a seól sötétjében

Annak, aki már megkönnyebbülten felsóhajtott, amiért vége szakadt a halállal, temetkezéssel és túlvilággal  kapcsolatos bejegyzésfolyamnak, most valószínűleg lehervad az arcáról a mosoly: noha átmeneti internetmegvonásban szenvedtem, időközben megírtam jónéhány korábban eltervezett bejegyzést. Íme az első.

(Forrás)

A lélek halhatatlanságába és az individuális feltámadásba vetett hit meglehetősen későn tűnik fel a judaizmusban. Az ószövetség antropológiája jelentősen eltér a keresztény emberképtől: míg a utóbbi éles ellentétet von a röghöz kötött és mulandó test, valamint a halhatatlan lélek között, az ókori zsidóság gondolkodásában e kettő szorosan összetartozik, megbonthatatlan biológiai egységet alkotva. A testet (bászár, nefes) az életerőként felfogott lélek (rúah) eleveníti meg, amelyet Jahve lehel (nösámá) teremtményeibe: a halállal ez az isteni princípium visszatér forrásához. Az ego önazonosságát (éntudatát, emlékeit, érzéseit, jellemvonásait) hordozó spirituális esszencia "megszabadulása" (a test béklyóitól) és  mennyei továbbélése idegen ettől a gondolkodásmódtól.
Az élet ennélfogva abszolút értékként jelenik meg az Ószövetségben: az egyén nem a másvilágon, hanem földi pályafutása során törekszik a boldogságra, Istennel való kapcsolatában nem a halál utáni létre vonatkozó remények, hanem a mindennapi hitbuzgalom dominál. Az örökkévalóság nem a személy, hanem a közösség jutalma: a vallásos előírásoknak megfelelő életvitel révén az illető leszármazottai és az általuk megtestesített választott nép, Izrael nyeri el a halhatatlanságot. Az apa gyermekeiben él tovább, nevét és emlékét utódai őrzik; fiút nemzeni szent kötelesség, hiszen benne a nemzetség fennmaradásának záloga, az ősök nevét továbbvivő új generáció testesült meg.

Noha az elmúlással a lélegzet-lélek megszűnik és a test az enyészet martalékává válik, az elhunyt nem semmisül meg teljesen. Ami a halál utáni létet illeti, heterogén elképzelésekkel szembesülünk. Az egyik szerint a halott permanens lakhelye maga a családi sír, ahol újraegyesül őseivel: azért temették el kedvenc használati tárgyaival, fegyvereivel, ruházatában, hogy biztosítsák a kényelmét. A sírbolt kifejezte a patriarkális család, mint egyének feletti közösség elsőbbségét, hiszen az egyes tagokat többnyire nem jelölte személyes sírfelirat. Az embert érő legnagyobb tragédiák egyike, ha nem "térhet meg őseihez", azaz - például mert idegenben halt meg, vagy  sírnak helyet adó birtok már nincs a család tulajdonában - nem temetik felmenői mellé (ennél rosszabb már csak az a - leginkább bűnözőket vagy számkivetetteket sújtó - balvégzet, hogy nem temetik el egyáltalán). Az, hogy a holtak Kánaánban, vagyis az Ígéret Földjén nyugodhatnak, közösséget teremt köztük és az élők, valamint Izrael Istene között, s ez vigaszt nyújtott a kérlelhetetlen elmúlás komor fenyegetésével szemben.

 A másik, jellemzőbb képzet a túlvilágot a görög Hádészhoz hasonlatos földalatti árnyékbirodalomként festi le. A rettegett Seól az élet tökéletes ellentéte, tagadása: sötét, hideg, néma, poros. A lelkek erőtlen árnyakként, a felszíni világtól, szeretteiktől, sőt, Jahvétól végérvényesen elvágva tengődnek itt. Emlékeik megkopnak, egyéniségük, jellemük fakul; voltaképpen csak árnyékai, halovány lenyomatai egykori önmaguknak. Létük megadó passzivitásba süpped, végenincs keserűséggel és magánnyal átitatva. Az elmúlás drámai visszafordíthatatlanságát jelzi, hogy az elhunyt kapcsolata még Istennel is megszakad: noha Jahve élet és halál korlátlan ura, a Seól lakói már nem érnek el hozzá. 

A Seól sokszor metaforikusan jelenik meg: feneketlen gyomrú szörnyeteg, mindent elnyelő gödör, a pusztulás és dögvész hazája, a betegségek küldője (az elnevezés etimológiája bizonytalan, de egyik lehetséges gyökere épp a zsidó [ ‏‏שָׁאַל] sáʾăl= kér ige a halál kielégíthetetlen étvágyára utalva). Ezek az allegorikus víziók jól érzékeltetik az egykori izraeliták rettegését a gyászos végtől. A Seól minden tekintetben összeegyeztethetetlen az élettel: a halál és a halott teljességgel kívül reked az élők közösségén (a holttest tisztátalansága és a hozzátartozókra vonatkozó rituális előírások - hasonlóan a kettős temetkezésnél ismertetettekhez - nyomatékosan aláhúzzák az elhunyt kívülálló, veszélyes, idegen mivoltát). A holtakkal való kapcsolatteremtés - ha nem is lehetetlen, de - tisztátalan és felháborító dolog: a halottnézők, halottidézők üldözése, az efféle praktikák tiltása több helyen felbukkan az Ószövetségben (Saul például száműz minden nekromantát és mágust Izraelből).

Noha Seól lakóit többnyire dermedt álomban szendergő, magatehetetlen fantazmákként látjuk, az eredeti szövegek elohim-nak is nevezik őket (így hivatkozik a megjelenő szellemre az endori boszorkány, aki az őt álruhában felkereső Saul kívánságára megidézi Sámuelt prófétát). A szóhasználat talán a jahvista teológia megjelenése előtti idők emlékét idézi, mikor a szellemek birodalmába távozott ősöket kultikus tisztelet övezte, s istenekhez mérhető hatalmat tulajdonítottak nekik. Másik gyakori titulusuk, a refáim a ráfá(h) - gyengének, erőtlennek lenni - vagy a ráfá - gyógyít - kifejezések rokona. Az ókori korpuszok refáim-ként említik azokat a mitikus óriásokat, akik az izraeliták érkezése előtt lakták Kánaánt, de a szó rokona ismert például Ugarit temetési rítusainak szövegéből, ahol a regnáló uralkodót megáldó és segítő rég holt királyok gyűjtőneveként szerepel. Mindkét kifejezés mögött felsejlik a varázserejű, az élők sorsát befolyásolni képes ősök alakja.

Ábra az ókori zsidó kozmogóniáról. (Forrás)

A Seól univerzális sírgödör, amely minden népet magába foglal (területileg elkülönülve, egy-egy uralkodóval az élen). Míg bizonyos leírások szerint a halálban mindenki egyenlő, mások arról tanúskodnak, hogy a földi hierarchia az alvilágban is változatlan marad, s a holtak társadalma különböző rangú osztályokra tagolódik - nem életvitel és erkölcsiség, hanem a hajdani státusz alapján. A képzet differenciálódása idővel elhozta a földi életben elkövetett vétkek tükrében kiszabott sors gondolatát is: a kései apokrif apokaliptikus szövegekben a Seól afféle köztes várakozóhellyé redukálódott, amelyben a lelkek a végső megmérettetésig bűneik és jócselekedeteik súlyának megfelelő körülmények között töltik az időt.

Az Istennel való egyesülés eleinte csak kiváltságos, szentéletű emberek privilégiuma volt: ilyen Illés, akit még életében tüzes szekéren ragadott el az Úr. Később gyökeresedett meg az igazhitűek, vagyis Izrael fiainak feltámadásába vetett hit. A kereszténység megszületését megelőző évszázad rabbinikus irodalmában a Seól a gonoszok számára fenntartott, szenvedésekkel teli pokollá válik (vele párhuzamosan jelenik meg az örök tűzzel égő kárhozatos Gyehenna víziója), míg az üdvözültekre az Édenkert vagy Paradicsom vár, ahol jutalmuk a Jahvéval való szoros és harmonikus kapcsolat. E duális túlvilágkép egyértelműen magán viseli a zoroaszteriánus vallással való találkozás nyomát.

Felhasznált irodalom:

Gábor György 2001: Legtávolabb az örökkévalótól. Az ókori zsidóság halál,- és túlvilágképe és a héber biblia. In: Berta Péter (szerk.): Halál és kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből I. Osiris, Budapest.
Jones, Lindsay (ed.) 2005: Encyclopedia of Religion. Macmillan Reference USA, Farmington. (Vol 1 "Afterlife: Jewish concepts", Vol 6 "Hades", "Heaven and Hell", Vol 12 "Soul: Christian Concepts", Vol 14 "Underworld"címszavak).
Szigeti Jenő 2001: Az Ószövetség felfogása a halál utáni életről. In: Pócs Éva (szerk.) 2001: Lélek, halál, túlvilág. Tanulmányok a transzcendensről II. Balassi Kiadó, Budapest.

cikkajánló

Mostanában többet foglalkoztatnak közéleti problémák, etikai és morális kérdések, elsősorban is a keresztény Nyugat megosztó slágertémái, például a homoszexualitás és annak társadalmi megítélése, vallási fogadtatása. Személy szerint teljesen természetes dolognak tartom - számos állatfajnál megfigyelhető mint alkalmi örömködés, a hierarchia tudatosítására szolgáló aktus, közösségen belüli feszültségek feloldásának eszköze, tartós párkapcsolati alap - kéz a kézben az utódszüléssel,- és/vagy gondozással*. Minden emberi társadalomból ismert, a természeti törzsektől kezdve a magaskultúrákig, noha - tetszik vagy sem - nem csak az ábrahámita vallásokon nyugvó civilizációkban fogadja ellenszenv. "Primitív" népeknél éppúgy képezheti nevetség vagy rosszallás tárgyát, bár - ameddig ezirányú, sekélyes ismereteim terjednek - nem tartják halált vagy kirekesztést érdemlő bűncselekménynek. Megtaláljuk pozitív megvilágításban is, elég, ha például egyes sámánok rituális transzneműségére vagy a szórványosan előforduló beavatás-jellegű homoszexualitásra gondolunk. 

A keresztény világ mégis a természet rendje ellen való förmedelemként tekint rá, mint a teremtés Isten által alkotott törvényeinek (miszerint az új élet férfi és nő közösségéből sarjad, s az ellentétes nemek egysége a teremtés továbbvitelének, a Föld benépesítésének s a család szentségének kizárólagos letéteményese)  megcsúfolására. A krisztusi hit a gyermekáldást az Úr ajándékaként tartja számon; az ember erkölcsi kötelessége az élet továbbadása. Azok a kapcsolatok, amelyekben a résztvevők tudatosan ellentmondanak e parancsnak, elítélendők, akár fogamzásgátlásról, akár a már megfogant élet erőszakos megszakításáról, akár egyneműek szerelméről van szó.

Igaza alátámasztására a szemellenzősebbje előszeretettel citál a homoszexualitást kárhoztató bibliai idézeteket. Már pöfögtem egy sort arról, mennyire nemszeretem dolog egy-egy szentencia aranyigazságként való kiragadása, míg (esetlegesen ugyanott található, egykorú és egyazon forrásból származó) egyéb előírásokat semmibe veszünk. Ha végigolvassátok Mózes törvényeit, rögtön látni fogjátok, hogy férfi és férfi együtthálásának tiltása egy sereg olyan - mára aktualitását vesztett, megmosolyogtató,  abszurd vagy egyenesen visszatetsző - rendelet között szerepel, amiket még az ortodox Krisztus-hívő is  maximum kulturális relikviaként tisztel, s a mindennapok gyakorlatában esze ágában sincs betartani. 

A cikk, amibe ma botlottam bele, épp ezt a kérdést boncolgatja, s igyekszik a vonatkozó szentírási passzusoknak valamivel megengedőbb, toleránsabb értelmezését adni. Érthető a törekvés, hiszen a saját nemük iránt vonzódók közt is bőven van hithű keresztény, aki a mindenek felett álló szeretet fontosságát hangsúlyozza a rideg dogmatikával szemben (és jól teszi). Noha szerintem az Ószövetség homofóbiája nehezen tagadható, én is úgy vélem, hogy a krisztusi etika felülírja  a mózesi tradíciókat. S teljesen természetes, hogy aki keresztényként meleg, bízik benne, hogy az égi Atya kegyelme és nagylelkű szeretete rá is kiterjed. Talán hittestvérei is felismerik ezt egyszer.

Hosszan tudnék még lamentálni a témáról, de egyelőre megkíméllek benneteket tőle, előbb-utóbb úgyis kibújik belőlem a megmondóember.

Addig is áldás - 

Eső

* Bővebben a témáról még itt

szerződési feltételek

Nem akarok senki lelkivilágába belegázolni, de a fenti kis humorkocka nagyon találóan mutat rá a keresztények (többsége) bibliaismeretének fogyatékosságaira, felületességére (tisztelet a kivételnek!). A Szentírást Isten által sugalmazott, megkérdőjelezhetetlen szakrális szövegnek tekinti a Krisztus-követők tábora, - noha egyes részeiből a történelem folyamán számos, többé vagy kevésbé eltérő változat, kópia halmozódott fel; noha a sokszori másolás és fordítás olykor kevésbé, máskor jelentősen megváltoztatta bizonyos szakaszok értelmét; noha a korábbi szövegeket utólagos hozzáfűzések, betoldások egészítik ki (ld. bővebben Dr. Bart Ehrman ismert Biblia-kutató, Újszövetség-szakértő ezzel kapcsolatos előadását); noha mai szerkezetét emberek válogatómunkájának (a 397-es  karthágói zsinattal lezáruló kanonizációs folyamatnak) a révén nyerte el, (mikoris a formálódó egyház addigra megszilárduló hittételeitől elütő, illetve hiteltelennek vélt vagy bizonyult iratokat "apokrifként" száműzték a szent tekercsek közül); noha még az egyes keresztény felekezetek Bibliái sem egyformák - és így tovább.

A Wikipédia Biblia szócikke a következőképp kezdődik: " A Biblia ... azoknak a könyveknek a gyűjteménye, amelyeket a zsidóság és a kereszténység Istentől sugalmazottnak és ennek okán szentnek fogad el, tehát a hit és az erkölcs területén általános mércének tekint (kiemelés tőlem, -h.e.)."  Valóban, ma is akad olyan - szélsőséges avagy fundamentalista - keresztény, aki számára a "mert a Biblia ezt írja" abszolút érv. Ugyanakkor sem ők, sem mértékletesebb kartársaik nem gondolnak bele, hogy a bibliai előírások, törvények (s itt most nem a tízparancsolatra, mint inkább az Ótestamentum egyéb rendelkezéseire gondolok) közül minden kor kimazsolázta a maga kulturális paradigmájához, morális és társadalmi berendezkedéséhez illőt; azt, amit alkalmazni lehetett a fennálló értékrend keretein belül. Az ókori zsidóság és a belőlük kisarjadó őskeresztény közösség valószínűleg híven betartotta az Ószövetség előírásait, míg a középkori Európában már bizonyára nem vették komolyan a havibajos asszonyok tisztátalanságára (Lev15:19-30; Lev 20:18) vagy az engedetlen gyermek nyilvános megkövezésére vonatkozó utasításokat (MózV 21:18-tól). Ugyanakkor ebben az időszakban és a kora-újkorban a mózesi rendelkezésekkel összhangban tovább üldözték a varázslókat, bűbájosokat, boszorkányokat (pl.: Kiv22, MózV 18:9-14; Lev19:31) ; halálbüntetéssel (vagy hosszabb bebörtönzéssel, száműzetéssel) sújtották az egyneműek közti szerelmet (Lev20:13), és szent hévvel aprították az "istentelen" pogányokat. Manapság a nyugati műveltségű társadalmakban újabb intelmek hullottak ki a rostán; már senki nem akarja "kiirtani a népéből" azt, aki szombaton (neadjisten vasárnap) dolgozik (Kiv32:12-17), vidáman esszük a nyulat és a disznót, noha Jahve még tetemük érintését is tiltja (Lev11:6-7) egy szűz megerőszakolásáért pedig nem elég váltságdíjat fizetni az apjának (Kiv22:15-16), az elkövető büntetőjogi eljárással néz szembe. Észre kell vennünk, hogy a Biblia sem abszolút szabályrendszer, örökérvényű erkölcsi kódex, amelynek minden szava időn és téren át változatlan aranyigazságokat őriz. Nem; egy adott korszak, nép, kultúra és vallás nagyon is jellegzetes terméke, amelynek bizonyos részei a történelem kerekeinek fordultával óhatatlanul aktualitásukat vesztik. 

Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljes egészében hasznavehetetlen vagy elítélendő volna. Nem értek egyet azokkal a szemellenzős pogányokkal vagy ateistákkal, akik semmi értéket nem látnak a kereszténységben és a Bibliában. Ha nem Isten megfellebbezhetetlen szavaként, hanem egy ókori nép színes, fordulatos, gazdag nyelvezetű történelmi-mitológiai emlékiratainak gyűjteményeként tanulmányozzuk, nem csak szórakoztató, de elgondolkodtató olvasmány lehet. Negatív és pozitív példa egyaránt jócskán akad benne; saját emberi természetünkről sokat tanít. Az Újszövetség pedig, úgy vélem, valódi morális értékeket is felvonultat, mégha a mondanivalót övező vallási kerettel nem is tudunk azonosulni. Végül az összehasonlító vallástudomány iránt érdeklődőknek hasznos szakmai forrást nyújt.

Viszont ha valaki teológiai vagy morális vitában megdönthetetlen érvként bibliai szentenciákat sorol, nyugodtan kérdezzétek meg tőle: no és milyen állatot ajánlott fel égőáldozatul az elsőszülött fia helyett (Kiv34:19)?;-)