modern boszorkányüldözés I

Európában már több, mint két évszázada megszűnt a - hivatalos - boszorkányüldözés. Az utolsó asszony, akit boszorkányságért kivégeztek, a 2008-ban hivatalosan rehabilitált, s azóta emlékművel megkövetett svájci szobalány, Anna Goeldin (Göldin, Göldi) volt. Természetesen a boszorkányokba vetett hit nem foszlott semmivé egyik napról a másikra; sem időben, sem térben nem kell messzire menni, hogy máig eleven boszorkányhiedelmekkel találkozzon az ember (nem beszélve ugyebár az új vallási mozgalmakról :)). Feljelentések a 19.-20. században is történtek, és a törvényes "igazságszolgáltatás" helyét olykor a hatóságtól független önbíráskodás vette át. Érdekesség, hogy Angliában a II. világháború során még karhatalommal tartóztatták le a skót származású Helen Duncant, akit fekete mágia gyakorlásának vádjával 1944-ben kilenc hónap börtönbüntetésre ítéltek (ehhez egy 1735-ös törvény nyújtott jogi alapot). A hadsereg attól tartott, az asszony látnoki képességeivel katonai titkokról is tudomást szerezhet, s esetleg azokat illetékteleneknek továbbítja, ezért biztonságosabbnak vélték rács mögé juttatni - bármily nevetséges indoklással. Félig-meddig sorstársa az a - szintén médium - Jane Rebecca Yorke, akit ugyanabban az esztendőben róttak meg a '735-ös 'Witchcraft Act' alapján csalásért.

A tömeges erőszakhullám azonban az Óvilágban a 18. század végére lecsillapodott. Nem így a glóbusz egyéb részein.

Kepari Leniata kivégzése

A legutóbbi eset, ami nemzetközi színtéren is komoly port vert fel, pápua új-guinea-i Mount Hagen-ben történt idén februárban. Az Enga tartományból származó, mindössze húszesztendős Kepari Leniata-t egy váratlanul elhunyt helyi kisfiú meggyilkolása okán lincselték meg. A hatéves gyermek rokonai három asszonyt gyanúsítottak azzal, hogy fekete mágia segítségével véget vetettek a fiú életének, köztük Leniata-t. A mount hagen-i hírlap, a Post Courier szerint vádlói izzó vasrúddal kényszerítették a nőt bűnössége megvallására. Ezt követően meztelenre vetkőztették, kezét-lábát összekötötték, leöntötték benzinnel, és egy szemétdombon meggyújtották. Tették mindezt fényes nappal: a szörnyűséges eljárást kíváncsiskodók sokasága nézte végig (buzgón fotózva okostelefonjával), köztük iskoláskorú gyermekek. Senki nem próbálta félbeszakítani a kivégzést, az időközben a helyszínre vetődő rendőrök pedig tehetetlenek voltak a tömeggel szemben, amely megakadályozta, hogy a fiatalasszony segítségére siessenek. Kepari Leniata után két árva gyermek maradt...

A boszorkányégetés Pápua Új-Guineában nem újkeletű és nem is szokatlan. Különösen vidéken tartja magát erősen a fehér és fekete mágiába vetett hit, és nem ritkák a (többnyire női) varázslók ellen irányuló erőszakcselekmények. A valamilyen módon nyilvánosságra kerülő esetek száma évente átlagosan ötven körül mozog; a valóságban ennél bizonyára több kivégzés történik, hiszen jó részük nem jut el a hatóság fülébe. Az esetek kivizsgálását nehezíti a közösségek zártsága; az elkövetők és környezetük egyaránt hisz abban, hogy helyesen cselekedtek, s fedezik egymást. A boszorkányvádat ugyanazon indokok hívják életre, mint a középkori és kora-újkori Európában: váratlan megbetegedés, haláleset, baleset, szerencsétlenség, rossz időjárás, terméketlenség, tulajdonvita, pénzügyi nehézségek, esetleg üzleti, politikai vagy szakmai rivális látványos gyarapodása, miközben az "áldozat" karrierje hanyatlik; szomszédsági perpatvar, társadalmi konfliktusok, szociális kitaszítottság, a hagyományos társadalmi szerep megtagadása, elhagyása, periferiális életmód vagy épp feltűnő jólét. Mivel az országban 1971 óta törvény bünteti a fekete mágiát (igaz, legfeljebb két évig terjedő szabadságvesztéssel), az önbíráskodók úgy érzik, a jog is az ő oldalukon áll. A jelenség a felföld felől a városok irányába terjed: az urbanizálódó vidéki lakosság magával viszi babonáit és félelmeit a modern környezetbe is.
Leniata esete óta még egy precedensről szerzett tudomást a nagyvilág: egy júniusi éjszakán puskákkal, machetékkel és fejszékkel felfegyverzett tömeg rontott be egy középkorú tanárnő, Helen Rumbali otthonába. A lakókat - Rumbalin kívül az asszony nővérét és annak két tinédzserkorú lányát - kirángatták a házból, összeverték és többször megvagdosták. A három rokont - a rendőrséggel történő egyezkedés eredményeképp - végül futni hagyták, Rumbalit azonban lefejezték, lakását pedig felgyújtották. A vád egy falubeli fekete mágia általi meggyilkolása volt, hátterében valószínűleg az asszony viszonylagos függetlensége, jómódúsága és társadalmi státusza miatti irigység munkálkodott.

A ghánai boszorkánytábor, Gambaga egy lakója

Napjainkban Afrikából érkezik a legtöbb híradás boszorkányok (vagy annak vélt ártatlanok) kegyetlen lemészárolásáról. A rájuk vonatkozó hiedelmek az óvilágbeliekkel megszólalásig rokon vonásokat mutatnak: a boszorkányok éjjel járnak, állatok hátán utaznak és állatalakban rontanak, titkos gyülekezeteken találkoznak, meztelenül dorbézolnak, csecsemőket esznek ésatöbbi. A boszorkányság gyanúját a fent már részletezett jelenségek váltják ki, gyakoriak továbbá a szexualitással kapcsolatos vádak (például házasságtörés, impotencia előidézése stb.), illetve az AIDS terjesztésének vélelme. A hisztéria elharapózása mögött a volt gyarmatokat érintő, valóságos kulturális (- politikai, gazdasági és társadalmi) sokkot okozó változások sora és az általuk előidézett belső feszültségek állhatnak.
Egy jogvédő szervezet, a Legal and Human Rights Centre 2012-es jelentése szerint 2005 és 2011 között Tanzániában közel háromezren estek áldozatul a boszorkányüldözésnek. Az ország északi térségében (Mwanza és Shinyanga tartományban) a legrosszabb a helyzet: Shinyangában 2010 januárja és 2011 januárja között (tehát mindössze egyetlen év leforgása alatt) 242 boszorkánynak tartott embert öltek meg. A vádat - akárcsak anno Európában - pusztán a külső megjelenés előidézheti: a helyiek úgy tartják, a rontó bűbájos ismertetőjegye a vörös, véreres, gyulladt szem. Természetesen a pirosságért nem a gonosz szellemek, hanem a rossz szelelésű, fával vagy trágyával fűtött tűzhelyek felelősek - de erről nem könnyű bárkit is meggyőzni.

(a kép csak illusztráció)

Ugyanitt a családügyi minisztérium közleménye szerint 1995 és 1998 közt majdnem ötezer embert végeztek ki boszorkányságért. Többségük idősebb (özvegy, magányos) nő volt, míg az elkövetők javarészben - a közösség által erkölcsileg és akár anyagilag is támogatott - 16 és 35 év közti férfiak. A számok elrettentőek: hát még annak tükrében, hogy csak azokat az eseteket foglalják magukba, amelyekről a hivatalos szervek értesültek. A boszorkányüldözés egyben társadalmi "tisztogatás", hiszen javarészt olyan asszonyok ellen irányul, akik úgyszólván "kilógnak a sorból". Egyedül élnek, önerőből látják el magukat, (ha özvegység okán is, de) elhagyva a családban betöltött hagyományos (a férfiaknak alárendelt) pozíciót. Míg a férjezett nők mindenben hites uruktól függnek - lényegében annak tulajdonát képezik -, az özvegyek élvezik a szabad döntéshozatal luxusát. Maguk határozhatnak a mindennapok számtalan kérdésében, nincsenek kiszolgáltatva a férfiúi rendelkezésnek. Puszta létezésük is szálka a patriarchátus szemében. 

Gambiában 2009-ben al-Haji Yaha Jammeh elnök rendezett tömeges boszorkánylincselést, miután nagynénje - Jammeh hite szerint rontás következtében - elhunyt. Az Amnesty International úgy tudja, összesen 1000 embert hurcoltak el elnöki parancsra a Guinea-ból importált, rendőrséggel, zsoldosokkal, kormányügynökökkel és Jammeh személyes testőrségének tagjaival megtámogatott "boszorkánydoktorok". A foglyok egy részét (körülbelül 300 főt) Jammeh farmjára, Kanilai-ba vittek, a többieket ismeretlen helyre. Hallucinogén növényi főzetet itattak velük és alaposan helybenhagyták őket; végül - átlagosan 3-5 nap elteltével - szabadon engedték a megfélemlített szerencsétleneket. Közülük számos kórházba került, részben az elfogyasztott toxikus ital okozta egészségügyi szövődmények, részben a verésből fakadó súlyos (egyes esetekben életveszélyes) sérülések miatt. Legkevesebb ketten belehaltak a mérgezésbe.

Gambaga asszonyai

Ghánában szintén napirenden van a boszorkányvadászat. Szinte bármilyen szokatlan esemény kiválthatja a rágalmakat, amelyek igazságáról istenítélet dönt: egy tyúk torkát elvágják, majd a szárnyast elengedve figyelik, a hátára vagy a hasára esik-e. Ha a hátára pottyan, az a gyanúsított ártatlanságát jelzi, míg ellenkező esetben már kezdődik is a lincselés. Sok nő - merthogy a megvádoltak többsége a gyengébb nem soraiból kerül ki - nem várja meg a "bizonyítási eljárást", inkább menekül. Ghánában ugyanis van hova futni: mesterségesen kialakított "boszorkánytáborok" fogadják be a boszorkányság vétke miatt számkivetetté vált asszonyokat, gyermekeket. Van, aki busszal jön, van, akit családtagjai menekítenek kocsival, és van, aki mérföldeket gyalogol magányosan, hogy oltalomra leljen. Sokuk magán viseli a bántalmazás nyomait: törött végtagokkal, nyílt sebekkel érkezik. A boszorkányság azonban még a táborokban is élő jelenség. A lakók egy része magát is boszorkánynak tartja, és a táborvezetőhöz vagy a paphoz fordul segítségért. Mielőtt elhelyezést nyernének, minden érkezőnek ismét át kell esnie az istenítéleten, és amennyiben bűnösnek találtatott, a démoni erőktől megtisztító italt kell elfogyasztania. Maguk a táborok, mint hiszik, megszentelt földön állnak, ahol a boszorkányok ereje nem működik.
Nem jutott el a boszorkányok számára fenntartott menedékbe a 75 éves Ama Hemmah, akit 2010-ben égettek el, miután kínzással beismerő vallomást csikartak ki tőle (ismerős?). Támadói legalább öten voltak, köztük egy evangéliumi keresztény prédikátor...
Kenyában is gyakoriak a boszorkányhisztériával kapcsolatos incidensek. 2008 májusában Nyakeo településen tizenöt nőt égettek meg a szomszédaik. Angolában az elmúlt év(tized)ekben gyerekek tömegei estek áldozatul a boszorkányságtól való félelemnek.
A Dél-Afrikai Köztársaságban törvény tiltja a boszorkányvádat: ennek ellenére napirenden van a kérdés (ahogy Ghánában, itt is az állam által létesített menedékek nyújtanak oltalmat a gyanúsítottaknak). Tavaly két unokatestvér (Bulelani Latha, 29 és Ayanda Gqongwe, 23) gyilkolta meg kettejük 86 éves nagymamáját. Az események motorja Latha volt, aki édesanyja előző évben történt elhalálozása miatt felkeresett egy sangoma-t (boszorkánydoktort, boszorkányvadászt). Ez megerősítette sejtését: valaki átokkal sújtja őt és a családját. A fiatalember gyanakvása ekkor nagyanyja felé fordult. Unokafivérével együtt törtek rá az öregasszonyra, kegyetlenül nekitámadtak, ütlegelésükkel koponya,- és bordatörést, agyi vérzést és belső sérüléseket okozva neki. Az idős nő a kórházban hunyt el. A törvény azonban ezúttal az áldozat pártjára állt, és méltó büntetést szabott a tettesekre (Latha-ra például 20 év szabadságvesztést, amelyből minimum 15 letöltendő; Gqongwe 15 évet kapott, ebből öt felfüggesztett). A szégyenletes esetet egy másik követte 2012 áprilisában, mikor lincselők rágyújtották a házat a boszorkánysággal gyanúsított 79 éves Tarazeta Mathebula-ra. Az öreg férfi bennégett a lángoló épületben: 55 esztendős menyének sikerült kimenekülnie a házból, ám a feldühödött tömeg nekitámadt, így ő is kórházban kötött ki.
Kongóban a legemlékezetesebb boszorkányhadjárat 2001-ben folyt. Egy északkeleti tartományban tört ki a hisztéria: a bozótvágó késekkel felfegyverzett falusiak kíméletlen mészárlásba kezdtek, minden teketória nélkül felszabdalva a vélt boszorkányokat. Június hónap során csaknem 400 személy vesztette életét, további 300 pedig menekülni kényszerült (a többség a szomszédos Ugandába települt át). Más forrás szerint az üldözési hullám lecsengéséig 800-ra nőtt az áldozatok száma.

Boszorkánysággal vádolt nigériai gyermekek. Maradandó sérülések.

Több országban a vádaskodás gyerekekre is kiterjed. Kongóban fiatalok ezreit kergetik el otthonról azért, mert "az ördöggel cimborálnak". A katolikus fenntartású Santa Child Centre-ben 2001 és 2005 között 423 boszorkánysággal vádolt gyermek lelt menedéket. A '90-es évek végén a BBC készített riportot a kinshasa-i Onokoko prófétáról, aki kitagadott fiatalok százain végzett ördögűzést. A polgárháborúk szaggatta országban a nehéz életkörülmények, a járványok és a gyenge gazdaság háztartások sokaságát taszította az állandó létbizonytalanságba. A felnőttek az őket sújtó nehézségeket egyre nehezebben viselték: az évtized során mind több gyerek került boszorkányság gyanújába. Némelyiküket a családja ölte meg, mások menekülni kényszerültek. Onokoko próféta számukra hirdetett megváltást. Egyikük, az interjú idején magát tízévesnek valló Angella elmondta, hogy szülei egy zsákba gyömöszölve a folyóba akarták dobni őt... Ennek tükrében a "próféta" ténykedése, aki szertartásai során eléri, hogy a gyermekek (különböző objektumok formájában) "kihányják" a lelküket megszállva tartó gonosz szellemet, voltaképpen üdvösnek tűnik (amennyiben lemossa róluk a stigmát, így újra befogadja őket a társadalom). Ugyanakkor a Save The Children egyesület másképp vélekedik: szerintük a gyülekezetben tovább folytatódik - ha más céllal is - a kiskorúak fizikai és lelki bántalmazása. Az ördög manifesztációjaként megjelenő tárgyat a szertartás előtt erőszakkal nyeletik le velük, a ceremónia sikerének biztosítására pedig erős hashajtókat kapnak.

Nem Onokoko az egyetlen hivatásos ördögűző. A kongói válságban elharapózott azoknak a miniegyházaknak a száma, akik - a négy nagy vallási felekezet, a katolicizmus, a protestánsok, az iszlám és a helyi hiedelmeket keresztény elemekkel ötvöző kimbangist hit látszólagos égisze alatt - meglovagolják a boszorkányhisztériát.
Népszerűségüket az okozza, hogy csodás gyógyírt ígérnek az országot évtizedek óta sújtó nyomorra és bizonytalanságra. Közülük jónéhány - különösen a protestáns és a kimbangits gyülekezetek körében - támogatja azt az elképzelést, hogy a nehéz helyzet a boszorkányok hibája, és rendszeresen végrehajt ördögűzést az utcán csellengő, kitaszított gyermekeken.
Nigériában szintén számos kicsire sütik rá a démoni mesterség bélyegét. A gyanúsítottakat válogatott kínzásokban részesítik a fölöttük teljhatalmat élvező felnőttek, sokszor családtagok. A Stepping Stones jótékonysági szervezet kutatása szerint a látókörükbe került esetekben a gyermekek szörnyű terroron mentek keresztül. Némelyiküket kikötözték, savval öntötték le, másokat élve eltemettek vagy megégettek. Négy, a felmérésben szereplő esetben a kicsik fején szög, illetve machete ütötte sebek tátongtak, egy "boszorkány" pedig a folyóban végezte...

Ikpe Itauma menedékének néhány lakója

Ikpe-Itauma, aki a Niger deltájában elnyúló és a boszorkányok elleni hadjárat forrongó katlanának számító Akwa Iborn tartományban működtet gyermekotthont, 5000-re becsüli  az e térségben 1998 óta elhagyott, kitagadott gyerekek számát (a hivatkozott cikk elolvasását csak erős idegzetűeknek ajánlom. Én a felénél elsírtam magam). Számos holttest kerül elő a mocsaras ártérből, az erdőből - és számos örökre rejtve marad. A vallás szerepéről Ikpe a következőképp nyilatkozott a The Guardian-nak: "Minél több gyermeket nyilvánít egy lelkipásztor boszorkánynak, annál népszerűbb lesz és annál több pénzt keres". Merthogy a gonoszűző szolgáltatásoknak természetesen ára van. "A családoktól annyi pénzt kérnek, hogy részletekben fizetnek vagy esetleg eladják a birtokukat. Az egyházaknak nem ez lenne a dolga".
A gyermekek meghurcoltatása mögött természetesen nem csak vallási eszmék vagy babonás félelmek állnak. Tudatosan vagy tudattalanul, a boszorkányvád egyfajta népességszabályzó faktorként funkcionál. Társadalmilag elfogadott kereteket teremt arra, hogy a szűkölködő háztartásokban eggyel (-kettővel, hárommal) kevesebb éhes szájat kelljen etetni.

Helen Ukpabio

A nigériai boszorkányüldözés egyik közismert figurája az evangéliumi keresztény Helen Ukpabio, a Liberty Foundation Gospel Ministries (Calabar, Cross River State) alapítója, aki országszerte  (sőt...) működő boszorkányvadász "kommandókat" szervez és mozgat. Közösségének (amely csak a Niger-deltában immár közel 60 csoporttal büszkélkedhet) Kamerunban, Ghánában és a Dél-Afrikai Köztársaságban is vannak "leányvállalatai". A keresztény neveltetésű, iskolázott Mrs. Ukpabio elsősorban a Sátán szolgálatában álló gyermekek ellen folytat nagy visszhangot kiváltó hadjáratot (a témában több könyve és oktatófilmje született). Leo Igwe, a boszorkányüldözés felszámolásáért küzdő nigériai humanista szerint ő és a hozzá hasonló prédikátorok csak olajat öntenek a tűzre, miközben az emberek félelmein nyerészkednek.
Joe Ita, az Eket melletti gyülekezet pásztora a következőket mondta a boszorkánykérdésről: "Többet adni, mint amennyid van, áldott dolog. Mi vagyunk az egyetlenek, akik valóban tudjuk a boszorkányok titkát. A szülők nem azzal a szándékkal érkeznek hozzánk, hogy eltaszítsák maguktól a gyermekeiket, de ha az illető gyerek valóban boszorkány, azt kell mondanod nekik: >>Hogy mi az ott? Nem a gyermeked.<< ... A titok az, hogy még ha el is hagyod a gyermeked, az átok továbbra  is elkísér, mégha meg is ölöd, az átok veled marad. Ezért el kell jönnöd hozzánk, hogy megtisztulj és megszabadulj tőle." A szertartás persze nem ingyenes, hogy a jámbor tiszteletesnek legyen miből fenntartania az Audiját.

Joseph Ita, a Liberty Gospel Church eket-i lelkivezetője

Szerettem volna azt írni, hogy a kereszténységnek, miután lefutotta a maga körét a nyugati kultúrában és végre háta mögött hagyta a sötét középkort, nincs érdemi szerepe az afrikai eseményekben. A nagy történelmi egyházak többnyire felszólalnak az üldözöttek érdekében, sőt, tettekkel is megsegítik őket. Ám amint a fentiek mutatják: az ideológia bizonyos felekezetek számára kellő igazolást és alapot szolgáltat a boszorkányüldözésben való aktív részvételre (itt egy másik forrás is). S nem csak a szélsőséges fundamentalistáknak. A National Catholic Reporter cikke - egyebek között - beszámol Nairobi-ban székelő Észak-Afrikai Katolikus Egyetem 2007 februárjában megrendezésre került háromnapos szimpóziumáról, amely a boszorkányság témájára fókuszált. A rendezvényen felszólalók közül többen hangoztatták, hogy a boszorkányság az afrikai kereszténységet fenyegető valós veszély. A cikk által citált személyek természetesen elsősorban attól féltik híveiket, hogy vissza-visszatérnek régi vallási gyökereikhez ("boszorkányságon" ebben az összefüggésben a tradícionális vallási elképzeléseket és a rajtuk nyugvó varázscselekmények összességét értik). Sok afrikai keresztény, aki vasárnap áhítattal vesz részt a szentmisén, szerencsétlenség, betegség, haláleset apropóján az egyház helyett törzsi gyógyítókhoz, varázslókhoz, javasokhoz folyamodik segítségért. A nyugatról érkezett lelkipásztorok többsége szkeptikus a természetfeletti mágikus erőket illetően, noha híveik számára azok nagyon is valóságosak. Az egyház elfordulása a problémakörtől mint "nemlétezőtől" ahhoz vezet, hogy az emberek a régi, jól bevált eszközökhöz nyúlnak "spitiruális" megoldásokért - ennek pedig része a hétköznapok nehézségeire adott válaszként felbukkanó hisztérikus boszorkányüldözés. A másik oldalt szólaltatja meg a név szerint idézett (teológusprofesszor) Michael Katola, aki a törzsi hiedelmeket  nagyon is valóságosnak tekinti, s mindenestül a Sátán művének deklarálja. Summa summarum, míg a (bibliai transzcendencián kívüli) okkult hatalmak létezésének racionális tagadása azt eredményezi, hogy az afrikaiak a kereszténység helyett az "underground" bűvös praktikáktól remélnek misztikus támogatást, addig a korábbi vallási elképzelések e továbbélő töredékeit mindenestül ördöginek látni és láttatni csak olaj a tűzre.
Még az eredetileg békés és jószándékú térítésnek is megvan a maga árnyoldala. Gerrie Ter Haar holland vallásszociológus, vallástörténész Stephen Ellis-szel közös munkájában, a Worlds of Power-ben (London, Hurst and Company, 2003) rámutat, hogy a kereszténység terjeszkedése során - jó szokásához híven - démonizálta az afrikai törzsi vallások szellemvilágát, az eredetileg erkölcsi értelemben semleges megítélésű mágiát pedig cakkumpakk befeketítette (ahogy azt tette évszázadokkal korábban Európában is). A keresztény demonológia tanaival megspékelve az afrikai boszorkányság (természetesen már meglevő) intézménye kilépett a hagyományos keretek közül, és sokkal ördögibb arculatot nyert; számos egyéb indok mellett ez is tevékenyen hozzájárul a rontó bűbájosság ellen napjainkban folytatott kérlelhetetlen hadjárathoz.
No persze nem csak a keresztény vallás ellenzi a varázslást. Ha a fekete-kontinensről Ázsia felé mozdulunk, mindjárt beleütközünk egy államba, ahol a boszorkányságot a mai napig halállal bünteti a törvény. Szaúd-Arábiában 2006-ban Fawza Falih került bíróság elé bűbájosság vádjával. Egyetlen férfi állításai alapján ítélték el, aki azt vallotta, hogy a nő impotenssé varázsolta őt. Ügyvédet nem kapott, beismerő vallomását többszörös kínzással csikarták ki. Mivel írástudatlan volt, ujjlenyomatával ellenjegyezte a megszövegezett konfessziót, amelyet nem olvastak fel neki (így hát fogalma sem volt, mi áll benne). A Fawza-ért kiálló emberjogi szervezetek és egyéb támogatók sem tudtak változtatni az ítéleten, amely lefejezést rendelt el - a "köz érdekében". A szerencsétlen asszony végül a börtönben lelte halálát 2010-ben.
2007-ben Riyadh-ban lefejezeték az egyiptomi Mustafa Ibrahimot, aki orvosként dolgozott. A vádak szerint mágiával igyekezett szétválasztani egy házaspárt, és megszentségtelenítette a Koránt.
2009-ben a libanoni műsorvezető, Ali Sabat került rendőrkézre medinai zarándoklata során. Az ok: Sabat tévés "jövendőmondó" tevékenysége - a férfi ugyanis életvezetési és a jövőre vonatkozó tanácsokat adott műsorában. Első fokon halálra ítélték, ám végül a legfelsőbb bíróság felmentette. Ugyanebben az évben a saudi hírlapok szerint legalább még két ember állt törvény elé ördöngösség, sarlatánság és mágiahasználat vádjával. Az időnkénti egyhébb ítéletekre példa a jeddah-i bíróság 2006-os döntése, mikor az eritreai Muhammad Burhant sarlatánságért 20 hónap szabadságvesztésre ítélték (ennek majdnem kétszeresét töltötte le). A férfinél egy füzetet találtak, amelyben az Eritreában használt Trigrinya ábécével írt személyes bejegyzések álltak: ezt a hatóság Burhan bűnösségét bizonyító varázstárgynak vélte.
Boszorkányság miatt 2011 szeptemberében fejét vették egy Szudánból érkezett vendégmunkásnak, Abdul Hamid bin Hussein Mostafa Al-Fakki-nak (2005-ben tartóztatták le, 2007-ben zajlott a tárgyalás). Ugyanezen év decemberében egy szaúdi nő, Amina bin Abdul Halim bin Salem Nassar osztozott a sorsában. 2012-ben Muree bin Ali bin Issa al-Asiri vesztette életét Najran tartományban.
A szaúdi boszorkánykérdés azért is problémás, mert a törvény nem definiálja egyértelműen a boszorkányság bűnét, a halálos ítélethez szükséges bizonyítékokat, cselekedeteket. A bírósági eljárásokban a vádlottak ritkán kapnak őket megillető védelmet, elbánást: az ítélet voltaképpen előre eldöntetett.
De nem Szaúd-Arábia a boszorkányüldözés ázsiai "bajnoka". Indiában évente közel 150-200 - többnyire elmaradottabb vidékek falvaiban lakó - asszony halálát okozza az önbíráskodás. A Free Legal Advice Centers (FLAC) felmérése szerint 1990 és 2006 között majdnem 2500 áldozatot követeltek a lincselések. Mikor szembesülünk a számokkal, mindig tegyük hozzá: ezek csak a nyilvánosságra kerülő esetek. Az indiai boszorkányüldözést törvény tiltja, tehát jobbára a hatóságok elől rejtve zajlik. Nem kötődik egyházi kezdeményezéshez sem (legyen szó bármely vallásról); a települések lakói - esetleg egy-egy befolyásos vezetővel az élen - a maguk szakállára intézkednek. A gyanúsítottakkal szembeni eljárás brutális: némelyeket agyonvertek, másokat leszúrtak vagy élve eltemettek, a szerencsésebbeket "csak" megerőszakolták vagy emberi ürüléket etettek velük büntetésképp.
A megvádoltak túlnyomó többsége - akárcsak Afrikában - nő. A boszorkányüldözés a patriarchális berendezkedésű társadalmakban gyakran a gyengébb nem elnyomásának egyik eszköze. A boszorkányváddal illetett asszony társadalmi pozíciójától és minden tulajdonától megfosztatik, hozzátartozói hátat fordítanak neki, s ha egyáltalán túléli a procedúrát, számkivetett földönfutó lesz belőle. Az efféle rágalom alkalmas rá, hogy nyilvánosan megszégyenítse, ellehetetlenítse a hagyományos berendezkedést kritizáló, azzal szembeszálló nőket, de kiszolgálója lehet egy - például elvált vagy özvegy - nő vagyonára igényt tartó rokonok kapzsiságának is. Az utóbbi példázza Regina Daimari esete. A huszonéves fiatalasszony nála kétszer idősebb férje halála után egyedül élt tovább a birtokon, amit az hagyott rá. A területre a férfi rokonainak is fájt a foga, és maguknak követelték, mondván: egy özvegynek nincs szüksége ennyi mindenre a megélhetéshez.. Daimari nem engedett, mire a kérlelést fenyegetőzés váltotta fel. Ezután indult meg a faluban a pletyka, miszerint a nő boszorkány, s maga okozta ura halálát. A helybeliek mély rettegése a fekete mágiától oda vezetett, hogy Regina-t elüldözték saját otthonából, s neki menekülnie kellett. Mégis szerencsésnek mondhatja magát, hiszen túlélte a történteket...

A boszorkányság elleni véres hadjárat a nyugati kultúra számára a múlt szégyenfoltja, a világ más részein azonban eleven valóság. A középkor és kora-újkor során perbe fogott, kínpadra vont és kivégzett (férfiak, gyermekek és) asszonyok szenvedése tükröződik az elmúlt évek afrikai, arábiai és ázsiai áldozatainak arcán. Könnyebb romantikus pátosszal gyászolni évszázadok ködébe vesző halottakat, mint szembenézni a jelen fájdalmával - mégse feledkezzünk el Kepari Leniata-ról és megannyi (névtelen) sorstársáról.

Ikpe Itauma fogadott gyermekei. A The Guardian cikkéhez tartozó fotókat megtaláljátok itt (kicsit görgetni kell lefelé)