erdő, erdő, erdő...

Tegnap délelőtt a hónom alá csaptam Árnyékot, és ismét nekivágtunk A Rengetegnek.

Szavakkal leírhatatlan, milyen gyönyörű az erdő... Miközben a hajdani, mára vadcsapává szűkült irtáson felfelé kaptattunk a Csókakő dombjára, újra és újra megálltam, lenyűgözötten az élet csodájától. Áhítattal töltött el Földanya szentélyének tavaszi kibontakozása: a kásás hófoltok alól előbukkanó, ázott avarral borított, nedves fekete föld, amelyen máris hóvirágok, keltikék hamvaszöld szikleveleit cirógatta a déli szél; az olvadéktócsákon visszatükröződő napfény; a sombokrok közt kergetőző, párválasztó dalukat fújó széncinkék; a völgy fölött keringő ölyv-pár méltóságteljes röpte...
A dombtetőre érve hátradőltem a kedvenc sziklámon, és lehunyt szemmel a Nap felé fordítottam az arcom. A völgyből tompa kutyaugatás, kakaskukorékolás, motorzúgás sodródott felénk, ám a távolság puhán beburkolta a gépzaj fülsértő élét. Áldott csend ereszkedett a táj fölé, amelyet csak a szirtek alatt el-elrepülő hollók korrogása, a cserjésben lapuló őszapó-csapat csettegése és az erdő mélyéről felszüremlő szajkórikkantások törtek meg.
Olyan nyugalom vett körül, amihez alig-alig volt szerencsém a sólyomfészekőrzéseket leszámítva. Rájöttem, hogy nem kell a Gerecséig futnom a háborítatlan természet lélekröptető szépségének megtapasztalásáért: elég csak kidugnom az orrom a szoba négy fala közül. Tegyetek ti is így: lépjetek ki az ajtón, és tapasztaljátok meg e varázslatos változásokkal teli, szerelmes-szép tavasz szívünket elringató csodáit!

Áldás!