Ismét egy kisebb blackout, ezúttal nem egészen akaratlagos. Néhány napja (hete?) elkezdtem írni egy bejegyzést a vadgesztenyéről, aztán belefulladtam az irodalmi források feltérképezésébe, és átmenetileg sutba vágtam az egészet. Közben Illangó egyik levele nyomán ismét kizöldült a lelkiismeretem, magyarán szólva kitört rajtam az ökopánik, s nagy sebbel-lobbal megtettem, amit tavalyelőtt, a sikeres lediplomázást követően bőszen megfogadtam: útjára indítottam egy méregzöld blogot. Egyelőre nemtelen pióca módjára: abból táplálkozok, amit mások tolnak fel a netre. Különböző hírportálok anyagából szemezgetem a tisztelt fogyasztót tespedt közönyéből (talán) felrázni képes információkat, elsősorban környezetvédelmi témában, a klímaváltozás - energiaválság - fenntarthatóság - öko-tudatosság - önellátás - egészséges életmód nyomvonal mentén. Mint legtöbb szépen csengő elhatározásom, meglehet, ez is tiszavirág-életűnek bizonyul majd, ezért egyelőre nem teszem közzé a címet - de ha egy-két hónap múltán is kitart még a lelkesedés, ígérem, nagydobra verem :).
Szemelvények a mindennapokból: mmm, ősz.... Még mindig hiányolom a borongós-esős napokat (nemrég, épp az ökoblog-projektnek hála olvastam egy cikket arról, milyen horribilisen száraz volt az elmúlt két év, s nagyon úgy fest, hogy nem csak holmi időjárási anomália okán: a globális felmelegedés megváltoztatta a légáramlatok rendszerét, ami számunkra aszályos, forró éveket jelent a jövőben), de mindent összevetve ki vagyok békülve a világgal. A csípős reggeli köddel, amelyet átszőnek a hajnal selymes fényei, hogy mint aranyos tündérpor, hömpölyögjön végig a völgyön, az ég feneketlen kékségével, amelyet habosra tornyosuló vagy épp vattafátyolként szétfoszló felhők szántanak, a fűszálakra fűzött harmatcseppek ezüstgyöngy-szőnyegével, a láthatár kristálytiszta színeivel, kontrasztjaival, az erdő rozsdálló pompájával. Gyönyörű ez az évszak.
A napokban kukoricát gyűjtögettem a pipéknek, gombásztam, üldögéltem a nyárillatú kaszálón és hallgattam a völgy csendjét, ismeretséget kötöttem Csókakő-tündérrel. Kende és jóatyám társaságában nagy lépést tettünk az 'Ígéret földje' projekt (vagyis bátyám telkének gazdálkodási céllal történő - khm, egyelőre úgy fogalmaznék - megzabolázása) ügyében. Kijelöltük, majd kifúrtuk a kerítésoszlopok helyét, és jó részüket le is állítottuk. Ma egész nap odakint voltunk, s újfent rájöttem, számomra ez - a természetben, szabad levegőn, építő jellegű munkálkodással töltött idő - a lelki béke igazi forrása. Ugyan mi másra is vágyhatna egy leány, mint húsz-harminc kilós, kormos végű akácgerendákat cipelni fel-s alá?
Fogós problémákból persze nincs hiány. Édesapám, aki többé-kevésbé hűbérúr módjára igyekszik irányítani a telken folyó munkálatokat (ehhez - ha nem is tudatosan felismert, de tudat alatt bizonyára sziklaszilárd - meggyőződése szerint az szolgáltat jogalapot, hogy a nagyszülői ház eladásával rá maradt örökségből finanszírozta a kerítés alapanyagainak megvételét), szentül eltökélte, hogy ehelyt állítja fel a pléhkrisztust, amelynek garázsunk volt - immár több évtizede - sírkamrája.
No most, nem akarok én feltétlenül az istentelen pogány szerepéhet ragaszkodni, de azért a vallási toleranciának is van egy határa. Ha kijelenteném a szüleimnek, hogy pogány szentélyt építek a kert hátsó felén, aligha lelkesednének. Vice versa: én sem volnék elragadtatva, ha egy két és fél méteres feszület díszelegne kis túlzással a veteményesemben. Az édesapám által megálmodott hely egyébként már csak azért sem alkalmas a Krisztus számára, mert jelentősen elfogná a kilátást (és vele a déli napfényt) a telek elől, valamint további ágakat kéne levágni miatta az öreg diófáról, amit tavaly tavasszal szabadítottunk ki a fojtogató iszalag-dzsumbuj alól. Végül pedig valahogy illetlennek érzek egy ilyen szép (tényleg szép) Jézust egy vadháló tőszomszédságában, a zöldségágyás hátsó csücskében eldugni. Kétszáz méterrel lejjebb van egy útkereszteződés, ami mellett fel lehetne állítani úgy, hogy arccal a falu innenső fele és a patakvölgyben húzódó szántók fele nézzen: szerintem az méltóbb helye volna.
Persze a zárszó e kérdésben nem az enyém, ha a bátyám, Kende és édesapám egyaránt úgy látják jónak, hogy a feszület a telek végénél álljon, nem fogok lázongani (legfeljebb feltűzök egy lókoponyát a sarokoszlopra :)).
Ennyit az Ígéret Földjéről:). Node azért szellemi kötelezettségek is léteznek, lassan neki kell ugranom a néprajzos beadandóimnak, különben ... nem ragozom. Nem is tudom, mi tart még ébren egy látástól vakulásig melóval (s levezetésképp tenisz-edzéssel) töltött nap után hajnali negyed egykor, annak tudatában, hogy holnap minden morzsányi eszemre szükségem lesz, mert ötoldalas elemzést kell írnom egy régi családi fényképről.... jáj. Megyek is szunyálni.
Remélem, hamarosan folyt. köv :), addig pedig áldott-szép őszt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése