télközépi lélekjárás: a vad hajsza

Ma sűrű szövésű, nehéz köd ülepedett ránk, mint iszap a tófenékre: karjai közt rideg mozdulatlanságba dermedt az élet. Ahogy napközben e pókháló-szürke párakastély kormos hószagot lehelő csarnokaiban barangoltam, úgy éreztem, gyöngyöző falain átdereng a szellemvilág. A valóság szilárd formái feloldódtak, bizonytalan körvonalú, elmosódó pacákká omlottak szét, amelyek értelmet és kézzelfogható létezést csak a távolság leküzdésével nyertek; a súlyos, tejszínfehér félhomályban hallgatag titkok hömpölyögtek.
A karácsonyi tizenketted - mint minden átmeneti időszak - vallásantropológiai terminussal élve "szent idő". A "szent" kifejezés itt nem a katolikus szóhasználatból ismert kiemelkedő erkölcsi minőséget jelöli, hanem a természetfeletti érintését: azt a megnevezhetetlen, emberfeletti erőt, amely a vallás tárgyaiban megtestesül. A szent és profán szembeállítása a vallástudomány egyik alapköve; utóbbi a hétköznapok földhözragadt világához tapad, előbbi birodalmában zajlanak például a hitéleti szertartások, vallásos ünnepek, mágikus rituálék*.
Az átmenet, ahogy arról már szó esett, a mindenség rendjéből való pillanatnyi kizökkenés ideje, és mint ilyen, egyrészt a törvények, normák, jogszokások felbomlásának periódusa: másrészt kaput nyit a szellemvilág előtt. A transzcendens átszivárog a fizikai létezésbe: a magyar néphitben a specifikus napszakokhoz kötődve ront, kísért a lidérc, a szépasszony, a boszorkány, a délibaba. Az év legsötétebb időszakában, Óév és Újév határmezsgyéjén nyüzsögnek a természetfeletti jelenések, klasszikus példájuk a 'vad hajsza' Északnyugat-Európában széles körben ismert mitikus toposza.
Az angol 'wild hunt' mellett számos egyéb névvel illetik, amelyekről a wikipédia kimerítő listát közöl. A megnevezések sokaságából kiderül, hogy Skandináviától Spanyolországig, de még az északi szláv államokban (Csehország, Lengyelország) is fel-feltűnik, szülőhazája mindazonáltal valószínűleg a germán nyelvterület és kulturális area.
Első, dokumentált észleléséről egy 1092-es, párizsi leírás tanúskodik. A kísértetsereg Orderic Vitalis, a normandiai St. Evroul-en-Ouche angol származású szerzetese előtt tűnt fel: élén rettenetes harcos lovagolt, akit bűneik felett siránkozó, nyögdécselő kárhozottak sokasága követett. Mögöttük halottvivők haladtak, vállukon koporsókkal, majd asszonyok lóháton (a nyergekből, amelyeken ültek, izzó karmok döfődtek a húsukba), végül egyházi személyek. A pap a menetben nemrég elhunyt híveit is megpillantotta; úgy vélte, "Herlechini" családját (vagyis a halál kompániáját) látja**.

Angliából az 1127-es Peterborough-i Krónika jegyzi a hajszát, immár mint vadászatot: "...many men both saw and heard a great number of huntsmen hunting. The huntsmen were black, huge, and hideous, and rode on black horses and on black he-goats, and their hounds were jet black, with eyes like saucers, and horrible. This was seen in the very deer park of the town of Peterborough, and in all the woods that stretch from that same town to Stamford, and in the night the monks heard them sounding and winding their horns." (... sok ember látott és hallott sokakat vadászni. A vadászok feketék, hatalmasak és förtelmesek voltak, fekete lovakon és bakkecskéken ültek, a kutyáik szintúgy feketék voltak csészealj-szemekkel, és borzalmasak. Ezt látták Peterborough város vadaskertjében és mindenfelé az erdőkben, amelyek az említett várostól Stanfordig nyújtóznak, és az éjszakában a szerzetesek hallották őket hangoskodni és kürtjeiket fújni."
A hajsza tehát hol mint kárhozott lelkek menete, hol mint hajtóvadászat tűnik fel; tagjai gyakran magukon hordozzák idő előtti és/vagy erőszakos haláluk jegyeit (a képet tovább árnyalja a női istenséget - Perchtát, Holdát - követő elveszett [kereszteletlenül elhunyt] gyermekek vagy a Heródiás, Herodiana stb nyomában lovagló boszorkányok eksztatikus éjszakai utazásának legendája).
A kísértethad élén mitológiai alakok (Hellequin, Harlequin, Wotan/Odin, Herla, Herodiana, Holda, Perchta, Frau Gode, Freke, Frui***, Artúr király, Arawn, Gwyn app Nudd, Manannan, Herne stb.), hajdan élt történelmi személyiségek (Valdemar király, St. Guthlac, Nagy Teodorik király, Sir Francis Drake stb) és legendás alakok (a hű Eckhart, Sigurd Sveim és Guro Ryserova****, el comte Arnau, Fionn mac Cumhaill stb.) állnak. Néhány név csak a vad hajsza folklórjából ismert: Ritter Alke, Graf von Edenburg, Hans von Hackelnberg. A vezért gyakran olyan nemesembernek írják le, aki életében szenvedélyes vadász volt, s még a vasárnapi istentisztelet helyett is az erdőt járta, így aztán arra kárhoztatott, hogy holta után e soha véget nem érő démoni hajsza élére álljon.
A wild hunt-tal való találkozás általában rosszat jelent. Feltűnése lehet halál-ómen vagy közelgő szerencsétlenség (járvány, háború, természeti katasztrófa) előjele; az útját keresztező halandót megbetegíti, halálra rémíti, (lelkét) elragadja; azokat, akik nyíltan gúnyolódnak rajta vagy kétségbe vonják létét, megbünteti. Ritkán jutalmat is oszt a menetet valamilyen módon megsegítő embernek: többnyire értéktelennek látszó dolgokat (lóról levakart tajtékhabot, kutyaürüléket) hagy hátra, amelyek később arannyá változnak.
Változatos elnevezései közül a talán legrégebbi wotigez her és alakváltozatai (wutende her, wuotes her, wutanes her, woden here, Wuetten-Hor stb.) általában a kereszténység ellen támadó ördögi hatalmak gyűjtőneve volt: a szaracén seregekre éppúgy alkalmazták, mint a Jézust halálba küldő zsidókra vagy a sátán szolgáira. Meglehet, e kifejezések Wotan/Odin nevét rejtik magukba, és arra utalnak, hogy a hajsza képzete a germán istenség mitológiájában vagy egy hozzá kötődő eksztatikus harci kultuszban gyökerezik (Wotan/Odin valóban sűrűn áll a wild hunt élére, s ha nem ő, akkor női megfelelője: Frau Woda, Gode, Freke [Frigg, Holda]). Más magyarázat középkori rituális körmenetek vagy pogány elemeket őrző eksztatikus népszokások elhomályosult emlékét látja a hajszában. Ilyenre példa a Vulpius által leírt 16. századi nürnbergi Fastnacht-felvonulás (amelyre a szerző maga is a 'das wuthende Heer' kifejezést használja): "vad horda, nagyon különös figurák, szarvakkal, csőrökkel, farokkal... ordítozva és lövöldözve... mögöttük egy vad fekete paripán Frau Holda, a Vad Vadászhölgy, vadászkürtöt fújva, pattogó ostort forgatva, a haját vadul rázva...". Hasonló a szintén német nyelvterületen élő Perchtenlauf, amelynek résztvevői szép és csúf "perchten"-eknek maszkírozva rituálisan összecsapnak egymással és riogatják a nézőket.
Végül olyan elmélet is született, amely szerint az éjszakai égen vonuló vadmadarak - elsősorban is lilikek és ludak - némi fantáziával ugatásnak értelmezhető hangja inspirálta a levegőben száguldó démoni hajtók fantazmagóriáját. 
Akárhogy is, a természetfeletti hajtóvadászat képzete széles körben meggyökeresedett az európai folklórban, s ilyenkor, a télközép misztikus időtlenségében, kísérteties atmoszférájában különösen is eleven. Nem csodálkoznék, ha a mai ködben távoli kürtszó harsant volna...

Források:
Kveldulf Hagen Gundarsson: The Folklore of the Wild Hunt and the Furious Host (itt)
Wild Hunt - Wikipédia (illetve az innen hivatkozott oldalak egy része)

* Ez persze egy meglehetősen összetett kérdés lebutított magyarázata. A szent és profán a mi kultúránkban sokkal élesebben válik szét, mint például a természeti népek, törzsi társadalmak világában, ahol szinte minden élettevékenységnek megvan a maga vallási-mágikus vetülete, és a mindennapokat is átitatja a szentség. A fogalomról ld: Rudolf Ottó: A szent (Osiris, 1997), Mircea Eliade: A szent és a profán (Európa Könykiadó, 2009), Julien Ries (szerk): A szent antropológiája (Typotex, 2003). 
** Harlequin - Hellequin baljós figurája itt bukkan fel először, mint az ördög fekete arcú szolgája, aki démonok élén járja a vidékét, hogy begyűjtse a kárhozatra ítélt lelkeket; a szó eredete (s egyben a karakter előképe?) talán a wild hunt-ot sűrűn vezető legendás briton király, 'Herla cyning' neve.
*** Wotan-nal egyenértékű női istenség, valószínűleg Frigg nevének alakváltozatai.
**** A Nibelung-énekből ismert Sigurd és Gudrun megfelelői.