Ha vannak kínos pillanatok az életben, hát ez az volt. Koromsötétben, átfagyva, hátamon egy katonazsákba gyömöszölt, közel tízkilós vaddisznógereznával indultam hazafelé az erdőből - bringával - mikor hétéves unokahúgom felhívott, hogy menjek át játszani.
Kezdjem az elején? Rendben.
Délután sétára indultunk Árnyékommal. Az erdő úgy vonzott, akár a mágnes: hónapok óta nem jártam a hallgatag fák között, így hát arrafelé vettük az utunk. Majdnem három órán át csavarogtunk a rengetegben, időnként a tavaszt megelőlegező, friss-zöld tyúkhúr,- turbolya,- és fecskefű-hajtások közt lépkedve, máskor hóban tapicskolva. Hazafelé menet az út mellett észrevettem valami gyanúsan szőrös-agyaras dolgot, ami közelebbről megszemlélve egy gondosan lenyúzott, ám nyilvánvalóan magára hagyott vaddisznóbőrnek bizonyult. Persze bennem megmoccant a gyűjtőszenvedély; dehát zsebre mégsem dughattam. Azonkívül kicsit elrettentem a feladat nagyságától, a bőr ugyanis - amelynek tulajdonosával valószínűleg orvvadászok végeztek - magába foglalta a fejet csontostul-mindenestül, meg amúgyis: mit kezdjen egy magamfajta szende vidéki leány egy sülő nyers irhájával? Édesapám - telefonos konzultációnk során - szintén hathatós érveket sorakoztatott fel amellett, hogy miért hagyjam ott a trófeát, ahol van. A dilemmát végül - hazaérkezésem után - édesanyám szörnyülködő sápítozása döntötte el. Mire befejezte az általam egyre-másra hazahurcolt állati hulladékokról (a határban történő bóklászásaim gyümölcsei közt akadt már szarvaskoponya, disznófej, kecskecsontváz és miegyéb) és a bennük hemzsegő bacilusokról szóló litániáját, lelkem mélyén megszületett az elhatározás, hogy csakazértis visszamegyek a kocabundáért.
Nem volt valami szívderítő túra. Az éj leple alatt, hátamon igazi malaclopó:) hátizsákkal, lefagyott, ködös úton tekertem el az erdő széléig. Úgy éreztem magam, mint valami tolvaj, holott a dicső vadászok a bőrt nyilvánvalóan ottfelejtették (vagy nem is szándékoztak elvinni). Annak ellenére, hogy a hideg makulátlanul konzerválta, a felszínét borító ázott falevelek és hóolvadék alapján számomra olybá tűnt, hogy napok (hetek?) óta hever a földön. Legalábbis ezzel győzködtem magam az elbirtoklás jogszerű volta felől. A másik jóbarátom, ami megkönnyítette az akció lelkiismereti vonatkozásai fölött történő könnyed átlépést, a sötétség volt.
Elég annyi, hogy - bár az orromig alig láttam - végül megtaláltam és sikeresen begyömöszöltem a bátyám katonai málhazsákjába a zsákmányt. Aztán a diadal szárnyain hazasuhantam :), lezuhanyoztam, sebészi igényességgel fertőtlenítettem még azon porcikáimat is, amelyeknek esélyük sem volt érintkezésbe lépni a desznyóval, és - természetesen - átsétáltam a nővéremékhez, játszani a porontyokkal.
A kellemetlenebb része persze majd most következik, de arról egyelőre hallgatok.
:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése