yuki-onna

 Yuki-onna (Hó-hölgy) a japán folklór hó-szelleme (jobb kifejezés híján használtam e szót a japán yokai fordítására. A yokai "furcsa természetfeletti lényt" jelöl, amely éppúgy lehet állat,- mint emberforma; többnyire rosszindulatú bajkeverő, ritkán szerencsét hoz az arra érdemeseknek). Több hasonló megnevezése ismeretes: yuki-musume (hóleány), yuki-onago (hó-szajha), yukijoro (ld. mint előbb), yuki-anesa (hónővér), yuki-omba (hódajka vagy hó-nagymama), yukinba (hóboszorkány).

Yuki-onna havas éjjeleken mutatkozik magas, gyönyörű asszony képében. Haja hosszú, sima, fekete, ajkai kékek a hidegtől; bőre olyan halovány, már-már áttetszően sápadt, hogy szinte láthatatlanná válik a hóborította tájon. Öltözete lehet egy fehér kimonó; máskor meztelenül bukkan elő, csak válláig emelkedve ki a hóból. Emberfeletti szépsége ellenére szemei pillantása félelmet borít a halandók szívére. Nesztelenül suhan a hó felszínén, nem hagyva nyomokat maga után (egyes leírások szerint nincs lába); ha fenyegetve érzi magát, köddé vagy hófelhővé változik. 

Noha szépsége és szomorú derűje rabul ejtő, Yuki-onna korántsem veszélytelen. A legtöbb beszámoló fenyegető, rettegett éjszakai démonként írja le, aki könyörtelenül meggyilkolja az útjába kerülő halandókat. Sok történetben hóviharban rekedt utazók előtt tűnik fel, s fagyos leheletével lesújt rájuk. Más legendák szerint tévútra vezeti őket, s végül a kimerültségtől halnak meg. Néha egy kisgyermekkel a karjában mutatkozik: mikor egy jóakaratú lélek megpróbálja elvenni tőle a kicsit, ott helyben megfagy (általában gyermeküket kereső szülők esnek áldozatul e 'taktikának'). Előfordul azonban, hogy Yuki-onna otthonokba tör be, vad szélroham formájában feltépve az ajtót, s álmukban pusztítva el a lakókat (egyes mendemondák szerint ahhoz, hogy átléphesse a küszöböt, szüksége van a ház tulajdonosának invitálására). Noha többnyire abban lel gyönyörűséget, hogy végignézi áldozatai halálát, megesik, hogy - vámpír módjára - megissza vérüket vagy elszívja életerejüket. Néha-néha sukkubus-szerű magatartást mutat: intim kapcsolatra lép a kiszemelt férfival, szeretkezés közben (vagy jéghideg csókjával) dermesztve halálra. 

A tél, amelynek kegyetlen, zord vadságát Yuki-onna megtestesíti, olykor szelídebb, lágyabb, gyengédebb formát ölt. Yuki-onna szíve is megesik olykor áldozatain, s ilyen-olyan okból kifolyólag megkegyelmez nekik. Így tesz a népszerű mesében is (itt-ott kihagytam néhány mondatot, mondatrészt, ezek helyét [...] jelzi):

"Musashi-tartomány egy kis falujában élt két favágó: Mosaku és Minokichi. Abban az időben, amiről most szó esik, Mosaku már öreg volt: segédje, Minokichi pedig mindössze tizennyolc éves ifjú. Minden nap együtt jártak a falutól nagyjából öt mérföldre eső erdőbe. Útjukban kereszteztek egy folyót, amelyen komp szállította keresztül az utazókat. Számtalan alkalommal építettek hidat a folyóra azon a szakaszon, ahol a komp járt, de mindannyiszor elvitte a víz [...]

Egy nagyon hideg estén Mosaku és Minokichi épp úton voltak hazafelé, mikor hóvihar tört rájuk. Elérték a kompkikötőt; ám azt kellett látniuk, hogy a révész eltűnt, hajóját a túlparton hagyva. Az idő nem volt alkalmas az úszásra, így hát a favágók meghúzták magukat a révész kunyhójában - örülve, hogy egyáltalán menedékre leltek [...] becsukták az ajtót, és ledőltek aludni, esőkabátjaikkal takarózva. Először nem fáztak túlságosan, és úgy vélték, a hóvihar hamarosan véget ér. 

Mosaku szinte rögtön álomba szunnyadt; a fiú, Minokichi azonban még sokáig ébren volt, figyelve a szél vad süvöltését és a kunyhó ajtaját püfölő hópelyhek ismétlődő zaját. A folyó zúgott, a kunyhó pedig úgy recsegett-ropogott meg-megremegve, mint egy ócska bárka a tengeren. Szörnyű vihar volt: minden pillanattal hidegebb lett: Minokichi reszketett a kabátja alatt. Végül azonban elaludt ő is.

Arra ébredt, hogy hó permetez az arcára. A kunyhó ajtaját erővel kinyitották; a kinti hóról visszaverődő sápadt fényben egy asszonyt pillantott meg a szobában, tetőtől talpig fehérben. Az asszony Mosaku fölé hajolt és rálehelt; lehelete fehér füstként gomolygott elő. A következő pillanatban Minokichi felé fordult, és hozzá lépett. A fiatal favágó megpróbált felkiáltani, de nem jött ki hang a torkán. A fehér asszony lehajolt hozzá, egyre közelebb és közelebb, míg végül az arca csaknem érintette a fiúét - az pedig láthatta rettenetes szépségét. Az asszony rövid ideig szemlélte Minokichit - aztán elmosolyodott és azt suttogta: 'Az volt a szándékom, hogy úgy bánok el veled, mint a társaddal. De szívem megesett a fiatalságodon. Jóképű legény vagy, Minokichi, és én ezúttal nem foglak bántani. Ám ha valaha is elmondod valakinek - akárcsak a saját édesanyádnak - amit ma este láttál, tudni fogom, és megöllek... Emlékezz a szavaimra.' Ezzel az asszony megfordult és a bejáraton át távozott. Amint eltűnt, Minokichi  rádöbbent, hogy már képes mozogni: felugrott hát és körbenézett. A titokzatos látogató köddé vált, csak a hó örvénylett haragosan a kunyhóban. Minokichi betámasztotta az ajtót [...] aztán Mosakut szólította, és mikor az öregember nem válaszolt, jeges rémület lepte el. Kinyújtotta a karját a sötétben, hogy megtapintsa Mosaku arcát: az dermedt és mozdulatlan volt. Mosaku halálra fagyott.

Pirkadatra a hóvihar véget ért, a révész visszatért, és ott találta Minokichit a kunyhóban, amint értelmetlenül motyog Mosaku holtteste mellett. A fiatal favágót gondosan ápolták, s végül észhez tért, de hosszú időn át betegeskedett a rettenetes éjjel hidege miatt [...] Ahogy jobban lett, visszatért hivatásához: azonban ettől fogva egyedül indult minden reggel az erdőbe, és egyedül tért haza este [...]

A következő télen történt, hogy egy este Minokichi hazafele mentében megelőzött egy leányt, aki ugyanabba az irányba igyekezett. Magas, karcsú, csodaszép lány volt, s oly édes hangon válaszolt Minokichi köszöntésére, mint a csalogány éneke. Minokichi csatlakozott hozzá, együtt sétáltak tovább, s közben beszédbe elegyedtek. A leány elmondta, hogy O-Yukinak hívják, nemrég elvesztette mindkét szülejét, s Yedo-ba tart, ahol szegény rokonai élnek, akik talán segítenek neki szolgálói álláshoz jutni. Minokichit egészen elbűvölte a különös leány; minél tovább nézte, annál szebbnek tűnt a számára. Végül megkérdezte, eljegyezték-e már: mire O-Yuki elnevette magát, mondván, még szabad. Majd ő tette fel a kérdést Minokichinek: van-e felesége, avagy menyasszonya, avagy legalábbis kiszemeltje? Az ifjú pedig elmondta, hogy idős édesanyját támogatva él, s mivel még igen fiatal, a házasodás mindeddig nem került terítékre... E vallomások után hosszan sétáltak egymás mellett némán [...] ám mire elérték a falut, igen közel kerültek egymáshoz és Minokichi meghívta O-Yukit a házába. A leány némi félénk hezitálás után elfogadta az invitálást; Minokichi anyja pedig szívélyes fogadtatásban részesítette és meleg ételt készített neki. O-Yuki olyan megnyerően viselkedett, hogy Minokichi anyja egyből megkedvelte, és rábírta, halassza el utazását Yedo-ba. S a dolognak természetesen az lett a vége, hogy O-Yuki egyáltalán nem ment Yedo-ba, hanem ottmarad Minokichi otthonában, mint szerető feleség és gondoskodó meny [...] s tíz gyermeket szült Minokichinek, lányokat és fiúkat - valamennyien gyönyörűek voltak, s különlegesen világos bőrűek. 

A környék népe szerette O-Yukit, de érezték, hogy különbözik tőlük. A legtöbb parasztasszonyon gyorsan kiütköztek az öregedés jelei; O-Yuki azonban még tíz gyermek után is ugyanolyan fiatalnak és üdének tetszett, mint azon a napon, mikor a faluba érkezett.

Egy este, miután a gyermekek aludni tértek, O-Yuki varrogatni kezdett a papírlámpa fényénél, Minokichi pedig így szólt hozzá: 'Ahogy látlak ott varrni, ahogy a fény megvilágítja az arcod,  eszembe jut egy furcsa eset, ami akkor történt velem, mikor tizennyolc éves ifjú voltam. Láttam valakit, aki olyan szép és halovány volt, mint te most a lámpafénynél - valóban, nagyon hasonlított hozzád.'

Anélkül, hogy szemét a varrásról felemelte volna, O-Yuki így válaszolt: 'Mesélj róla. Hol láttad?'

Ekkor Minokichi elmesélte neki a rettenetes éjszakát a révész kunyhójában - a Fehér Asszonyt, aki fölébe hajolt és mosolyogva suttogott neki - és Mosaku csendes halálát. Végül így szólt: ' Ébren vagy álmomban, az volt az egyetlen alkalom, hogy olyan szépséges lényt láttam, mint te. Persze ő nem volt ember, és én rettegtem tőle - de még mennyire - de mégis, oly fehér volt! Tulajdonképpen nem tudom, álmot láttam-e, avagy magát a Hó Asszonyát.'

O-Yuki ledobta varrását, felpattant és Minokichihez fordulva így sikoltott:

'Én voltam az! Yuki volt az! És megmondtam neked, hogy megöllek, ha csak egy szót is szólsz róla! Ha nem lennének az alvó gyermekek, bizony megölnélek. Most pedig jobban teszed, ha nagyon, nagyon jól gondjukat viseled, mert ha csak egyszer is okot adsz nekik a panaszkodásra, megkapod, amit érdemelnél!'...

Ahogy pedig kiáltott, a hangja egyre vékonyabbá vált, olyanná, mint a szél sírása - aztán ő maga is szétomlott, fehéres köddé olvadt, amely kiszivárgott a tetőgerendák között ... Senki se látta többé."

Yuki-Onna alakja idővel egyre népszerűbbé vált, s a 18. századtól kezdve karaktere is megszelídült. Napjaink populáris kultúrájában mozifilmek, tv-sorozatok és mangák szereplőinek ihletője. 

Források:

Yuki-Onna - Wikipedia

Yuki-Onna - innen származik Minokichi meséje. 

haj, regö rejtem (II): lidérc, lidércfény, lidérccsirke

Mmm, egy kis szombat esti borzongás:). Annál is aktuálisabb, merthogy e nap a randevúk közkedvelt időpontja, s hiszitek vagy sem, a lidérc bizony igen pajzán jószág - tehát ha bekopog hozzátok a Nagy Ő, gondosan kukkantsatok a ruhája alá: nincs-e véletlenül lópatája?
Komolyra fordítva a szót, a lidérc legáltalánosabb jellemzője az őt kísérő különféle fényjelenségek: olykor "hosszú lángként", "tüzet szóró kötőrúdként" ,"égen haladó tűzcsóvaként" stb. mutatkozik (néhány gyimesi adatközlő szerint röptében "vékonyan énekelt, rendkívüli női hangon" - GYKL/MF, 1929, Salamon Anikó). Általában olyanokra veti ki a hálóját, akik távolba szakadt vagy elhunyt jegyesük, házastársuk, gyermekük vagy egyéb rokonuk után búsulnak; leggyakrabban a kedvesükért epekedő fiatalok, férjüket hazaváró asszonyok, fiukat gyászoló anyák esnek áldozatul neki. A lidérc a hiányolt hozzátartozó képében bukkan fel, s alakítása oly meggyőző, hogy az 'áldozat' eleinte örömmel veszi a látogatásait (amik szerelmespárok esetén szexuális töltetűek). Később azonban mind több szenvedést okoz neki a kéretlen vendég: környezete számára is feltűnő módon legyengül, megsápad, lefogy, szórakozottá, tétlenné válik, elerőtlenedik. A lidérc olykor fizikailag is bántalmazza, meggyötri. " ... Ha valakihez járt, azt eljárta teljesen, úgy eljárta, hogy utóbb alig volt jártányi ereje…” (Szentkirályszabadja, Veszprém m.; Pócs É. gy.). "Aki bánkódik a társa után, annak képiben megjelenik, szerelmi viszont űz vele, gyötri, kínozza, eltáncoltatja." (K.13, K.27, Kolozs vm, Kide, Vajkai Aurél). A házba a kéményen, kulcslyukon át jut be; távoztakor szikrát hány, lepiszkítja a falat. A mezőn alvó embert is meglátogathatja. Az általa hozott ajándékok (pl. sütemény) reggelre kelve lótrágyává, egyéb haszontalan hulladékká változnak.
"Főleg a Dunántúlon ismertek a ludvérc elleni védekezés változatos módjai: például gatyamadzaggal, övcsattal, ujjak összekulcsolásával „kötötték el” az útját. A házra helyezett nyírfaággal, szentelt tömjénnel meg lehetett akadályozni behatolását..." [...]

A védekezés legfontosabb eleme: a lidérc leleplezése. Ez a leggyakrabban állati végtagja felfedésében manifesztálódik (vö: 'kilóg a lóláb'). A Gyimesvölgyben ezen túl a következőket tartják: ha nem hiszünk neki, nem törődünk vele, elmegy; ha lidérclátta vagy lüdérclűtte fű főzetébe, esetleg fekete disznó ganéjának levébe fürdünk, az elriasztja (node kit nem?!); a bal kézbe fogott mogyorófavessző is megálljt parancsol neki, sőt, bal kézzel megragadhatjuk, rabul ejthetjük; "Tamás Istók" megbűvölt bajonettkést szúrt a földbe azon a helyen, ahol a lidérc landolt, így kötötte meg. 

A fejérdi cigánylányt évekig kísértő lidércet egy öreg román ember űzte el azzal, hogy hét krajcárt dobott abba az irányba, ahol a lidérc járt. Más hajadont a pópa szabadított meg az öt gyötrő lénytől, mégpedig úgy, hogy ráborította a palástját. Megint mások ördögűzés révén számoltak le vele.

"Az emberekkel együtt háló, ellenkező nemű démonikus alaknak és a tüzes megjelenési formának egyaránt sokfelé ágazó közép- és kelet-európai kapcsolatai vannak: tüzes, repülő, sárkányszerű lények, „tüzes kígyók” nyugati és délszláv, valamint germán területeken és a románságnál egyaránt ismertek voltak. Ilyenek a [...] közép- és délkelet-európai sárkányok (Drak, zmaj, zmej, zmeu, zmok) szikraesőt szóró változatai. Démonikus hálótárs-vonásokkal és nőnemű alakváltozatokkal azonban főleg a délszláv és román tüzes sárkánykígyók rendelkeznek (Schneeweiss 1961: 12; Marinov 1914: 208–210; Muşlea-Bîrlea 1970: 189–194). A magyar néphit tüzes ludvérce ezekhez áll legközelebb, de kölcsönzött vonásaihoz egyéb démonikus lények is hozzájárultak. Nem véletlen tehát, hogy ezt a démont a középkori és barokk kori egyházi vélekedések egyértelműen ördögnek, ördöginek minősítették, ezért visel a magyar néphitben is ördögi neveket és tulajdonságokat." Ugyan egyértelműen bántalmazza áldozatát, a 'lidércnyomás' kifejezés nem kötődik specifikusan hozzá: utóbbi kifejezés a rémálom, éjszakai gyomorpanaszok, nehézlégzés, egyéb rosszullét általános magyarázatai közé tartozik.

No és akkor a lidércfény.

"A lidérccel csak a neve közös. A bolygótűz, lámpás, gyertya neveken is ismert imbolygó, eltűnő-fellobbanó láng a kísértet egyik leggyakoribb megjelenési formája. Zalában gyertyás néven ember alakú kísértet égő ujjának tartották. Hasonló volt a Hanság egykori mocsárvilágában ismert ördög gyertyája is. Mindenütt az éjjel, nedves mocsaras helyeken látható fényjelenségekhez kapcsolódott, ennek „magyarázata” volt. Ez az oka általános elterjedtségének és egyöntetűségének. Az időszakonkénti „fellobbanás” jelensége rokonítja ezt a kísértetalakot a kincsjelző lángokkal és a kincsőrző szellemekkel. Ilyen összetett hiedelemlény a Csík megyei gyertyástündér; vagy például egy Somogy megyei adat szerint lidérc nevű fény őrzi a kincset és csalogatja oda az embereket. Gyöngyösi hiedelem szerint a lidérc(láng) alatt kincs van elásva. Európa sok területén (német, holland, szláv, finn adatok) a magyarságnál tapasztaltnál intenzívebb kapcsolatai vannak ennek a jelenségnek a kereszteletlen gyerek lelkével (ami gyakran egyúttal kincsjelző láng is, csakúgy, mint a magyar nyelvterületen). (Domanovszky 1957; Pentikäinen 1968; Pócs 1980b.)" Hasonló jelenség a tüzes ember, aki a földet rosszul kimérő mérnök vagy földmérő halála után vezeklő szelleme: "[...] kísértet, aki tűzből van, vagy szórja a tüzet, tűz kíséri, lámpást visz; például egy karancskeszi (Nógrád m.) adat szerint: „…Sok rét volt, egész a tarnóci kertek alatt is rét volt. Ott jártak a tüzes emberek. Semmit nem csináltak, csak nagyon cikárzottak. Olyan nehéz volt a kocsi alatta, hogy a ló megizzadt” (Pócs É. gy.). – Ez a lény éjszakánként a határban vagy a gáton bolyong, gyakran láncot húz maga után. A földet méri, míg le nem vezekelte bűnét. Az éjjel kintjárókat követi, nem lehet őt utolérni, ránehezedik a kocsikra, a gyalogosok vállára, ijesztgeti őket. Némely adat szerint megégeti a közelébe kerülőt (Győr: kezét a vállára téve; Szaján, Torontál m.: „rossz szél éri”, és megég az odamerészkedő). Ismert a Dunántúl több pontján a magától mozgó lámpa alakjában elképzelt, lámpás nevű tüzes kísértet is."
Ami a lidércsirkét illeti, "elnevezése változatos: lidérc néven ismert volt az egész Alföldön és a Felföld középső részén, mitmitke néven az Alföld néhány helyén és a Kelet-Dunántúlon, lüdérc vagy piritus a Dél-Dunántúlon, iglic, ihlic a Csallóközben. Több helyen ördögnek nevezték. A hozzá fűződő legáltalánosabb hiedelmek: az juthat hozzá, aki fekete tyúk első tojását vagy apró tojást a hóna alatt, esetleg trágyadombban kikölti. Gazdájával éjjel szeretőjeként együtt hál, annak neme szerint változik éjszaka nővé vagy férfivá. Tulajdonosa a kebelén is hordhatja. Szórványos adatok szerint éjjel nyomja őt, vagy vérét szívja. Gazdája mindenképpen legyengül, beteg lesz vagy meghal. Szolnok megye több helyén ismert volt valamilyen neki készített ételre vonatkozó hiedelem: visszafelé kavart kását vagy sótlan ételt főz neki a gazdája, vagy minden étel első falatját neki adja. „Mit hozzak?” vagy „Mit-mit-mit”? kérdésére a gazdájának mindig felelnie kellett; minden kívánságát teljesíti. Pénzt hord tulajdonosának, így az meggazdagszik. Közismert hiedelemmondák szóltak a tőle való megszabadulásról: teljesíthetetlen feladatot kell neki adni, kötélben homokot vagy rostában vizet hozatnak vele, amibe belepusztul. Más adatok szerint erdőbe csalogatják és fába beékelik. Meglehetősen elterjedt hiedelem volt, hogy ő vagy gazdája az ördöggel áll cimboraságban: amikor valaki lidérc birtokába jut, eladja lelkét az ördögnek." Rokona a 'földiördög' és a 'piritus'.

Források:
Antal, Mária: A gyimesvölgyi csángó magyarok hiedelmei (General Press Kiadó, 2004)
Magyar Néprajz (innen származnak az idézetek) 
Vajkai, Aurél: Népi gyógyászat (Jószöveg Műhely Kiadó, 2003)

valentájnszdéj

Már a cím is ékesen árulkodik arról, mily forró rajongás fűt a szerelem e cukorkaszíves, puttószárnyas, mézesmáztól csöpögő úgynevezett ünnepe iránt. Ahelyett, hogy belemélyednék a szinglik valentinnapi depressziójába, inkább lássuk, mily hagyományokra tekint vissza korunk giccsáradatban fuldokló február 14. - éje.

Szent Bálint a 14. században vált a jegyesek és ifjú házasok védőszentjévé Angliában és Franciaországban. Az ókori Terni (akkori nevén Interamna) püspöke keresztény szertartás szerint összeadta a hozzá forduló ifjú párokat, s még a házasságtól eltiltott katonákat is összeeskette kedvesükkel. A személye köré szövődő legenda úgy tartja, Claudius császár keresztény hite miatt börtönbe vettette. A jó püspök itt sem maradt tétlen: meggyógyította börtönőre vak leányát, visszaadva annak látását, s mielőtt - a hagyomány szerint - febr. 14. - én a vesztőhelyre vezették volna, búcsúüzenetet küldött neki. Innen származik a szerelmesek közti Valentin-napi levélváltás. Hozzá kell tennem, hogy a római katolikus naptár 1970-es reformja óta Szent Bálint és ünnepe eltűnt a hivatalos egyházi liturgiából; helyét átadva a történelmileg bizonyíthatóan létezett Cirillnek és Metódnak.

Ám ha az őskeresztényeknél messzebb utazunk a múltba, azt találjuk, hogy a mai Valentin-nap tájékán (február 13 és 15 között) jelentős fesztivál zajlott az ókori Rómában: a Lupercalia (vagy Februa) néven ismert rituális megtisztulás,- és termékenységünnep. Lupercus a római mitológiában a pásztorok isteneként testesült meg, gyakran azonosították Pán római megfelelőjével, Faunus-szal. (Bizonyos elméletek szerint maga a Lupercalia az árkádiai 'Lykaia' fesztiválból származik, amelynek központjában Pán tisztelte állt). Azonban a Romulust és Remust szoptató anyafarkas (latinul 'Lupa, Lupercal') is erősen kötődik e jeles naphoz. (Nemkülönben Júnó, mint a házasság és az egymásra találás pártfogója).

Plutarkhosz eképp ír az ünnepről: 

"A Lupercaliaról sok írás állítja, hogy az ősi időkben a pásztorok ünnepe volt, s úgyszintén kapcsolódik valami módon az árkádiai 'Lykaia'-hoz. Ez időtájt a nemes ifjak, sőt, a magiszterek közül számos fel-alá rohangált a városban meztelenül pusztán a sport kedvéért, s 'bozontos szíjakkal' [értsd: kecskebőr övekkel. A történetíró Marcus Junianus Justinus közöl egy leírást a rómaiak farkasjegyeket hordozó pásztoristenéről - akit a görögök Pán, míg a latinok Faunus néven tisztelnek - mely szerint az meztelenül, dereka körül egy kecskebőr övvel jelenik meg. Lupercus papjainak tradicionális viselete a kecskeirha volt. A kecskebőr szíjakkal történő verés valószínűleg a betegségek és rossz szellemek kiűzését s a termékenység fokozását célozta. h.e.] nevetve megcsapkodták azt, akivel találkoztak. Sok rangos asszony önként keresztezte az útjukat, s mint a gyerekek az iskolában, kinyújtották a kezüket, várva a verést - azt remélvén, hogy az a terhes nőknek segít a szülésben, a meddőknek pedig a megfoganásban."

A fesztivál elnevezése, ahogy már mondtam, Lupa-ra, az árva Romulust és Remust szoptató anyafarkasra is visszautal. Nem véletlen, hogy a Palatinus dombon, az ikreknek és szőrös-karmos dajkájuknak otthont adó Lupercal barlangtól nem messze ünnepelték (utóbbit idővel elhanyagolták, majd Augustus császár renováltatta. Ma úgy tartják, erre a szakrális barlangra bukkantak rá 2007-ben, mindössze 15 méterre Augustus palotájának romjaitól. Még egy apró érdekesség: a farkastól való eredeztetés mítosza egyértelműen a totemista világképből táplálkozik, amely az ősember egyik legkorábbi spirituális megnyilvánulása volt; s a rituális célokra használt barlang mindenkor Földanya ölét, méhét, titokzatos női szentélyét testesítette meg. A Romulust és Remust barlangja mélyén tápláló farkasanya képzete az emberiség feleszmélésének hajnaláig mutat vissza).

A rítusokat Faunusnak  'A Farkas testvérei' (Luperci) névre hallgató papjai vezették, akik mindössze kecskeirhát viseltek. A testvériséget több (előbb kettő - Quinctiliani és Fabiani, majd a Julius Caesar tiszteletére létrehozott Julii-val kiegészülve három) csoportosulás ('collegia') építette fel, melyek vezetője magiszteri rangban állt. 

Az ünnepet állatáldozat nyitotta meg: a Luperci tagjai két bakkecskét és egy kankutyát öltek le. Ezután két, a Lupercihez tartozó nemesifjút vezettek az oltárhoz, s az áldozati vérrel megkenték a homlokukat (amelyet aztán tejjel átitatott gyapjúkendővel töröltek le). A közönség azt várta, hogy a fiatalok mosolyogva, kacagva fogadják mindezt [közbevetés szigorúan laikus szemmel: talán túlságosan belém ivódott Makra Sándor látásmódja, de úgy vélem, a fentiek a hajdani emberáldozat emlékét őrzik. A piros szín - mint a vér színe - az élet hordozója; a pirosra festett halotti maszk, koporsó, holttest az újjászületés, feltámadás záloga. A leölt állatok vérével felkent ifjak boldog kacagása talán azt szimbolizálta, hogy az áldozat - a természethez hasonlóan - új életre kelt, újjászületett az isten kegyelméből.)

Ezt követően a fiatal patríciusok szíjakat vágtak maguknak a kecskebakok bőréből, magukra öltötték annak maradékát és körbefutották a Palatinus régi falait ('a régi Palatinus városfalait'), amelynek vonalát kövek jelölték. Aki az útjukba akadt, azt a februának nevezett szíjakkal megostorozták, különös tekintettel a lányokra és fiatalasszonyokra. E szokás - ahogy arról már szó esett - a termékenység fokozását, a szülés megkönnyítését és a meddőség elleni védelmet szolgálta.

Az 5. századra a pogány rítusok nyilvános gyakorlását megtiltották, a s a Lupercalia feledésbe merült. Gelasius pápa (494-496) tette fel az i-re a pontot, mikor gúnyt űzött a ceremóniát hiányoló szenátorokból (akik Andromachus-sal az élen attól tartottak, hogy annak elmaradása a betegségek elleni védelemtől fosztaná meg a várost), majd hosszú vitát követően végleg eltörölte e tavaszköszöntő hagyományt. Helyére i.sz. 496-ban Szent Bálint ünnepét ültette, igaz, korántsem romantikus célzattal. 

A jeles nap a 14. századtól kezdett (ismét) megtelni a szerelem attribútumaival, Geoffrey Chaucer 1382-es "A Madarak Parlamentje' c. költeményének megjelenése után. A versben a költő így fogalmaz: 'For this was Saint Valentine's Day, when every bird cometh there to choose his mate'. A mű egyébként II. Richárd és mátkája, Anna egy esztendővel azelőtt történő eljegyzésének állít emléket. Ugyanabban az évben a savoyai Otto de Grandson, az angliai John Grower és a velencei lovag, Prado is verses formában emlékezett meg a madarak valentin-napi nászáról. Innentől fogva, lépésről-lépésre vált a szerelmesek és a szeretet ünnepévé, s torkollt végül a mai giccsparádéba.

Most pedig berekesztem a bejegyzést, mielőtt ismét keresetlen kommentárok törnének ki belőlem e nap cukorszirupban ázó atmoszférája ellen. Hogy őszinte legyek, ha választanom kéne a csillámporos képeslapok és felszalagozott plüssmackók vagy egy rakás, véres bőrcafatokkal rohangászó félmeztelen pasas között, hmmm... ugye tudjátok, melyikre voksolnék? ;)

Áldás!

csángáló mendemondák

" Az üdősebbek meséltek a régi dolgokról az asztal mellett, ezt szerettem a legjobban. Hogy mi volt Doberdónál, ki vette el a tejet, ki járt tilón, kinek van pántlikás varasbékája, ki látott késértetet, kit kénoztak a szépasszonyok, kit fermekáltak meg, kihez járt a lüdérc, amelyiknek ló, kecske vagy liba lába van...
Ük úgy mondták, hogy látták. Én csak lüdércet láttam egy éjjel. De hiszem, hogy látták. Csak ma má nem lehet ilyeneket látni. Valahová elhúzódtak... "

( Tankó József Jáni, i.m. 17, 25, 38 in Antal Mária: A gyimesvölgyi csángó magyarok hiedelmei, Budapest, General Press Kiadó)

A gyimesi csángók a 18.sz folyamán váltak ki a székelységből. Saját eredetmondáik között ugyan előfordul több heroikus származástörténet is, némelyik azonban józanul reális: a határőrezred dezertőreitől, a hatóság elől menekülő szökevényektől vagy a  nyomorból kiutat kereső családoktól eredezteti a Gyimes-völgy lakóit. Amely egyébiránt az akkori Csíkszékhez tartozott, s a szájhagyomány szerint a székelyek azért is aggatták az ott élőkre a "csángáló, csángó" gúnynevet, mert megnehezteltek az  önkényes területfoglalás miatt.

A Gyimes-völgy első települése  az ezeréves határ tőszomszédságában fekvő Gyimesbükk volt. Később ehhez csatlakozott Gyimesközéplok ('lak'), és Gyimesfelsőlok ('lak'), valamint a számos "-pataka", vagyis a völgybe lefutó sekély vízfolyások mentén kialakult kisebb telep, amely általában az ott elsőként megtelepedő családról (Antalok pataka, Tankóék pataka) vagy egyéb sajátosságáról (Bálványos pataka, Áldomás pataka) kapta a nevét.

Gyönyörű a Gyimes-völgy. Nekem kétszer volt szerencsém megfordulni benne; elsőként szikrázó napsütésben, másodjára ködös-borongós időben. Mindegyik alkalommal lenyűgözött a legelőkkel és foltokban tömörülő facsoportokkal borított zöldellő dombok, s a köztük szerteszórt házacskák természetes harmóniája. Az ember e tájon még elevenen érzi a földben rejlő őserőt, s a valóság szövete itt-ott felfeslik, hogy alóla a mágia és misztikum rejtélyes világa táruljon a szemünk elé. E tájon még regék és mondák szunnyadnak a lombok alatt, s a házakban a modern életvitel kellékei épp csak eltakarják, de el még nem tüntették a régmúlt emlékeit. E hiedelemvilágról mesél Antal Mária műve, amely adatközlőktől (többek közt a helyi születésű szerzőtől) származó gyűjtésanyagok segítségével idézi elénk őseink varázslatos és titokzatos hagyományait. Gondoltam, egy-két érdekesebb szemelvényt megosztok a blogon, hiszen a nagynevű európai kultúrák mitológiájának ismerete mellett is szegényes a műveltségünk, ha a saját nemzetünk szellemi hagyatékát elfeledjük...