Egészen véletlenül bukkantam éppen ma rá Carlo Ginzburg 'Éjszakai történet' c. könyvében egy Luca-naphoz (igaz, csak lazán) kötődő esettanulmányra. 1692-ben a livóniai Jürgensburgban egyházi bíróság elé állítottak egy Thiess nevű parasztembert, akit a falu 'bálványimádónak' bélyegzett. Thiess saját bevallása szerint 'farkasember' volt, azonban nem a rémfilmekből ismert emberevő szörnyeteg. Társaival együtt évente háromszor - Luca-nap éjjelén, Pünkösdkor és Szent Iván éjszakáján - leereszkedett az Alvilágba ('a tenger végére' ' a föld alá'. Ginzburg úgy fogalmaz, hogy Thiess másodjára 'helyesbítette' a helymeghatározást, mikor a tenger helyett a föld mélyét emlegette. Ugyan nincs elég rálátásom a témára, de én a kettő között paralel kapcsolatot tételeznék fel, arra alapozva, hogy a samanisztikus világkép egyes variációiban az Alvilághoz - föld alatti világhoz - a víz - ősóceán - képzete kapcsolódik, a kettő tehát egy és ugyanaz. Persze ez csak laikus okoskodás :)), hogy ott összecsapjon a boszorkányokkal és ördögökkel a jövő évi termés biztosítása végett. A boszorkányok ugyanis ellopták a sarjadó búzát, s a farkasemberek feladata volt azt visszaszerezni. Utóbbiak "vasostorral felfegyverkezett" kutya alakjában küzdöttek, a boszorkányok pedig lószőrbe csavart seprűnyéllel hadakoztak ellenük.
Ginzburg a livóniai farkasember rokonait a benandantéban (olasz), táltosban (magyar), kresnikben (szlovén), zduhac-ban (Bosznia-Hercegovina, Montenegro) burkudzauta-ban (oszét), uyuzban (cserkesz) stb. látja, akikre egységesen jellemző, hogy eksztatikus elragadtatásban (lélekutazás során) megvívnak ellenlábasaikkal a földek termékenységéért. Hosszan lehetne még sorolni az érdekességeket ezzel kapcsolatban: én most itt abbahagyom, és csak azt tudom ajánlani, hogy szerezzétek be Ginzburg könyvét mielőbb, mert kiváló és nagyon izgalmas olvasmányra leltek benne :).
A farkasembereket a kora-újkori Európában többnyire veszedelmes, gonosz teremtményeknek tartották. Ginzburg szerint démonizálásuk, illetve a boszorkány sztereotípiájával történő összeolvadásuk az 1400-as évektől datálható (a korábbi, középkori szövegek - különösen az irodalmi alkotások - többé-kevésbé kedvező képet festenek róluk). Thiess vallomása azért is értékes, mert - az egyházi elöljárók által erőltetett sematikus ördögszövetség-vádat elutasítva - egy korábbi hiedelemréteg előítéletektől nem vagy csak kevéssé terhelt képét adja. A vallás szerepe arra korlátozódik beszámolójában, hogy leszögezi: ők 'Isten kutyái', a gonosz ellenségei, 'haláluk után valamennyien a mennybe jutnak'. Emögött talán a pogány világkép archaikus elemének legitimálását fedezhetjük fel - hasonlóan a magyar regösökhöz, akik énekükben előrebocsátják: Szent István engedélyével járnak.
Hogy az újkorban (ill. Európa más területein) a farkasember nem annyira 'népi hős', mint inkább közellenség volt, azt ékesen bizonyítja megannyi elborzasztó ábrázolása. Alább egy 1722-es német metszet látható; a bőséges esztendőért síkra szálló harcosból megvetett és kirekesztett kreatúra lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése