valentájnszdéj

Már a cím is ékesen árulkodik arról, mily forró rajongás fűt a szerelem e cukorkaszíves, puttószárnyas, mézesmáztól csöpögő úgynevezett ünnepe iránt. Ahelyett, hogy belemélyednék a szinglik valentinnapi depressziójába, inkább lássuk, mily hagyományokra tekint vissza korunk giccsáradatban fuldokló február 14. - éje.

Szent Bálint a 14. században vált a jegyesek és ifjú házasok védőszentjévé Angliában és Franciaországban. Az ókori Terni (akkori nevén Interamna) püspöke keresztény szertartás szerint összeadta a hozzá forduló ifjú párokat, s még a házasságtól eltiltott katonákat is összeeskette kedvesükkel. A személye köré szövődő legenda úgy tartja, Claudius császár keresztény hite miatt börtönbe vettette. A jó püspök itt sem maradt tétlen: meggyógyította börtönőre vak leányát, visszaadva annak látását, s mielőtt - a hagyomány szerint - febr. 14. - én a vesztőhelyre vezették volna, búcsúüzenetet küldött neki. Innen származik a szerelmesek közti Valentin-napi levélváltás. Hozzá kell tennem, hogy a római katolikus naptár 1970-es reformja óta Szent Bálint és ünnepe eltűnt a hivatalos egyházi liturgiából; helyét átadva a történelmileg bizonyíthatóan létezett Cirillnek és Metódnak.

Ám ha az őskeresztényeknél messzebb utazunk a múltba, azt találjuk, hogy a mai Valentin-nap tájékán (február 13 és 15 között) jelentős fesztivál zajlott az ókori Rómában: a Lupercalia (vagy Februa) néven ismert rituális megtisztulás,- és termékenységünnep. Lupercus a római mitológiában a pásztorok isteneként testesült meg, gyakran azonosították Pán római megfelelőjével, Faunus-szal. (Bizonyos elméletek szerint maga a Lupercalia az árkádiai 'Lykaia' fesztiválból származik, amelynek központjában Pán tisztelte állt). Azonban a Romulust és Remust szoptató anyafarkas (latinul 'Lupa, Lupercal') is erősen kötődik e jeles naphoz. (Nemkülönben Júnó, mint a házasság és az egymásra találás pártfogója).

Plutarkhosz eképp ír az ünnepről: 

"A Lupercaliaról sok írás állítja, hogy az ősi időkben a pásztorok ünnepe volt, s úgyszintén kapcsolódik valami módon az árkádiai 'Lykaia'-hoz. Ez időtájt a nemes ifjak, sőt, a magiszterek közül számos fel-alá rohangált a városban meztelenül pusztán a sport kedvéért, s 'bozontos szíjakkal' [értsd: kecskebőr övekkel. A történetíró Marcus Junianus Justinus közöl egy leírást a rómaiak farkasjegyeket hordozó pásztoristenéről - akit a görögök Pán, míg a latinok Faunus néven tisztelnek - mely szerint az meztelenül, dereka körül egy kecskebőr övvel jelenik meg. Lupercus papjainak tradicionális viselete a kecskeirha volt. A kecskebőr szíjakkal történő verés valószínűleg a betegségek és rossz szellemek kiűzését s a termékenység fokozását célozta. h.e.] nevetve megcsapkodták azt, akivel találkoztak. Sok rangos asszony önként keresztezte az útjukat, s mint a gyerekek az iskolában, kinyújtották a kezüket, várva a verést - azt remélvén, hogy az a terhes nőknek segít a szülésben, a meddőknek pedig a megfoganásban."

A fesztivál elnevezése, ahogy már mondtam, Lupa-ra, az árva Romulust és Remust szoptató anyafarkasra is visszautal. Nem véletlen, hogy a Palatinus dombon, az ikreknek és szőrös-karmos dajkájuknak otthont adó Lupercal barlangtól nem messze ünnepelték (utóbbit idővel elhanyagolták, majd Augustus császár renováltatta. Ma úgy tartják, erre a szakrális barlangra bukkantak rá 2007-ben, mindössze 15 méterre Augustus palotájának romjaitól. Még egy apró érdekesség: a farkastól való eredeztetés mítosza egyértelműen a totemista világképből táplálkozik, amely az ősember egyik legkorábbi spirituális megnyilvánulása volt; s a rituális célokra használt barlang mindenkor Földanya ölét, méhét, titokzatos női szentélyét testesítette meg. A Romulust és Remust barlangja mélyén tápláló farkasanya képzete az emberiség feleszmélésének hajnaláig mutat vissza).

A rítusokat Faunusnak  'A Farkas testvérei' (Luperci) névre hallgató papjai vezették, akik mindössze kecskeirhát viseltek. A testvériséget több (előbb kettő - Quinctiliani és Fabiani, majd a Julius Caesar tiszteletére létrehozott Julii-val kiegészülve három) csoportosulás ('collegia') építette fel, melyek vezetője magiszteri rangban állt. 

Az ünnepet állatáldozat nyitotta meg: a Luperci tagjai két bakkecskét és egy kankutyát öltek le. Ezután két, a Lupercihez tartozó nemesifjút vezettek az oltárhoz, s az áldozati vérrel megkenték a homlokukat (amelyet aztán tejjel átitatott gyapjúkendővel töröltek le). A közönség azt várta, hogy a fiatalok mosolyogva, kacagva fogadják mindezt [közbevetés szigorúan laikus szemmel: talán túlságosan belém ivódott Makra Sándor látásmódja, de úgy vélem, a fentiek a hajdani emberáldozat emlékét őrzik. A piros szín - mint a vér színe - az élet hordozója; a pirosra festett halotti maszk, koporsó, holttest az újjászületés, feltámadás záloga. A leölt állatok vérével felkent ifjak boldog kacagása talán azt szimbolizálta, hogy az áldozat - a természethez hasonlóan - új életre kelt, újjászületett az isten kegyelméből.)

Ezt követően a fiatal patríciusok szíjakat vágtak maguknak a kecskebakok bőréből, magukra öltötték annak maradékát és körbefutották a Palatinus régi falait ('a régi Palatinus városfalait'), amelynek vonalát kövek jelölték. Aki az útjukba akadt, azt a februának nevezett szíjakkal megostorozták, különös tekintettel a lányokra és fiatalasszonyokra. E szokás - ahogy arról már szó esett - a termékenység fokozását, a szülés megkönnyítését és a meddőség elleni védelmet szolgálta.

Az 5. századra a pogány rítusok nyilvános gyakorlását megtiltották, a s a Lupercalia feledésbe merült. Gelasius pápa (494-496) tette fel az i-re a pontot, mikor gúnyt űzött a ceremóniát hiányoló szenátorokból (akik Andromachus-sal az élen attól tartottak, hogy annak elmaradása a betegségek elleni védelemtől fosztaná meg a várost), majd hosszú vitát követően végleg eltörölte e tavaszköszöntő hagyományt. Helyére i.sz. 496-ban Szent Bálint ünnepét ültette, igaz, korántsem romantikus célzattal. 

A jeles nap a 14. századtól kezdett (ismét) megtelni a szerelem attribútumaival, Geoffrey Chaucer 1382-es "A Madarak Parlamentje' c. költeményének megjelenése után. A versben a költő így fogalmaz: 'For this was Saint Valentine's Day, when every bird cometh there to choose his mate'. A mű egyébként II. Richárd és mátkája, Anna egy esztendővel azelőtt történő eljegyzésének állít emléket. Ugyanabban az évben a savoyai Otto de Grandson, az angliai John Grower és a velencei lovag, Prado is verses formában emlékezett meg a madarak valentin-napi nászáról. Innentől fogva, lépésről-lépésre vált a szerelmesek és a szeretet ünnepévé, s torkollt végül a mai giccsparádéba.

Most pedig berekesztem a bejegyzést, mielőtt ismét keresetlen kommentárok törnének ki belőlem e nap cukorszirupban ázó atmoszférája ellen. Hogy őszinte legyek, ha választanom kéne a csillámporos képeslapok és felszalagozott plüssmackók vagy egy rakás, véres bőrcafatokkal rohangászó félmeztelen pasas között, hmmm... ugye tudjátok, melyikre voksolnék? ;)

Áldás!