pszichológusok írják).
Beültem egy-két előadásra is: hallottam a Selyemút városainak történelméről és jelenéről, illetve a honfoglaláskori magyarság antropológiai jellemzőiről. Balszerencsémre elszenvedtem egy mufurc (és gyanúm szerint másnapos) ötvös úgymond prezentációját is, amin egyetlen árva szó sem esett a címben szereplő témáról, az árpád-kori bronzöntési technikákról; ellenben végighallgathattunk minden vélt és valós sérelmet, ami a méregzsák mestert az elmúlt két napban érte.
Megnéztem különböző lovasprogramokat is (hát naná:)), s közülük az achal-tekini (vagy achal-teke) fajtabemutató gyakorolta rám a legmélyebb benyomást. Hagyományőrző körökben régebben a hucul volt a felkapott, mert, hogy úgy mondjam, kárpáti bennszülött: hagyományosan Kárpátalján használták, kifejezetten hegyi teherhordásra, illetve közlekedésre. S noha nem magyar tenyésztésű (nevét egy ukrán népcsoportról, a huculokról kapta), általános vélekedés szerint őseinknek is hasonlóan kis termetű, nagy teherbírású, magas állóképességű és biztos léptű lovaik lehettek. Újabb kutatások szerint a honfoglaláskori sírokban talált lómaradványok genetikailag a tradícionálisan Belső-Ázsiában (Türkmenisztánban és Kazahsztánban) tenyésztett achal-tekinihez állnak a legközelebb; ez a huculnál kecsesebb, finomabb vonalvezetésű, s természetre is agilisebb (mondhatnám nyugodtan, hogy nehezen kezelhető, konok). Különös sajátossága a színe: bár több színváltozata elfogadott (pej, fakó, palomino), a leggyakoribb a fénylő aranysárga szőrzet. És amikor aranysárgát mondok, akkor szó szerint értem: ahogy a műsorközlő felkonferálta, ezek a lovak meséink aranyszőrű paripájaként tündököltek a napfényben. Fantasztikus látványt nyújtottak.
S ha már a pozitívumok felsorolásánál tartunk, akkor a szépséges lovak mellett meg kell említenem a rengeteg gyönyörű pasast - ó, az istenekre, de még milyen gyönyörű pasasokat :) - akiket elém sodort a tömeg.
De - minden jóság ellenére - volt azért kellemetlen tapasztalatom, közülük is legmarkánsabb a Kárpátia-koncert. Mindeddig én az együttesnek csak egy-egy dalát ismertem, azok tetszettek, és most sem mondhatom, hogy a zene ne lett volna jó. De az egyes számok között vérlázító gyűlöletbeszédek hangzottak el. Ment a cigányok, a zsidók, a homoszexuálisok szidalmazása, méghozzá az együttes frontembere részéről, mintegy a dalok előre begyakorolt, jól bevált felvezető szövegeként. Hatalmas csalódás volt a színpadról hallgatni ezt az uszítást, ami semmilyen emberi értéket nem közvetített, s kimondottan a negatív érzelmek, indulatok felébresztését célozta. Ahelyett, hogy magyar mivoltunk értékét, szépségét emelte volna ki, ezzel teremtve közös alapot a zenekar mondanivalójának és a közönség lelkületének, a gyűlölet - sokkal könnyebben felszítható - lángjánál igyekezett üvöltő barmokból álló csordává kovácsolni a publikumot. Undorító volt, otthagytam a felénél.
A hazaszeretetet, a nemzeti identitástudatot és a magyar büszkeséget egy paraszthajszál választja el az idegengyűlölettől, s nem szabad hagyni, hogy a kettő egybeolvadjon; különösen egy olyan rendezvényen nem, ahol 20 külföldi népcsoport képviselteti magát javarészben kreol bőrű, fekete hajú (vagyis a habzó szájú nagymagyarból reflex-szerű ellenszenvet kiváltó külsejű) tagokkal (nem beszélve a szomszédos országokból érkezett jószándékú látogatókról).
A másik bosszantó jelenség a sokfelől áradó félműveltség volt. Nem az előadásokra gondolok: azokat a szakma elismert kutatói tartották. De belefutottam egy-két okostóniba (ahogy az lenni szokott). A vasárnapi szertűznél egy család ült mellettem, s mikor bevonultak a sámánok (közülük sem tudtam mindenkit komolyan venni; lehet, hogy szentségtörés, de sokuk nem tűnt igazán hitelesnek), az anyuka és a nagypapa a sámánok és táltosok közti különbség kérdéséről kezdtek beszélgetni. Amikor a nagypapa kategorikusan leszögezte, 'nem, nekünk nem volt sámánunk, táltosunk volt', már kezdett motoszkálni bennem a dac, mert hát - sámánjuk szigorúan véve csak a mandzsu-tunguzoknak volt, hiszen ez a kifejezés az ő nyelvükből ered; egyébként számos egyéb megnevezéssel találkozunk Ázsia-szerte, azonos vagy rendkívül hasonló hiedelemrendszerrel és kulturális funkcióval övezve. Igazán azonban csak akkor dobtam el az agyam, mikor a nagypapa arra a kérdésre, hogy mi a különbség a sámán és a táltos között, lekezelően így nyilatkozott: ' a sámán varázsló', jól érezhető megvetéssel ejtve a varázsló szót. Folytatásképp elmondta, hogy a táltos ellenben pap és tudó volt. Nagyon nagy volt a kísértés, hogy felvilágosítsam: a sámán éppúgy a vallási élet vezetője, a szellemvilág és az emberek közti közvetítő kapocs, a közösség szakavatott gyógyítója, mágusa és jövendőmondója, oszlopos tagja volt, sokkal több egyszerű kuruzslónál; hogy a tunguz sha'man kifejezés éppenséggel azt jelenti, 'az ember, aki tud', vagy 'tudó, tudós'; hogy a táltoshiedelmek (fölös csonttal születés, gyermekkorban a szellemek vagy halott táltosok általi elhívatás, elragadtatás, az állatalakban történő viaskodás és még sorolhatnám) hajszálra egyeznek a belső-ázsiai és szibériai sámánhiedelmekkel; s hogy persze meglehet, a táltos mégsem azonos a sámánnal, meglehet, hogy valami magasabbrendű szellemi minőséget jelöl e kifejezés, de akkor sem kell leszólni a sámánt, aki a hit erejével csodákat tesz, aki hajdan valóságos természettudósnak számított, hiszen ismerte a növények és állatok tulajdonságait, szokásait, mi több; a lelküket; s aki a közösség legfőbb támasza volt.
No, hát csak belelovalltam magam :).
Egy szó mint száz: vegyes tapasztalatokkal, de túlnyomórészt jó érzésekkel telve hagytam el a rendezvényt hétfő reggel. A két napnyi egyedüllét a lelkivilágomnak is jót tett: segített rendezni a gondolataimat, s ráébreszteni egy-két fontos felismerésre. A hosszú utazás kényelmetlenségei ellenére sem bántam meg, hogy elmentem, sőt - az idei nyár eddigi legjobb hétvégéje volt.
Aug 17-20 között Bösztörpusztán a Magyarok Országos Gyűlése kerül megrendezésre, ami hasonló stílusú hagyományőrző fieszta: aki teheti, látogasson el oda, nem fog csalódni. Kurultaj legközelebb két év múlva lesz, szintén melegen ajánlom. Úgy érzem, pogány körökben méltatlanul kevés figyelmet kap saját múltunk, hagyományaink, történelmünk és ősvallásunk kérdése, s ha ízelítőt akartok abból az örökségből, ami szervesen kapcsolódik hozzánk, ami valóban őseinktől származott ránk, valóban a miénk, - irány a puszta!:)
Áldás!
Eső
