holtak ideje

Úgy döntöttem, megpróbálkozok valami újdonsággal: tematikus hónappá avatom a novembert, és - összhangban Samhain ünnepével, méginkább a természet hanyatlásával, a nyár elmúlásával - a következő hetekben különböző korok és kultúrák  halállal, temetkezéssel, túlvilággal kapcsolatos szokásairól, hagyományairól, hiedelmeiről írok majd (amennyire szűkös ismereteimből futja). Nem ígérem, hogy maradéktalanul tudom tartani magam a tervhez, bizonyára becsúszik egy-egy, aktualitásokkal kapcsolatos post is, de a csapásirány ki van jelölve: irány a holtak birodalma. 

(Forrás)

áldott nyárutót, samhaint, halloweent!

halloween-i hideglelés

Azok számára, akik élvezik a groteszk humorba ágyazott borzongást, nem tudok tökéletesebb filmélményt elképzelni Samhain alkalmából, mint Tim Burton The Nightmare before Christmas című szürreális alkotását (ami egyébként a látszat ellenére nem animációs mozi, hanem stop motion-technikával készült zseniális bábmusical). A mese mitológiájában minden nagyobb ünnepnek önálló birodalom jut, a főszereplő pedig nem kisebb személyiség, mint Halloween ceremóniamestere, a stílszerűen Jack-nek keresztelt - khm, csontváz. A történet épp a hejehuja lecsengésével indul: ám miközben a birodalom lakói honfiúi lelkesedéssel máris a jövő esztendei csontzörgetésre és vérfagylalásra készülnek, Jack bordakosarában (mégsem írhatom, hogy szívében) tompa hiányérzet kezd kicsírázni. Az ünnepi máglyán szó szerint kiégett hősünk megcsömörlik az idő szüntelen körforgásának monotonitásától, Halloween önmagába zárt mikroverzumának taposómalmától, amelyben az év háromszázhatvannégy napja a következő Mindenszentek tervezgetésével, a háromszázhatvanötödik pedig e munkálatok diadalmas crescendójával telik. Jack többre, másra vágyik, s egy holdvilágos éjjelen bánatát lírai áriákba öntve elkóborol a városból, hogy aztán olyan helyen kössön ki, ahol egy magafajta rémlénynek semmi keresnivalója: a Télapó cukorkamázas, manókuncogásos, gőzmozdonyfüttyös és hópaplan-lepte mesevilágában. A többi pedig, ahogy mondani szokás,- nos, nézzétek meg és derítsétek ki magatok. Íme a nyitány vámpírkvartettel, vérfarkas-vokállal, mumusszólóval és egy sereg, lidércnyomásainkból sem beazonosítható szörnyecskével: 'This is Halloween'.

samhain megfelelései

Egyéb nevei: All Hallow's Eve, Allantide, almafesztivál, aratási otthon, árnyünnep, El Dai del Muerte,  Geimredh, gyertya-éj, halálünnep, Halloween, Hallowmas, halottak napja (Feile na Marbh), harmadik aratóünnep, Hollantide, Kala Gounv (november eleje), Ken, Martinmas, minden lelkek napja,  mindenszentek napja, Nos Calan Galaf (a tél első napja), Oidhche Shamhna, ősök éje, Pomonia, Saman, Samain, Samhuinn, Samonios, Sauin, szellemek éjszakája

Füstölők: benzoé, fehér üröm, fekete üröm, fenyő, mirha, pacsuli, szantálfa, szerecsendió, zsálya

Eszközök: seprű, üst, tarot, obszidián gömb, pendulum, rúnák, oghamok, Oujia táblák, varázstükör, fekete üst vagy fekete tintával vagy vízzel töltött fazék

Kövek: fekete obszidián, ónix, füstös kvarc, pirit, borostyán, hematit, minden fekete kő, tiszta kvarc, márvány, homokkő, gyémánt, rubin, szén, gránit, tigrisszem, szodalit

Fémek: arany, vas, acél, sárgaréz

Szimbólumok, dekorációk: alma, őszi virágok, makk, denevér, fekete macska, csontok, kukoricaszár, színes levelek, holló, halál/haldoklás, jóslás és a hozzá kapcsolódó eszközök, szellemek, lopótök, kukorica, töklámpás, dió, tölgylevelek, gránátalma, tökök, madárijesztő, kasza, fogyó hold, madártoll

Színek: fekete, narancs, piros, fehér, ezüst, arany

Ételek: alma, tökmag, mogyoró, forralt bor, almabor, kukorica, marhahús, kenyér, herbatea, tök, fehérrépa, mandula, tőzegáfonya, piték, burgonyapüré, sültburgonya, sertéshús

Istenségek: Anubis, Arianrhod, Asztarté, Baba Yaga, Beansidhe, Belili, Bran, Caillaech Beara, Cernunnos, Cerridwen, a Banya, Sötét Úr/Úrnő, Deméter, Hathor, Hel, Inanna, Istár, Ízisz, Káli, Koré, Lakshmi, Lilit, a Mórrigan, Nepthys, Ódin, Ozirisz, Oya, Perszephoné, Pomona, Rhiannon, Tlazotetl, Hekaté, Herne, Hádész, Dagda, holtak istenei/istennői

Növények: mandula, alma, babérlevél, körömvirág, fahéj, fokhagyma, gyömbér, mogyoró, bürök, mandragóra gyökér, fekete üröm, csalán, golgotavirág, fenyőtű, tök és tökmag, rozmaring, ruta, zsálya, napraforgó szirom és mag, tárkony, vad ginszeng, fehér üröm, éger, dió, ökörfarkkóró, nadragulya, gránátalma, kukorica, krétai szurokfű

Állatok: szarvas, macska, denevér, bagoly, sakál, elefánt, kos, skorpió, kócsag, holló, vörösbegy, az alvilág kutyái, kígyó

Használható: szexuális mágia, rossz szokások elhagyása, elűzés, tündérmágia, mindenféle jóslás, gyertyamágia, asztráltest kivetítés, előző életek, sötét hold misztériumok, tükörrel végzett varázslatok, védelem, belső munka, kiengesztelés, akadályok leküzdése, inspiráció, átmeneti munkák vagy egy munka betetőződése, kimutatni a változásokat, kreatív képzeletek, kapcsolatot létesíteni a holtakkal és tiszteletük,  szerelem-, férj- és haláljóslás, transzformáció, az élet leckéi, teherbe esés

(a cikket mindenestül az Erdei varázslatokról kölcsönöztem)

pomona

A wicca tradíció Samhainhoz rendeli Pomonát, noha valójában csak áttételesen kötődik hozzá - a gyümölcsfák római istennőjének ugyanis magához a gyümölcsszürethez nem volt köze, csak a fák virágzásához. Neve a latin 'pomum'= gyümölcs szóból ered, s azon kevés római istenséghez tartozik, akiknek nincs görög megfelelője (ugyan az 'istenség' jelen helyzetben nem megfelelő kifejezés, hiszen Pomona voltaképpen erdei nimfa volt, az élővilág és az emberi környezet felett őrködő Numia tagja). A gyümölcsfák telepítését és gondozását felügyelte, jelképe a metszőkés. Főpapját 'flamen Pomonalis'-nak nevezték; s szent ligete, a Pomonal Ostiához, Róma ősi kikötőjéhez közel terült el. Miután több erdőistenség (Sylvanus, Picus) szerelmét visszautasította, végül Vertumnus felesége lett, mert amaz csellel lépre csalta őt. Vertumnus (akinek tisztelete az etruszkoktól származott át a római kultúrába) a gyümölcsfák és kertek ura, ahogy az évszakok változásának, a növények növekedésének is. A megközelíthetetlen, szűzies nimfát úgy sikerült meghódítania, hogy magát vénasszonynak álcázva bebocsátást nyert Pomona kertjébe. Beszélgetésük közben aztán ecsetelte szíve hölgyének a szerelmes udvarló visszautasításának esetleges veszélyeit, kellőképp elrettentve Pomonát attól, hogy következő kérőjének ellenálljon. Kettejük közös ünnepe augusztus 13. - án volt, ám a római uralom alá hajtott kelta területeken Pomona alakja - a közkeletű források szerint - beleolvadt az utolsó aratásünnep, a nyárvége-fesztivál, vagyis Samhain mitológiájába. 

Noha kevésbé ismert hölgye a római pantheonnak, számos neves művészt megihletett (köztük Rubens-t, Rembrand-t). Általában fiatal leányként ábrázolják, kezében gyümölcsökkel vagy a már említett metszőkéssel. Gyakori, hogy férjével közösen jelenítik meg, hiszen kettejük egysége jelképezi a vegetáció feléledését, kivirulását, a termékeny jövő ígéretét. 

boszorkánykert XIII: prunica granatum

Rendszertani besorolás: a gránátalma (Punica granatum) a mirtuszvirágúak (Myrtales) rendjén belül a füzényfélék (Lythraceae) családjának tagja. 

Elterjedés, élőhely: őshazája a Közel-Kelet, Nyugat-Ázsia (Azerbajdzsán, Üzbegisztán, Türkmenisztán, Irán, Örményország, Palesztina, Izrael, stb. - ezeken a területeken hasznosítása több évezredes múltra tekint vissza), de mostanra a Földközi-tenger térségében és Dél-Amerika mediterrán területein is meghonosodott. Hazánkban is termeszthető, de óvni kell a kifagyástól. Jól szaporítható magvetéssel, gyökérsarjakkal és dugványozással egyaránt. Szárazságtűrő, megél a kopár, meszes területeken is, de a laza - középkötött, humuszos talajokon díszlik igazán. Fény,-és hőigényes., olyan termőhelyre érdemes ültetni, ahol sok napfény éri, ugyanakkor védve van a (z északi) széltől. Szélsőségesen hideg teleken a fiatal növényeket (illetve az idősebb cserjék fiatal hajtásait) fagysérülés érheti, ez ellen takarással védekezhetünk. Konténeres termesztésben is nevelhető, ilyenkor azonban rendszeres öntözésre szorul, s - ahogy a leandereket - hűvös, sötét, de fagymentes helységben teleltessük át.

Megjelenés: a gránátalma többnyire cserjetermetű, magassága 1-5 méter között változik (törpe változatai is ismertek). Törzse vékony, görbe, rajta sűrűn elágazó korona helyezkedik el. Fiatal hajtásai, vesszői négyélűek, zöldespirosak, később megfásodva szürkésbarna színűek lesznek. Levelei keresztben átellenesek, nyélbe keskenyedők, keskeny-lándzsásak; hosszuk 6-8 cm, szélességük 0.5-2 cm. Felületük fényes-zöld, olykor pirosas árnyalatú, fonákjuk világosabb. A virágok a hajtások vége felé jelennek meg (a levelek hónaljában, illetve a hajtáscsúcson), nagyok (4-6 cm hosszúak, 5-7 cm átmérőjűek), legtöbbször kétivarúak; mind a csésze,- mind a sziromlevelek feltűnő, élénkpiros színűek (ritkán találkozhatunk pirosasfehér, sárga, fehér szirmú variánssal is) . A virág többnyire öttagú, de vannak kimondottan dísznövénynek kitenyésztett kertészeti változatai, amelyek dúsabb virágzattal büszkélkedhetnek.

A termés 6-12 rekeszre osztott, kerekded, sokmagvú bogyó; átmérője 5-12 cm, súlya 20-80 dkg között változik. Héja éréskor sima, fényes piros (sárgászöld, fehéres, feketésibolya). Benne számos mag található fényes, gyöngyszerű húsba ágyazva. A termés kellően száraz, 2-3 fokos helységben hónapokig eltartható.
Hagyományos felhasználása: a magvakat körülvevő gyümölcshús frissítő csemege, belőle üdítőital is készíthető (török 'serbet', avagy manapság Grenadine). A magvak szintúgy ehetők, frissen és szárítva egyaránt. A világosabb (fehéres) héjszínű típusok édeskésebbek, a sötétek savanyúbbak - ha frissen akarjuk fogyasztani, erre ügyeljünk.
Levéből szörp, ételízesítő, zselé készíthető; Egyiptomban bort erjesztettek belőle. Indiában cukorral sziruppá főzve köretként tálalják. Ugyanitt a húsos burokkal együtt megszárított magvak adják az anardana (fűszer) alapját. A kéregből is előállítható festékanyag - hajdan tintát is készítettek belőle.
A gyümölcshéjat cserzésre használták. A virág kelmefestésre alkalmas színanyagokat tartalmaz, s kivonatának gyógyhatását már az ókorban, középkorban is ismerték. Érdekesség, hogy a 'balusztrád' a gránátalmáról kapta a nevét. A virágot ugyanis balaustium néven ismerték az ó,-és középkori Európában egyaránt, s e megnevezést később az egész cserjére kiterjesztették ('balaustro'). Mivel pedig a reneszánsz idején cserépbe, ládába ültetve kedvelt dísznövénye lett az ablakok könyöklőinek és a lépcsőkorlátoknak (ekkorra a gyümölcs fogyasztása háttérbe szorult, a növényt elsősorban esztétikai értékéért tartották nagyra), azokat az olasz balaustrata (gránátalmával díszített) kifejezéssel illették (ennek francia megfelelője a balustrade).

Hatóanyagai, gyógyhatása: az ókorban vesekő ellen, vérzéscsillapításra, lázcsillapításra, féreghajtásra, hashajtóként, féregűzőként (gyökerét) és hasfogóként (cseranyagokban gazdag kérgét) használták (Indiában ópiummal és aromás fűszerekkel - pl. szegfűszeggel - kombinálva). Flavonoidokat, gyümölcscukrokat, C-vitamint, káliumot, polifenolokat tartalmaz.  Utóbbiak közül az antimutagén és antikarcinogén ellagsav magas aránya teszi a rákmegelőzés és rákterápia hatékony eszközévé. Magas antioxidáns-tartalma a szív,-és érrendszeri betegségek, keringési rendellenességek orvoslásában is kiemelkedő szerepet játszik. E tekintetben a zöld teát, az áfonya,-és narancslevet is felülmúlja (amelyek szintén erős antioxidánsok). Baktérium,- vírus,- és gombaölő anyagainak köszönhetően elsőrendű gyulladáscsökkentő.

Folklór, mágia, vallás: a gránátalma megkülönböztetett jelentőségű szerepet töltött be majdnem minden népnél, kultúránál, amely megismerte. A görögöknél Aphrodité és Héra szent növénye volt, a termékenységet, szépséget, szerelmet, az asszonyi hűséget, méltóságot, őserőt reprezentálta. A rómaiaknál Júnóhoz tartozott. Mindkét antik kultúrában szokás volt esküvőkőn gránátalmát vágni a földhöz: hogyha szétrepedt és magjai szétszóródtak, az szerencsés, termékeny életet jövendölt az ifjú párnak (hasonló ehhez az a hagyomány, amely szerint uralkodók előtt is földhöz csaptak vagy felnyitottak egy-egy gránátalmát, vélvén, hogy ahány mag van benne, annyi évig fog élni az illető fejedelem). Virága szerelmi ajándék volt.
A felhasadó gyümölcs vörös leve a vért juttatta a hajdani ember eszébe, s ezen keresztül az élet és halál örök körforgását (egyik eredetmítosza szerint Side - vagy Dionüszösz - kifröccsenő vére nyomán nőttek az első gránátalmafák. Side Orion felesége volt, aki önnön szépségétől eltelve versenyre hívta Hérát. Büntetésképp gyermekeit megölték, ő pedig a haláluk miatt érzett bűntudattól hajszolva levetette magát egy szikláról. Egy harmadik monda szerint mikor Zeusz hermafrodita fiát, Agdost kiherélték, a gránátalma belőle szökkent elő). Ambivalens jellegét mutatja Perszephoné legendája, akit Hadész az Alvilágban termett gránátalma-magokkal etetett meg, így láncolva magához. Ez a történet Samhain idején különösen is aktuális, hiszen - a mítosz értelmében - Perszephoné ősszel az Alvilágba költözik, hogy férjével töltse a következő félévet; anyja, Démétér pedig bánatában megfeledkezik az élővilág gondozásáról, amely így fokozatos hervadásnak, pusztulásnak indul. Életet és halált összekötő jellegénél fogva Hekaté jelképe is.
Az egyiptomiak a XVIII. dinasztiától kezdődően halottjaik sírjába gránátalma-virágokból font ünnepi füzért helyeztek, a termékenység és a lét folytonosságának szimbólumaként. Az ókori Mezopotámiában a meghaló és feltámadó gabonaistenek (pl. Tammuz) gyümölcse; ugyanitt a gránátalma a legyőzhetetlenség záloga volt - a babiloni harcosok csata előtt fogyasztotték magvait, hogy verhetetlenné váljanak. Héberül a gránátalma neve Rimmon; a Bibliában ugyanilyen néven szerepel egy damaszkuszi szír istenség (vélhetőleg Baál megfelelője); az asszírok ugyanőt Rammanu (=Mennydörgő) néven ismerték. Kínában a bőség, a boldog jövő és a gazdag gyermekáldás képzete fűződött hozzá; a buddhizmus egyik szent növénye. Koreában az istenek és ősök eledele, áldozati gyümölcs. A buddhizmusban a gránátalma két oldala - a termékenységet, bőséget, gyermekáldást biztosító pozitív és a halállal, elmúlással, túlvilággal kapcsolatos negatív asszociációk - Hariti alakján keresztül ötvöződnek. Hariti eredetileg Lilithez hasonló démon volt, aki gyermekeket rabolt el és falt fel, mígnem Buddha rávette, hogy csillapíthatatlan étvágyát gránátalmával enyhítse. Hariti ily módon 'megszelidítve' a gyermekáldásért fohászkodó meddő asszonyok segítője lett.

A muszlimok Mohamed gyümölcseként tisztelik, amely megtisztítja a testet az irigységtől és gyűlölködéstől.   A Korán mint Allah ajándékát, illetve mint Paradicsom-beli gyümölcsfát említi e fajt.
A bibliai Salamon papjai csak akkor léphettek szentélyükbe, ha apró gránátalmákat viseltek a ruhájukon. Az Énekek éneke a Tórát tanulmányozó gyermekeket hasonlítja gránátalma-magokhoz. A zsidóság szóbeli hagyománya a gránátalmában a Tudás fájának tiltott gyümölcsét látja. Egy legendán keresztül laza kapcsolatot mutat a tisztátalan, kéjvágyó asszonyokkal is.
A kereszténységben az öröklét, a szellemi, lelki termékenység, gazdagság szimbóluma. Az egyiptomi kopt művészetben a feltámadást jelképezi. A középkori Mária-kultuszban rengeteg magvát a Szűzanya számlálhatatlan erényeivel azonosították. Nagy Gergely pápa úgy vélte, a sok-sok apró magot tömörítő egyetlen gyümölcs a katolikus egyház méltó hasonmása. Később a szeretet szimbólumából hatalmi jelkép lett; a koronás gyümölcsöt kezükben tartó királyok országalmája.
Mágikus használata a fentieken alapszik; termékenységi varázslatokban használatos. Ha gyermekáldásra vágyunk, fogyasszuk el vagy szórjuk az ágy alá a magjait. Az ablakba helyezve (vagy ajándékba kapva-adva) szerencsét hoz. Ha ágaiból egy csokornyit az ajtó fölé akasztunk, megoltalmaz a rossz szándéktól, gonoszságtól.

Judika Illes közöl egy bűbájt azok számára, akik a tenger mellett laknak: a gránátalma segítségével Yemajához fohászkodhatnak gyermekáldásért. Habár kis hazánkban kevésbé aktuális, azért leírom, elvégre mi is elvetődünk egyszer-egyszer a nagy kékség peremére.
Tehát: sétáljunk le a tengerpartra, magunkkal hozva egy gránátalmát, némi mézet, egy apró papírcetlit és valamilyen íróeszközt. Vágjuk félbe a gyümölcsöt, mindkét oldalára csöpögtessünk mézet. A papírra írjuk fel annak a nevét, aki megtermékenyülni vágyik (a sajátunkat vagy ismerősünkét, akiért a varázslatot végezzük). A cetlit helyezzük a széthasított gránátalma két fele közé, és kötözzük össze őket lehetőleg egy tengeri növény szárával (ha ilyenre akadunk, azt szerencsés előjelnek tekinthetjük). Ha viszont nem találunk, a méz fog ragasztóanyagul szolgálni. Mondjuk el Yemaya-nak a kérésünk, és dobjuk a gyümölcsöt az óceánba.
Yemaya eredetileg a joruba vallás istennője; az anyaság esszenciája, a gyermekek védelmezője, a tenger megtestesítője. Az Újvilágban számos afro-amerikai spirituális irányzat (pl. candomblé, umbanda, santería, woodo stb). tiszteli őt, különösen a kubai-karibi térségben. A gyermekek bántalmazását, a családi erőszakot nem tűri, így csak rendezett háttérrel és békés, szeretetteljes otthonnal rendelkezők forduljanak hozzá - ha a bizalmát elárulva rosszul neveljük a tőle kapott gyermeket, előfordulhat, hogy visszaveszi.
A gránátalma kedvelt étele Samhain ünnepkörének, hiszen - ahogy Perszephoné legendája is példázza - kapcsolatot teremt az élők világa és a holtak birodalma között. Ehetjük nyersen, ihatjuk gyümölcsléként, ízesíthetünk vele egyéb italokat, ételeket.

Perszephoné és Hádész

samhainra készülődve

I. füstölő 

- 1 rész szegfűbors

- 1 rész zsálya

- 1 rész tömjén

- 1 rész gumiarábicum

A füstölőhöz keverhetünk némi tömjén,- vagy Samhain-olajat (ld. lejjebb). Ugyanezen összetevőkből tinktúra is készíthető; ekkor hagyjuk el a gumiarábikumot, és duplázzuk meg a zsálya, valamint a szegfűbors mennyiségét. 

II. olaj

- 8 csepp szegfűbors-olaj

- 6 csepp zsályaolaj

- 6 csepp tömjénolaj

- fél uncia bazsalikom-olaj

III. fürdőkeverék

- 2 rész szegfűbors

- 1 rész zsálya

- 1 rész fekete üröm

További kombinációkat is kitalálhatunk, alapul véve az ünnephez kötődő növényeket. Jó készülődést!;)

Forrás: Drew, A.J.: A Wiccan Formulary and Herbal (Career Press, 2004)

őszi hangulatok

Az elmúlt napokban bőszen tervezgettem, hogy rászabadulok a hegyvidékre fotózni, de végül csak nem jött össze, s a jóidő is elillant... Így aztán egy kedves ismerősnek a Samhain bűvöletét tükröző, gyönyörű fényképeivel vigasztalódom. 

 

kérdezz-felelek

Kezdetben az ember nem kérdőjelez meg semmit, gyermeki bizalommal elfogadja a készen kapott válaszokat. Aztán idővel igyekszik megfogalmazni a saját verzióját az élet fontos dolgait illetően; végül felteszi azokat a kérdéseket, amelyekre még maga sem tud felelni.

Valaki hónapokkal ezelőtt azt kérdezte tőlem: mit vársz az élettől? És mikor elgondolkodtam, mit mondjak neki, rádöbbentem, hogy nincs válaszom. Mintha kirántották volna a lábam alól a talajt, és súlyom vesztve lebegnék valamiféle lehetőségekkel teli vákuumban, várva, hogy valamelyik az utamba sodródjon. A gyermekkoromban magamba szívott értékrend diktálta életút sztereotip állomásai szétolvadófélben vannak. Nincs célom, hivatástudatom, nagybetűs Álmom. Fogalmam sincs, milyen munkakört tudnék lelkesen és kitartóan végezni, s milyen női szerepkört szánnak nekem az égiek. Szánalmasnak tűnhet ez a tanácstalanság, s látszólag meghazudtolja a Samhain apropójára írt öntudatos énvallomásomat; de hiszem, hogy a megfelelő kérdések feltétele  - még a rájuk kapott válasz hiányában is - az első lépés önmagunk legmélyebb megismeréséhez és valódi vágyaink tudatosításához.

"Tedd azt, amit akarsz!" - szól az Intés. Sokat töprengek ezen. Vajon amit az ember akar, ugyanaz, mint amit szívből kíván? Egy nálam összeszedettebb, harmonikusabb és önállóbb személyiség esetén minden bizonnyal. Node én? Nos, el akarom végezni az erdésztechnikumot és a természetvédelmi mérnök szak mesterképzését, mert hasznos kiegészítései lennének az eddig megszerzett szakmáimnak: de ha megkérdezik, mit szeretnék amúgy istenigazából tanulni, a válasz egyértelmű: néprajzot. Folytatni akarom a népi hegedűt, "ha már elkezdtem, ne menjen veszendőbe" alapon, de valójában a zongora és a cselló, a népzene eszköztárán belül pedig a nagybőgő az a hangszer, amelytől szárnyal a lelkem. Azt állítom, hogy vidéken akarok élni, természetközeli egyszerűségben, állatokat tartva és önfenntartó szinten gazdálkodva - de mégis, néha úgy vágyom a nagyváros nyüzsgésére, kulturális sokszínűségére, mozgalmas mindennapjaira! Azt állítom, hogy otthonomnak érzem a családi házat, amelyben felnevelkedtem, miközben voltaképpen ki nem állhatom az aránytalanságát, kezdve az ízléstelen szerkezeti felépítéstől az elnagyolt kivitelezésig, az elhanyagoltságát, s a falaiba kövült lehangoltságot. Hajtogatom magamnak, hogy jó lesz nekem ittragadni, belegyökerezni a településünk földjébe, mert ezzel valamiféle gátat szabhatok a családunk nemzedékről nemzedékre történő migrációjának (a dédszüleim még Székelyföldön éltek); de néha olyan fullasztóan borul rám a mindennapok fásult rutinja, hogy a kitörés egyetlen útjának azt látom, ha összepakolok egy hátizsáknyi cuccot, és meg sem állok - teszem azt - Új-Zélandig. A megszokásnak és a környezetem elvárásainak engedve szégyenkezem, amiért még nem vagyok feleség és anya, miközben meglehet, nem is annak szánt a sors. Lelkesen masírozok a magyar identitástudat és hagyományőrzés lobogója alatt (kérlek, ne vetítsétek politikai síkra az elhangzottakat), de kétségbeesetten vágyom idegen kultúrák, nyelvek, hitek, tájak fölfedezésére. 

Az istenek a megmondhatói, miért nem tudom az egyszerűbb végéről megfogni a dolgokat.:). Ma az egyik környékbeli településen jártunk, és felfigyeltem néhány gyönyörű panorámával rendelkező telekre. Az erdőborította dombhátakon elszórt szőlőskerteket apró terméskő pinceépületek egészítették ki, s az egész környék békés nyugalmat árasztott. Világéletemben ilyen helyen akartam élni: faluvégi, erdőszéli, csendes magányban. Most azonban elkezdtem azon őrlődni, hogy ahhoz el kéne költöznöm a szülőfalumból, meg hogy e táj szelídítetlen hegyeivel kevésbé tükrözi a Balaton-felvidék tündérkert-szerű báját. Végül az egész hazautat az egymásnak ellentmondó vágyak satujába szorítva töprengtem végig. És még csak nem is egy életbevágóan fontos, aktuális probléma kapcsán. 

A már említett ismerős Samhain apropójára a következőket írta: "Fiatal az év, és mi is fiatalok vagyunk vele mind. Te se mulaszd el megragadni a lehetőségeket, tervezz, és valósítsd meg az álmaidat!" Habár nem tudhatta, mennyire időszerű számomra a téma, a gondolat az elevenembe vágott. Az elmúlt napokban ki-kijártam a környékünkön elnyúló letarolt kukoricatáblákra begyűjteni a kombájn által hátrahagyott csöveket, s közben persze elméláztam az aratás eszmeiségén, nem csak gyakorlati vonatkozásaiban. A hétvégén a legtöbb földet újra fölszántották. A múlt lezárult, egy munkafolyamat véget ért, s máris kezdetét vette a jövő megtervezése és előkészítése. Erről szól Samhain: mérleget vonunk az előző évet illetően, és hozzáfogunk, hogy megalapozzuk a folytatást. Nekem is ezt kéne tennem: átgondolni, honnan jövök, merre tartok, s legfőképp: mi az, amit magammal akarok vinni az új esztendőbe.

egy év, egy nap

Tavaly ősszel elhatároztam, hogy annak rendje s módja szerint letöltöm a hagyományosan egy év, egy nap hosszú tanulóidőt, hogy aztán teljes jogú boszorkánnyá avassam magam. Elég gyermeteg elképzelés volt. Azt hittem, hogy az elkövetkező hónapok a tárgyi ismeretek halmozásáról fognak szólni. Eltökéltem, hogy fejest ugrok mind a wiccával, mind a mágiával kapcsolatos adatok halmazába, és jövő ilyenkorra méltó leszek a 'wicce' (az angol 'wise' szóból eredő megnevezés, jelentése: bölcs, tudó) titulusra.

Nos, visszatekintve az azóta eltelt esztendőre, nem mondhatnám, hogy érdemben többet mutathatnék fel bármely okkult területen. Épp csak egy hajszálnyival ismerem jobban a - teszem azt - rúnajóslást, tarot-t vagy az asztrológiát, ami pedig a gyakorlatot illeti - jobb nem is részletezni:).

Mégis rengeteget tanultam ezalatt a háromszázhatvanhat nap alatt. Nem a boszorkányságról, varázslásról - hanem önmagamról. Noha továbbra sem állítom, hogy tökéletesen tisztában volnék vele, ki vagyok, mit akarok az élettől, mi a sorsom, azt már kezdem kapisgálni, merre keresgéljek. Lehet, hogy még nincs kiforrott hivatástudatom, énképem, de felismertem a legfontosabb mérföldköveket az önmagam igaz megvalósításához vezető úton. 

Talán bűbájos élményekben szegényebbnek bizonyult ez az esztendő, mint a tavalyi, azonban annál több érzelmi tapasztalatot hozott. Múlt november óta hosszú utat tettem meg, amely bővelkedett a megpróbáltatásokban. Igaz, a kívülálló szemével nézve apró-cseprő problémákról van szó, amelyeket feleslegesen túldramatizáltam - számomra azonban jelentőségteljes mélypontok voltak. Rajtuk keresztül szembesültem a gyengeségeimmel és erősségeimmel, s megismertem a burokba zárt kicsiny világomat övező rideg valóság bizonyos szegmenseit is. Megértettem, hogy nem menekülhetek tovább az önálló döntésekkel járó felelősség elől, s hogy senki nem akadályozhatja meg álmaim valóra váltását, csak én magam.

Nem tudom, jobb ember lettem-e az eltelt hónapok hatására. De hogy kiforrottabb személyiség, az bizonyos. Így aztán mikor ma hajnalban elindultam a Csókakőre, még csak el sem terveztem, hogyan fogjak hozzá az önavatáshoz, de nem is éreztem túl fontosnak a körítést. Azzal, hogy ott voltam, és felajánlottam magam az isteneknek, épp eleget tettem. Úgy gondolom, ez a ceremónia nem egyfajta beteljesülés, nem egy folyamat vége, nem egy bizonyos státuszban történő megállapodás, hanem az első lépés egy élethosszig tartó úton. Nem mondhatnám, hogy illendően történt, vagy hogy katartikus spirituális élményt jelentett (amikor az ember öt fokban mezítláb tapicskol a harmatos fűben, valahogy kevésbé képes elvonatkoztatni), és nem változtatta meg mintegy varázsütésre a személyiségképemet. De kezdetnek megtette. 

Hogy kissé földhözragadtabb tónusban folytassam, mit ne mondjak, tényleg béna egy szertartás volt., habár rendesem megadtam a módját, már ami a külsőségeket illeti. Méltóságteljes sziklaormok, erdőborította, ködbe burkolózó völgy,  hollókárogás, szertartási ruha, ékszerek, athamé, minden, ami kell. Mindeközben végig attól rettegtem, hogy valami hozzám hasonló futóbolond egyszercsak kilép a szirttetőn elterülő kis tisztásra, és jól körberöhög. Akármilyen fennköltnek éreztem is az alkalmat, egy kívülálló valószínűleg nem ceremoniális öltözékben feszítő boszorkányt, hanem valami fantasy-tucattermék dísztőrrel hadonászó bolond kis hippit látott volna bennem, aki fürdőköpenyt  visel halásznadrággal, és - horribile dictu - mezítláb van.

Ráadásul majd szétrobbant a fejem a kialvatlanságtól, és hát a hőmérséklettel kapcsolatban is voltak fenntartásaim. Ennélfogva aztán egy rendkívül lebutított, alig félórás, rögtönzött kis rituálé keretében fejeztem ki azon óhajom a mindenség felé, hogy segítsen rátalálni a nekem szánt útra, és avasson be titkaiba. Emellett néhány szóval felkértem pártfogó isteneimet, hogy támogassanak. Thor mellé végül nem Talayát, hanem Boldogasszonyt választottam - habár Talaya továbbra is kedves a szívemnek, ha már nekünk, magyaroknak  van egy saját, originál istenasszonyunk, az ő kegyeiért fohászkodtam. Aztán rövid úton bontottam a kört, és visszavedlettem farmerba-pulcsiba, mielőtt befagyott volna a sejhajom. Mivel fotózás ürügyén léptem le otthonról, elkattintottam néhány képet is; ld alább.

 

rokon-lelkek

Tegnap este leültem az íróasztal elé, és - Samhain apropójára - meghallgattam néhány alkalomhoz illő dalt. Ennél kifinomultabb ünneplésre nem volt lehetőségem, mert a bátyám és kedvese a szomszéd szobában aludtak. Miközben átadtam magam a zene sodrának, igyekeztem feleleveníteni az elhunyt rokonok, ismerősök képét, s egyik pillanatról a másikra magával ragadott egy vízió. Nem nevezhetném látomásnak, még kevésbé lélekutazásnak, de az bizonyos, hogy nem a tudatos képzelet műve volt.

Sötét erdőben találtam magam, ragyogó tűzkör közepén. A lángok barátságos, védelmező narancssárga színe életet és melegséget sugárzott szét. Rajtuk túl sejtelmes, homályba vesző vadon nyúlt el, ameddig a szem ellát. A fák között kékesen derengtek az éjszaka árnyai, a levegő hűvös és tiszta volt, szellő se rezzent, a fejem fölött pedig gyémántfényű csillagok miriádja hunyorgott.

Megértettem? vagy felismertem? hogy a holtak birodalma vesz körül, engem, az élet kápráztató fényétől körbeölelt, eleven halandót. Az anyagi valóság parányi bűvköre elenyészően aprónak és jelentéktelennek tűnt az éjszakai vadon végtelenségéhez képest. Mégsem éreztem azt fenyegetőnek, ellenkezőleg: tudtam, hogy gyönyörű, noha szépségeit nem engedi látnom a ragyogó lánggyűrű. 

Aztán megpillantottam őket a tűzkörön túl. Elsőként nagyapát, aki közel hat évvel ezelőtt hunyt el. Végóráin jószerével kopasz, törékeny, magatehetetlen öregember volt, most azonban úgy tűnt elém, mint annakidején: hajlott kora ellenére is egyenes tartású, energikus, karakán férfiként. 

Aligha nevezhetném magam szentimentális típusnak, és a halálán meglepő könnyedséggel léptem át. Az elmúlt években megfeledkeztem az iránta érzett ragaszkodásomról: a vele kapcsolatos emlékeimből fokozatosan kikopott az összetartozás eleven melegsége. Csak egy idős családtag volt, aki annak rendje s módja szerint eltávozott, az élet pedig zajlott tovább. Egyetemre mentem, tanultam, dolgoztam, szerettem és csalódtam, és a jelen nyüzsgő forgataga nem hagyott teret a múlt halk szavának. 

Most azonban váratlanul elöntött az a gyermeki bizalommal teli szeretet, ami hajdan is, ha megláttam. Megrázó élmény volt. Ugyan nem felejtettem el az arcát, a gesztusait, a hangját, de elfelejtettem az érzést, ami összekötött bennünket, s ami most elemi erővel tört fel bennem. Elsírtam magam, mert - először életemben - megértettem, mit jelent, ha valaki hiányzik. 

Aztán nagyapa mellett sorban feltűntek azok az idős rokonok, akiktől az elmúlt években búcsút kellett vennem. Szerencsésnek mondhatom magam, mert nem voltak sokan: nagyapa fivére, nagymama nővére és bátyja, édesanyám nagynénje és nagybátyja. Mindannyian derűs, örömteli mosollyal néztek, amiből megértettem, hogy nem neheztelnek rám; annak ellenére, hogy a fiatalság minden énközpontúságával és érzéketlenségével átléptem az emlékükön. Arcukat színesre festettek a táncoló lángok, az élet lüktetését kölcsönözve nekik. 

A kör külső ívén lassan szaporodtak az alakok. Az elhunyt emberek után azokat az állatokat vizionáltam oda, akiket szerettem és elvesztettem, akiknek a halálát én okoztam, akiknek a sorsával nem törődtem. Úgy éreztem, abban a titkokkal teli, csodás rengetegben, amely az én aprócska tűzfészkemet övezte, jó soruk van, s talán már nem is gondolnak a hajdani életükre. 

Mostanság könnyen meghatódok, de az előző huszonnégy életévemben - vagy legalábbis az utóbbi tízben - rövid gyeplőre fogtam az érzelmeim. Ezúttal azonban az elfeledett gyász könnyeket csalt a szemembe. Mintha minden magamba fojtott, lenyelt, visszaszorított bánat ezekben a hónapokban törne ki belőlem, nem bírtam abbahagyni a zokogást.

A kör még mindig nem volt teljes, hiszen - hála az égieknek - kevés hozzátartozót vesztettem el. Ám egyszerre az alakok elkezdtek sokasodni. Százak gyűltek körém, hátrébb húzódva, mint a közvetlen családtagok, az arcuk homályban maradt, csak időnként világított meg egyet-egyet egy felcsapó lángnyelv, egy égbe szálló szikra. Voltak köztük férfiak és nők, idősek és gyermekek egyaránt, változatos történelmi korok viseletét sejtető ruházatban, hajviselettel, ékszerekkel. Az őseim voltak, sok tíz nemzedékre visszamenőleg: s bár a vonásaik rejtve maradtak előttem, s bár évszázadok választottak el bennünket, mégis éreztem a belőlük felém áradó erőt. Védelmezőn körbevettek, s én megértettem, hogy senki nincs egyedül ezen a világon. Valamennyiünkben hajdan élt emberek sokaságának emlékei, öröksége kering, amely időn és halálon túl is összeköt velük. Ez a kapcsolat hatalmas erőt rejt magába, s támogatást, biztonságot nyújt a legmagányosabb óráinkban. Amikor korábban az "Ősök" hangzatos és patetikus felemlegetésével találkoztam, úgy éreztem, némileg túlmisztifikálják a témát. Azt gondoltam, csak a modern, globalizált ember ösztönös gyökérkeresése meg némi nemzeti büszkeség áll mögötte. Most viszont megtapasztaltam, micsoda kincs, micsoda ajándék az ősökkel való közösség, s a rajtuk keresztül bennünk megtestesülő, évezredeken át töretlen, s az emberiség öntudatra ébredésének hajnaláig visszavezető örökség. Olyasvalami ez, mintha a kollektív tudatalatti óriás hálózatának nem csak az éppen élő emberek, hanem az elhunytak emlékei, tapasztalatai, gondolatai is részét képeznék. 

Szívmelengető érzés volt: s egyszerre azon kaptam magam, hogy örömömben sírok, egyidőben nevetve és könnyezve. Nem tudom szavakkal leírni azt a katarzist, ott és akkor pedig nem tudtam betelni vele. Végre megértettem, mit jelent emlékezni a halottainkra, s meghallani a szavukat. Végre megértettem, mivégre Samhain. 

loreenna mckennitt: all souls night

egy kis móka samhain-módra, filmre vitte walt apóka...

arcok a múltból

Samhain az emlékezés ünnepe. Eltávozott szeretteinkért, rég elhunyt őseinkért gyújtunk gyertyát. A múltba révedünk, és a múlt felénk hajol: a kör bezárul. Egy éjszakára a világ megváltja önmagát: tükörképből valóság, holtból eleven, emlékből találkozás lesz...

samhain

Ne gondoljátok, hogy a sok egyéb mellett elfeledkeztem az aktualitásokról. Áldott, örömökben gazdag Samhaint mindenkinek!

szelek fújnak

Az égiekre, gyönyörű ez az ősz! Habár az én ízlésemnek kicsit kevés az eső, de azok a hűvös, ragyogó napok, a vakítóan fénylő, mélykék égbolt, a rozsdaszínbe öltözött, kristálytiszta láthatár, a hétágra sütő Nap, és a szél… Meg a hajnalok, amikor a párás völgy fölött, a keleti horizonton megjelenik a pirkadat keskeny rózsaszín sávja, és a levegő még karcol, a füvet borító apró dérszilánkok ropognak a talpam alatt, és jólesően megborzongat a hideg…

Mmm, ez az évszak ismét feltölt, újraéleszt. A természet őserői megmutatkoznak minden egyes lehulló falevélben, minden táncos szélrohamban, minden harmatlepte pókhálóban, minden elfagyott virágban. Közeleg az óra, mikor a szellemek és istenek köztünk járják majd útjukat, és ez a mámorító szépség Földanya eléjük leterített vörös szőnyege. Lépkedjetek rajta örömmel!

samhain 2

Ha már témánál vagyunk, írok egy kicsit arról, hogy miképp készülődök az ünnepre.

Körülbelül egy hete ismét armageddon-jellegű nagytakarítást rendeztem - bútorok, dekoruccok, szobanövények, háziállatok ki az erkélyre, aztán portörlés, söprés, felmosás, végül a deportáltak visszaköltöztetése. Záróakkordként mágikus úton is megtiszítottam a szobát, sós víz és fahéjas füstölő segítségével.

Az oltárról az elmúlt napokban fokozatosan lebontottam a Mabonról visszamaradt díszítés romjait: a színüket veszett, összepöndörödött faleveleket, a sötétbarnára száradt gesztenyéket és a megráncosodott csipkebogyókat. A kétoldalt álló kerámia tejesköcsögökből kiszedtem a borbolyaágakat, kiöntöttem az állott vizet, a földön hízó csontkupacot pedig egy huszárvágással felköltöztettem az olvasószekrényem tetejére. Egy darabig törtem a fejem valami, a Samhainhoz illő, jelzésértékű dekoráción, aztán elvetettem az ötletet. Az Árnyékéj a kiüresedés, a lezárás, a visszatekintés, a végbe fonódó új kezdet ünnepe, s valahogy úgy érzem, a háziszentélyem a maga puszta valójában, mindennemű esztétikai sallang nélkül hívebben tükrözi az alkalom mibenlétét. Minden új kezdet üres lappal indul, még maga az élet is: hátrahagyjuk mindazt, ami az előző megtestesülésünk során ránk rakódott - emlékeket, érzéseket, jellemvonásokat - és eképp befogadóképessé válva belépünk a létezés egy újabb ciklusába. Ennek analógiájaként a mágikus évkör végpontján valahogy helyénvalónak tűnik megfosztani az oltárt és a varázseszközöket a múlt korszak tárgyi emlékeitől, és letisztult egyszerűségükben engedni át őket az új esztendőbe.

Mi több, saját magamra nézvést is valami hasonlót tervezek. Talán ostobaságnak hangzik, de már hosszú ideje fontolgatom, hogy kitűzök egy 'nevesített' tanulóévet - egy, a hagyományokhoz illően egy év, egy nap hosszú periódust - , amely során szisztematikusan és koncentráltan fogom tanulmányozni a wiccát, a pogányságot, no meg a mágiát. Úgy gondoltam, ennek nyitányaként elvégezhetnék valami egyszerű szertartást, amely során az istenek segítségét kérem a céljaimhoz- ahhoz, hogy megtaláljam, amit keresek, ahhoz, hogy legyen bennem elég kitartás, szorgalom és alázat lelkiismeretesen tanulni, ahhoz, hogy mélységükben át tudjam érzeni, meg tudjam élni mindazon természeti és mágikus misztériumokat, amelyek köré a vallásom rendeződik. Első közelítésben a Litha ünnepére akartam időzíteni ezt a rituálét, de a dolgok végül másképp alakultak, s nemrég eszembe jutott, hogy a Samhain tán még alkalmasabb volna. Hiszen ez az éjjel egy periódus végét és egy új kezdetét jelöli (amely nem csak időegység, de életszakasz is lehet), - amikor számot vetünk a múlttal, magunk mögött hagyjuk belőle, amit nem érdemes továbbvinni, s felkészülünk a jövőre. Amikor az istenek és szellemek közöttünk sétálnak, s csak ki kell nyújtanunk feléjük a kezünk, hogy elérhessük őket. Melyik ünnep lehetne alkalmasabb arra, hogy a segítségükért fohászkodjak, hogy nekik ajánljam önmagam, hogy egy új, a boszorkányságnak szentelt fejezetet nyissak az életemben?

Habár őszintén szólva az Ostara vagy Beltaine valahogy barátságosabbnak tűnik a maga napfényes - madárcsicsergős - cukorhabos stílusában. Kellemesebb arra gondolni, hogy egy langyos, virágillatú tavaszi estén állok az istenek elé a szándékaimmal, mintsem üvöltő szélben és fagyos hidegben... Node a mágia nem mindig rózsaszín:). A Samhain kétségkívül viszi a pálmát a jövőre irányuló varázslatok elvégzését meg a természetfelettivel való kapcsolatteremtést illetően, és tökéletes alkalom egy új kezdethez. Ráadásul a bűbáj csordultig átitatja ezt az éjszakát. Kell ennél több?

Úgy gondoltam, a szertartás keretei közt felavatnám az Árnyak Könyvét, amely még mindig érintetlenül áll az oltáromon (majdnem fél éve!), és végre elkezdhetnék jegyzetelni bele. Az is eszembe jutott, hogy megvásárolom egy leendő ceremoniális öltözet alapanyagát, aztán a következő év során szép lassanként megvarrnám. Tudom, megint a túlhabzó tervek, megint a körülményes tervezgetés, ahelyett, hogy a lényegre koncentrálnék :).

Szóval ha épp nem kémiát vagy statisztikát tanulok, efféléken töröm a fejem. Előbb-utóbb csak kikristályosodik, mit és hogyan tegyek... addig meg szabad teret engedek a fantáziámnak :).

Áldás!

Hulló Eső, 2010-10-26

samhain

Az apokalipszis lovasai átmenetileg visszavonultak; magyarán szólva megúsztuk az első zh-dömpinget, s a folytatást szerencsére kettészelte az őszi szünet. :)

Olyan rég tervezgetem, hogy mi mindent fogok lejegyezni, ha lesz egy kis időm, de most valahogy semmi nem akar az eszembe jutni. Írok a Samhainról, úgyis az a hónap aktualitása.

Az ünnep eredete a kelta kultúrkörben gyökerezik. Az elnevezés 'Samhain' (szóeny, szavíny) formában honosodott meg világszerte, jelentése "nyárvég" ('sam' - nyár + 'fuin' - vég). A kifejezés a q-kelta nyelvcsaládból ered, közvetlen felmenője vélhetőleg az óír samain, samuin, samfuin, de rokon vele a skót-gael Samhuinn és a manx Sauin (ugyanakkor a Man-szigeten egy másik megnevezéssel is találkozhatunk: Hop - tu - Naa). A p-kelta népek a jeles napot a Hollantide/Allantide (Cornwall) vagy Calan Gaeaf/Galan Gaeaf (modern cornish, ill. welsh, jelentése: a tél első napja), illetve a Kala Goanv (breton, jelentése: november elseje) megnevezéssel illették. Az idevágó angol nyelvű wikipédia oldalon további etimológiai fejtegetéseket találunk, amely az ír samani - nagygyűlés, s ezzel párhuzamban a szanszkrit, ill. gót samana szavakkal rokonítja. Említésre érdemes tény, hogy a gall Samon(ios) épp az október-novemberi holdhónapot jelöli, azonban rokonságban áll az április-májusi időszak megnevezésével, a Giamonios-sal. Utóbbi kifejezés magában foglalja az indoeurópai eredetű "tél" szócskát (latin - hiems, lett - ziema, litván - ziema, szláv - zima, görög - kheimon, hatti - gimmanza), s visszautal az óír gemadaig-ra, amelynek jelentése : téli éjszaka. Ennek tükrében a Giamonios szót értelmezhetjük "télvég"-ként, hiszen valóban, a nyári félév kezdetét jelöli - ellenpárja, a Samonios, a tél kezdete pedig joggal fordítható "nyárvég"-nek.

Utolsó adalékként hadd említsem meg, hogy e napot 'Féile Mongfhinne' néven is emlegették, amelynek jelentése: Mongfhionn ünnepe. Monghfionn a Cormac-szótár szerint pogány ír istennő, akit Samahinkor imádtak. Samhain éjszakáját, okt. 31. - ét jelöli az ír Oíche Shamhna, ill. a skót-gael Oidche Shamhna kifejezés.

A kelta népek az évet kétfelé osztották: egy világos (nyári) félévre és egy sötét (téli) félévre. Utóbbinak első napja - s egyben az új esztendő első napja - a hiedelmek szerint különleges varázserővel bírt. A való világ és a természetfölötti közti határ elmosódott - szellemek, tündérek, holtak lelkei és lidércek özönlötték el az éjszakát. A hagyomány úgy tartja, hogy e nap különösen is alkalmas a jövőre vonatkozó varázslatok, jóslások kivitelezésre és a transzcendens szférával történő kapcsolatteremtésre.

A gazdálkodó ember életritmusában ezidőtájt lezárult egy újabb fejezet: véget ért a betakarítás, az aratás. A szorgos munkával töltött nyár után egy passzívabb, vegetatívabb időszak következett. A terményt magtárakban és éléskamrákban halmozták fel; a haszonállatok közül kiválogatták a levágásra ítélteket, hogy a húsuk eledelül szolgáljon a következő zord időszakban, s a maradék jószág nagyobb eséllyel élje túl a telet.

Az ünnep hajdanán három napig tartott (vö: gall trinux(tion) samo(nii) ), s az őszi napéjegyenlőség, valamint téli napforduló felezőpontjához legközelebb eső holdciklus kezdetére esett. Az időzítés valószínűleg a mezőgazdasági munkálatok, illetve vegetációs periódusok és a lunáris naptár összehangolását célozta,- kisebb hangsúlyt helyezett a napünnepekre. Akárhogy is, a középkori Íroszágban a Samhain a legjelentősebb "fesztivállá" avanzsált: a Tara dombján kigyúló szent örömtűz nyomán az emberek tüzeket gyújtottak az otthonaikban és a települések határában. Esetenként két máglyát lobbantottak lángra egymás mellett, s átsétáltak közöttük rituális megtisztulás céljából. A gazdák haszonállataikat is áthajtották a két tűzrakás között, hogy szépen gyarapodjanak és egészségesek maradjanak a következő év során.

A jövendőmondás leggyakrabban a leendő házastárs személyének felfedését célozta, de különféle praktikák szolgáltak a majdani otthonnak, vagy a születendő gyermekek számának kiderítésére (nagyon hasonlóan a nálunk is bevett, igaz, javarészt Nyugat-Európából adoptált karácsonyi jövendölésekhez). A váll fölött hátradobott almahéj alakja például a titokzatos jegyes nevének kezdőbetőjére utalt; a vízbe cseppentett tojásfehérje formája a várható gyermekáldásról árulkodott.

Az ünnep szoros kapcsolatban áll a halál, elmúlás és túlvilág fogalmával - számos motívumával utal rájuk. A jelmezes-maszkos felvonulás (amely hasonló a hazánkban honos busójáráshoz) gael szokás volt, s a Samhain éjszakáján szabadon kószáló ártó szellemek, lidércek kiengesztelését, illetve az ellenük való védekezést szolgálta. Skóciában fehér ruhába öltözött, feketére mázolt arcú fiatal férfiak személyesítették meg a halált. Komikusan hangzik, de fehérrépából (tarlórépából) készült lámpásokat is bevetettek a túlvilág ellen:): a nagyobbaknak még arcot is faragtak, s az ablakokba állították őket, hogy távol tartsák az árnyakat. A szokás megmaradt az újkorban is: a 16. sz-ban a skót vidékeken álruhás férfiak járták az utcákat, később, a 19-20. század során egyre inkább a gyerekeké lett a főszerep. Az ír bevándorlók magukkal vitték e hagyományt Amerikába, ahol hamarosan széles körben elterjedt és igen népszerűvé vált. Természetesen időközben keresztény elemekkel keveredett, s mai elnevezésében - Halloween - az All Hallow's Eve (Mindenszentek éjszakája) kifejezés köszön vissza. Utóbbit egyébként isz. 835 - ben szentesítette az egyház, s később nov. 2. - a is társult mellé, mint Halottak Napja.

A fesztivál jellegére nem csak a kereszténység, hanem a római Pomona-ünnep is rányomta bélyegét. Pomona a gyümölcsök és kertek úrnője volt, s a római kultúrkörben november elseje körül ünnepelték. Amikor a római légiók elfoglalták Angliát, hagyományaikat is magukkal hozták az új földre, s azok keveredtek az őslakosok vallási elemeivel. Talán épp ennek köszönhető, hogy a Samhain ünnepén nagy szerep jut a szezonális gyümölcsöknek, így például az almának, gránátalmának, diónak, stb.

A manapság is oly divatos töklámpások eredetét többféleképp magyarázzák. A legtöbb forrás egy részeges és csalafinta naplopó, Jack történetére vezeti vissza. Jack italozással és duhajkodással töltötte az élete javarészét, ám tivornyáin az ördög is tiszteletét tette. Addig-addig zaklatta Jack-et, mígnem annak elege lett, és rávette őt, hogy versenyezzen vele fára mászásban. Ha Jack nyer, az ördögnek meg kellett ígérnie, hogy nem nyüstöli őt többet. Az ördög ráállt a fogadásra, és se perc alatt fent termett a kiválasztott fa csúcsán - de lejönni már nem tudott, mert Jack egy keresztet karcolt a fakéregbe. Ily módon aztán élete végéig nyugta volt a gonosztól, - ám halála után az "bosszúból" kirekesztette őt a Pokolból. Mivel erkölcstelen és kicsapongó életmódja miatt a Mennybe sem nyerhetett bebocsátást, arra ítéltetett, hogy egyetlen árva fáklyával fölszerelkezve bolyongjon a világok közti határmezsgyén. A lángot egy töklámpásban hurcolja magával, s aki nem akarja, hogy betévedjen az otthonába, az szintúgy töklámpással védekezik ellene.

A történet egyéb verzióiban Jack karaktere változatos (fukar gazda, földönfutó tolvaj, bölcs ember), de a cselekmény lényege ugyanaz: átveri az ördögöt (a kereszt segítségével foglyul ejti vagy megfosztja az erejétől), s így az megígéri neki, hogy nem kerül a pokolra. Halála után aztán egy soha ki nem alvó parázzsal ajándékozza meg, amelynek Jack valamiféle növényi tartót farag, s azzal felszerelkezve nekiindul, hogy nyugvóhelyet találjon magának.

A töklámpás használatára csak a 19.sz végéről, 20. sz. elejéről származó források alapján következtethetünk. Igaz, az ír-kelta folklór már ezt megelőzően is őrzi a Samhain éjszakáján különféle zöldségekből (elsősorban, ahogy azt már említettem volt, répából) faragott mécsesek emlékét. A töklámpásra használatos 'jack-o-lantern' kifejezés a 17. században jelenik meg először, s akkor is 'éjjeliőr' vagy 'lámpás ember' értelemben. Később a jelentése lidércfény-re változott, s csak eztán kerül át a Halloween - fogalomkörbe tökmécsesként.

Még egy tisztázatlan téma maradt, méghozzá Samhain istenség létezésének problémája. Itt-ott belebotlik az ember abba a kétes hitelességű teóriába, mely szerint a napistent Samhain, a halál rosszindulatú ura foglyul ejti október végén, majd összehívja szolgálóit - ártó szándékú szellemek és lidércek sokaságát - s szélnek ereszti őket az emberek világában. Mások szerint az istenség puszta kitaláció, amely a keresztény Halloween-ellenes kampány gerincét alkotja. A magyar nyelvű wikipedia szócikk a következőket közli:

"... Vitatott az ünnephez tartozó kultuszban az emberáldozat szerepe. A keresztény írástudók megemlítenek egy bálványt, Cróm Crúiachot, akinek feltehetőleg emberáldozatokat is bemutattak az ünnepen. Azonban az is elképzelhető, hogy ezek a források a Biblia olyan részeiből is táplálkoztak, ahol magában a Szentírásban is megjelenik az emberáldozat szerepe (például a Hinnóm völgyben Molok bálvány istennek bemutatott áldozat.) Cróm Crúiach léte így tehát nem bizonyított, de megemlítendő, hogy a pogány Hallowe'en ellenes röpiratokban megjelenő Samhain gonosz (kitalált) istenséget róla mintázták. E röpiratok hatására terjedt el az az - egyébként téves - elképzelés, hogy a Samhain szó valójában egy istent, gonosz erőket irányító szellemet jelöl."

E kérdésben nem szándékozom igazat tenni, de az általam olvasott cikkek többnyire a Samhain=Halál Istene tézis ellen érvelnek, méghozzá elég meggyőzően. Valóban el tudom képzelni, hogy e képzettársítás mindössze a félreértelmezett történelmi forrásokon alapuló keresztény propaganda terméke, s a célja csupán az, hogy elejét vegye az ünnephez kötődő pogány hagyományok életben tartásának. Cróm Crúiach ettől függetlenül lehetett valós mitológiai alak, s előfordulhat, hogy épp Samhain idején áldoztak előtte (akár embert is), ám ez korántsem bizonyítja egy Samhain nevezetű, kegyetlen és vérszomjas isten létezését.

Források:

- Samhain, wikipedia - ENG

- Samhain, wikipedia - HU

- Samhain - KWHE, Osara cikke

- Jack-o-lantern - wikipedia . ENG

- Cróm Crúiach - wikipedia - ENG

ajánlott továbbá:

- A Samhainról - ENG (részletes és nagyon alapos etimológia, értelmezés, kifejtés, számos forrás megjelelölésével és idézésével).

No, hát ennyit röviden az ünnepről - remélem, viszonylag megbízhatóan fordítottam le az idegennyelvű szövegeket.

Áldás!

Hulló Eső, 2010-10-26

a wicca ünnepkör

Ezúttal a wicca ünnepkörről fogok írni.
Ahhoz, hogy megértsük a wicca ünnepek rendjét és szertartásait, vissza kell nyúlnunk a kezdetekhez. Azokban a halászó-vadászó-gyűjtögető, illetve kezdetleges földművelést folytató kulturákban, amelyek hitrendszereiből a wicca eredezteti magát, kulcsfontosságú volt a természet örök körforgása. Az emberi élet folyását az évszakok ciklikus váltakozása határozta meg, így a jeles napok is az évszakváltásokhoz, illetve az ezzel összefüggő munkafázisok megkezdéséhez vagy lezárásához kötődtek. A wicca mitológiában szimbolikusan, a Napisten és Földanya kapcsolatának alakulásán keresztül jelennek meg az évkör fordulópontjai.
Vegyük elsőként a Yulét, vagyis a Téli Napfordulót (dec 21-22)
A leghosszabb éjszaka idején eleink tűzzel és ünnepléssel igyekeztek elűzni a sötétséget. Habár ez az éjjel tart legtovább, örömre ad okot, hogy innentől kezdve hosszabbodnak a nappalok. A Napisten újjászületik, ugyanakkor még nagyon gyenge. Általánosan elterjedt szokás a lakás örökzöldökkel történő feldíszítése (e pogány hagyomány ölt testet a karácsonyfa-állítás szokásában), a Yule-tuskó égetése, az ajándékozás. Az oltárt örökzöld ágakkal, tobozokkal, zöld, piros és arany színnel díszítjük, amely az élet megújulására és a tűz melegére emlékeztet bennünket.
Második ünnepünk az Imbolc (Imbolg, Oimelc), másképp Gyertaszentelő, február 2.-án.
Imbolc idején az egyre erősödő fényért adunk hálát, vagyis a mind hosszabb és melegebb nappalokért, amelyek magukban hordozzák a közeledő tavasz ígéretét. Régi hagyomány a gyertyagyújtás, gyertyakorszorúból készült fejdísz viselete (elsősorban nők esetében), előkészületek a tavaszra (pl. takarítás, rituális tisztálkodás, megtisztulás.) Az oltár díszítésére gyertyákat és tüzes (vagy az életerő megújulását reprezentáló) színeket használunk.
Ezt követi az Ostara vagy Eostre, a Tavaszi Napéjegyenlőség éjjele (márc 21-22).
Az Ostara a tavasz kezdetének ünnepe. Ilyenkor már rügyeznek a fák és bokrok, megjelennek az első tavaszi virágok, sarjad az őszi vetésű gabona, kezdetét veszi az állatok nászidőszaka. Az Isten fiatal és életerős, táncba vezeti az Istennőt, aki ismét szűzként lép elénk (szimbolizálva a megtermékenyítésre váró földet, amelyből aztán a Nap melegének hatására új élet sarjad). Az éjszaka és a nappal egyforma hosszú, tökéletes egyensúly uralkodik. A wiccák vadvirágokkal ékesítik a lakásukat, zöldbe öltöztetik az oltárt, és a jövőre irányuló varázslatokat végeznek, vonatkozzék az a bőséges termésre vagy a munkahelyi sikerekre, a családtagok egészségére vagy egyéni célkitűzések elérésére. Pogány szokás a tojásfestés is, amely átszivárgott a keresztény Húsvét ünnepkörébe.
Az Ostara után a Beltane (Beltaine) érkezik, május 1. - jén (ápr. 30. - án)
Beltane idején az Isten és az Istennő szerelmi egyesülését ünnepeljük, a remények beteljesüléséért, a termékenységért és várandósságért mondunk köszönetet. A természetben tetőfokára ér a szerelmeskedés időszaka, s egyben kezdetét veszi a termésérlelés, vemhesség, utódgondozás. A szűzből anya válik.
Régi szokás a májusfa-állítás, amelyet hazai szokások szerint elsősorban legények követnek el a kiszemelt leány háza előtt. A wiccák újabban inkább az üst (mint női szimbólum) köré összpontosítva ülik meg az ünnepet, virágot és harmatot gyűjtenek, szerelmeskednek. Az oltárt a tavaszünnephez hasonlóan zöld szín és növényi dekoráció jellemzi.
A következő jeles nap a Litha, vagyis a Nyári Napforduló (jún. 21-22).
Litha idején a leghosszabb a nappal. Az Istenség ereje teljében, férfiassága delén ragyog. A Föld már termőre fordult, s szüntelen ontja magából áldásait. Litha idején szokás hatalmas örömtüzeket rakni, amelyet a fiatal párok átugrálnak (ld. Szent Iván-éji hagyományok), hogy eképp készüljenek a kincsekben gazdag közös életre. A wiccák a világosság kiáradását, a nyár tetőfokát, az évkerék fordulását ünneplik. Az oltárt friss termések és zöld hajtások díszítik.
A Lithát a Lughnasadh vagy Lammas követi ( aug.1).
Augusztus van, a Nap ereje már gyengül. Egyre később kel fel, egyre hamarabb süllyed a Horizont alá, s habár még tart a nyár, a hőség mérséklődik. Az Isten hanyatlóban van, mosolygós, középkorú úrként tudnám elképzelni, aki legfőbb gyönyörét immár utódaiban leli. Valóban, Lughnasadh ünnepe a betakarításhoz kötődik: megkezdődik az aratás, leszedjük a nyáron érő gyümölcsöket, kisül az év első frissen őrölt lisztből készült kenyere (innen az ünnep másik megnevezése, a Lammas, amely a loaf-mas szóösszetételből származik). A wiccák hálát adnak a természet bőkezűségéért és elbúcsúztatják a nyarat. Az oltárra gabonaszemek, gyümölcsök, virágok kerülnek.
Mabon, vagyis az Őszi Napéjegyenlőség (szept 21-22)
Az őszi napéjegyenlőségkor ismét egyensúlyba került a nappal és az éjszaka, de ezt követően a sötétség fokozatosan átveszi az uralmat. A kelta mitológiában a Magyalkirály fölénybe kerül a Tölgykirállyal szemben. (A Magyalkirály az év "sötét" felében, a Tölgykirály az év világos felében uralkodik). A Mabonnal zárul a Lughnasadh idején megkezdett betakarítási időszak. Learatjuk a tavaszi vetésű gabonaféléket, leszedjük az ősszel érő gyümölcsöket. A természet fokozatosan visszahúzódik, lecsendesedik, felkészül a télre: ugyanakkor a föld mélyében máris ott pihennek az új életet rejtő magvak. Az Isten haldoklik, s ugyanakkor az Istennő méhében megfogant a fény, hogy a Yule idején újjászülethessen. A boszorkányok megköszönik a nyári félév gyümölcseit, friss kenyeret sütnek, terményekkel díszítik az oltárt, és az elkövetkező nyugalmi időszakra készülnek.
Az évkör utolsó ünnepe a Samhain vagy Mindenszentek, Halloween (okt. 30)
Samhain az elvégzett munka, az elmúlt év eseményei fölötti elmélkedés, a múltba mélyedés, az emlékezés éjszakája. Ekkor a legvékonyabb a fátyol a túlvilág és az élők dimenziója között: felidézhetjük eleinket, elhalt szeretteinket, akár spirituális kapcsolatteremtés, akár csak nosztalgiázás útján. Samhain a lemondás, az áldozat és gyász napja, mikor végleges búcsút veszünk a fénytől. A Napisten kihuny, fénye az alvó Istennő méhében szunnyad tovább, újjászületésére várva. Legjobb tudomáson szerint a kelták Sahmainkor ünnepelték az új év kezdetét is.
Samhain után ismét a Yule közeleg, és ezzel teljessé válik a kör.
Tudnivaló, hogy ezek a jeles napok nem egyforma fontosságúak. A wiccák Nagyszombatoknak nevezik az Imbolc, a Beltaine, a Lugnashad és a Samain ünnepét, és kisszombatoknak a Yulét, Ostarát, Lithát és Mabont. Előbbiek kiemelt jelentősségűek a vallásgyakorlatunkban, utóbbiak pedig a természet ciklusának mérföldkövei. Elnevezéseik zömében kelta hagyományokon alapulnak, és az Európában jellemző négy évszakos mérsékelt éghajlathoz igazodnak, hiszen a wicca is elsősorban európai alapokra épül. Kelta eredetű az a szokás is, hogy a jeles napok előestéjén ünnepelünk, a kelták ugyanis nem éjféltől éjfélg, hanem napnyugtától napnyugtáig számítottak egy napot.

A nevezett sabbatokon kívül a wicca vallásgyakorlat fontos ünnepei a Telehold-szertartások vagy esbatok. A Telehold ragyogása az Istennő szépségébnek és hatalmának kiteljesedését szimbolizálja. Az oltárt ez alkalomból ezüst és fehér színekkel díszítjük, s eszközeink közül a vizes, nőies eleműek (üst, kehely) játszanak főszerepet. A Hold fázisváltozásai egyébként is meghatározóak, hiszen a legtöbb wicca varázslatai során is szem előtt tartja azokat. Míg növekvő Hold esetén a gyarapodást célzó bűbájok aktuálisak, addig a fogyatkozó Holdsarló alatt az elhárítás, védelem, káros hatásoktól való megszabadulás, rossz szokások levetkezése érdekében érdemes mágiázni. 

Bizonyos hagyományok nem csak a Holdtöltét, hanem az Újholdat (Sötét Holdat) is rituáléval tisztelik meg.

Hulló Eső
2010.03.11