"kilenc suly, kilenc golyva hadra akar menni.."

A Farsang és a Böjt viszonyát vizsgáló bejegyzés az egyházi elit és a populáris kultúra (a reformációtól kezdődő) összeütközéseit szemléltette. Noha a reformerek (és középkori elődeik) mindent megtettek a keresztény világképet, lét-értelmezést, transzcendenciát felülbíráló, megkérdőjelező, attól eltérő kontextusban működő kultúrelemeknek a népi műveltségből történő kigyomlálásáért, „az ezotéria búvópatakja”, ahogy egy katolikus kiadvány fogalmaz, átvészelte a közel két évezrednyi makacs üldöztetést. Ezt szeretném szemléltetni a magyar folklór néhány igazi túlélőnek számító ráolvasását bemutatva.

Magyar folklórt említettem, de valójában célszerűbb volna összeurópai néphagyományról beszélni, mivel e rigmusok térben és időben is széles körben elterjedtek. A ráolvasás bizonyos szinkretikus cselekedetektől kísért, (meghatározott, mágikus erejű) szavakkal kifejezett kívánság, amelyet esetenként speciális helyen, időben, módon, személy által szükséges előadni. Célja a leggyakrabban a gyógyítás, de mint Pócs Éva (Pócs, 2002) írja „ A közelmúlt ráolvasás-gyakorlata a magánélet minden szférájára kiterjedt... a köpüléstől, vagy a szántástól a féregűzésig [...]”. Jakob Grimm szerint a ráolvasás „olyan keresztény és nem keresztény természetű, egyházon kívüli szóbeli tevékenység, amelynek természetfölötti, többnyire óvó és gyógyító hatást tulajdonítottak” (uo.).

Ördögűzés

A ráolvasás rokon műfaja az egyházi áldás (benedikció) és az ördögűzés (exorcizmus); a paraszti bűvölésekben ezek egyértelmű nyomai mutathatók ki. A vallásos álláspont a világot kétfelé osztja: az Isten, illetve a Sátán által uralt régióra. Amíg valami (valaki) nincs megszentelve, az ördög hatalma alatt áll; a szenteléssel (kereszteléssel, benedikcióval) a Szentlélek veszi át a gonosz helyét. Ily módon tehát az egyház - legalábbis a reformációig - hozzájárult a (keresztényi köntösbe bújtatott) varázsszövegek fenntartásához. Mivel a transzcendencia kisajátítására törekedett, magára vállalta mindazon feladatok ellátását, amelyek korábban a mágia fennhatósága alá tartoztak. „Ilyen volt a ház, a szántóföld, az állatok megáldása, a házieszközök hathatósabbá tétele, a ’rossztól’ való megtisztítása, a rossz idő vagy az élősködők elűzése, az ember megáldása az élet fordulópontjain, a betegek gyógyítása vagy ördögűzés megszállottságnak tulajdonított bajok esetén... A középkor századaiban tehát a hivatásos varázsló szerepét részben az egyház illetve a papság töltötte be - ezt a tényt a középkor kutatása már más vonatkozásokban is igazolta” (Pócs, 2002). A - részben félhivatalos, idővel az egyházi előírások által betiltott (!) - benedikciókat kolostorok, szerzetesek, apácák terjesztették, másolták (sőt, alkalomadtán szerezték) a laikus műveltséggel szoros kölcsönhatásban: egyfelől alkalmazkodtak a ’kiszolgált’ környezet sajátságaihoz, annak hiedelmeit, meglevő mágikus formuláit beemelve az áldás-szövegekbe, másrészt vallásos elemeket szivárogtatva a populáris műveltségbe. Tevékenységüknek - és különösen a könyvnyomtatás, valamint vele párhuzamban az anyanyelvi vallásos irodalom felvirágzásának -  köszönhetően számos rigmus kontinens-szerte szinte változatlan szöveggel elterjedt. 

Mindez különösnek tűnhet annak tükrében, hogy milyen heves ellenérzésekkel viseltetett és viseltet Róma (valamint a legtöbb keresztény felekezet) a mágia mindennemű formájával szemben. Hadd idézzem hosszabban Pócs Éva ezzel kapcsolatos nagyon tanulságos sorait (Pócs, 2002): „A középkort végigkíséri a varázslók mágikus eljárásainak tiltása, az egyház ezekkel való szembenállása, de a módszereik sok tekintetben hasonlóak voltak. Az egyház hivatalos álláspontja megkülönböztette a vallásos és mágikus tevékenységet, de ezek kritériumai nem annyira a a módszereket, mint inkább a gyakorlók személyét határolták körül. A mágikus, valamint vallásos rítusok eszközkészletét tekintve az egyház megítélése, és a határok rugalmasak, változóak voltak. A profán mágia, például egy falusi gyógyító mágikus tevékenysége, vagy egy hivatásos orvos antik, pogány hagyományokat őrző praxisa üldözendő varázslás lehetett; hasonló mágikus módszerek az egyház gyakorlatában egy előírt vagy megengedett egyházi rítuson belül vallásos cselekedetnek minősülhettek.... A benedikciók sok nyomát őrzik annak, hogy az egyház komoly ellenfélnek tekintette a varázslókat, és mintegy hatalmi harcot vívott velük, melynek során a mágia hasonló eszközeit alkalmazta. Mint Thomas írja: >> A középkori egyház a népies mágia ellenfeleként a vallásos mágia rivális rendszerét kísérelte meg létrehozni, hogy átvehesse annak helyét<< ”. 

Kopt varázsszöveg részlete (Pócs, 2002)

A ráolvasás - vulgármágia - és az egyházi áldás, átok, exorcizmus közti lényegi különbség abban rejlik, hogy míg előbbinél a rigmus elmondója közvetlenül próbál hatást gyakorolni annak tárgyára (pl. betegségre), addig a vallásos verzió Istenhez, mint mindenek felett álló hatalomhoz fordul s az ő közbenjárását kéri a kívánt cél elérése érdekében (illetve a Teremtő nevében, az ő erejével „felfegyverkezve” parancsol).

A ráolvasás gyakorlata azonban az egyházi ’megerősítéstől’ (vagy tiltástól) függetlenül is létezett; a keresztény verzió egy már meglevő jelenségre épült. S hogy milyen nagy múltú jelenségre, arra Gunda Béla tanulmánya kiválóan rávilágít. 

Gunda a „visszaszámláló” ráolvasásokat vizsgálta. Ezek lényege, hogy bizonyos rituális mozdulatsor (pl. megfelelő számú széndarab vízbe vetése, árpa sarlóval történő ’learatása’, tályog, seb körbekerítése) mellett héttől, kilenctől visszaszámolva végezetül ’nullára redukálják’, semmissé teszik a kórt. Néhány példa (idézve: Gunda, 1989): „Árpa, árpa, lekaszállak, ne legyen se kilenc, se nyolc, se hét...se kettő, egy se legyen! Szent Pál mulasszon el, Szent Péter mulasszon el!Pfuj!” „ Szent Péter, Szent Pál, mulasszad el a tályogot, vigyed el ettől a kisgyerektől a bodzára. Ne legyen se kilenc, se nyolc, se hét... se kettő, se egy tályog!” (Györgyfalva, Mezőség, Erdély). Hajdszoboszlói gyűjtés szerint étvágytalan, nyűgös (megigézett) gyermek bölcsőjénél kilenc parazsat kell frissen húzott vízzel teli tálkába vetni, mondván: „Kilencből lesz nyolc, nyolcból lesz hét... háromból lesz kettő, kettőből lesz egy, egyből nem lesz semmi! Tűnjön el rólad a rontás!”. A rigmust további tevékenységek (a kis beteg homlokára rajzolt kereszt, fekhelye alá helyezett olló, kés, csuklójára kötött piros cérna) erősítik. Dobrodon (Szerémség) a disznó elfertőződött, nyüves sebére olvastak rá napkelte előtt háromszor: „Kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy, egy se!”.Pusztinában (Moldva) a torokgyíkot bűvölték: „Kilenc, nem kilenc, nyolc, nem nyolc, hét, nem hét. .. kettő, nem kettő, erdő ágra, bog ágra mennyen, hogy ebbe a Juzsiba kárt ne tegyen!”. Egyszerűbb a pattanás orvoslása: ujjunkkal dörzsölgetve mondjuk: „Kilencről nyócra, nyócról hétre, hétről hatra... kettőről egyre, egyről egyre sem, maradjon semmire”. Doroszlón (Bácska) nehezen gyógyuló fekélyre olvasnak rá: „Szent Jóbnak volt kilencféle sebje, nem kilenc, hanem nyolc, nem nyolc, hanem hét... nem kettő, hanem egy, sem egy - egy se!”. 

Míg a keresztény szentek és bibliai alakok felbukkanása egyházi hatásról tanúskodik, a betegségek személy szerinti megszólításában az archaikus „betegségdémon”-képzetek visszhangzanak. A démon megnevezésének gyakorlata a „hivatalos” exorcizmusnak is kulcsfontosságú eleme: az ördögűző így nyer hatalmat felette. Egy-egy rossz szellemet sokszor nem csak egy, de számos névvel illetnek: ezek lehetnek konkrét tulajdonnevek (ld. Lilith - és kompániája - nevei az itt most nem taglalt gyermekágyas démonokat távol tartó amuletteken) vagy jelzők. „Kik orbánc, zöld orbánc, feketi orbánc, minden moldu orbánc, kilenc moldu orbánc, igizett orbánc, találász orbánc, sonthányó orbánc...” sorolja egy szabófalvi ráolvasás (Pócs, 2002). A listába vétel célja, hogy a betegség minden válfaját, esetleg valamennyi kórokozó démont hatalmába kerítse és a testből kiűzze a bűvölő. A többedmagával jelenlevő démonok elleni háborúskodásról tanúskodik a visszaszámláló ráolvasások egy göcseji változata (Gunda, 1989): „Kilenc tábor megy nyolc táborra, nyolc tábor megy hét táborra, hét tábor megy hat táborra stb”. A betegség megszemélyesítésének példái a következők: „Kilenc suly, kilenc golyva hadra akar menni, nem kilenc, hanem nyolc, .... egy suly, egy golyva hadra akar menni, nem egy, hanem egy se.” (Koppányszántó, kelevényes állatra, egy reggel,  két este. A kelevényt közben sóval dörzsölik.) „Tályognak van hét leánya, hét leánynak van hat leánya ... két leánynak van egy leánya, egy leánynak egy se legyen. Maradjon tisztán ez a tehén, mint Krisztus urunk adta az anyja méhében, s az anyja szülte erre a világra.” (Somoska, Moldva, gyulladt tehéntőgyre). „Csumának volt kilenc leánya, kilencből maradott nyolc, nyolcból maradott hét... háromból maradott kettő, kettőből maradott egy, mindabból nem válott semmi, ebből a gelkából se válják semmi!” (Lábnik, Moldva). „Mirigynek van hét fija, hét leánya, hetvenhét unokája, hét löve hattá - hat löve ötté; öt löve niggyé - négy löve hárommá; három löve kettővé - kettö löve eggyé; egy löve semmivé” (Orosháza, fültőmirigy-daganatra, kilencszer ismételve). 

A visszaszámláló ráolvasás ’romlott’ változatának tekinthető az a zempléni variáns, amely normál rendben számol: „Se nem egy, se nem kettő, se nem három, se nem négy, se nem öt, se nem hat, se nem hét,  se nem nyolc, se nem kilenc!” (Vilyvitány, tehén véres tejére, tejének elapadására, megfelelő számú széndarab vízbe vetése mellett). 

Pécsváradi német ráolvasófüzet láz és szúrás elleni rigmusok-
kal (Pócs, 2002)

A visszaszámláló ráolvasás szerte Európában elterjedt. Román változat pl. a „Kilenc daganat forduljatok vissza, nyolc daganat forduljatok vissza... Két daganat, forduljatok vissza, Egy daganat fordulj vissza.” Hadakozós emlékeket őriz egy szerb variáns: „A himlőnek kilenc fivére van, mind a kilenc összeveszett a tengeren túl az arabokkal: harcra keltek, mind a kilenc odaveszett; kilencükből megmaradt nyolc, a nyolcból hét...a háromból kettő, a kettőből egy...” Görögországban ismert a következő formula: „Volt egyszer kilenc testvér. És a kilencből maradt nyolc. Nyolcból maradt hét... Kettőből egy. Egyből semmi!”. A szorbok orbánc ellen így varázsolnak: „Orbánc, néked van kilenc nővéred... Orbánc, néked nincs egy nővéred sem. Az segít neked.” Francia ráolvasás a következő: „Isten hatalmából távozzon a sömör, kilenc sömörből lesz nyolc, nyolc sömörből hét... Két sömörből egy. Egy sömörből semmi!” Az ukránoknál a mienkhez hasonló szenes víz vetés is él: galagonya-ágak parazsát frissen húzott vízbe vetve sorolják: „nem kilenc, nem nyolc, nem hét, nem hat... nem egy”. A rítust háromszor ismétlik, majd az így összesen 27 parázsszemet tartalmazó víz „négy széléről” megitatják a szemmel verés áldozatát. Norvégiában a javasasszony három egymást követő reggel éhnyállal megköpött ujjával a nap járásával ellenkező (vagyis a fogyatkozást, megsemmisülést kifejező) irányban körülkeríti a sömört, mondván: „Sömör, sömör, minden fiaddal, kilencből lesz nyolc, nyolcból lesz hét ... kettőből lesz egy, egyből semmi”. A varázslatot minden alkalommal háromszor ismétlik. 

Ha nem térben, hanem időben igyekszünk fellelni e rigmusok útját, hazai vonatkozásban előszöris megtaláljuk Ipolyi Arnold gyűjtései között, majd a Természettudományi Közlöny 1892-es kiadványában. Ismeretes Törő Ferenc csákányi (Vas megye) takács 1844-es kiadású babonáskönyvéből nyüvek irtására. Legrégebbi magyar nyelvű változata egy 18. századi tokaji varázskönyvben maradt fent, amely - az Appendix szerint - eredetileg Morvaországban, 1645-ben íródott, s később fordították magyarra (majd 1678-ban magyarról latinra). A tokaji könyvecske egy „kutyák dühössége ellen való orvosság” keretében emlékezik meg róla. A keskeny cédulára írt varázsszavak (Zura, Zurabia, Zurabilen, Arlen, Narlen, inarlemen, consummatum, est) mellett vörös posztót, apróra tört szapulókövet, rákszemet, pókhálót, tiszafát, vörösrezet kell kenyérbe gyúrni és az acsargó kutyával megetetni. A szapulókő összetörése közben a következőt kell mondani: „nem kilencz, nem nyolcz, nem hét, nem hat, nem öt, nem négy, nem három, nem kettő, nem egy”. 

Európai szinten egyik korai említése e rigmusnak a 9. századi Szent Gallen-i kódexben található, mint torokfájás ellenszere: „hétből hat mirigy... öt mirigy, négy mirigy, három mirigy, két mirigy, egy mirigy, egy mirigy sem.” 900 körüli a következő óangol ráolvasás: „Noththe-nek van kilenc nővére, a kilencből lett nyolc, és nyolcból hét...és háromból kettő, és kettőből egy, és egyből semmi”. A visszaszámláló bűbáj legidősebb, ránk maradt szövegemléke az i.sz. 400 körül élt (bourdeaux-i) Marcellus Burdigalensis tollából származik: „Kilenc mirigy-nővér, nyolc mirigy-nővér...két mirigy-nővér,egy mirigy-nővér, kilenc a mirigy, nyolc a mirigy ... kettő a mirigy, egy a mirigy, egy mirigy sincs.” A ráolvasást dagadt mandulára ajánlja, reggel vagy estefelé alkalmazva, miközben gyűrűsujjal és hüvelykujjal megérintjük a beteg fájó torkát. A gall-kelta szerző természetesen nem maga találta fel a szöveget: valószínűleg a korában jól ismert varázsige egyik variációját közli (Gunda ennek alapján megkockáztatja a ráolvasó végsősoron kelta eredeztetését).

Ellenségek rosszakaratától védelmező görög ráolvasás,
4.-5. sz (Pócs, 2002)

A magyar (és európai) ráolvasásoknak számos egyéb - szintén nagy múltú - verziója létezik. Pócs Éva (2002) rendszerezve tekinti át őket. Megkülönböztet a betegség(démont) elküdő formulát, amely a „Találkozás a gonosszal” változat jellegzetes eleme. Az elbeszélő módban előadott ráolvasás szerint - keresztény kultúrkörben - valamelyik jeles szent, sokszor maga Krisztus és/vagy Mária útjukon összetalálkoznak a betegség szellemével (esetleg időjárásdémonnal, ld. idézet), s mikor megtudják, miben mesterkedik, elküldik: „Menj el, menj el, te zápor jeges eső a kősziklákra, ahol fekete kókisok nem kikerilnek, a fekete kutyák nem ugatnak, a fekete lovak nem nyerítenek, és ahol kovászos kenyérvel nem élnek és nem fognak élni...” - azaz egy abszolút másvilágra, nemlétbe (Gyimesfelsőlok, Erdély; Pócs 2002). E típus ismert óegyiptomi, óind verzióban is: legkorábbi emléke egy „három féreggel való találkozásról szóló asszír varázsszöveg”. A 3. században egy latin verziójában „ Artemis Ephesia küldi el a fejfájást okozó Antaurát (oda, >>ahol kutya nem ugat<<); a 13. századi szövegekben már Krisztus küldi el a migrént...” (uo). 

Lamastu, az oroszlánfejű babiloni démon és a hét gonosz:

az amulett azt példázza, hogy a rontó szellem ismerete révén

hatalmat nyerünk fölötte (Pócs, 2002)

Említettem már a démon megnevezésével, megszólításával járó ráolvasásokat. Minthogy a keresztény démonhit különböző közel-keleti képzetekből táplálkozik, nem csoda, ha e formula előképét is megtaláljuk az ókori babiloniaknál; de hasonló az Atharveda, amely Pócs szerint „mindenfajta férget és származási helyüket, ’családtagjaikat’ felsoroló” rigmusokat tartalmaz. Elterjedt a testből való kiküldés, testrészekre lebontva: ’Azt mondom neked, pokolvar, hogy menj ki a fejéből s a feje velejéből, s a karjaiból, s a lábaiból, s a fogaiból...mert ha ki nem mégy, megfoglak, s éppeg a havasba viszlek” (uo.). Egyes változatokban - a keresztényi tartalommal való telítődés emlékeként - a távozó betegség helyét Szűz Mária foglalja el; a kórt bibliai alakok, szentek adják egymásnak, majd tovább mind távolabbi helyekre („Ádám feje megfájdult, Ádám Évának adta [a fejfájást], Éva a tengernek, a tenger a ködnek...” - szerb gyűjtés), mind kisebb ’hordozónak’ („...lapfa Adgyon Szelemennek, Szelemen Adgyon Saru fanak... Posna Adgyon Szelnek”. - 1656-ban feljegyzett magyar variáns). A visszaszámláláshoz hasonlóan ez is a betegség elfogyását, eltörpülését, eltűnését, semmibe olvadását fejezi ki. 

A már említett hivatalos-félhivatalos egyházi áldás.- és ördögűzésszövegekből szivárgott a ráolvasásokba a különféle szentekre, bibliai alakokra való hivatkozás, az ő nevükben történő vagy érdemeiket, életük eseményeit - meglehetős bőbeszédűséggel - felemlegető bájolás: „Uram Jézus, ki az eget, földet teremtetted, a Jordán vizét megáldottad, megállván benne megkeresztelkedtél, keresztfán függve minket megváltottál,... kérlek szépen a szent kereszt jelével jelöld meg ezen állatnak fájdalmát...” (Pócs, 2002). Ahogy Pócs (uo.) írja, „A mágia szolgálatába állított vallásos tartalmak-formák leggazdagabb adatanyagát ezek a hivatkozásos formák képviselik”. Kimondottan keresztényi eredetűek és jellegűek  - a Szentháromságot idézve - hármas tagolású áldások, átkok és ráolvasások: „Sanis te deus pater, sanet te deus filius, sanet et illuminet te spiritus sanctus amen”. „Gott der Vater sendet dich, Gott der Sohn der führet dich, die heilige Dreifaltigkeit, die führe dich in einen frünen wilden Wald...” (1650-52, erdélyi szász rigmus) „Atyának, Fiúnak, Szentléleknek, teljes Szentháromságnak nevében. Ámen. Atya elveszijje, Fiú eltemesse, Szentlélek Úristen semiivé tegye.” (Temes megye, daganat ellen - uo.). Idővel a vallási tartalom elvesztette összefüggését a szöveg tényleges mondanivalójával, s pusztán a hit erejét képviselve mintegy  katalizátorként funkcionált. („ ... tulajdonképpen bármilyen vallásos tartalom - a konkrét jelentéstől függetlenül  alkalmas eszköz a mágikus parancs hatásosságát fokozni” - írja Pócs.)  A vallási igazságok  kijelentése mintegy a teremtett világ mindenekfelett álló isteni rendjének fennhatóságát hirdeti az ördög munkálkodásával szemben („Az igézzen meg, aki a Jézusnál szebb fiat szül”). 

Szintén többnyire vallásos töltetű változat a két fél - a betegség és a gyógyító, keresztényi vonatkozásban a rontó démon és Isten - szembenállására épülő ráolvasás („Tök sü, mak sü, hájog sü, hetvenhétféle sü! Körösztöllek tégödet... Az ü szent vérivel, Halálával, Mönnyeji harangok hangjával, szűz Szent Margit asszony szüzességivel, körösztölő szent János arany gyűrűjivel..”). E forma olykor tisztán „pogány”, mágikus tartalommal is fellelhető, mint pl. egy finn példa esetén: „Ha a földből jöttél, menj a földbe, ha a vízből jöttél, menj a vízbe...” 

A 16. századtól kezdve „a vallásos és profán mágia közös rendszere széttöredezni, hatalmi harca megszakadni látszik... A reformáció után a mágiát többé nem ’hamis vallásnak’ tekintették, hanem teljesen más jelleg tevékenységnek. A reformáció elutasította a mágiát mint olyat.” (Pócs, 2002).  Ekkortól kerültek felszámolásra a pogány elemeket is tartalmazó benedikciók, s helyettük tisztán keresztényi vonatkozású, nyomtatásban rögzített, hivatalos áldás - illetve exorcizmusszövegek jelentek meg (például a Rituale Romanum). Nem csak a szóbeliség ellen indult a kereszténységen belüli tisztogató hadjárat, minden ’babonásnak minősített’ szokás indexre került (pl. ’a gonosz elűzése harangszóval, ráfújással, a szentelt tárgyak amulettszerű használata...” stb - uo.). Az újító igyekezet ellenére a vidéki papság sokáig őrizte a pogány elemekkel kevert mágikus „szolgáltatások” gyakorlatát: olyannyira, hogy - s ezzel már új területre kalandozunk - Pócs Éva csíki gyűjtései szerint egyes falvakban még a 20. sz. második felében is a román papokhoz, szerzetesekhez fordultak azok, akik az őket megkárosító személyre átkot, rontást kívántak küldeni. Az ortodox területeken a vallás és mágia összefonódása jóval tovább élt, így az erdélyi magyarság köztudatában "bevett tény" az ortodox papoknak a katolikus atyákénál nagyobb „varázsereje”, mágikus hatalma.

Források:

Gunda Béla 1989: Egy magyar varázsige múltja. In: Uő: A rostaforgató asszony. Múzsák, Budapest. 

Pócs Éva 2002: "Én vagyok mindennél nagyobb orvos, te vagy mindennél nagyobb bájos": egyházi benedikció - paraszti ráolvasás. In: Uő: Magyar néphit Közép - és Kelet-Európa határán. L'Harmattan, 2002 (online elérhető a tankönyvtár oldalán).

Pócs Éva 2002: "Lilith és kísérete". Gyermekágyas démonoktól védő ráolvasások Délkelet-Európában és a Közel-Keleten. In: Uő: Magyar néphit Közép - és Kelet-Európa határán. L'Harmattan, 2002