aratás 2

Virágmező (az Erdeivarázslatok nagyérdemű bloggere) nagyjából két hete írt pár magvas gondolatot az aratásról, amelyben kitért a betakarításhoz kapcsolódó hazai mágikus rítusokra, hiedelmekre. Lényegében ugyanezekről olvashattok alább; nem mintha plagizálni akarnék, egyszerűen csak azonos a forrás, az alkalom meg adott.

A gabona a földművelő parasztság számára a lét alapját, a túlélés zálogat jelentette - nem véletlenül hívták  a búzát "életnek". Az aratásnak a mindennapok gyakorlatában betöltött jelentőségét ékesen példázza, hogy a betakarítás idejére hazaengedték a katonákat a szolgálatból, a rabokat a börtönből. A szemesterményhez fűződő munkafolyamatokat már-már vallásos áhítat övezte. Elsősorban a vetést kezelte kiemelten a népi gyakorlat, ám a hozzá fűződő varázscselekményekre, szokásokra és elképzelésekre most nem térek ki (mindent a maga idejében :)). 

Az aratásra jóelőre készültek a gazdák. A sikeres és gyors betakarítás érdekében a Húsvétkor megszentelt étellel ki-ki igyekezett mielőbb hazaérni a templomból; aki leghamarabb otthon volt, az végzi el legelőbb az aratást. Baranyában Szent Vid (jún. 15), másutt Szent Iván (jún. 24) volt a jeles dátum, amelyről úgy vélték, ekkor "megszakad a búza töve", innentől már nem magasodik tovább, csak a szemek érnek. Egyes területeken a Szent Iván-éji tűzgyújtás a nyirkos-ködös idő távol tartását, a katolikus áldozás a termés bőségét hivatott biztosítani. 

A tényleges betakarítás megkezdése a klímától s persze a termesztett gabonaféleségtől függött. Hagyományos dátuma jún. 29 (Péter-Pál) vagy júl. 2, azaz sarlós Boldogasszony volt; ekkor azonban - dologtiltó ünnep lévén- csak jelképesen fogtak hozzá. Hercegszántói hiedelemmonda szerint egy asszony a tabu ellenére aratni szándékozott a jeles napon; forgószél tört rá, amelybe - ahogy rendesen a légtölcsérben tomboló szépasszonyok, boszorkányok ellen védekezni szokás - belehajította a sarlóját, mire az visszarepülve őt magát sebesítette meg. 

Ha a kezdés (vagy új táblára való áttérés) időpontja keddre, illetve péntekre, vagyis a munka szempontjából szerencsétlen napra esett, már előző nap levágtak egy kévényit (különben "üres lesz a búza feje").

aratókoszorúk

Szintén balul sült el az újholdra vagy Illés napjára időzített munkakezdés -  utóbbi például azzal fenyegetett, hogy villám csap az aratókba. Nem arattak akkor sem, ha halott volt a faluban.

A munkát rendesen aratómise előzte meg, egyes vidékeken pedig a pap kiment a határba, s megáldotta az érett táblát. Az aratók a kalapjukat levéve keresztet vetettek, a tábla szegélyébe letérdelve imádkoztak. Az aratáshoz használt szerszámokat egyes helyeken a templom falának támasztották, s a pap megszentelte őket. Dunántúli hagyomány szerint a munkát a gazda indította, majd családtagjai vagy napszámosai folytatták. Az elsőként learatott búzaszálakból kinyert szemeket a baromfiaknak adták betegségelhárító céllal. Az aratók néhol búzaszálat kötöttek a derekukra, hogy az ne fájduljon meg a nap végére.

A sarlós aratást asszonyok, a később elterjedő kaszás betakarítást férfiak végezték; ebben az esetben a nők szedték a markot, s kötötték a kévét. A részes aratókkal (a termény bizonyos hányadáért elszerződött "segédmunkásokkal") dolgoztató gazdát, mikor először kiment a határba megnézni, hogy halad a munka, a fehérnép szalmából font kötéllel lábán megbéklyózta, s csak pénz, illetve étel-ital ígérete fejében engedték szabadon. E szokást azzal magyarázták, hogy másképp "nem eresztene jól a búza". A nap végén megmaradt ivóvizet nem öntötték a tarlóra; aki mégis így tesz, keléses lesz a néphit szerint.

A munka befejeztével néhány szálat, egy marék kalászt a földön hagytak, hogy zivatar, vihar ne károsítsa a következő évben a vetést. A vágatlanul maradt gabonát "Szent Péter lovának" vagy az ég madarainak szánták eleségül. 

kaszakő-tokmány és aratókoszorúk

Ugyancsak a betakarítás végeztével készült el az aratókoszorú, amelyet a végzés napján lábon hagyott, s csak másnap levágott maradék gabonából kötöttek. A virágokkal, szalagokkal díszített, harang alakú, csigavonalba tekeredő  vagy koronaforma szalmadíszt rúdra akasztva (vagy kézben, fejre téve), énekszóval s olykor cigányzenészekkel kísérve vitték a gazda udvarába, ahol a háziasszony kevéske vízzel hintette meg, hogy a jövő évi termés egészséges legyen. Ezután az asztal fölé, a mestergerendára akasztották, s sokszor karácsonyig is megőrizték. Különféle népi elnevezései ismertek: esőzsák, szakramentom, áldozókoszorú, kalászoskoszorú. A vallási vonatkozású titulusok a gabona szentségéről árulkodnak, míg az "esőzsák" megjelölés a koszorúhoz kötődő esővarázslás emlékét őrzi. A koszorún kívül ugyanis a hordozójára is jutott víz bőséggel: Erdélyben a falu apraja-nagyja csuromvizessé locsolta. 

Az aratókoszorúból kimorzsolt szemeket tavasszal a vetőmaghoz keverték, hogy a tavalyi év termékenységét átörökítsék a következő esztendőre.

A sikeres aratást a kepebál, kalákatánc, taposótánc zárta.

Források:

Erdeivarazslatok - Az aratásról

Magyar Néprajzi Lexikon - Aratás

Magyar Néprajzi Lexikon - Aratókoszorú

Magyar Néprajzi Lexikon - Aratóünnep

Magyar Néprajz - Aratás

Magyar Néprajz - Az aratás és szokásai

Sulinet - Aratási szokások és hiedelmek