the ledge

 Tegnapelőtt láttam A párkány-t, és meglehetősen mély nyomot hagyott bennem. Matthew Chapman 2011-es alkotását a Túl barátságon-hoz szokás hasonlítani, hiszen hasonló tabukat dönget: a nemiség helyett azonban a vallás kerül az előtérbe. Hiba no, Charles Darwin dédunokája nem élhet kellő küldetéstudat nélkül.

Nem is tudom, hol kezdjem. Talán az a legjobb, ha elöljáróban a figyelmetekbe ajánlom az Ateista Naplót. Időnként bele-beleolvasok - nem azért, mert egyetértek a szerző világnézetével, hanem mert rémisztő mélységekben tárja fel a kereszténység (fundamentalista elfajzásának) rémségeit. 

Mielőtt továbblépnék: természetesen az alábbiak nem az összes keresztényre vonatkoznak, hiszen - hála az égnek - sok közülük igazán jó ember, aki a szeretet, alázat, elfogadás és erőszakmentesség őszinte híve és gyakorlója. Személyes tapasztalataim túlnyomórészt pozitívak, nem panaszkodhatom az ismeretségi körömre. Épp ezért jelent újra és újra mellbevágó élményt  találkozni a Krisztus-követők táborának szégyenfoltjaival.
A blogger a Hit Gyülekezetében kezdte vallásos pályafutását. Miután végigélte a megszállott neofita, majd az elkötelezett hívő, s később a szektás agymosás miatt kialakuló szorongásos depresszió fázisait, a szabadgondolkodó ateizmus szárnyain sikeresen kitört szellemi börtönéből. Azóta - érthető módon - kíméletlen kritikával támadja az említetthez hasonló közösségeket. Becsületére szóljon, nem vaktában lövöldöz; forrásokat is feltüntető, józan és hiteles beszámolókkal iparkodik elrettenteni az online olvasótábort tőlük. Időnként a nagyobb történelmi egyházak némelyik csúfos botlása (például az utóbbi idők vérlázító pedofilbotrányai), valamint úgy általában a Biblia ellentmondásossága és a rá alapozott hitgyakorlat is terítékre kerül. Olykor a célkereszt más felekezetet szintúgy megtalál, mégis: az oldal elsősorban Róma (vadhajtásai) ellen agitál.

Mivel hazánk - s úgy általában az Óvilág - kevésbé fogékony a radikális vallási eszmékre, az Ateista Napló főképp az Egyesült Államokra hegyezi ki mondókáját. Kérdezhetnétek, mit számít nekünk, miben hisznek az emberek a nagy kékség túlpartján: nos, a legkevésbé sem mindegy, hogy egy jelentős kulturális befolyást élvező, a világ minden pontjára elérő (s ott mások ügyeibe előszeretettel belekontárkodó) szuperhatalom minő, a politikát aktívan befolyásoló vallási alapokból építkezik. George Bush maga jelentős támogatást élvezett az egyik legnagyobb követői táborral rendelkező (az amerikaiak 25%-át [!] magába tömörítő) "konzervatív" ágazat, az evangéliumi kereszténység részéről* (róluk szól a 'Jesus camp' c. dokumentumfilm). A fundamentalista mozgalom jóformán hitelvvé fejlesztette a "domínium"-ra, vagyis a kormányzati szférában történő teljes hatalomátvételre s keresztény theokrácia kiépítésére való törekvést (a 'Jesus camp'-ben bemutatott hittantáborból sem marad ki a politika: a gyerekekkel megáldatják az épp újraválasztás előtt álló George Bush életnagyságú képmását.). Az utóbb csúfosan leszerepelt népszerű pásztor, Ted Haggard heti telefonkapcsolatban állt az elnökkel és annak környezetével. A republikánus jobboldal szorosan összefonódik a konzervatív vallásossággal.

S hát hazai példát is lehet hozni különféle, már-már fájdalmasan primitív meglátásokra, miszerint a jóga, a homeopátia, az akupunktúra (és még sorolhatnám) ördögi hatalmakat mozgat meg, vagy a Harry Potter-sorozat valójában sátánista propagandaanyag.

Hosszan írhatnék most a blog által felhánytorgatott 'fundi' förmedelmekről. A végtelen önteltségről, amely Krisztus egynémely felkent pásztorát ország-világ előtt olyasféle kijelentésekre késztette, miszerint Haiti/New Orleans/Japán magának köszönheti az őket sújtó természeti katasztrófákat, mint Isten jogos büntetését a vétkeik miatt (Pat Robertson pedig Orlandót fenyegette meg Jahve haragjával a Disneyworld-ben megtartott meleg napok után. Egyéb sületlenségein - köztük az első idézetben tükröződő mártírgörcsön - az ember inkább sír, mint nevet.). A szélsőséges homofóbiáról, ami például oda vezetett, hogy (amerikai hátszéllel) Ugandában számottevő vallási propaganda által támogatott törvényjavaslat készült, ami az egyneműek közti szerelmet halálbüntetéssel vagy élethossziglani fegyházzal torolná meg (a melegek elleni tömegfelháborodásnak tápot adó prédikációk persze valótlanságokkal tűzdelt gyűlölködő uszítássá redukálódtak). A kreacionizmus fanatistáinak ostobaságairól, a muszlimokkal szembeni acsargó utálatról, a vallásszabadság sajátos értelmezéséről, és arról a meggyőződésről, mely szerint Isten - és Amerika, hiszen a kettő majdnem ugyanaz - ellenségeit kiirtani nemhogy jogos önvédelem, de egy keresztény számára szent kötelesség. 

Ha az ember eleget olvasgat hasonló témákról, esetleg olykor átböngész néhány vallási témájú mémet, hamar jártasságot szerez az ateisták és keresztények közti polémia sztereotípiáiról. Itt az ideje, hogy átkapcsoljunk a The Ledge-re, amely meglehetősen sematikusan és leplezetlenül didaktikus céllal épp e sztereotípiákat vonultatja fel.

A főszereplők fajtájuk típuspéldányai. Gavin Nichols (Charlie Hunnam) a "jó ateista". Szabadgondolkodó, racionális, humánus; műveltségét bizonyítja, hogy - jellemző mód - többet tud a kereszténységről és a Bibliáról, mint maguk a hívők, fejből idézi a Szentírás passzusait. Karaktere már-már csöpögősen tökéletes. Igaz felebaráti szeretettel otthont ad egy meleg barátjának (Chris - Cristopher Gorham), akit HIV-fertőzése miatt kipenderítettek a munkahelyéről (a fundamentalisták két nagy mumusa, az ateizmus és a homoszexualitás a vallási csörteváltásokban rendre mint egymás okvetlen tartozéka kerül elő, így a film készítői gondoskodtak arról, hogy e sablon se maradjon ki. Mindennek tetejébe e barát nyúédzses misztikus, egy személyben tömörít tehát számos elcsépelt vádat: mintha csak egy fundi rémálomból lépett volna elő). Hősünk hotelmenedzser létére előre köszön a londinereknek, közvetlen hangnemben tréfálkozik a titkárnőjével, (a néző számára kihangsúlyozott figyelmességgel) elnézést kér, mikor a folyóson véletlenül összeütközik egy takarítóval, letérdel a padlóra az apját sirató középkorú mexikói szobalány mellé, és vigasztalón átöleli. A rendező nem bíz semmit a véletlenre: gondosan a tisztelt publikum szájába rágja, hogy isten nélkül is lehet jó az ember.

A másik végletet Joe (Patrick Wilson) képviseli. Wilson zseniális alakítással hátborzongatóan idegszaggatóra formálja a megrögzött fundamentalista figuráját (a film felénél már legszívesebben a képernyőn keresztül bepancsolnál neki). Persze ő is sablonokból építkezik, a receptben a jól bevált adalékok szerepelnek: szemellenzős vakbuzgóság, kirekesztő gondolkodás, homofóbia és a többi. Feleségével való viszonyában hangsúlyozottan megjelenik a nők elnyomása, az asszony teste-lelke-elméje felett gyakorolt férfiuralom, ami gyakori kritikája a fundi házasságideálnak (hogy mennyire jogos, nem tudom). Lakásának szolid visszafogottsága valójában nyomasztó sivárságot tükröz, rigorózus életvezetése pedig kong a belső ürességtől. A bigott képmutató tankönyvi példánya: őszintétlen mosolya mögött kirobbanni készülő görcsös indulat feszül, s Gavin-nel folytatott beszélgetéseiből nem marad el az előbb ájtatos, majd mind vehemensebb szavakba csomagolt megvető ítélkezés. 

Kettejük közös pontja Shana, Joe felesége. Liv Tyler szerencsére most nem földöntúli szépségű tündérhercegnőként tetszeleg: nagyon is evilági asszony, smink nélküli, fásult arccal, erkölcsösen egyszerű öltözetben, bizonytalan, örökké bűntudatos viselkedéssel, nagy bociszemeiben riadt s ugyanakkor reménykedő pillantással. Kiköpött senyvedő naiva: szerepe a kalickába zárt madáré, akit megtört a rácsok elleni küzdelem, és megadóan szenvedi el a bezártságot. Viharos ifjúsága különböző drogok kábulatában telt, s mikor élete már romokban hever, az egyház - no és a mentőangyal szerepében feltűnő, hasonló utat bejárt Joe - karjaiba hanyatlik. Megtérése után jámbor keresztény feleségként alázatosan fejet hajt ura s parancsolója akarata előtt, és szó nélkül tűri annak kimért, szeretetlen, minden melegséget nélkülöző bánásmódját. 

Gavin részmunkaidőben alkalmazza Shana-t, s vele, valamint férjével való alaposabb megismerkedése után eldönti: kiszabadítja a lányt a kereszténység, nomeg a házasság fojtogató korlátai közül. A vonzalom kölcsönös, ám miközben kettejük szerelme kibontakozik, a Joe és Gavin közti feszültség - eleinte az általuk képviselt két homlokegyenest különböző világnézet gyakori ütköztetése nyomán - mindinkább elmélyül. Mikor pedig Joe tudomást szerez neje hűtlenségéről, felüti a Bibliát, és a megfelelő Ószövetségi passzust idézve eltökéli: bosszút áll.

A cselekményt ennél részletesebben nem akarom ismertetni, hátha valakinek kedve támad megnézni a filmet. A lényeg: valóságos ateista tanmesét kapunk, amelyben a vallástalan főhős erkölcsileg többszörösen megdicsőül (habár az előre megfontolt házasságtörés felvet bizonyos etikai aggályokat), miközben Krisztus ájtatos báránykája gyorsan átvedlik farkassá. Joe embertelenségét az alig tettenérhető smink és a világítás mesterien emeli ki: már-már valamiféle mitikus ősgonoszként mutatkozik a vásznon (talán ezzel is alátámasztva Gavin és Shana vonzalmának létjogosultságát). Hogy a kép egy hangyányival árnyaltabb legyen, Shana hite őszinte istenkeresésnek bizonyul, s bár a lány szíve Gavin fele fordul, annak érvei sem ingatják meg bizalmát az égi atyában. Az átlagkeresztényt képviseli a Terrence Howard által megformált zsaru, Hollis Lucetti is, aki eleinte nyilvánvaló ellenszenvvel hallgatja Gavin történetét, majd a részleteket megismerve felülkerekedik benne az empátia. A mozi záróakkordja - mikoris Hollis az eseményektől elborzadva nem hajlandó áldást mondani a családi étkezőasztalnál, miközben Shana Chris vállán sírja ki magát - azonban még egyszer az arcunkba tunkolja a bebiflázandó tanulságot: akinek egy csöpp esze van, az hátat fordít a (szélsőséges) vallásosságnak.

Nyilvánvaló, hogy (nem keresztény, de) hívő emberként nem tudok azonosulni a materialista gondolkodásmóddal. Mégis megragadott a film: talán mert oly sok jól ismert sablont vonultatott fel, hogy gond nélkül belesimult abba a gondolatkörbe, amelyben magam is valamelyest ismerősen mozgok. Talán mert jól megfogalmazott visszhangként reflektál egy olyan konfliktusra, ami mostanság mindinkább előtérbe kerül. Talán mert Charlie Hunnam olyan jóképű ... ;)

Summa summarum: a The Ledge olyasmi, mint egy kő, amit gondos célzással egy forrongó darázsfészek közepébe hajítottak. Tökéletesen kiszámított, tökéletesen lekerekített, szemernyi kétséget sem hagy az elérni kívánt hatás felől. Karakterformálása és mondanivalója csak annyira összetett, amennyire egy Aesopus fabuláé; de talán nem is kell több.