LXIV.

" Vagyok a ma.
Vagyok a tegnap.
Vagyok a holnap.
[... ]
Vagyok a titokba burkolózó isteni lélek,
Ki egykor régen, az idők hajnalán
Megteremtette az isteneket,
S aki, bár lénye rejtett, táplálja
A mennyország, a Duat és Amenti lakóit [...] "

XXXVIII.

" [...] Megváltottként és szentként
Végigfekszem a földön és betöltöm azt.
Mint egy smaragd-liliom, kivirágzom,
Mert Hotep vagyok, mindkét birodalom ura."

XXXIV.

" [...] Láng vagyok, mely millió éve világol,
S az idő végtelenje folyóként árad ellenünk.
Íme, a zászlómra írt szent ige:
'Ragyogón, üde virágdíszében
Szembejön velem a jövő...' [...]"

kilépés a fénybe

A napokban, amint próbáltam úrrá lenni a szobámban terjeszkedő kaotikus állapotokon, a kezem ügyébe akadt az Egyiptomi Halottaskönyvnek az a példánya, amelyet a megyei könyvtárból kölcsönöztem ki jó két és fél hónapja. Mivel szorít a - már kétszer meghosszabbított - határidő, elkezdtem olvasni - és magával ragadott. (Nem bírom megállni, hogy ne hívjam fel a figyelmet a magával ragad, elragad, elragadtatás szavainknak a samanisztikus hitvilágban gyökerező eredeti értelmére, amely a sámán -  a transzba esett,  transzcendens hatalmak hatása alatt álló személy - lélekutazására, lélekben történő "elragadtatására" utal. Hozzá kell tennem, hogy a néphit hasonló "hordozás-képzetei" - mikoris a szépasszonyok, boszorkányok az áldozatot magukkal ragadják, "meghordozzák" - legtöbbször nem csak szellemi, hanem fizikai síkon zajló momentumok; azaz az alany testi valójában éli meg az utazást.)

A Halottaskönyvről röviden, általánosságban annyit érdemes tudni, hogy szövegei az elhunyt biztonságos túlvilági utazását hivatottak elősegíteni. Az egyiptomi hitvilág szerint a halott szíve mérlegre kerül 'odaát', s ha Maat - az igazság és törvény istennője - tollpihéje (vagy szobrocskája) nehezebbnek bizonyul az illető IB-szívénél (ami az emberben lakó jó és rossz gyűjtőpontja), akkor a személy a Duat örök kárhozatának foglya lesz. (A Duatban, ahol a lángoló tó, izzó lávamező és könyörtelen démonsereg várja bűnösöket, könnyen felismerhetjük a keresztény Pokol egyik mitológiai előképét.) Az elhunytat útja során egyéb próbatételeknek is alávetik; példának okáért ismernie kell az istenek neveit, számot kell adnia életéről, s varázsigékkel felfegyverkezve ki kell védenie a rossz szellemek támadását. Az átalakulásának, istenné nemesülésének folyamatáról hírt adó imák és mágikus rigmusok szövegét végigkíséri az Osiris-mítosz szimbolikája. Osiris isteni származású király volt, aki alatt Egyiptom aranykorát élte. Törvényekkel megalapozott társadalmi rendet alkotott, megtanította az embereket a földművelés mikéntjére, s "bejárta az egész világot, hirdetve a szeretet, a tánc, a zene hatalmát". Féltékeny fivére, Seth azonban - hetvenkét szövetségesének segítségével - egy díszes koporsóba zárva a Nílusba vetette, majd később a testét darabokra szaggatva szétszórta az ország különböző tájain. Osiris felesége, Isis felkutatta a testrészeket, és  vászontekercsbe burkolva összeforrasztotta őket. Osiris feltámadt, s a Holtak Birodalmának (Amentinek) királyaként uralkodott tovább. Meggyilkolásáért fia, Horus állt bosszút. 

A halott -Osirishez hasonlóan- ármányos cselvetéseken és fenyegető veszedelmeken keresztül törekszik az istenivé lényegülés felé (a halotti szövegekben kettejük fúziójáról tanúskodik az elhunyt neve elé biggyeszett Osiris-előtag). Célja, hogy az istenek maguk közé fogadják, s kedvére járhasson-kelhessen az égen, a földön és az alvilágban; felölthesse bármely élőlény alakját, beszállhasson Ré bárkájába, hogy a napistennel hajózza be az ég óceánjait, s az "üdvözültek" körében időzzön az elíziumi mezőkön. Hogy bizonyítsa, jogosult erre, a halott gyakran különböző istenekkel azonosítja magát, azok nevében beszél (leggyakrabban az Osiris ellenségeit leigázó Horus, vagy az istenek királya, Ré, illetve a bölcs Toth szerepébe helyezkedik), mintegy kinyilvánítva: nem csak egyenrangú, de egylényegű velük.
A Halottaskönyv imáinak, rigmusainak kora nehezen behatárolható. I.e. 3200 körül az egyiptomiak már fejlett temetkezési kultúrával bírtak, s akkori hitviláguk, szokásrendszerük bizonyos elemei helyet kaptak a szöveggyűjteményben - elképzelhetjük hát, milyen múltra tekintenek vissza (hiszen írásba foglalásuk előtt nyilván szájhagyományként öröklődtek tovább.) Ebben az időben a díszes temetkezés a királyi udvar és a nemesség előjoga volt, később azonban elterjedt a tehetősebb köznép körében is. Ekkor a halotti szövegek széles variációs skálája jelent meg: a szarkofágok falára festett vagy a koporsók belsejében elhelyezett papirusztekercsekre rótt varázsformulák sok átalakuláson estek át a változó teológiai áramlatok, az írnoki pontatlanság, illetve betoldások, valamint a különféle kommentárok és kiegészítések jóvoltából. A ma ismert legidősebb dokumentum a Nu-papirusz, amely az i.e. 1580-ban uralomra lépő XVIII. dinasztia korai éveiből származik.

Nem is tudom, mi a lebilincselőbb ezekben az archaikus szövegekben: a kifejezésmód sokszínűsége, árnyalt gazdagsága, vagy az a hittel teli áhítat, ami az imák soraiból kicsendül? Egyes fohászokat olyan alázatos szeretet és tisztelet tölt meg, amely az emberi lélek legmélyebb rejtekein visszhangzik, s időtlenül örökérvényű. Ilyen a Napot annak több különböző isteni aspektusában köszöntő XV. 'fejezet' (az egyiptológiában mára meghonosodott kifejezés eredetije, a 'ra-u' mágikus formulát jelent):
 

" Hódolat neked, Ré!

Tumként emelkedsz a horizont fölé, 

S Horus-Khutiként érsz delelőre.

Midőn bárkád az égi vizeken lebeg,

Testem a Földön fényedben fürdik.

Isteni szépséged láttán örvend a szemem,

S béke honol a végtelen mennyekben.

Nézd, a szél vitorláid dagasztja,

S a szívedet öröm tölti el.

Öles léptekkel szeled át az égi tereket;

Ellenségeid földre sújtva hevernek,

S béke honol a mennyben.

A bolygók szellemei a te dicsőségedet zengik

Míg róják végtelen köreiket;

Midőn lenyugszol a nyugati hegyek mögött, 

Az állócsillagok őrszellemei 

Meghajolnak színed előtt és hódolnak neked.

Nagy a te szépséged a hajnal bíborában,

S az est kék árnyai között.

Létezés és Világrend ura, Ré, üdv néked,

Mikor felbukkansz a láthatáron,

S mikor este, Tumként, nyugovóra térsz.

Mert bizony szép, szép a te ragyogásod,

Midőn az égbolt magasán királyként vonulsz.

Nut istennő lakozik ott, kinek méhéből születtél, 

Istenek urává koronáztak, 

S az égi vizek istennője, Nut, édesanyád,

Meghajol előtted, s hódol neked. 

Kozmikus rend és harmónia árad belőled.

Hatalmas léptekkel rovod a tágterű ég köreit, 

Hajnaltól, mikoron felemelkedsz

Alkonyatig, mikoron lenyugszol.

Szíved túlcsordul az örömtől,

S a mennyei vizek békéje mély!

Séth legyőzetett,

Tagjait levágták, gerince eltörött,

Kikötőbe sodorják immár hajódat

Nyugat, Kelet, Észak és Dél istenei

Téged imádnak, ősi, isteni lény!

Belőled törnek elő mind a formák és életek,

Íme, Uram, egyetlen szót formált ajkad, 

S a Földet csend tölti el.

Te egyetlen isten!

Az égen ragyogtál az ősidők kezdetén is,

Mikor a Föld és hatalmas hegyláncai

Még meg sem születtek...

Ó, Gyorsan-futó, ő Egyetlen , ó Királyi Úr!

Minden létező, minden eleven, tevékeny lény alkotója!

Az idők hajnalán te alkottad az istenek beszédét,

Teremtményeidet az ősócenból kiemelted,

S elvitted őket Horus szigetére...

Engedd, hogy beszívjam

A téged betöltő isteni leheletet,

S élvezzem a frissítő északi szelet, 

Melyet szülőanyád, Nut hoz neked!

Ó, Ré, fogadd lelkemet isteni kegyelmedbe!

Osiris, add vissza szellemem isteni voltát!

Légy üdvözölve, Istenek Ura!

Dícsértessék a te neved, isteni mű alkotója!

Ragyogd be sugaraiddal elhantolt testemet,

Mely nyugszik a földben mindörökre."

(Forrásul a Bánfalvi András által magyarított, Prof. Dr. Gregoire Kolpaktchy fordításában megjelent Agyptiches Totenbuch szolgált.)

Más formulákban ott bujkál az a ma is népszerű okkult eszmény, hogy az ember magában hordozza az isteni szikrát, teremtő potenciált és hatalmat, s lelki-szellemi fejlődése végpontjaként összeolvad, eggyé válik a mindenséget mozgató végtelen és örök istenséggel. Ékesszólóan példázza ezt a XLII. fejezet, amelyben a halott - szembesülve az életében elkövetett bűnökkel, emberi gyarlóságaival - hosszan és hangsúlyosan ragozza önmaga eredendően isteni mivoltát, ily módon semmisítve meg a terhelő tényeket. Nem csak hogy az istenek közül egynek, de magának az egyetlen istennek nyilvánítja magát, minden létezés eredőjének., aki magába sűríti a mindenség esszenciáját, s ugyanakkor egyedülállóságával végtelenül magányos. Szeretném kiemelni, hogy nem csak filozófiai, hanem irodalmi szempontból is különleges jelentőségű versről van szó.

"Most ama vidékre érek, hol fehér koronával fején

Kezében jogarral lakozik az isteni lény  (értsd: a leírás Osirist, Amenti uralkodóját jellemzi).

Előtte megállok hajómmal, és e szavakat mondom:

"Hatalmas isten, szomjúság ura, pillants reám,

Ki éppen csak megszülettem!

Éppen csak megszülettem!

Éppen csak megszülettem!" (értsd: a halál egyben a másvilágon való újjászületés.)

Így szól az isten:

"Nézz hát ide,

E vesztőhelyen magad előtt láthatod

Kínpadra feszített bűneid...

Megismered őket, ugye?

S most e tettek emlékét

Életre keltem benned....

Erre így felelek:

" Ré vagyok, ki megerősíti a kiválasztott lelkét.

Én rejlek a szép és szentséges fában,

Világ sorsának görcse-csomójaként.

Tudd meg, ha én növekszem, Ré is gyarapodik,

Nosza, lásd: a haj fejemen, Nu haja. 

Arcom a Napnak korongja.

Hathor bátorsága rejlik szemem sugarában.

Fülemben Up-Uaut lelke csendül. 

Orromban Khenti-Kha tettereje áramlik ki-be.

Anubis ajka az én ajkam.

Serkit fogai az én fogaim.

Isis nyaka az én nyakam.

Kezem Dzsedu hatalmas urának keze.

Karomban Neith él, Sais istenasszonya;

Séth pedig greincemben működik.

Férfitagom Osiris tagja,

Májam Kher-Aha fejedelemé.

A Rettegés Ura lakozik mellkasomban.

Gyomromban a hatalmas Sekhmet működik;

Hátamon lenn a Horus-szem figyel.

Nut combja az én combom.

Ptah lába az én lábam

Ujjaim a mennyei iker-sólyom karmai,

Bizony, minden tagomban egy istenség lakozik;

S testem egészét Thot védi, óvja.

Mint Ré, megújulok naponta. 

Senki nem képes karomat béklyóba verni, 

Vagy bénító bilincset rakni kezemre;

Sem az istenek, sem a megtisztult lelkek, 

Sem az ősapák, sem a pokolba bukottak,

Sem a beavatottak, sem a mennyeknek angyalai!

Vagyok a lélek, mely útjában nem ismer gátat.

A nevem - titok. Vagyok a tegnap.  (a titkos, speciális név mágikus erejének, sorsformáló hatalmának képzete máig

"Évmilliárdok szemlélője", ez a nevem. ott lappang az emberiség tudatalattijában, nem véletlen a nagy felhajtás a

Az ég útjait bejárom, s kihirdettetik:   különféle névadó szertartások körül.)

Én vagyok az Öröklét Ura, a királyi korona mestere.

A Horus-szemben, a Világtojásban lakozom.      (értsd: utalás a Napra)

A Horus-szem örök életet ad nekem;

S megvéd, mégha pillái húnyva is. 

Sugaraitól körülragyogva járom útjaim.

Mindenhová elérek, szívem vágyát követve.

Én élek és létezem...

Horus vagyok, évmilliók vándora.

Szám mérlegén

Pontosan kiméretik

Szó s hallgatás.

Trónusomon ülve parancsokat osztok...

Íme, formáim kifordultak.

Unnefer vagyok, a tökéletes lény,    (vö. Nefertiti név jelentése: 'a szépség megérkezett')

Aki idomul az idő ritmusaihoz...

Egyedül vagyok, társ nélkül...

Magányos vándorként járom az égi mezőket, 

A Horus-szemben lakozom;

Nem árthat nékem semmi gonosz.

Most kitárom az ég kapuit,

S születéseket bocsátok a világba le.

Az eljövendő gyermekek, 

A még-meg-nem születettek ösvénye,

Mely a Földre vezet,

Védett minden támadástól. 

Vagyok a tegnap, s vagyok számtalan faj jelene.

Védelmezlek benneteket, amíg csak éltek...

Ó, ti, Föld és menny lakói,

Északon, délen, keleten és nyugaton!

Bizony félelem ébred szívetekben,

Ha engem megpillantotok.

Mert én magam formáltam ki alakom...

Másodszor nem lépem át a halál küszöbét!

Lényem alig néhány sugarat küld felétek,

Így a sokrétű formák rejtve maradnak bennem.

Mert senki nem ismerhet meg engem...

Ó, ti vörös démonok!

Hiába néztek utánam fenyegetően!

Arcomat háromrétegű fátyol borítja.

Senki nem ismeri a régmúlt időket.

Midőn az égboltot megalkották nekem,

S elválasztották tőle a Földet,

Midőn az égtől születetteket

Elkülönítették a földlakóktól. 

S ami egyszer szétvált,

Az az ősforrást sosem éri el újra.

Nevemhez nem tapad gonoszság szennye.

Mágikus szavaim ereje hatalmas,

Lelkem vakító fénnyel ragyog.

Lényemet falak zárják körbe,

A mindenfég közepén,

Falak zárják körbe. 

Remete vagyok a pusztaságban.

Nap mint nap működtetem az áldásos erőket.

Elfutnak a napok és az évek,

Elfutnak szemem előtt.

Duzzadóan erős vagyok, 

Anyám Nut, az ég királynője

Alkotta testemet.

Mozdulatlan vagyok,

Hatalmas görcse-csomója 

A tegnapban rejtezőnek.

Tenyeremben tartom a mát.

Senki nem ismer engem,

De én ismerlek benneteket.

Ó, Világotjás, halld szavam!

Az évmilliók Osirisa vagyok!

Hozzátok küldöm izzó sugaraim,

Hogy szívetek forduljon ismét felém.

Vagyok a trón ura és mestere. 

Megtisztulva a gonosztól,

Bejárom én a határtalan teret és időt.

A kutyafejű majom aranyszobra vagyok,

Melynek nincs se keze, se lába

A memphisi templom magas trónusán.

Tudjátok meg: ha én növekszem,

Gyarapszik ő is,

Ő, a memphisi arany-majom." (ezt az utolsó pár sort nem tudom hova rakni, jó lenne alaposabban ismerni a kulturális hátteret...)

Nem csak az isteni önazanosság tekintetében ismerhetünk fel a mai ezoterikus tanokkal rokon felfogást a Halottaskönyvben. A kimondott szó, az akarattal telített ige jelentőségteljes szerepét hangsúlyozza a száj megnyitásának szertartása, vagy azok a verstöredékek, ahol az elhunyt torka és állkapcsa erejét teszi szóvá, s fogait fegyverekhez (éles késekhez) hasonlítja. Valóban, a másvilág veszedelmei közepette az utazó egyetlen fegyvere a hangja, s persze a varázstudománya, amely a legmélyebb titkok ősforrásából táplálkozik. Megmosolyogtató, s egyben a lélek felfelé törekvésének tudhatatlan misztériumát magába sűrítő szavak hangzanak el  X. 'ra-u' - ban:

"Erőszakkal hatoltam az egekbe,

Feltörtem a horizontok kapuit.

Áthágtam a földek határait,

S leigáztam a hatalmas szellemeket.

Számtalan mágikus igét tudok,

Torkom és állkapcsom erős.

Én vagyok a Duat ura, most és mindörökké...

Ám felemelkedésem útját nem tárom fel előttetek".

A Halottaskönyvet olvasva ezeréveken átívelő rokonság bontakozik ki korok, kultúrák, vallások, filozófiai eszmék között. Nemcsak a konkrét, tényszerű  kapcsolódási pontok, de a szövegből kirajzolódó örök emberi mivoltunk is közel hozza a Nílus-völgy hajdani lakóit. S miközben végigkísérjük a halott lélekutazását az egyiptomi Alvilág misztériummal telített tájain, meghallhatjuk az emberiség múltjából felénk hajoló emlékek hangját a saját lelkünk mélyén...

(Fotó: Sandro Vannini, forrás: heritage-key.)

sokkterápia

amíg nincs Oh my gods! (nem, nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy végleg megszűnt, ez csakis valami átmeneti filmszakadás lehet), Brat-hallával vigasztalódom.

oh my gods!

oh my gods!!

Gondolom, sokatoknak nem kell bemutatnom az oldalt, amely apránként mindennapi szellemi betevőm magvát kezdi képezni. Csak ajánlani tudom, - én magam már hetekkel ezelőtt függővé váltam :).

Áldás!

versus

Mikor egy ismerősöm a "hétköznapi élet vs boszorkányság" kifejezést alkalmazta, bennem némi ellenérzések ébredtek a versus kötőszó használata okán. Habár magam is küszködök civil énem és pogány belvilágom összeegyeztetésével, nem hittem, hogy e kettő feltétlen szemben állna egymással. A tegnapi családi találkozó viszont újfent rádöbbentett, hogy a wicca ösvényén járva mindinkább eltávolodok legközelebbi hozzátartozóim világnézetétől, életfelfogásától, - ahogy az ő mindennapi valóságukat kitöltő gyakorlatias tények, események is fényévekre esnek az engem foglalkoztató problémáktól és gondolatoktól (igaz, ebben közrejátszik a köztünk fennálló jelentékeny korkülönbség is).
Az esti beszélgetés az ünnep szellemiségéhez vajmi kevéssé kapcsolódó téma, a gyermekvállalás-lombikbébi program-adoptálás-abortusz körül forgott (habár utóbbiakban egyikünk sem érintett). Meglehetősen magasra csaptak az indulatok, ahogy kiderültek a témával kapcsolatos meglátások személyenkénti eltérései. Amint az várható volt, engem, akinek semmi tapasztalata nincs e téren, a társaság java lényegében félvállról vett. Valahogy megrekedtem félúton a felnőtt-lét és a gyermekkor között: ha összejön a család, az együtt töltött idő nagyrészében az unokahúgaimmal,- és öcséimmel játszok, néha-néha pedig megpróbálok belekapcsolódni a gyereknevelés-házvásárlás-építkezés-fűtés és egyéb zamatos kérdések körül forgó szülői beszélgetésbe. Mivel a testvéreim két dekáddal ezelőtt felváltva pelenkáztak, nem csoda, ha bizonyos értelemben még mindig gyerekként tekintenek rám. S míg ők tizenakárhány éve megházasodtak, dolgoznak, gyermeket nevelnek, én még mindig a szülői ház oltalmában élek, tanulok és minden lehetséges módon igyekszem meghosszabbítani a gondtalan ifjúkort:). Egy előnye van ennek a berendezkedésnek: az unokatesók szemében én vagyok a legjobbfej nagynéni, aki egyetemista létére nem átall fogócskázni velük az udvaron, és akkor is vesz nekik rolettit a fagyihoz, ha anya nem engedte meg. Végeredményben egész büszke vagyok erre a státuszra:).
Visszakanyarodva az estéhez, újfent megdöbbentett a különösen két nővérem részéről megnyilvánuló vakbuzgó vallásosság. Egyikük, aki egyházjogász és hittantanár egyszemélyben, valóságos teológiai propagandabeszédet tartott. Saját gondolatainak egyszerű és személyes hangvételű megfogalmazása helyett teli tüdővel fújta az emelkedett és semmitmondó frázisokkal teli egyházi reklámszöveget. S mindezt olyan meggyőződéssel és lelkesedéssel tette, hogy gyanítani kezdtem: talán nincs is saját véleménye, oly mértékben aláveti magát a hivatalos állásfoglalásnak. A férje hasonlóképp korlátolt és szemellenzős meglátásoknak adott hangot. Nem a mondanivalójuk tartalma keltette fel az ellenszenvemet, hanem ez a döbbenetes szűklátókörűség. Elképesztőnek érzem, hogy iskolázott, művelt, tájékozott és más tekintetben széles érdeklődési spektrumú felnőtt ember ennyire merev és rigorózus legyen. Hogy egy többdiplomás értelmiségi ilyen gyermeki együgyűséggel, ennyire egysíkúan értelmezze a hitét. Hát még ha a legidősebb sógorom is bekapcsolódik a diskurzusba! Ő, aki frissen diplomázott a teológián, s vallási ügyekben meglehetősen szigorú, bizonyára még dogmatikusabb elveket vall. Szerencse, hogy elnyomta a buzgóság azelőtt, hogy belemelegedtünk volna a vitába.
Mindazonáltal középső nővérem és férjura elhivatottsága nem lepett meg különösebben, hisz mégis mit várhatnánk egy hitoktatótól? No meg aztán minthogy egy köpésre laknak tőlünk, nap mint nap szembesülök életszemléletük, értékrendjük megnyilvánulásaival (ennek gyakorlati lecsapódása a sűrű gyerekvigyázás a hittanórák, lelkipásztori megbeszélések, egyházi konferenciák, családcsoportos imaórák idején).
Annál jobban meghökkentem a legifjabb nővéremen, akit mindeddig szelíd, türelmes, szemlélődő, elfogadó és nyitott embernek véltem. Hogy mennyire félreismertem! A lombikbébi-programmal kapcsolatban megfogalmazott nézetei olyan vaskalapos és begyöpösödött bigottságról árulkodtak, hogy magam is megijedtem. Leszámítva, hogy a véleménye (miszerint "akinek nem lehet saját gyermeke, az gondolkodjon el azon, hogy mitől is meddő, majd fogadjon örökbe egy árvát") meglehetősen önelégült - s egyben a kegyetlenség határáig érzéketlen - dumának tűnt hat poronttyal a háta mögött, a hozzá fűzött (habzó szájú) keresztény felhangú indoklás, illetve a további társalgás során elejtett vallási megjegyzései már-már középkori felfogást tükröztek. No mondjuk nem csoda: a parányi balaton-felvidéki település, ahol lakik, minden nyáron háromhónapos lelkigyakorlati tábornak ad otthont, ahol a családok hetente váltják egymást, s reggeltől estig boldogan lubickolnak a keresztényi örömködésben. A helyzetet súlyosbítandó, a nővérem férje épp a mozgalmat alapító házaspár legidősebb fia, s nemcsak após-anyós, hanem a faluban lakó további két testvér is elszánt krisztus-követő. Kicsit aggódtam, amikor a tesóm belecsöppent e kis kompániába, nem fog-e neki megártani ez a tömény katolicizmussal átitatott éra. Hát, nem hiába.
Miután feloszlott az össznépi kupaktanács, a bátyámmal és a kedvesével alaposan meghánytuk-vetettük az est tanulságait (bátyám szó szerint, ugyanis a túlontúl savas bor végül kifogott rajta:)). Mindhárman meg voltunk hökkenve azon, hogy az említettek őszintén komolyan veszik mindazt, aminek hangot adtak a korábbiakban. Mintha még mindig gyerekek volnának, fekete/fehérben látják a világot, s a beléjük nevelt hitelveket mindmáig megkérdőjelezés nélkül, szóról szóra elfogadják. Habár talán épp erről szól a hit, szerintem van egy egészséges határ a gondolkodó keresztény és a fanatikus keresztény között. Még azzal sincs baj, ha valaki felnőttként is szilárdan kitart amellett, hogy Isten a Földre bökve teremtette a fajokat, hogy a Sátán mindig ugrásra készen les a megtévelyedő lelkekre, et cetera, - mindenkinek joga van a maga hóbortjaihoz:). Én például meggyőződéssel vallom a mágia létezését, habár racionális szemmel bizonyára orbitális marhaságnak tűnik. Ha valaki megrögzött keresztény, részemről oké, de ha azt érzem, hogy sültbolondnak bélyegez(ne), pusztán mert másképp értelmezem a minket körülvevő csodás világot, - na azt nehezebben nyelem le. Senkinek sem lenne szabad azt gondolnia, hogy abszolút ismeretekkel rendelkezik a világegyetemről. A testvéreim megnyilvánulásai azonban arra engedtek következtetni, hogy feltétel nélkül hisznek a maguk kizárólagos igazában, s valószínűleg kisebbfajta sokkot okozna nekik a hír, hogy külön utakra tértem.
Ami engem illet, hajlamos vagyok önmagamból kiindulni, s a saját felfogásomat másokra vetíteni. Nagyjából általános iskola harmadik osztályára megszabadultam attól a meggyőződéstől, hogy katolikusnak lenni az egyetlen értelmes dolog, amit az ember tehet. Azt, hogy a kereszténység volna Az Üdvözítő Hit, soha nem állítottam (ez persze a neveltetésem gyümölcse, a szüleimé az érdem). Kamaszkoromban néhány évig viszonylag aktív vallásgyakorlatot folytattam (zenéltem egy templomi kórusban, gyakran ministráltam, keresztény ifjúsági táborokba jártam, voltam a Taizé-i zarándoklaton, satöbbi), de még ezidőtájt sem vélekedtem úgy, hogy rosszabb ember volna nálam egy mohamedán, egy buddhista, egy ateista vagy újpogány, csak mert más a hitünk. Amióta a boszorkánysággal barátkozom, még elfogadóbb és rugalmasabb lett a szemléletmódom, s nem csak vallásfilozófiai téren. Automatikusan azt feltételeztem a családomról, hogy hasonlóan toleráns és széleslátókörű emberek, akik bár nem tapsolnának a döntésemhez, de nem is bélyegeznének kárhozatra ítélt, a bűn fertőjében tévelygő nyomorultnak. A tegnapelőtti beszélgetés óta kicsit megrendült a beléjük vetett bizodalmam:) (igaz, nem először). 
Ha eltekintünk ennek a szemléletnek a személyemet érintő esetleges következményeiről, akkor is sajnálatraméltónak tartom, ha valaki ennyire csőlátású. Amint írtam, mióta a pogányság felé fordulván mind nyitottabb lettem, egyre jobban élvezem az ezzel járó, mámorító szellemi szabadságot. Nagyszerű érzés túllépni a belénk ivódott előítéleteken, - mintha szélesre tárnánk egy ajtót a nagyvilágra. Nagyszerű érzés felszabadultan gyönyörködni az emberek sokféleségében, a vallások, kulturális hagyományok, szokások, életmódok és életfilozófiák színpompás kavalkádjában, anélkül, hogy a bármelyikhez való obligát kötődés eltorzítaná a többi megítélését. Mint mikor az ember felülről tekint a tájra, s átlátja annak mélységét, perspektíváját, sokszínűségét. Mintha egy gyönyörű perzsaszőnyeget szemlélnénk, megértvén, hogy a mintázat sok eltérő eleme együtt alkot egy egészet. Mindezt az ítélkezés, állásfoglalás, 'kiajobb' méricskélés kényszere nélkül, az elfogulatlan szemlélődő gyönyörűségével tenni - léleksimogató dolog. Nagyon sok új élménnyel ajándékoz meg, hogy nem valamiféle eszmerendszer szűrőjén át látom a többi embert. S őszintén sajnálom (noha nem lesajnálom) azt, aki - ahogy a testvéreim - annyira elkötelezett bármely filozófia, vallás iránt, hogy nem képes paradigmaváltásra, objektivitásra, attól független, önálló gondolkodásmódra. Még ha boldog is, nem tudhatja, mit veszít a szellemi szabadság hiányával.
Visszautalva a bejegyzés címére, mindjobban kikristályosodik a sajnos nagyon is meglévő ellentét a családom és közvetlen környezetem értékrendje, világképe, életvitele és a magam lelkialkata, hitvallása között. Néha félek, hogy az egymás iránti szeretetünk nem lesz elég túllépni a nézetkülönbségeken. Néha attól tartok, hogy a hozzátartozóim látásmódját oly mértékben befolyásolja a vallásuk iránt érzett elkötelezettség, hogy más emberként tekintenének rám, ha tudomást szereznének eretnek hajlamaimról:). Mindenesetre remélem, hogy nem így lesz. Remélem, hogy elég érett a gondolkodásmódjuk ahhoz, hogy megértsék, nem csak egyféle igazság létezhet, nem csak egyféleképp válhatunk jó emberré, s nem csak egy módon lehet megtalálni az utat Istenhez. 
Édesapámnak van egy kiváló hasonlata, miszerint a hegycsúcsra sem egyetlen ösvény vezet fel. Számos különböző turistaút létezik, amelyek időnként érintik egymást, kapcsolódnak vagy egymás mellett haladnak, máskor látszólag kereszteződnek, ellentétes irányt vesznek. Egyik meredekebb, másik kényelmesebb, de hosszabb, van, amelyik gyors, de embert próbáló, van, amelyik minimális erőkifejtést követel. Ki-ki felkészültsége, fizikai adottságai, a kirándulással szembeni elvárásai szerint dönti el, hogy melyiket választja. De bármily különbözőek legyenek, valamennyi ugyanarra a csúcsra visz fel. S meglehetős arrogancia volna az egyes hegymászóktól azt állítani, hogy 'ez a hegy márpedig ilyen és ilyen', miközben csak egyik oldalát láthatták, míg másnak talán egész más arcát mutatja.  
Hát valahogy így lehet a vallásokkal is, én azt gondolom. S jó lenne megérteni, hogy teljes képet csak akkor kaphatunk a világegyetemről, ha fogjuk az emberiség kulturális hagyományainak színpompás mozaikszemcséit, s összeillesztjük őket. Ha valamennyien felérünk a hegytetőre, s onnan rálátásunk nyílik a teljes panorámára.
Az istenek adják, hogy így legyen!


Áldás - Hulló Eső, 2010-12-31

samhain

Az apokalipszis lovasai átmenetileg visszavonultak; magyarán szólva megúsztuk az első zh-dömpinget, s a folytatást szerencsére kettészelte az őszi szünet. :)

Olyan rég tervezgetem, hogy mi mindent fogok lejegyezni, ha lesz egy kis időm, de most valahogy semmi nem akar az eszembe jutni. Írok a Samhainról, úgyis az a hónap aktualitása.

Az ünnep eredete a kelta kultúrkörben gyökerezik. Az elnevezés 'Samhain' (szóeny, szavíny) formában honosodott meg világszerte, jelentése "nyárvég" ('sam' - nyár + 'fuin' - vég). A kifejezés a q-kelta nyelvcsaládból ered, közvetlen felmenője vélhetőleg az óír samain, samuin, samfuin, de rokon vele a skót-gael Samhuinn és a manx Sauin (ugyanakkor a Man-szigeten egy másik megnevezéssel is találkozhatunk: Hop - tu - Naa). A p-kelta népek a jeles napot a Hollantide/Allantide (Cornwall) vagy Calan Gaeaf/Galan Gaeaf (modern cornish, ill. welsh, jelentése: a tél első napja), illetve a Kala Goanv (breton, jelentése: november elseje) megnevezéssel illették. Az idevágó angol nyelvű wikipédia oldalon további etimológiai fejtegetéseket találunk, amely az ír samani - nagygyűlés, s ezzel párhuzamban a szanszkrit, ill. gót samana szavakkal rokonítja. Említésre érdemes tény, hogy a gall Samon(ios) épp az október-novemberi holdhónapot jelöli, azonban rokonságban áll az április-májusi időszak megnevezésével, a Giamonios-sal. Utóbbi kifejezés magában foglalja az indoeurópai eredetű "tél" szócskát (latin - hiems, lett - ziema, litván - ziema, szláv - zima, görög - kheimon, hatti - gimmanza), s visszautal az óír gemadaig-ra, amelynek jelentése : téli éjszaka. Ennek tükrében a Giamonios szót értelmezhetjük "télvég"-ként, hiszen valóban, a nyári félév kezdetét jelöli - ellenpárja, a Samonios, a tél kezdete pedig joggal fordítható "nyárvég"-nek.

Utolsó adalékként hadd említsem meg, hogy e napot 'Féile Mongfhinne' néven is emlegették, amelynek jelentése: Mongfhionn ünnepe. Monghfionn a Cormac-szótár szerint pogány ír istennő, akit Samahinkor imádtak. Samhain éjszakáját, okt. 31. - ét jelöli az ír Oíche Shamhna, ill. a skót-gael Oidche Shamhna kifejezés.

A kelta népek az évet kétfelé osztották: egy világos (nyári) félévre és egy sötét (téli) félévre. Utóbbinak első napja - s egyben az új esztendő első napja - a hiedelmek szerint különleges varázserővel bírt. A való világ és a természetfölötti közti határ elmosódott - szellemek, tündérek, holtak lelkei és lidércek özönlötték el az éjszakát. A hagyomány úgy tartja, hogy e nap különösen is alkalmas a jövőre vonatkozó varázslatok, jóslások kivitelezésre és a transzcendens szférával történő kapcsolatteremtésre.

A gazdálkodó ember életritmusában ezidőtájt lezárult egy újabb fejezet: véget ért a betakarítás, az aratás. A szorgos munkával töltött nyár után egy passzívabb, vegetatívabb időszak következett. A terményt magtárakban és éléskamrákban halmozták fel; a haszonállatok közül kiválogatták a levágásra ítélteket, hogy a húsuk eledelül szolgáljon a következő zord időszakban, s a maradék jószág nagyobb eséllyel élje túl a telet.

Az ünnep hajdanán három napig tartott (vö: gall trinux(tion) samo(nii) ), s az őszi napéjegyenlőség, valamint téli napforduló felezőpontjához legközelebb eső holdciklus kezdetére esett. Az időzítés valószínűleg a mezőgazdasági munkálatok, illetve vegetációs periódusok és a lunáris naptár összehangolását célozta,- kisebb hangsúlyt helyezett a napünnepekre. Akárhogy is, a középkori Íroszágban a Samhain a legjelentősebb "fesztivállá" avanzsált: a Tara dombján kigyúló szent örömtűz nyomán az emberek tüzeket gyújtottak az otthonaikban és a települések határában. Esetenként két máglyát lobbantottak lángra egymás mellett, s átsétáltak közöttük rituális megtisztulás céljából. A gazdák haszonállataikat is áthajtották a két tűzrakás között, hogy szépen gyarapodjanak és egészségesek maradjanak a következő év során.

A jövendőmondás leggyakrabban a leendő házastárs személyének felfedését célozta, de különféle praktikák szolgáltak a majdani otthonnak, vagy a születendő gyermekek számának kiderítésére (nagyon hasonlóan a nálunk is bevett, igaz, javarészt Nyugat-Európából adoptált karácsonyi jövendölésekhez). A váll fölött hátradobott almahéj alakja például a titokzatos jegyes nevének kezdőbetőjére utalt; a vízbe cseppentett tojásfehérje formája a várható gyermekáldásról árulkodott.

Az ünnep szoros kapcsolatban áll a halál, elmúlás és túlvilág fogalmával - számos motívumával utal rájuk. A jelmezes-maszkos felvonulás (amely hasonló a hazánkban honos busójáráshoz) gael szokás volt, s a Samhain éjszakáján szabadon kószáló ártó szellemek, lidércek kiengesztelését, illetve az ellenük való védekezést szolgálta. Skóciában fehér ruhába öltözött, feketére mázolt arcú fiatal férfiak személyesítették meg a halált. Komikusan hangzik, de fehérrépából (tarlórépából) készült lámpásokat is bevetettek a túlvilág ellen:): a nagyobbaknak még arcot is faragtak, s az ablakokba állították őket, hogy távol tartsák az árnyakat. A szokás megmaradt az újkorban is: a 16. sz-ban a skót vidékeken álruhás férfiak járták az utcákat, később, a 19-20. század során egyre inkább a gyerekeké lett a főszerep. Az ír bevándorlók magukkal vitték e hagyományt Amerikába, ahol hamarosan széles körben elterjedt és igen népszerűvé vált. Természetesen időközben keresztény elemekkel keveredett, s mai elnevezésében - Halloween - az All Hallow's Eve (Mindenszentek éjszakája) kifejezés köszön vissza. Utóbbit egyébként isz. 835 - ben szentesítette az egyház, s később nov. 2. - a is társult mellé, mint Halottak Napja.

A fesztivál jellegére nem csak a kereszténység, hanem a római Pomona-ünnep is rányomta bélyegét. Pomona a gyümölcsök és kertek úrnője volt, s a római kultúrkörben november elseje körül ünnepelték. Amikor a római légiók elfoglalták Angliát, hagyományaikat is magukkal hozták az új földre, s azok keveredtek az őslakosok vallási elemeivel. Talán épp ennek köszönhető, hogy a Samhain ünnepén nagy szerep jut a szezonális gyümölcsöknek, így például az almának, gránátalmának, diónak, stb.

A manapság is oly divatos töklámpások eredetét többféleképp magyarázzák. A legtöbb forrás egy részeges és csalafinta naplopó, Jack történetére vezeti vissza. Jack italozással és duhajkodással töltötte az élete javarészét, ám tivornyáin az ördög is tiszteletét tette. Addig-addig zaklatta Jack-et, mígnem annak elege lett, és rávette őt, hogy versenyezzen vele fára mászásban. Ha Jack nyer, az ördögnek meg kellett ígérnie, hogy nem nyüstöli őt többet. Az ördög ráállt a fogadásra, és se perc alatt fent termett a kiválasztott fa csúcsán - de lejönni már nem tudott, mert Jack egy keresztet karcolt a fakéregbe. Ily módon aztán élete végéig nyugta volt a gonosztól, - ám halála után az "bosszúból" kirekesztette őt a Pokolból. Mivel erkölcstelen és kicsapongó életmódja miatt a Mennybe sem nyerhetett bebocsátást, arra ítéltetett, hogy egyetlen árva fáklyával fölszerelkezve bolyongjon a világok közti határmezsgyén. A lángot egy töklámpásban hurcolja magával, s aki nem akarja, hogy betévedjen az otthonába, az szintúgy töklámpással védekezik ellene.

A történet egyéb verzióiban Jack karaktere változatos (fukar gazda, földönfutó tolvaj, bölcs ember), de a cselekmény lényege ugyanaz: átveri az ördögöt (a kereszt segítségével foglyul ejti vagy megfosztja az erejétől), s így az megígéri neki, hogy nem kerül a pokolra. Halála után aztán egy soha ki nem alvó parázzsal ajándékozza meg, amelynek Jack valamiféle növényi tartót farag, s azzal felszerelkezve nekiindul, hogy nyugvóhelyet találjon magának.

A töklámpás használatára csak a 19.sz végéről, 20. sz. elejéről származó források alapján következtethetünk. Igaz, az ír-kelta folklór már ezt megelőzően is őrzi a Samhain éjszakáján különféle zöldségekből (elsősorban, ahogy azt már említettem volt, répából) faragott mécsesek emlékét. A töklámpásra használatos 'jack-o-lantern' kifejezés a 17. században jelenik meg először, s akkor is 'éjjeliőr' vagy 'lámpás ember' értelemben. Később a jelentése lidércfény-re változott, s csak eztán kerül át a Halloween - fogalomkörbe tökmécsesként.

Még egy tisztázatlan téma maradt, méghozzá Samhain istenség létezésének problémája. Itt-ott belebotlik az ember abba a kétes hitelességű teóriába, mely szerint a napistent Samhain, a halál rosszindulatú ura foglyul ejti október végén, majd összehívja szolgálóit - ártó szándékú szellemek és lidércek sokaságát - s szélnek ereszti őket az emberek világában. Mások szerint az istenség puszta kitaláció, amely a keresztény Halloween-ellenes kampány gerincét alkotja. A magyar nyelvű wikipedia szócikk a következőket közli:

"... Vitatott az ünnephez tartozó kultuszban az emberáldozat szerepe. A keresztény írástudók megemlítenek egy bálványt, Cróm Crúiachot, akinek feltehetőleg emberáldozatokat is bemutattak az ünnepen. Azonban az is elképzelhető, hogy ezek a források a Biblia olyan részeiből is táplálkoztak, ahol magában a Szentírásban is megjelenik az emberáldozat szerepe (például a Hinnóm völgyben Molok bálvány istennek bemutatott áldozat.) Cróm Crúiach léte így tehát nem bizonyított, de megemlítendő, hogy a pogány Hallowe'en ellenes röpiratokban megjelenő Samhain gonosz (kitalált) istenséget róla mintázták. E röpiratok hatására terjedt el az az - egyébként téves - elképzelés, hogy a Samhain szó valójában egy istent, gonosz erőket irányító szellemet jelöl."

E kérdésben nem szándékozom igazat tenni, de az általam olvasott cikkek többnyire a Samhain=Halál Istene tézis ellen érvelnek, méghozzá elég meggyőzően. Valóban el tudom képzelni, hogy e képzettársítás mindössze a félreértelmezett történelmi forrásokon alapuló keresztény propaganda terméke, s a célja csupán az, hogy elejét vegye az ünnephez kötődő pogány hagyományok életben tartásának. Cróm Crúiach ettől függetlenül lehetett valós mitológiai alak, s előfordulhat, hogy épp Samhain idején áldoztak előtte (akár embert is), ám ez korántsem bizonyítja egy Samhain nevezetű, kegyetlen és vérszomjas isten létezését.

Források:

- Samhain, wikipedia - ENG

- Samhain, wikipedia - HU

- Samhain - KWHE, Osara cikke

- Jack-o-lantern - wikipedia . ENG

- Cróm Crúiach - wikipedia - ENG

ajánlott továbbá:

- A Samhainról - ENG (részletes és nagyon alapos etimológia, értelmezés, kifejtés, számos forrás megjelelölésével és idézésével).

No, hát ennyit röviden az ünnepről - remélem, viszonylag megbízhatóan fordítottam le az idegennyelvű szövegeket.

Áldás!

Hulló Eső, 2010-10-26

alexandriai hypatia

Ma este megnéztem az Alejandro Amenábar által rendezett, Agora c. filmet. Mélyen megérintett Hypatia sorsa, karaktere, különösen annak fényében, hogy történelmi hitelességgel jelent meg a vásznon. Még elgondolkodtatóbb, amit a film az emberi természetről elárul. Nem a vallások, kasztok, rasszok, politikai nézetek jobbak vagy rosszabbak egymásnál; mi, emberek ragadunk fegyvert, gyűlölködünk, átkozódunk és gyilkolunk miattuk. A tömegpszichózis éppúgy megfoszt a józan, önálló gondolkodás képességétől, mint a különféle eszmék filozófiai, etikai, kulturális szabályrendszerének börtöne. Ebből egyenes úton következik, hogy bármiféle közösséghez való tartozás, közösségtől való függés ront az egyéni ítélőképességen, s ennélfogva csak akkor hozhatunk releváns és racionális döntéseket, ha nem befolyásol bennünket semmilyen szellemi korlátozás. Alighanem ez volt Hypatia meggyőződése is, s emiatt érte el tragikus végzete. Fájdalmas belegondolni, halálával micsoda veszteség érte a hellenisztikus kultúrát. Általában véve elkeserítő, mikor egy-egy új vallási, politikai vagy nemzeti vezető leromboltatja, megsemmisíti az elődei munkáját - legyen szó szobrokról, műemlékekről, épületekről, szentélyekről, vagy épp festményekről, könyvekről, művészeti alkotásokról és szellemi termékekről,- anélkül, hogy felismerné azoknak a jelentéstartalomtól független maradandó kulturális értékét. Még elborzasztóbb, mikor ugyanezen mentalitás jegyében embereket végeznek ki.
Hypatia, -akárcsak szeretett könyvtára, a tudomány szentélyének számító alexandriai irattár,- a pogánykori műveltség és fiolózfia szülöttje és értékhordozója volt, s a keresztény fanatizmus egyik létét sem tűrhette. Közel 1600 év távlatából is méltóságteljesen és örökkévalón rajzolódik ki az alakjuk a múlt homályából, s mára felismertük, minő kincseket vesztettünk el a pusztulásukkal. Talán egy nap majd arra is rádöbbenünk, hogy korunk értékei szintúgy megőrzésre érdemesek - legyen szó természeti vagy kulturális örökségünkről - és időben felhagyunk módszeres tönkretételükkel. Az istenek adják, hogy így legyen!

Áldás!
Hulló Eső, 2010-09-23

földanya, napatya

Cunningham javaslatára - és egyben saját késztetésre - igyekeztem meghatározni a magam Istennő - és Isten-fogalmát. Ahogy már írtam, általában Boldogasszonyként nevezem meg az Istennőt, és ilyen formában többnyire dús, termékeny földanyaként jelenik meg előttem. Kisboldogasszony a fiatal, hamvas és üde szűzleány, Nagyboldogasszony pedig a már középkorú, bölcs mosolyú, érett asszony.
Nem tudom, őseink hitvilágában e három megnevezés valóban három személyt, avagy ugyanazon személy három különböző megjelenési formáját takarta -e, de talán nem szentségtörés eképp felhasználnom.
Mindeközben rá kellett döbbennem, hogy nehéz összeegyeztetnem a 'Földanya' és 'Holdistennő' (mint "prototípusok") alakját. 'Földanyához' nagy általánosságban meleg színek, telt idomok, erős testalkat, mosoly-szarkalábas, vidám pillantású szemek, pirospozsgás arc társul. Ezzel szemben 'Holdistennő' számomra ezüstfehér, hűvös árnyalatokba öltözik, bőre és haja is sápadtabb, termete karcsúb (habát a Hold kerekdedsége éppúgy utal a gömbölyű női formákra), és az éjszaka sötétjében tündököl (szemben Földanyával, aki napsütéses mezőkön kóborol, esőben táncol, stb.).
Miután eljutottam e kettősség megfogalmazásáig, eszembe jutott a 'Vizek Úrnője' (mint prototípus), hiszen az Istennőhöz nem csak a föld, hanem a víz is hozzátartozik. Tengeristennőként ismét újabb alakban lépett elém, s ahogy egy kicsit utánagondoltam a témának, rájöttem, hogy a méltóságteljes, végtelen és nyugodt óceán és a cserfesen csobogó, fehéren habzó kristálytiszta hegyi patakok vagy a szélesen hömpölygő, termékeny árteret tápláló síksági folyók egyenként más és más istennőalakot rajzolnak ki. Egyszóval kezdtem amúgy istenigazából ráérezni a politeizmus mibenlétére, mi több, valóban elfogadni azt a tézist, hogy egy-egy istenség-csoport ugyanazon isteni személy több aspektusát jeleníti meg. Félreértés ne essék: eddig is hittem az igazát, de most a saját bőrömön tapasztaltam, mennyire könnyedén hasad szét egy univerzális Istennő-figura számos kézzelfoghatóbb, hétköznapibb, könnyebben jellemezhető, egy-egy minőséghez kapcsolódó alakra.
Ami az Istent illeti - nos, hát ott is hasonló a helyzet.
Egyfelől minden további nélkül el tudom képzelni őt, mint dicsőséges Napistent, legyen a neve Ré vagy Apolló. Többnyire aranyszínű hajjal és világos bőrrel vizualizálom, hogy színeiben is visszatükrözze a Nap lángolását.
Igen ám, csakhogy ezzel a hódító, előretörő, kiáradó, harcos isten-figurával szöges ellentétet mutat az "Erdők Istene" prototípus. Utóbbi számomra inkább visszahúzódó, csendes, mindig árnyékban van; kevésbé hódító (habár az erdők igenis képesek terjeszkedni, ha hagyják nekik - ám ez egy lassú, kitartó folyamat), de állhatatos, ereje a földben gyökerezik és szétárad az erdőségek minden fájában, bokrában, fűszálában. A vadállatok köréje gyűlnek. Nem az előretörés, hanem a megmaradás a fegyvere (egy erdő akár évtizedekkel a kiirtása után is képes regenerálódni a földben nyugvó magok segítségével, amelyek - fajtól függően - 50-60 évig is megőrizhetik a csírázóképességüket, várva a kedvező körülményekre.), nem támad, hanem védekezik és oltalmaz. Megjelenését tekintve: hosszú, sötétbarna haja van, bőre szintén barna, fején szerteágazó gímszarvas-agancsot visel. Alsósteste folytatódhat emberi lábakban vagy valamiféle patás állatra - kecskére, szarvasra - hasonlítóan.
A Napistent és az Erdők Urát tehát még nehezebb összeegyeztetnem, mint az Istennő különböző aspektusait, hiszen nem csak küllemükben, hanem jellegzetes tulajdonságaikban is erős eltérést mutatnak. Az egyéniségük mélyén lapuló alapvető vonások közösek, hiszen mindketten a termékenység, a férfiasság képviselői, s mindketten életet oltanak a földbe, majd táplálják teremtményeit - de ezen kívül szöges ellentétei egymásnak.
S akkor még nem beszéltem a tűzhöz kapcsolódó, túlfűtötten szenvedélyes Pán-figurákról.
Tegnap este ceruzát ragadtam, hogy lerajzoljam az Erdők Istenét, -hozzám az ő figurája áll a legközelebb - de, mint általában, a kép ezúttal is önálló életet élt. Az eltervezett alak helyett egy kifejezetten indián vonású, fekete hajú és barna bőrű fiatal istenség került a papírra, akinek széles terpesztésű és figyelemreméltóan ágas-bogas (tanultam trófeabírálatot :)) agancsai között fényesen ragyog a nap. Láttam már efféle ábrázolásokat, de soha nem tudtam átérezni az árnyas vadon és a vakító nap képzettársítását - most azonban valahogy helyénvalónak éreztem.
Hát ennyi.
Egyébként a Beltaine - rituálén gondolkodom (túlzás volna azt állítanom, hogy tervezgetem, de szándékomban áll). És mindeközben rádöbbentem, hogy a napokban kitelik a Hold, szóval egy esbat is esedékessé vált. Töredelmesen bevallom, eddig én bizony nem ültem meg a Telihold-ünnepeket, de most, hogy mindinkább elköteleződök a wicca hitélet mellett, időszerű változtatni ezen.

Legyetek Áldottak!
Hulló Eső, 2010-04-27