"kilenc suly, kilenc golyva hadra akar menni.."

A Farsang és a Böjt viszonyát vizsgáló bejegyzés az egyházi elit és a populáris kultúra (a reformációtól kezdődő) összeütközéseit szemléltette. Noha a reformerek (és középkori elődeik) mindent megtettek a keresztény világképet, lét-értelmezést, transzcendenciát felülbíráló, megkérdőjelező, attól eltérő kontextusban működő kultúrelemeknek a népi műveltségből történő kigyomlálásáért, „az ezotéria búvópatakja”, ahogy egy katolikus kiadvány fogalmaz, átvészelte a közel két évezrednyi makacs üldöztetést. Ezt szeretném szemléltetni a magyar folklór néhány igazi túlélőnek számító ráolvasását bemutatva.

Magyar folklórt említettem, de valójában célszerűbb volna összeurópai néphagyományról beszélni, mivel e rigmusok térben és időben is széles körben elterjedtek. A ráolvasás bizonyos szinkretikus cselekedetektől kísért, (meghatározott, mágikus erejű) szavakkal kifejezett kívánság, amelyet esetenként speciális helyen, időben, módon, személy által szükséges előadni. Célja a leggyakrabban a gyógyítás, de mint Pócs Éva (Pócs, 2002) írja „ A közelmúlt ráolvasás-gyakorlata a magánélet minden szférájára kiterjedt... a köpüléstől, vagy a szántástól a féregűzésig [...]”. Jakob Grimm szerint a ráolvasás „olyan keresztény és nem keresztény természetű, egyházon kívüli szóbeli tevékenység, amelynek természetfölötti, többnyire óvó és gyógyító hatást tulajdonítottak” (uo.).

Ördögűzés

A ráolvasás rokon műfaja az egyházi áldás (benedikció) és az ördögűzés (exorcizmus); a paraszti bűvölésekben ezek egyértelmű nyomai mutathatók ki. A vallásos álláspont a világot kétfelé osztja: az Isten, illetve a Sátán által uralt régióra. Amíg valami (valaki) nincs megszentelve, az ördög hatalma alatt áll; a szenteléssel (kereszteléssel, benedikcióval) a Szentlélek veszi át a gonosz helyét. Ily módon tehát az egyház - legalábbis a reformációig - hozzájárult a (keresztényi köntösbe bújtatott) varázsszövegek fenntartásához. Mivel a transzcendencia kisajátítására törekedett, magára vállalta mindazon feladatok ellátását, amelyek korábban a mágia fennhatósága alá tartoztak. „Ilyen volt a ház, a szántóföld, az állatok megáldása, a házieszközök hathatósabbá tétele, a ’rossztól’ való megtisztítása, a rossz idő vagy az élősködők elűzése, az ember megáldása az élet fordulópontjain, a betegek gyógyítása vagy ördögűzés megszállottságnak tulajdonított bajok esetén... A középkor századaiban tehát a hivatásos varázsló szerepét részben az egyház illetve a papság töltötte be - ezt a tényt a középkor kutatása már más vonatkozásokban is igazolta” (Pócs, 2002). A - részben félhivatalos, idővel az egyházi előírások által betiltott (!) - benedikciókat kolostorok, szerzetesek, apácák terjesztették, másolták (sőt, alkalomadtán szerezték) a laikus műveltséggel szoros kölcsönhatásban: egyfelől alkalmazkodtak a ’kiszolgált’ környezet sajátságaihoz, annak hiedelmeit, meglevő mágikus formuláit beemelve az áldás-szövegekbe, másrészt vallásos elemeket szivárogtatva a populáris műveltségbe. Tevékenységüknek - és különösen a könyvnyomtatás, valamint vele párhuzamban az anyanyelvi vallásos irodalom felvirágzásának -  köszönhetően számos rigmus kontinens-szerte szinte változatlan szöveggel elterjedt. 

Mindez különösnek tűnhet annak tükrében, hogy milyen heves ellenérzésekkel viseltetett és viseltet Róma (valamint a legtöbb keresztény felekezet) a mágia mindennemű formájával szemben. Hadd idézzem hosszabban Pócs Éva ezzel kapcsolatos nagyon tanulságos sorait (Pócs, 2002): „A középkort végigkíséri a varázslók mágikus eljárásainak tiltása, az egyház ezekkel való szembenállása, de a módszereik sok tekintetben hasonlóak voltak. Az egyház hivatalos álláspontja megkülönböztette a vallásos és mágikus tevékenységet, de ezek kritériumai nem annyira a a módszereket, mint inkább a gyakorlók személyét határolták körül. A mágikus, valamint vallásos rítusok eszközkészletét tekintve az egyház megítélése, és a határok rugalmasak, változóak voltak. A profán mágia, például egy falusi gyógyító mágikus tevékenysége, vagy egy hivatásos orvos antik, pogány hagyományokat őrző praxisa üldözendő varázslás lehetett; hasonló mágikus módszerek az egyház gyakorlatában egy előírt vagy megengedett egyházi rítuson belül vallásos cselekedetnek minősülhettek.... A benedikciók sok nyomát őrzik annak, hogy az egyház komoly ellenfélnek tekintette a varázslókat, és mintegy hatalmi harcot vívott velük, melynek során a mágia hasonló eszközeit alkalmazta. Mint Thomas írja: >> A középkori egyház a népies mágia ellenfeleként a vallásos mágia rivális rendszerét kísérelte meg létrehozni, hogy átvehesse annak helyét<< ”. 

Kopt varázsszöveg részlete (Pócs, 2002)

A ráolvasás - vulgármágia - és az egyházi áldás, átok, exorcizmus közti lényegi különbség abban rejlik, hogy míg előbbinél a rigmus elmondója közvetlenül próbál hatást gyakorolni annak tárgyára (pl. betegségre), addig a vallásos verzió Istenhez, mint mindenek felett álló hatalomhoz fordul s az ő közbenjárását kéri a kívánt cél elérése érdekében (illetve a Teremtő nevében, az ő erejével „felfegyverkezve” parancsol).

A ráolvasás gyakorlata azonban az egyházi ’megerősítéstől’ (vagy tiltástól) függetlenül is létezett; a keresztény verzió egy már meglevő jelenségre épült. S hogy milyen nagy múltú jelenségre, arra Gunda Béla tanulmánya kiválóan rávilágít. 

Gunda a „visszaszámláló” ráolvasásokat vizsgálta. Ezek lényege, hogy bizonyos rituális mozdulatsor (pl. megfelelő számú széndarab vízbe vetése, árpa sarlóval történő ’learatása’, tályog, seb körbekerítése) mellett héttől, kilenctől visszaszámolva végezetül ’nullára redukálják’, semmissé teszik a kórt. Néhány példa (idézve: Gunda, 1989): „Árpa, árpa, lekaszállak, ne legyen se kilenc, se nyolc, se hét...se kettő, egy se legyen! Szent Pál mulasszon el, Szent Péter mulasszon el!Pfuj!” „ Szent Péter, Szent Pál, mulasszad el a tályogot, vigyed el ettől a kisgyerektől a bodzára. Ne legyen se kilenc, se nyolc, se hét... se kettő, se egy tályog!” (Györgyfalva, Mezőség, Erdély). Hajdszoboszlói gyűjtés szerint étvágytalan, nyűgös (megigézett) gyermek bölcsőjénél kilenc parazsat kell frissen húzott vízzel teli tálkába vetni, mondván: „Kilencből lesz nyolc, nyolcból lesz hét... háromból lesz kettő, kettőből lesz egy, egyből nem lesz semmi! Tűnjön el rólad a rontás!”. A rigmust további tevékenységek (a kis beteg homlokára rajzolt kereszt, fekhelye alá helyezett olló, kés, csuklójára kötött piros cérna) erősítik. Dobrodon (Szerémség) a disznó elfertőződött, nyüves sebére olvastak rá napkelte előtt háromszor: „Kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy, egy se!”.Pusztinában (Moldva) a torokgyíkot bűvölték: „Kilenc, nem kilenc, nyolc, nem nyolc, hét, nem hét. .. kettő, nem kettő, erdő ágra, bog ágra mennyen, hogy ebbe a Juzsiba kárt ne tegyen!”. Egyszerűbb a pattanás orvoslása: ujjunkkal dörzsölgetve mondjuk: „Kilencről nyócra, nyócról hétre, hétről hatra... kettőről egyre, egyről egyre sem, maradjon semmire”. Doroszlón (Bácska) nehezen gyógyuló fekélyre olvasnak rá: „Szent Jóbnak volt kilencféle sebje, nem kilenc, hanem nyolc, nem nyolc, hanem hét... nem kettő, hanem egy, sem egy - egy se!”. 

Míg a keresztény szentek és bibliai alakok felbukkanása egyházi hatásról tanúskodik, a betegségek személy szerinti megszólításában az archaikus „betegségdémon”-képzetek visszhangzanak. A démon megnevezésének gyakorlata a „hivatalos” exorcizmusnak is kulcsfontosságú eleme: az ördögűző így nyer hatalmat felette. Egy-egy rossz szellemet sokszor nem csak egy, de számos névvel illetnek: ezek lehetnek konkrét tulajdonnevek (ld. Lilith - és kompániája - nevei az itt most nem taglalt gyermekágyas démonokat távol tartó amuletteken) vagy jelzők. „Kik orbánc, zöld orbánc, feketi orbánc, minden moldu orbánc, kilenc moldu orbánc, igizett orbánc, találász orbánc, sonthányó orbánc...” sorolja egy szabófalvi ráolvasás (Pócs, 2002). A listába vétel célja, hogy a betegség minden válfaját, esetleg valamennyi kórokozó démont hatalmába kerítse és a testből kiűzze a bűvölő. A többedmagával jelenlevő démonok elleni háborúskodásról tanúskodik a visszaszámláló ráolvasások egy göcseji változata (Gunda, 1989): „Kilenc tábor megy nyolc táborra, nyolc tábor megy hét táborra, hét tábor megy hat táborra stb”. A betegség megszemélyesítésének példái a következők: „Kilenc suly, kilenc golyva hadra akar menni, nem kilenc, hanem nyolc, .... egy suly, egy golyva hadra akar menni, nem egy, hanem egy se.” (Koppányszántó, kelevényes állatra, egy reggel,  két este. A kelevényt közben sóval dörzsölik.) „Tályognak van hét leánya, hét leánynak van hat leánya ... két leánynak van egy leánya, egy leánynak egy se legyen. Maradjon tisztán ez a tehén, mint Krisztus urunk adta az anyja méhében, s az anyja szülte erre a világra.” (Somoska, Moldva, gyulladt tehéntőgyre). „Csumának volt kilenc leánya, kilencből maradott nyolc, nyolcból maradott hét... háromból maradott kettő, kettőből maradott egy, mindabból nem válott semmi, ebből a gelkából se válják semmi!” (Lábnik, Moldva). „Mirigynek van hét fija, hét leánya, hetvenhét unokája, hét löve hattá - hat löve ötté; öt löve niggyé - négy löve hárommá; három löve kettővé - kettö löve eggyé; egy löve semmivé” (Orosháza, fültőmirigy-daganatra, kilencszer ismételve). 

A visszaszámláló ráolvasás ’romlott’ változatának tekinthető az a zempléni variáns, amely normál rendben számol: „Se nem egy, se nem kettő, se nem három, se nem négy, se nem öt, se nem hat, se nem hét,  se nem nyolc, se nem kilenc!” (Vilyvitány, tehén véres tejére, tejének elapadására, megfelelő számú széndarab vízbe vetése mellett). 

Pécsváradi német ráolvasófüzet láz és szúrás elleni rigmusok-
kal (Pócs, 2002)

A visszaszámláló ráolvasás szerte Európában elterjedt. Román változat pl. a „Kilenc daganat forduljatok vissza, nyolc daganat forduljatok vissza... Két daganat, forduljatok vissza, Egy daganat fordulj vissza.” Hadakozós emlékeket őriz egy szerb variáns: „A himlőnek kilenc fivére van, mind a kilenc összeveszett a tengeren túl az arabokkal: harcra keltek, mind a kilenc odaveszett; kilencükből megmaradt nyolc, a nyolcból hét...a háromból kettő, a kettőből egy...” Görögországban ismert a következő formula: „Volt egyszer kilenc testvér. És a kilencből maradt nyolc. Nyolcból maradt hét... Kettőből egy. Egyből semmi!”. A szorbok orbánc ellen így varázsolnak: „Orbánc, néked van kilenc nővéred... Orbánc, néked nincs egy nővéred sem. Az segít neked.” Francia ráolvasás a következő: „Isten hatalmából távozzon a sömör, kilenc sömörből lesz nyolc, nyolc sömörből hét... Két sömörből egy. Egy sömörből semmi!” Az ukránoknál a mienkhez hasonló szenes víz vetés is él: galagonya-ágak parazsát frissen húzott vízbe vetve sorolják: „nem kilenc, nem nyolc, nem hét, nem hat... nem egy”. A rítust háromszor ismétlik, majd az így összesen 27 parázsszemet tartalmazó víz „négy széléről” megitatják a szemmel verés áldozatát. Norvégiában a javasasszony három egymást követő reggel éhnyállal megköpött ujjával a nap járásával ellenkező (vagyis a fogyatkozást, megsemmisülést kifejező) irányban körülkeríti a sömört, mondván: „Sömör, sömör, minden fiaddal, kilencből lesz nyolc, nyolcból lesz hét ... kettőből lesz egy, egyből semmi”. A varázslatot minden alkalommal háromszor ismétlik. 

Ha nem térben, hanem időben igyekszünk fellelni e rigmusok útját, hazai vonatkozásban előszöris megtaláljuk Ipolyi Arnold gyűjtései között, majd a Természettudományi Közlöny 1892-es kiadványában. Ismeretes Törő Ferenc csákányi (Vas megye) takács 1844-es kiadású babonáskönyvéből nyüvek irtására. Legrégebbi magyar nyelvű változata egy 18. századi tokaji varázskönyvben maradt fent, amely - az Appendix szerint - eredetileg Morvaországban, 1645-ben íródott, s később fordították magyarra (majd 1678-ban magyarról latinra). A tokaji könyvecske egy „kutyák dühössége ellen való orvosság” keretében emlékezik meg róla. A keskeny cédulára írt varázsszavak (Zura, Zurabia, Zurabilen, Arlen, Narlen, inarlemen, consummatum, est) mellett vörös posztót, apróra tört szapulókövet, rákszemet, pókhálót, tiszafát, vörösrezet kell kenyérbe gyúrni és az acsargó kutyával megetetni. A szapulókő összetörése közben a következőt kell mondani: „nem kilencz, nem nyolcz, nem hét, nem hat, nem öt, nem négy, nem három, nem kettő, nem egy”. 

Európai szinten egyik korai említése e rigmusnak a 9. századi Szent Gallen-i kódexben található, mint torokfájás ellenszere: „hétből hat mirigy... öt mirigy, négy mirigy, három mirigy, két mirigy, egy mirigy, egy mirigy sem.” 900 körüli a következő óangol ráolvasás: „Noththe-nek van kilenc nővére, a kilencből lett nyolc, és nyolcból hét...és háromból kettő, és kettőből egy, és egyből semmi”. A visszaszámláló bűbáj legidősebb, ránk maradt szövegemléke az i.sz. 400 körül élt (bourdeaux-i) Marcellus Burdigalensis tollából származik: „Kilenc mirigy-nővér, nyolc mirigy-nővér...két mirigy-nővér,egy mirigy-nővér, kilenc a mirigy, nyolc a mirigy ... kettő a mirigy, egy a mirigy, egy mirigy sincs.” A ráolvasást dagadt mandulára ajánlja, reggel vagy estefelé alkalmazva, miközben gyűrűsujjal és hüvelykujjal megérintjük a beteg fájó torkát. A gall-kelta szerző természetesen nem maga találta fel a szöveget: valószínűleg a korában jól ismert varázsige egyik variációját közli (Gunda ennek alapján megkockáztatja a ráolvasó végsősoron kelta eredeztetését).

Ellenségek rosszakaratától védelmező görög ráolvasás,
4.-5. sz (Pócs, 2002)

A magyar (és európai) ráolvasásoknak számos egyéb - szintén nagy múltú - verziója létezik. Pócs Éva (2002) rendszerezve tekinti át őket. Megkülönböztet a betegség(démont) elküdő formulát, amely a „Találkozás a gonosszal” változat jellegzetes eleme. Az elbeszélő módban előadott ráolvasás szerint - keresztény kultúrkörben - valamelyik jeles szent, sokszor maga Krisztus és/vagy Mária útjukon összetalálkoznak a betegség szellemével (esetleg időjárásdémonnal, ld. idézet), s mikor megtudják, miben mesterkedik, elküldik: „Menj el, menj el, te zápor jeges eső a kősziklákra, ahol fekete kókisok nem kikerilnek, a fekete kutyák nem ugatnak, a fekete lovak nem nyerítenek, és ahol kovászos kenyérvel nem élnek és nem fognak élni...” - azaz egy abszolút másvilágra, nemlétbe (Gyimesfelsőlok, Erdély; Pócs 2002). E típus ismert óegyiptomi, óind verzióban is: legkorábbi emléke egy „három féreggel való találkozásról szóló asszír varázsszöveg”. A 3. században egy latin verziójában „ Artemis Ephesia küldi el a fejfájást okozó Antaurát (oda, >>ahol kutya nem ugat<<); a 13. századi szövegekben már Krisztus küldi el a migrént...” (uo). 

Lamastu, az oroszlánfejű babiloni démon és a hét gonosz:

az amulett azt példázza, hogy a rontó szellem ismerete révén

hatalmat nyerünk fölötte (Pócs, 2002)

Említettem már a démon megnevezésével, megszólításával járó ráolvasásokat. Minthogy a keresztény démonhit különböző közel-keleti képzetekből táplálkozik, nem csoda, ha e formula előképét is megtaláljuk az ókori babiloniaknál; de hasonló az Atharveda, amely Pócs szerint „mindenfajta férget és származási helyüket, ’családtagjaikat’ felsoroló” rigmusokat tartalmaz. Elterjedt a testből való kiküldés, testrészekre lebontva: ’Azt mondom neked, pokolvar, hogy menj ki a fejéből s a feje velejéből, s a karjaiból, s a lábaiból, s a fogaiból...mert ha ki nem mégy, megfoglak, s éppeg a havasba viszlek” (uo.). Egyes változatokban - a keresztényi tartalommal való telítődés emlékeként - a távozó betegség helyét Szűz Mária foglalja el; a kórt bibliai alakok, szentek adják egymásnak, majd tovább mind távolabbi helyekre („Ádám feje megfájdult, Ádám Évának adta [a fejfájást], Éva a tengernek, a tenger a ködnek...” - szerb gyűjtés), mind kisebb ’hordozónak’ („...lapfa Adgyon Szelemennek, Szelemen Adgyon Saru fanak... Posna Adgyon Szelnek”. - 1656-ban feljegyzett magyar variáns). A visszaszámláláshoz hasonlóan ez is a betegség elfogyását, eltörpülését, eltűnését, semmibe olvadását fejezi ki. 

A már említett hivatalos-félhivatalos egyházi áldás.- és ördögűzésszövegekből szivárgott a ráolvasásokba a különféle szentekre, bibliai alakokra való hivatkozás, az ő nevükben történő vagy érdemeiket, életük eseményeit - meglehetős bőbeszédűséggel - felemlegető bájolás: „Uram Jézus, ki az eget, földet teremtetted, a Jordán vizét megáldottad, megállván benne megkeresztelkedtél, keresztfán függve minket megváltottál,... kérlek szépen a szent kereszt jelével jelöld meg ezen állatnak fájdalmát...” (Pócs, 2002). Ahogy Pócs (uo.) írja, „A mágia szolgálatába állított vallásos tartalmak-formák leggazdagabb adatanyagát ezek a hivatkozásos formák képviselik”. Kimondottan keresztényi eredetűek és jellegűek  - a Szentháromságot idézve - hármas tagolású áldások, átkok és ráolvasások: „Sanis te deus pater, sanet te deus filius, sanet et illuminet te spiritus sanctus amen”. „Gott der Vater sendet dich, Gott der Sohn der führet dich, die heilige Dreifaltigkeit, die führe dich in einen frünen wilden Wald...” (1650-52, erdélyi szász rigmus) „Atyának, Fiúnak, Szentléleknek, teljes Szentháromságnak nevében. Ámen. Atya elveszijje, Fiú eltemesse, Szentlélek Úristen semiivé tegye.” (Temes megye, daganat ellen - uo.). Idővel a vallási tartalom elvesztette összefüggését a szöveg tényleges mondanivalójával, s pusztán a hit erejét képviselve mintegy  katalizátorként funkcionált. („ ... tulajdonképpen bármilyen vallásos tartalom - a konkrét jelentéstől függetlenül  alkalmas eszköz a mágikus parancs hatásosságát fokozni” - írja Pócs.)  A vallási igazságok  kijelentése mintegy a teremtett világ mindenekfelett álló isteni rendjének fennhatóságát hirdeti az ördög munkálkodásával szemben („Az igézzen meg, aki a Jézusnál szebb fiat szül”). 

Szintén többnyire vallásos töltetű változat a két fél - a betegség és a gyógyító, keresztényi vonatkozásban a rontó démon és Isten - szembenállására épülő ráolvasás („Tök sü, mak sü, hájog sü, hetvenhétféle sü! Körösztöllek tégödet... Az ü szent vérivel, Halálával, Mönnyeji harangok hangjával, szűz Szent Margit asszony szüzességivel, körösztölő szent János arany gyűrűjivel..”). E forma olykor tisztán „pogány”, mágikus tartalommal is fellelhető, mint pl. egy finn példa esetén: „Ha a földből jöttél, menj a földbe, ha a vízből jöttél, menj a vízbe...” 

A 16. századtól kezdve „a vallásos és profán mágia közös rendszere széttöredezni, hatalmi harca megszakadni látszik... A reformáció után a mágiát többé nem ’hamis vallásnak’ tekintették, hanem teljesen más jelleg tevékenységnek. A reformáció elutasította a mágiát mint olyat.” (Pócs, 2002).  Ekkortól kerültek felszámolásra a pogány elemeket is tartalmazó benedikciók, s helyettük tisztán keresztényi vonatkozású, nyomtatásban rögzített, hivatalos áldás - illetve exorcizmusszövegek jelentek meg (például a Rituale Romanum). Nem csak a szóbeliség ellen indult a kereszténységen belüli tisztogató hadjárat, minden ’babonásnak minősített’ szokás indexre került (pl. ’a gonosz elűzése harangszóval, ráfújással, a szentelt tárgyak amulettszerű használata...” stb - uo.). Az újító igyekezet ellenére a vidéki papság sokáig őrizte a pogány elemekkel kevert mágikus „szolgáltatások” gyakorlatát: olyannyira, hogy - s ezzel már új területre kalandozunk - Pócs Éva csíki gyűjtései szerint egyes falvakban még a 20. sz. második felében is a román papokhoz, szerzetesekhez fordultak azok, akik az őket megkárosító személyre átkot, rontást kívántak küldeni. Az ortodox területeken a vallás és mágia összefonódása jóval tovább élt, így az erdélyi magyarság köztudatában "bevett tény" az ortodox papoknak a katolikus atyákénál nagyobb „varázsereje”, mágikus hatalma.

Források:

Gunda Béla 1989: Egy magyar varázsige múltja. In: Uő: A rostaforgató asszony. Múzsák, Budapest. 

Pócs Éva 2002: "Én vagyok mindennél nagyobb orvos, te vagy mindennél nagyobb bájos": egyházi benedikció - paraszti ráolvasás. In: Uő: Magyar néphit Közép - és Kelet-Európa határán. L'Harmattan, 2002 (online elérhető a tankönyvtár oldalán).

Pócs Éva 2002: "Lilith és kísérete". Gyermekágyas démonoktól védő ráolvasások Délkelet-Európában és a Közel-Keleten. In: Uő: Magyar néphit Közép - és Kelet-Európa határán. L'Harmattan, 2002

a mai nap címszavakban

egész délelőtt azt a tevékenységet űztem, amit a hétköznapi szóhasználat a 'takarítás' kifejezéssel definiál, de esetemben inkább valamiféle mániákus őrjöngés által katalizált armageddonra asszociáljatok

a gerléim egytől egyig gyűlölnek, mert végül rács mögé juttattam őket

amúgy senki se gondolja, hogy egy kacagógerlével együtt a hangját (azt a kezdetben oly édes, néhány hét elteltével azonban szokatlanul hangosnak tűnő, újabb néhány hét - egyben költési periódus - után pedig egyenesen elnyomhatatlan turbékolást) is ketrecbe lehet zárni

este ezúttal szó szerint elsírtam magam torna közben. hogy tud ennyire fájni - egy nyilvánvalóan nemlétező - hasizom?!

végül, egy kukkot sem tanultam ma, pedig négy vizsgám van még hátra (négy vizsga két hét alatt, igen, négy, igen, kevesebb, mint tizennégy nap alatt), és rájöttem, hogy a legjobb úton vagyok ahhoz, hogy kátyúba döntsem egyetemi pályafutásom. 

mondtam már, hogy a betegség kissé megváltoztatja az életszemléletemet? 

hapci

a tollas-bundás sereglettel való négy hónapnyi harmonikus együttélést követően tegnap kitört rajtam a fránya allergia.

legalábbis reménykedem benne, hogy csak allergia, mert minden egyéb lehetőség rosszabb.

eljutottam oda, hogy papírzsebkendők helyett nemes egyszerűséggel egy tekercs (illatos, háromrétegű, pihepuha) WC-papírt tartok az íróasztalomon, karnyújtásnyi távolságra a munkafelülettől. szánalmas

én tényleg szerettem volna valami varázslatos felhanggal nyitni az évet, de egyelőre ott tartok, hogy szóljon, aki tud egy jó kis náthaűző bűbájt.

siralmas. tudom.

ajajj

Hogy ez mekkora egy igazságtalanság - míg a tesómnak a lételeme a vitatkozás, addig én a szó szoros értelmében rosszul leszek a feszültség-túlterheléstől. A mai (az ő részéről kimondottan bántó) levélváltásunk óta úgy érzem magam, mint lázas betegen szokás. A fejem nehéz és forró, kába és erőtlen vagyok, mást sem akarok, mint elbújni egy csendes zugba és megadni magam a letaglózó gyengeségnek.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már jó ideje szenvedek bizonyos -mondhatjuk- idegbántalmaktól s a legkisebb érzelmi anomália is ki tud borítani. Ilyenkor mindenféle ostoba szorongás, irreális mértékű bűntudat, olykor kifejezett depresszió tör rám. Miután kétszer is átolvastam a nővérem üzenetét, úgy döntöttem, mielőtt az ő javára munkálkodnék, a saját lelki békém érdekében fogok varázsolni. Tény, hogy azzal magamnak és a környezetemnek is javára szolgálok, ha nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, összeszedettebb és magabiztosabb személyiséggé avanzsálódok. Persze ehhez nem elég holmi hókuszpók:) (már elnézést, hogy ismét szarkazmussal vagdalkozok), fel kell mutatni némi saját tőkét is. Első lépésként tehát visszanyeltem minden dühömet, csalódottságomat és bánatomat, és egy kvázi higgadt, kultúrált hangvételű választ fogalmaztam. Leszögeztem benne (ismét), hogy az eszmei nézeteltérésünket nem szántam személyes sértődési alapnak, s továbbra is szívesen segítek neki, amiben csak tudok; valamint hogy - stilisztikai túlkapásaim ellenére - nem akartam megbántani.
Annak ellenére, hogy közel 13 év korkülönbség van közöttünk, azt hiszem, én viselkedtem felnőtt módon. Ennek ellenére továbbra is vacakul vagyok. A harag meg a szomorúság majd szétvet belülről, s ráadásul émelygek a felismeréstől, hogy egy valódi, alapos és érzelemdús veszekedés kellős közepébe pottyantam. Mindezek tetejébe egy olyan családtaggal, aki 500 méterre lakik tőlem, és akivel gyakorlatilag naponta találkozom.
Ahogy már írtam, nem bírom a nyílt konfrontációt, teljesen kikészít. Ugyanakkor az sem megoldás, hogy egyetlen szó nélkül lenyelek mindent, és diplomatikusan kussolva meghúzódok a háttérben. Épp itt volt az ideje, hogy hangot adjak a véleményemnek, hogy a sarkamra álljak - és igen, utóbbinak ára van. Íme egy újabb lecke az élettől.
"give thank for the blessings
give thank for the lessons..." - ahogy lisa thiel énekli. Nos, oké. Veszek egy nagy levegőt és nem adok teret a tudatom küszöbét ostromló pánikrohamnak.

Nagy levegő...

Nagy levegő...

Nagy levegő...

(...)

búcsú

Tudom, hogy mindkét fél felé etikátlan dolog ennyire személyes és megrázó témával előhozakodni egy internetes fórumon, de valahová ki kell öntenem a szívem.
Napsugár néni tegnap este fél 10 - kor elhunyt. Talán nem is a halála a legmegrázóbb, hanem annak tragikusan gyors és elkeserítően méltatlan volta. Vasárnap délelőtt még látogatást tett az anyósáéknál; másfél órával később ebédet főzött otthon, mikor hidegrázás tört rá, de aznap este még a saját ágyában aludt; alig nyolc órával később már a kórház intenzív osztályán feküdt, lélegeztetőgépre kapcsolva, felpuffadt, lilásfeketére színeződött arccal és besárgult testtel; és a hétfő éjszakát már nem érte meg.
Azon túl, hogy mindez túl hirtelen, szinte felfoghatatlan sebességgel játszódott le, az vág mellbe a leginkább, hogy e röpke 24 óra alatt milyen borzalmas tortúrát kellett végigszenvednie (a 40 fokos láztól a fulladozáson át a létfontosságú szervei leállásáig) , s hogy milyen elborzasztó, megalázó küllemi változásokon esett át a vérmérgezés következtében. Amíg az ember csak a kórházsorozatokon keresztül szembesül efféle szörnyűségekkel, addig bele sem gondol, milyen félelmetes és fájdalmas lehet mindezt betegként - vagy épp hozzátartozóként - átélni. A képernyőn élvezettel és izgalommal figyeljük a vérrel borított/ epileptikus görcsben rángó/ gépekre kapcsoltan vegetáló pácienst, és elsősorban a doktorok szemén át, mint bonyolult orvosi problémát, diagnosztikai kihívást jelentő esetet szemléljük. Az, hogy a valóságban, neadjisten a személyes környezetünkben is kerülhet valaki ilyen helyzetbe, meglehetősen lesújtó érzés. Az ember átértékeli a dolgokat, és megérti, hogy ami popcorn - ropogtató, szoftos szórakozás, vagy épp feltunningolt tudományos kérdés, valójában - és elsősorban - egy ember fájdalommal, félelemmel és szenvedéssel teli magányos tragédiája; a hozzátartozói, a szerettei számára pedig megvalósult rémálom, amelyből nincs felébredés.
Napsugár nénire szó szerint igaz, hogy a családjának áldozta az életét. Fiatalkorában a sok vállalt kötelezettség, a gyors egymásutánban bekövetkező gyermekszülések és a férje családjának való megfelelési kényszer annyira kimerítette, hogy autoimmun betegsége (leukémia) alakult ki. Hosszas és intenzív kemoterápia árán tudott kikeveredni belőle, de az orvosok már akkor leszögezték: örüljön, ha fel tudja nevelni a gyermekeit. Ezt követően odaadó és csodálatos anya vált belőle, s később - ahogy már írtam - nagymamaként is mindig a szerettei rendelkezésére állt. Elképesztően önzetlen, figyelmes, segítőkész és energikus volt - túl kevés időt töltött pihenéssel. Talán épp azért igyekezett ilyen intenzíven gondoskodni a családjáról, mert tudta, hogy kevesebb ideje van erre, mint másoknak. A kemoterápia utóhatásaként - több mint harminc év távlatából is - több szervi problémával küszködött, a szívét például hamarosan operálni kellett volna a rendellenes összenövések miatt. Végül egy csúnya pneumococcus fertőzés vitte el - a családjában valószínűleg örökletes immunhiány van jelen e bacilussal szemben, amit csak fokozott a túlhajszoltság. A baci sokáig tünetmentesen munkálkodott, és mire Napsugár néni a kórházba került, már valamennyi belső szervét megtámadta. Elsőként a tüdeje mondta fel a szolgálatot, aztán a keringése omlott össze, s ezzel egyidőben leállt a mája, önmérgeződést okozva; majd a veséi fuccsoltak be. Az utolsó órákban már csak az amúgy beteg szíve - no meg a kórházi gépek garmadája - tartotta életben.

Tegnap este óta azon tépelődök, vajon tehettem - e volna többet érte? Bizonyára végezhettem volna nagyobb elszántsággal, több összpontosítással, kitartóbban a varázst. Ha focimeccs - nézés helyett a szobámban maradok, tovább égetem a gyertyákat és tovább fohászkodok - vagy ha nem felejtem el elásni a hamut - vagy ha erősebben koncentrálok, nem vonják el a figyelmem újra és újra a padlót borító karcolások és porcsíkok, no meg az ágyon szundikáló kismacska - vagy ha könyörgés helyett követelek és parancsolok, magyarán szólva markánsabban kifejezésre juttatom az óhajomat - vagy ha...
Végtelen sora van a "ha"-knak, de nem hiszem, hogy bármelyik is válasszal szolgálna. Az az igazság, hogy az önbecsülésemen esett folt. Hiába voltam tisztában azzal, hogy élet és halál kérdése túlmutat az ember hatáskörén, hogy az Istennő által szabott végzetünk ellen tehetetlenek vagyunk, hogy túl tapasztalatlan vagyok, s különben is, egy efféle bűbáj hatásos véghezviteléhez talán nem is egy, de sok, nagy tudású, gyakorlott boszorkányra lenne szükség, és hogy az eredmény soha nem garantált - mégis kudarcként élem meg. Abban a teljesen irracionális hitben fogtam hozzá, hogy míg a többiek "csak" imádkoznak, én tehetek is valamit. (Holott egy mély átéléssel elmondott ima és egy varázslat közt nincs is olyan sok különbség.) Másfelől egyfajta bizonyítási alkalomként, erőpróbaként fogtam fel a dolgot. Végre kipróbálhatom magam éles helyzetben! No persze, nem a legjobb alkalmat választottam erre, hiszen egy haldokló megmentése nem kezdőknek való falat.
Mindent összegezve nincs mit csodálkozni azon, hogy nem történt csoda, - hisz még a bűbájba is beleszőttem a lehetőségét annak, hogy Napsugár néni meghal. Bizonyára észrevettétek, hogy a Kelliana - dal szövege többértelmű: a láncok szétszakítása éppúgy utalhat a betegség leküzdésére, mint a földi élet nyűgeitől való elszakadásra. S remélem is, hogy - ha meggyógyulni már nem tudott - Napsugár néni most "lebeg, könnyen, akár egy tollpihe... újjászületve szárnyal fel a tiszta kék égbe"...

A nővérem gyerekeinek természetesen azt mondtam, a nagymamának csak jobb lesz, ha meghal, hiszen akkor a Jóistenhez kerül, és nem lesznek többé fájdalmai; a Jóisten pedig nagyon jól fog járni egy ilyen kedves nagymamával. Talán hiszem is, hogy így van, hiszen ki mondja meg, hogy a túlvilág mindannyiunk számára ugyanaz-e? Lehet, hogy a halál utáni lét kinek-kinek hite szerint alakul. Az is lehet, hogy ki-ki eldöntheti, vajon újra akarja - e kezdeni a földi létet, vagy megpihen az istenekkel. Így hát nyugodtan állíthattam nekik, hogy a nagymama a mennyországban van, és többé nem beteg, nem fáradt és nem szomorú. De éppilyen meggyőződéssel mondanám nekik azt is: járjanak nyitott szemmel a világban, mert még az is lehet, hogy egyszer majd megismernek valakit, aki gyanúsan emlékezteti őket Napsugár nénire...

... hisz boldog a találkozás, boldog a búcsú, és boldog a találkozás ismét.

Hulló Eső, 2010-06-22

kelliana: stonehenge

merry meet, merry part...

Eredetileg Alice di Micele 'Celebrate the rain' c. dalát akartam megosztani veletek, de egy váratlan, szomorú esemény miatt végül is máshogy döntöttem. A sógorom édesanyja tegnap éjjel kórházba került, az állapota rohamosan romlik, az orvosok tehetetlenek az őt gyötrő lázzal és fulladással szemben. A vérnyomása túl alacsony, és intubálni kellett, hogy képes legyen lélegezni. Nagyszerű, erős, energikus asszony, aki odáig van az unokáiért és minden lehetséges módon segíti a gyermekeit. Számtalanszor küldött ebédet, süteményt, csokit vagy épp pénzt a fia családjának, mindig észrevette, hogy miben szenvednek szükséget, a férjével együtt önzetlenül és odaadóan állt a szolgálatukra. S amelett, hogy nagy szívű, figyelmes és szerető nagymama, művelt, kifinomult, humoros egyéniség.
A hírt hallva megpróbáltam rögtönözni egy gyógyító varázslatot, habár tudom, hogy az állapota kritikus - lényegében haldoklik. S azzal is tisztában vagyok, hogy élet és halál kérdése sokkal súlyosabb horderejű, semmint hogy kívánságműsort csinálhatnánk belőle. Az efféle dolgok a Nagy Anya kezében vannak,- ő dönti el, meddig tart földi pályafutásunk, s mikor jött el a búcsú ideje. Ő a vég és a kezdet Úrnője, ő forgatja a létezés kerekét, Ő veszi magához a távozni kész lelkeket, és Ő bocsátja új megtestesülésbe őket. Ha Ő úgy dönt, elérkezik az időnk, nincs apelláta. No persze, van rá némi esély, hogy egy kis könyörgés megpuhítja a szívét... s amellett az sem kizárt, hogy az orvostudomány átmenetileg diadalmaskodik.
Ebben bízva meggyújtottam egy fahéjas füstölőt, majd piros teamécsesekkel raktam körbe egy szép szál piros gyertyát. A sógorom édesanyjának - nevezzük az egyszerűség kedvéért Napsugár néninek - fényképét az üstöt helyettesítő ezüstkehelybe helyeztem, ám előbb - a betegséget szimbolizálandó - keresztül - kasul körbetekertem fekete cérnával. Némi mélylégzéssel elcsendesítettem magamban a heves érzelmeket, aztán elgondolkodtam Napsugár néni életéről, jelleméről, a szeretteivel való kapcsolatáról. Arról, hogy milyen sokat segít a családjának. Hogy milyen nagyszerű párost alkotnak a férjével.(őt hívjuk Bajusz bácsinak). Hogy milyen eredményes és boldog közös életút áll mögöttük. Hogy milyen sok öröm vár még rá, ha életben marad: megérheti az unokái esküvőjét, sőt, a dédunokái születését is. Hogy megérdemli mindezen ajándékokat, s nélküle nem volna teljes a szerettei élete. Igen, megérdemeli, hogy a legkisebb - jelenleg épp csak totyogós - unokája is emlékezzen rá, hogy gratulálhasson az érettségijükhöz, hogy kézbe vehesse a majdani gyermekeiket. A halála - ilyen váratlanul, jóformán egyik napról a másikra - derékba törné a családját. El sem tudom képzelni, mit művelne egy ekkora tragédia Bajusz bácsival. Hogy dolgoznák fel az unokahúgaim és az unokaöcsém. Mennyire lesújtaná a sógoromat.
Sorra vettem az érveket, amelyek a javára billenthetik a mérleg nyelvét, és fohászkodtam az Istennőhöz: ha egy mód van rá, adjon neki még egy kis időt. Tudva, hogy talán minden igyekezetem ellenére elkerülhetetlen a tragikus végkifejlet, arra kértem az Úrnőt: ha mégis eljön a búcsú perce, segítse békésen és fájdalommentesen távozni, a szeretteinek pedig adjon enyhülést, vigaszt a gyászukban.
Ezt követően lehunyt szemmel dúdolni kezdtem Kelliana 'Stonehenge' c.dalának refrénjét, amelyet helyzethez illőnek éreztem. Elképzeltem, amint ott ülök Napsugár néni ágya mellett, fogom a kezét és igyekszem gyógyító energiát áramoltatni felé. Egyre hangosabban és hangosabban énekeltem, aztán fogtam a fényképet és fokozatosan letekertem róla a cérnát. Előbbit a nagy piros (és frissiben meggyújtott) gyertyának támasztottam, ráhelyeztem a pentagramm-medálomat; utóbbit (mmint a cérnát) az ezüstkehelybe dobtam és némi kakukkfűvel, rozmaringgal és citromfűvel elkeverve elégettem. Hosszas munka volt, sok gyufa kellett hozzá, de addig nem hagytam abba a pirózást, míg hamuvá nem porladt. Mindeközben tovább énekeltem.
Mikor a "betegség" végre elhamvadt, abbahagytam a dalolást és visszatelepedve a földre ismét könyörögtem Földanyához. Végezetül a helyére toltam az oltárt, kitakarítottam a tett helyszínét. A gyertyát és a mécseseket azonban nem oltottam el - azok továbbra is égnek, védelmező körbe foglalva és fénylő lángjukkal melengetve Napsugár nénit. Úgy tervezem, hogy a gyógynövényekből és cérnából keletkezett fekete pernyét később elásom a kertben.
Nem tudom, hatásos lesz - e a bűbáj, azt hiszem, a mágikus gyógyításhoz sokkal több tapasztalat és koncentráció kell, mint amit én felvonultathatok. Továbbá azt is hiszem, hogy Mindennek Anyja dönt a sorsunk felett, s végsősoron az ő akarata érvényesül - akármennyit imádkozok is. Affelől sincs kétségem, hogy tudatlan és éretlen vagyok ahhoz, hogy eredményesen kivitelezzek egy ilyen komoly varázst. De legalább - megtettem, ami tőlem telt.

Hulló Eső, 2010-06-21