kecskebűvölők

Ne higgyétek, hogy nem jutott eszembe a blog, vagy hogy illene már postolni valami értelmeset, de két okból nem került rá sor. Egyrészt mióta kicsit beleszagolhattam a néprajztudományba és valamelyest képet kaptam egy-egy kutatás menetéről (no meg arról, milyen szerteágazó és összetett lehet egy első pillantásra jól körülhatárolhatónak és egyértelműen definiálhatónak tűnő fogalom), kicsit elbátortalanodtam. Számos ötletem van, de egyre kevésbé  érzem helyesnek az interneten fellelhető felületes félinformációk alapján ismertetni a kiválasztott tárgyat. 

Az másik ok az elmúlt héten tetőző beadandó-őrület volt, ami epikus anarchiába taszította a szobám, engem pedig a szellemi rigor mortis határára hajszolt (már-már a fülemen csorogtak ki a nyakatekertnél nyakatekertebb terminus technikusok, úgymint 'a New Archeology processzualista és posztprocesszualista irányzata', vagy az 'unilineáris evolucionalizmus', vagy a 'Wenskus-Wolfram féle ethnogenézis', és úgy éreztem, ha még egyszer meglátom valahol Kossina vagy Childe nevét, sikítani fogok). 

No de addig is, míg felépülök romjaimból, következzék egy kis filmajánló. Intellektuális tortúrámra kiváló gyógyírnek bizonyult a Kecskebűvölők (The Men Who Stare at Goats, 2009), ami amerikai köntösbe csomagolt brit humorral tálal egy korántsem mindennapi történetet.

Az Evan McGregor által megformált, középszerű újságíró, 'Bob' szürke mindennapjait fenekestül forgatja fel egy furcsa interjú, amelynek alanya állítja: az US Army különleges, paranormális képességek kifejlesztésére irányuló programjának részese volt. Bob kétkedéssel fogadja a sztorit, ám - miután felesége elhagyja, s a Közel-Kelet háborús övezetében keres vigasztalást (valamint riporteri dicsőséget) - összetalálkozik a történet egyik állítólagos kulcsfigurájával, Lyn Cassady-vel (George Clooney). Aki autóvezetés közben - csak hogy ne essen ki a formából - felhőt oszlat, ismeri a 'szikrázó tekintet' félelmetes művészetét, és nem utolsósorban puszta pillantásával megöl egy kecskét. Bob hiszi is, nem is a szolgálatból elbocsátott veterán  fantasztikus meséjét a szigorúan titkos 'hippihadosztályról', miközben együttesen keresztülbukdácsolnak az iraki sivatagon és annak minden egzotikumán: emberrablókon, magánhadseregen, arab menekülteken és amerikai katonákon. 

A sztori amolyan sefüle-sefarka, mintha csak kellet volna egy laza logikai kohézióval ellátott keret a történet igazi értékét adó kedves-komikus jelenetsoroknak. Cassady visszaemlékezései, amelyek elénk tárják a lefegyverző szeretet eszméjének jegyében fogant 'Első Föld Zászlóalj' Bill Django (Jeff Bridges) vezetése alatt kibontakozó 'hőskorát' , az árnyalt, apró rezdülésekből és hatásos képi gegekből összeálló brit komikumra fogékony néző számára fergeteges szórakozást kínálnak. Bevallom, mikor először hallottam a filmről, a szinopszist - és a különféle kommentárokat - olvasva nem csigázta fel különösebben az érdeklődésem: viszont megnézve remekül mulattam rajta. A hol nyilvánvaló, hol burkolt poénokon túl a számtalan, természethívő szemmel nézve rokonszenves momentum (reggeli ima Földanyához és társai), valamint a Clooney-McGregor páros esetlen bája (vagy bájos esetlensége) is szívemhez közel álló mozivá avatta a Kecskebűvölőket. Ha egy kis ellazulásra vágytok, és nem rettentek vissza némi abszurditástól, nyugodtan vágjatok bele - megéri :).