európa vad emberei

"Medvékké, szarvasokká, ördögökké válnak. A halált idézik, mégis termékeny életet ajándékoznak. Modern korban élnek, de régi hagyományokat elevenítenek fel." - így kezdődik a National Geographic cikke Charles Fréger 'Wilder Mann' című fotósorozatáról, amelyre az Annwn jóvoltából akadtam rá. A képek Európa különböző országainak téli népszokásait, maszkos alakoskodóit örökítik meg, a napfordulóhoz kapcsolódó tradícióktól egészen a télűző-tavaszköszöntő rítusokig. A továbbiakban a fenti cikk folytatását olvashatjátok, a fordítás az én művem minden hibájával és esetlenségével együtt.

 

Európa ősi szíve még dobog. Az okostelefonok felszínes csillogása alatt régi rítusok nyugszanak; rítusok, amelyek aratásról, napfordulóról és a téli sötétség félelméről regélnek. Szörnyek derengenek ebben az árnyékos mélységben, ám a tavaszi újjászületés, a bőven termő gabona és a gyermekáldás reménye is. Úgy tűnik, az Óvilág - legalábbis részben - nem vesztette el kapcsolatát a természet ritmusával.

Ez a kapcsolat elevenedik meg azokon a kontinens-szerte elterjedt ünnepeken, amelyek december elejétől Húsvétig kerülnek megülésre. E jeles napok ugyan a keresztény ünnepkörhöz igazodnak, rítusaik azonban gyakran kereszténység előtti gyökerekkel bírnak, noha pontos eredetüket nehéz kinyomozni. A - legutóbbi időkig kizárólag férfi - résztvevők jelmezt öltenek, amely elrejti az arcukat, leplezi alkatukat, így lépnek a nyilvánosság elé. Álruhájuk lehetővé teszi, hogy áthágják a határvonalat ember és állat, a civilizáció és a vadon, a fizikai valóság és a szellemvilág, halál és újjászületés között. "Az ember kettős személyiséget ölt magára" - mondja a portugál António Carneiro, aki a podencei- karneválon ördögi careto-ként vesz részt. "Valami misztikus, rejtélyes lénnyé válik."

A fényképész Charles Fréger célja az volt, hogy lencsevégre kapja ezt az általa "törzsi Európának" nevezett különös, vad világot. Két télen át utazott, tizenkilenc országot járt be. Az ez idő során megörökített jelmezek régiónként, sőt, akár falunként nagy variálódást mutattak. A romániai Corlata-ban a férfiak gímbikának öltöznek, és táncosok segítségével egy vadászatot jelenítenek meg.  Olaszországban, Szardínia szigetén kecskék, szarvasok, vadkanok vagy medvék játsszák az áldozat szerepét. Ausztria-szerte a krampusz, Szent Miklós bestiális alteregója riogatja a rosszcsont gyerekeket. 

Mindenütt megjelenik a Vad Ember figurája. Franciaországban ő a "l'Homme Sauvage"; Németországban "Wilder Mann", Lengyelországban a bohóc-szerű Macidula. Állati bőrt, szalmát, zuzmót-mohát vagy gallyakat visel a testén. Félig antropomorf, félig mitikus keveréklény külsejével a vadember az - elsősorban is vidéki, gazdálkodó - emberi közösségek és a természet közti szoros és összetett viszonyt reprezentálja. 

A medve alakja szorosan kapcsolódik a vademberéhez - bizonyos legendákban egyenesen az apja. Ember-szerűségét kiemeli, hogy képes felegyenesedve járni. Téli álma - a hibernáció szinte tetszhalott állapota - és újjászületéshez hasonlatos ébredése hírül adja a tavasz és vele a bőség beköszöntét. A fesztiválok résztvevői számára, ahogy Fréger mondja, "medvévé válni egyszerre jelent azonosulni a vadállattal és ugyanakkor uralkodni rajta."

E tradícionális szokások hagyományosan a fiatal férfiak beavató rítusaiként is felfoghatók. A vadember vagy a medve külsejét felöltve a fiatalok "demonstrálják a bennük rejlő erőt", így Fréger. Az életrevalóságot és férfiasságot a kosztümökön lógó nehéz kolompok is hangsúlyozzák.

A kérdés az, vajon az európaiak - a civilizált európaiak - valóban elhiszik, hogy ezekre a szokásokra szükség van a termőföld, a jószágállomány és az emberi populáció termékenységének biztosítása érdekében? Valóban elhiszik, hogy e jelmezek és rítusok képesek elűzni a gonoszt és véget vetni a télnek? "Mind tudják, hogy nem kéne elhinniük" - mondja Gerald Creed, aki Bulgária maszkáit tanulmányozta. A modern élet arra tanítja őket, hogy ne tegyék. Mégis nyitottak maradnak a lehetőségre, hiszen a régi utak mély nyomot hagynak...

 

(Valamennyi fotó Charles Fréger linkelt oldaláról származik)

a boszorkány halála

Boszorkányégetés 1555-ben, Dernburgban. Forrás

A boszorkány haláláról tulajdonképpen már szó esett más bejegyzések részeként, megérdemel azonban egy önálló posztot (a mellékelt illusztráció ne tévesszen meg senkit, a különböző kivégzési módokat mellőzve a természetes elmúlásról fogok írni). A magyar néphit szerint a boszorkány haldoklásának egyik jellegzetes vonása, hogy addig nem tud kiszenvedni, amíg valakinek át nem adja a tudományát. Az ideális jelölt általában egy fiatalabb nőrokon - lánygyermek, unokahúg -, akire a haldokló kézfogással hagyományozza a mesterséget. Férfi boszorkány esetében legtöbbször fiú a jelölt, egy karcsai közlés szerint például az agg bűbájos fiúunokáját szerette volna örökösévé tenni.

Ha nincs önként jelentkező erre a kétes posztra, a boszorkány kétségbeesésében különböző cselfogásokkal igyekszik rávenni látogatóit, hogy megérintsék. Ha így sem sikerül megválnia a mesterségétől, egy háziállatot vagy használati tárgyat - általában seprűt - nyomnak a kezébe. Több elbeszélés számol be arról, hogy a szóban forgó háziállat - kotlós, üsző - a boszorkány érintése nyomán elpusztult, a seprű pedig "mindenféle hangon sivított", "ide-oda szállt", míg el nem égették. Néhány forrás szerint a végét érző boszorkány élő fára, illetve holt tőkére "kötötte" a mesterségét.

Hetén úgy tartják, a halódó boszorkánynak tüzes szenet kell a talpa alá rakni, csak így tudja elhagyni ezt a világot.

A boszorkány haldoklását különböző állatok feltűnése kísérheti. Ismert a halott boszorkány állatalakban távozó lelkének motívuma: "... hogy midőn a boszorkányokat elégették, lőport kötöttek torkuk alá s úgy tették máglyára, ekkor látni lehetett, hogy béka, egér, pocok alakban akartak menekülni, de visszasöpörtettek és megégetettek..." (Ipolyi, [1854] 1987). A boszorkány haldoklásakor megjelenő, a temetési menetet követő, a koporsóra ülő vagy azt körülvevő állatok (óriás béka, legyek, macskák, darazsak) démoni szolgák, a boszorkányt megszállva tartó ördögi szellemek vagy a boszorkány lelkének alteregói. Erre néhány példa: "Egy Krizsánkó Mári néni nevű öregasszony, 94 éves volt, és az, a hiedelem szerint, a faluban boszorkány híribe állott. És amikor az meghat, ... amikor fölvették a koporsót, hogy viszik...megeredt a nagy esső, úgy, hogy majdnem letépte róluk a ruhát... De azért csak mentek. És a hídra vivők, a kísérők közül többen látták, hogy egy óriás béka rajt feküdt a koporsón... s a pap is látta...."(Kaposvár). "Vót egy öregasszony Aszódon... nagyon beteg lett, és mondta, híjják el a papot, meggyónik. És aztán, mikor bement a pap, rengeteg légy lett a szobába, és mind a papra ment, és nagyon csipték. És amikor megáldoztatta, megszentelték, mind eltűntek, és akkor meghalt az öregasszony" (Galgamácsa). "Édesanyám mesélte, hogy egy öregasszonynak hét fekete macskája volt. Aztán, mikor meghalt az öregasszony, kitették a koporsót az udvarra, és a hét macska körülállta. Amikor vitték a koporsót, nagy szél támadt... Mire a sírhoz értek, a hét macska már ott volt. Mikor a koporsót leeresztették, úgy eltűntek a macskák, hogy senki se tudja, há lettek." (Kemenesmihályfa). "... Elég az, hogy mikor [a boszorkány] halt meg, háromszor halt meg, s háromszor felébredett. Mikor halt meg, a szemein s az orrán jöttek ki a darazsak rajostól, s a száján visszamentek, s akkor újra élt... Harmadszor, mikor kijöttek a szemein s az orrán, akkor nem mentek vissza, hanem elszálltak, mint a füst...." (Nagyvejke - Istensegíts. Az idézetek forrása: Pócs 2012). A példákat hosszasan lehetne még bővíteni. 

A boszorkány haldoklása mindenképpen kínkeserves, halálát pedig gyakran kísérik különös természeti jelenségek. Jellemző például, hogy a temetés idején valóságos égiháború, pusztító erejű zivatar tör ki, de a gyászmenetre lecsapó forgószél sem ritka. Előfordul, hogy a koporsó elnehezül, vagy épp ellenkezőleg: hirtelen könnyebbé válik (siklódi hiedelem szerint azért, mert az ördögök magukkal ragadták a testet.) Szatmári vélekedés, hogy a boszorkány lelkét halála napján éjfélkor maga a fekete hintón érkező Sátán hurcolja magával.

A halott boszorkány visszajárása ellen különböző módszerekkel védekeztek. A szláv kultúrkörrel szorosabb kapcsolatot ápoló vidékeken (például a kárpátaljai magyarságnál) ismert a holttest karóval történő átszúrásának gyakorlata. Erdélyben - Szendrey Ákos szerint - ezt azzal egészítették ki, hogy földet tömtek az illető szájába.

Felhasznált irodalom:

Ipolyi Arnold (1854) 1987: Magyar Mythologia. Európa Könyvkiadó, Békéscsaba. (Reprint)

Magyar Néprajzi Lexikon: Lélek

Pócs Éva (szerk.) 2012: Hiedelemszövegek. A magyar folklór szövegvilága I. Balassi Kiadó, Budapest.
Szendrey Ákos 1986: A magyar néphit boszorkánya. Magvető Kiadó, Budapest.

le danse macabre

A halál tánca a késő-középkori ábrázolóművészet közkedvelt toposza. A 15. század pusztító katasztrófái - háborúk és járványok - azt sugallták, hogy az élet törékeny boldogsága röpke illúzió, s a vén kaszás végül mindenkit magával ragad. A halál táncának komor allegóriája arra figyelmezteti a híveket, hogy lélekben mindig álljanak készen az elmúlásra, amely kérlelhetetlenül pontot tesz az egyén földi pályafutására, s amelyben egyenlővé válik koldus és király. A kikerülhetetlen, univerzális vég vízióját plasztikus részletességgel, körtáncot lejtő vagy sír, kripta, katakomba gyomrába aláereszkedő csontvázak és az általuk közrefogott, mindenféle rendű-rangú emberek csoportjával jelenítették meg. A kompozíció tipikus szereplője a pápa, püspök vagy világi uralkodó és az egyszerű kétkezi munkás (paraszt vagy mesterember), hangsúlyozandó, hogy a halál előtt minden osztály,- és vagyoni különbség megszűnik (ez az idea burkolt társadalomkritika kinyilvánítását is lehetővé tette).

A halál táncát festmények, freskók, domborművek, sőt, költemények és táncdalok szemléltették, leghíresebb reprezentációi azonban minden bizonnyal az ifj. Hans Holbein által megrajzolt és Hans Lützerburger által kifaragott fametszetek. A metszetekkel illusztrált könyv első kiadása 1538-ban látott napvilágot, amelyet csak 1562-ig további tizenegy utánnyomás követett. Ha vetünk egy pillantást a képekre, megértjük a kötet népszerűségének okát: Holbein alkotásai gyönyörűen kidolgozott, ám mellbevágóan drámai ábrák, amelyek az emberi élet végességének tragédiáját mesélik el újra és újra. A - gyakran álruhás - halál a legváratlanabb pillanatban, megszokott hétköznapi tevékenységük közepette üt rajta áldozatain, egyetlen szemhunyás alatt lerombolva földi vágyaik, céljaik, igyekezetük kártyavárát. Kaján kárörömmel hurcolja el a görcsösen ellenkező lovagot, a királyt, a nemes hölgyet, a földművelőt: gunyoros, olykor már-már bohóckodó gesztusai csúfot űznek az élet szentségéből, kérlelhetetlen szorítása pedig nem enged sem fegyvernek, sem szép szónak. Még az ájtatos hitbuzgalom, a papi pálya sem ad felmentést a dicstelen vég alól. A rajzok nyomasztó tanulsága, hogy a halál mindenütt jelen van, minden pillanatban ott bujkál a környezetünkben, és előbb-utóbb értünk nyúl. Az egyetlen ember, akit tiszteletteljes gyengédséggel vezet a sírhoz, a botra támaszkodó aggastyán: talán Holbein így akarta figyelmeztetni kortársait arra, hogy csak az találhat békét az elmúlásban, aki talmi javak helyett a lelki értékek felé fordul, s tiltakozás nélkül képes elengedni a földi világot, ha itt az idő. 

A 'danse macabre' kifejezés (amelynek más európai nyelvekben megvan a maga megfelelője: Dance of Death, Totentanzt, Dodendans, Danza de la Muerte, Dansul Mortii, Danza Macabra stb.) bizonytalan eredetű. Lehetséges, hogy a bibliai Makkabeusok könyvéből származik és az anya, valamint hét fia tragikus mártírhalálára utal. Másik lehetséges forrása az arab maqabir - temető - szó, amely spanyol közvetítéssel került a francia nyelvbe. 

a toradzsa temetkezés

Az indonéziai toradzsák halotti rítusai a kettős temetkezés gyakorlatának megfelelően két szakaszra bomlanak. Közvetlenül a halál után a tetemet több réteg ruhába csavarják és a cölöpökön álló tongkonan (azaz lakóház) alatt helyezik el. A végleges temetésig eltelő várakozási időben a lélek korábbi otthona körül kóborol és felkészül a holtak országába vezető hosszú útra. A második, hónapokkal vagy akár évekkel később megrendezésre kerülő ceremónia a család anyagi lehetőségeihez mérten általában nagyszabású és vendégek sokaságát (százait, sőt, ezreit) fogadja. Fő célja, hogy kiszolgálja az elhunyt túlvilági szükségleteit a koporsóba helyezett használati tárgyak és a több napig elhúzódó szertartás fénypontjaként feláldozott lábasjószágok (bivalyok, disznók, baromfi) révén. A rítusok biztosítják, hogy a halott megérkezzen Puya-ra, azaz a másvilágra, és ott méltó fogadtatásban részesüljön. A tetemet faragott sziklasírban, sziklafalba mélyített vagy természetes kőfülkében, esetenként - elsősorban gyermekeknél - sziklaperemre, fára függesztett koporsóban helyezik végső nyugalomra. Utóbbi kevésbé tartós, hiszen a kötelek néhány év alatt szétmállanak és a koporsó a földre zuhan, hogy ott a maradványokkal együtt az enyészeté legyen: nem véletlen, hogy főleg csecsemők kerülnek ily módon elhantolásra.

Amiért a toradzsa temetkezési szokások többé-kevésbé közismertté váltak, az egyrészt a jómódúak sírjai elé állított, az elhunytakat mintázó embernagyságú fabábuk (tau-tau) seregének szokatlan látványa (a róluk készült fotók az internet birodalmát is meghódították). A tau-tauk feladata az élők oltalmazása és a kripta őrzése volt, s míg eleinte csupán az eltávozott nemét stilizáló vonásokkal látták el őket, újabban a készítők fényképszerű hasonlóságra törekednek. Napjainkban sajátos keverékét mutatják a hagyományos vallásnak és a keresztény misszionáriusok erőfeszítéseinek, merthogy például egyéb fontos használati tárgyak mellett Bibliát is hordoznak. Anyaguk kifejezi a megrendelők vagyoni helyzetét: a tehetőseké tartós fából készül és drága öltözéket visel, a kevésbé tehetősek viszont beérik a bambusszal, és a második temetési szertartás után ruháitól is megfosztják a bábut. 

A toradzsák másik és talán még különösebb kulturális sajátossága a minden év augusztusában megrendezett Ma'Nene, amikor a halottak mumifikálódott testét exhumálják, megmossák, átöltöztetik és körbeviszik a faluban. A szokásban manifesztálódik a hozzátartozók azon törekvése, hogy az elhunytat ismét - vagy továbbra is - a közösség részeként kezeljék, megerősítsék a közte és családja közt fennálló kötelékeket és hangsúlyozzák élők és holtak összetartozását.

 

 

Zárásként néhány személyes gondolatot szeretnék megfogalmazni. A fenti képeket válogatva, a Google találatai között böngészve egyre csak erősödött bennem az az érzés, hogy valami tiszteletlen, szentségsértő dolgot művelek. A nyugati civilizáció szenzációéhsége felkapottá tette és sajtóanyaggá redukálta más kultúrák egzotikusnak vélt halotti rítusait, tömegcikké alacsonyítva és az európai ember pillanatnyi szórakozásának alárendelve az élet olyan bensőséges pillanatait, mint a temetés és a gyász. Még az antropológus is szüntelen etikai konfliktussal küzd, mikor - bármily nemes szándék, tudományos elhivatottság motiválja is - jegyzetfüzetével, fényképezőgépe objektívén keresztül kutatási anyagként rögzíti mások fájdalmát. Nehéz dilemma ez, hiszen egymás megismeréséhez, a kulturális diverzitás elfogadásához kétségtelenül hozzájárulnak mind a szakmai munkák, mind a weben terjedő ismeretek. Mégis, a közölt fotók annyi gyengédségről, tiszteletről, szeretetről árulkodnak, hogy akaratlanul is úgy érzem, az internetes felületeken történő profán tálalásuk kizsákmányoló, lecsupaszító módon visszaél az általuk megörökített momentumok szentségével és szépségével. Mindezek ellenére abban a reményben nyúlok magam is ehhez a közlési módhoz, hogy olvasóimat (azt a maradék két főt) nem pusztán a napi idegborzolás vágya vagy a morbid kíváncsiság hajtja, s a groteszk látvány mögött észreveszik azt, ami meghatóan szép.