Miközben a szerszámoskamrában álló ódon ruhásszekrény alsó polcán kuporogtam – haladó jógapozíciónak is túlontúl nyakatekert testtartásban – volt időm elgondolkodni azon, mit is jelent 25 évesnek lenni.
A múlt héten töltöttem be a rettegett életkort, ami után minden lépéssel közelebb kerülök a harminchoz, mint a húszhoz; ami után az út már csak a kérlelhetetlen megöregedés feneketlen bugyra felé lejt.
A rám nehezedő nyomást semmivel sem tette könnyebbé, hogy számba vettem, a testvéreim hova jutottak ennyi idősen. Két nővérem dolgozó családanya volt; a legkisebb Párizsban élt, a Sorbonne-ra járt és romantikus szerelembe bonyolódott egy arab sráccal. A bátyám az ELTE TTK doktori iskoláját gyűrte, hol Pesten, hol a CERN-ben.
És én? Nos, én épp bújócskát játszok az unokahúgaimmal és az unokaöcsémmel. Ha pedig túltekintek a szekrény – meglehetősen szűkre szabott – keretein, nem látok egyéb érdemi produktumot tíz tyúk, nyolc degu, két tengerimalac és két varjúfióka napi gondozásán kívül. Ez lettem hát: a hóbortos nagynéni, akinek kecskekoponyák lógnak a falán, aki a tanulás terheit némi sámándobolással enyhíti, aki tökéletesen hasznavehetetlen végzettségeket halmoz egymásra, titkon remélve, hogy megüti a lottófőnyereményt; aki kényszeres állatbolond, aki meglehetősen tehetségtelenül egy kerek nádszőnyeggel igyekszik leplezni a padló közepére festett gigantikus pentagrammát, aki bármikor kapható egy kis fogócskázásra, és juszt sem hajlandó besorolni a megállapodott, önelégült háziasszonyok regimentjébe.
"But you now what? I kind of enjoy it". :)
Szép család, meg tudom érteni a problémát. Legkisebb gyerekként ez nehezebb is. Nem mintha persze nekik könnyű lenne. :) De azt hiszem, nem cserélném el a dolgokat. Nálad pedig kifejezetten örülök, hogy ilyen lettél. :)
VálaszTörlésHmmm, zene füleimnek :) Kösz a biztatást! :D
VálaszTörlés