róma és a rock'n roll

Ugye mindenki hallott már a " tekintélyes vagyonnal rendelkező, nagy hírű" Wicca ügynökségről, amelynek neve "a Witches International Craft and Conjuration Arts" kezdőbetűiből áll össze, amely kifejezés szabad fordítása Nemzetközi Boszorkánymesterkedések és Praktikák lehetne"? Persze feltételezem, azzal is valamennyi pogány és/vagy metálrajongó tisztában van, hogy Thor, "a rock'n roll istene, ... nem más, mint a sátán."

Nem, ez nem vicc. Tragikomikum.

Az idézetek forrása Corrado Balducci atya "Sátánizmus és rockzene" című kötete (megjelent a Pannonhalmi Bencés Apátság és az olasz Piemme kiadó közös gondozásában 1992-ben). Online könyvpiacokon bóklászva véletlenül botlottam bele néhány nappal ezelőtt, felkeltette az érdeklődésemet a téma, nosza, kikölcsönöztem a helyi könyvtárból.

A könyvecske előszava szerint "... Mons. Corrado Balducci egyike napjaink legismertebb demonológusainak, sátánszakértőinek. Végzettségét tekintve a teológia, a filozófia és mindkét jog doktora, pszichiátriai és parapszichológiai tanulmányokat is folytatott. Miután elvégezte a Pápai Egyházi Akadémiát, a Vatikáni Államtitkárságon dolgozott, majd a Szentszéket több diplomáciai kiküldetésben is képviselte. Ezt követően a Propaganda Fide, a Hitterjesztési Kongregáció tisztviselője lett, mint az Evangelizációs és Kulturális Iroda igazgatója, és a Külkapcsolatok Hivatalának felelőse."

A szerző tehát iskolázott, többdiplomás katolikus pap, képzett ördögűző és elismert szaktekintélynek számító demonológus, évtizedeken át a Vatikán hivatali gépezetének és vallási felépítményének oszlopa, mindemellett termékeny író és közkedvelt médiaszemélyiség. A kiadó a patinás múltra és veretes hírnévre visszatekintő Pannonhalmi Bencés Apátság, amely a kimagasló szellemi műhely renoméját élvezi a köztudatban. Épp emiatt a könyv, amely - minden jószándéka ellenére - a bulvártermék színvonalán mozog, érdemtelen autoritást kap, és mindmáig akad, aki komolyan veszi.

A kötés ordító ízléstelenségén, esztétikai szentségtörésnek számító színösszeállításán és szándékosan groteszk borítóképén még csak-csak túlteszi magát az ember. Talán épp az elrettentés kedvéért választották e vérlázító árnyalatokat és a horrorponyva fedlapjára illő ördögpofát; talán úgy vélték, a a formabontó, szürreális képvilág jobban felkelti a megcélozni vágyott korosztály, a rebellis fiatalok figyelmét.

Ne firtassuk, mi késztette a kivitelezőket arra, hogy a fed,-és hátlap belsejére fekete-fehér kígyóbőrmintázatot nyomjanak, amely minden páros oldal külső margóján, a félúton elhelyezkedő lapszámig megismétlődik; míg a páratlan oldalakon egyszínű fekete sáv díszeleg az aktuális fejezetcímet hirdetve, alatta stilizált démonfejjel. Elvégre a történelem során hajmeresztően morbid alkotások számlálatlan sora született a keresztény művészet égisze alatt, már ami az ördög és csatlósai megjelenítését illeti.

Épp elég, ha a továbbiakban a tartalomról szólok röviden, amely az ellenőrizhető tények mellett túlzó fantazmagóriákra, tárgyi tévedések tucatjára, érdemi forráskritika nélkül felhasznált újságcikkek és "szakmunkák" részben bizonytalan adataira és a rock'n roll felvirágzását kísérő konzervatív-keresztény apokalipszisvárásra alapozva tárgyalja, hogyan uralkodik el a sátán a rockzenében, hogyan segítik elő téveszméinek terjedését a háttérben munkálkodó névtelen, de ugyancsak befolyásos hatalmak, hogyan dolgozik Lucifer istenné emelésén az ártalmatlanság köntösébe öltöztette New Age, hogyan csöpögtetik neves - és természetesen sátánimádó - rockbandák a sorok közé rejtett tudatalatti üzenetekkel a kárhozat mételyét a tévelygő fiatalság szívébe et cetera. Az eszmefuttatás hitelét tovább gyöngíti, hogy a szerző rengeteget idéz - ahelyett, hogy saját tudásanyaga bázisára támaszkodva önnön szavaival szólna, lépten-nyomon másokat citál, mintha csak sebtében összeolvasott források egybeollózásából építkezne; máskor azonban kategorikus kijelentéseket hagy a levegőben lógva, forrásmegjelölés, hivatkozás, alátámasztás nélkül.

Nem kétlem, hogy a rockforradalom ijesztő lehetett a hagyományos társadalmi értékrend szemszögéből, hogy jócskán kitermelt anarchikus, erőszakos, veszedelmes megnyilatkozásokat, hogy a polgárpukkasztó lázadás olykor agresszív gyűlölködésbe csapott át, és igen, tagadhatatlanul léteztek-léteznek kifejezetten negatív eszmeiséget, akár ördögimádást közvetítő, káoszt, vérengzést, öncsonkítást és miegyéb perverziókat propagáló bandák. A Balducci atyát megihlető korszakban a gyanútlan kamaszokat bekebelező sátánista szekták, az időnként napvilágra bukkanó rituális gyilkosságok és öngyilkosságok, a - vélt vagy valós - nemi kicsapongásokkal, kábítószerélvezettel és agresszióval telített rock-szubkultúra a közbeszéd kiemelt témái közt szerepelt, egyszerre indukálva és táplálva a tradícionális világrend megrendülése feletti kétségbeesést. Nincs mit csodálkozni azon, ha egy idős katolikus pap aggodalommal szemléli a beatnemzedék tombolását vagy a Vízöntő virággyermekeinek szabados életvitelét; és ha az illető történetesen exorcista, nem meglepő, hogy minden bokorban az ördögöt látja.

Kifogásolható azonban légből kapott pletykákat, közkeletű, ámde megalapozatlan feltételezéseket, némi időráfordítással könnyedén cáfolható rémképeket tényként tálalni. Manapság az internet nagyon megkönnyíti az utánajárást, de aligha hiszem, hogy húsz évvel ezelőtt vért kellett volna izzadnia annak, aki ki akarja deríteni az ACDC frontemberének a nevét (Bon Scottról van szó, akit Balducci - egy bizonyos Jean-Paul Regimbal sokat idézett ún. rocklexikona nyomán - következetesen Bob Scottnak nevez) vagy halálának módját (nem, nem a gitárjára nyársalva, hanem a saját autója hátsó ülésén hunyt el, kábítószertúladagolás - Balducci szavaival élve: a szervezetében talált >>overdose<< -  helyett alkoholmérgezésben). 

Vagy, teszem azt, a Rolling Stones "Dancing with Mr. D" c. számában a 'D' rövidítés mögött rejlő fogalmat, ami bizony nem a "devil", hanem a "death". 

Vagy egy azidőtájt lassan negyven éve fennálló vallási mozgalom, a wicca mibenlétét, miszerint az nem az Illuminátusokhoz mérhető dúsgazdag titkos társaság, amely luciferiánus összeesküvés örve alatt világuralomra tör, hanem csak egy újpogány spirituális irányzat.

Vagy a Rosemary's Baby stáblistáját, szerkesztői gárdájának névsorát, amelyből pikkpakk kiderül, hogy Anton LaVey-nek semmi köze nem volt a produkcióhoz.

Vagy a KISS együttes névválasztásának hátterét, merthogy az nem a "Kings (vagy Kids) in Satan's Service" rövidítése, hanem egyszerű brainstorming eredménye (igaz, a csapat nem bánta a kétes hírnevet, így nem erőlködött megcáfolni az ördögimádó voltukat feltételező szóbeszédet).

Vagy hogy a Pink Floyd "The Wall" című dala voltaképpen nem is dal, hanem egy teljes album.

Vagy ...

 És könyörgöm: a Beatles (a Beatles!) mint a sátánista rock díszpéldánya, a dalszövegbe kódolt ördögi üzenet pionírja?! Adolf Hitler és a náci okkultizmus mint a New Age szülőszobája?! Minden gnosztikus-templomos-szabadkőműves-misztikus titkos társaság, páholy, mozgalom mint sátánisták gyülekezete?! 

Ami a sátánista fekete miséket és szeánszokat illeti, Balducci előkapta a jól bevált klisét: szexuális orgia, rituális emberölés, kannibalizmus, csecsemőgyilkosság,- és evészet (amelyhez a szekta nőtagjai szolgáltatják az áldozatot), vérfertőzés és minden egyéb, kétezer éve ismert vádpont. Megdöbbentő volt napjainkban találkozni e tekintélyes történelmi pályafutásra visszatekintő sablonnal: szomorú aktualitást kölcsönöz neki, hogy egyes ördögimádó csoportokról valóban bebizonyosodott a fenti szörnyűségek egyike-másika.

Egy szó mint száz: ha netán valaki arra vetemedne, hogy kézbe vegye a Sátánizmus és rockzenét, kellő kritikával tegye. Természetesen vannak hitelt érdemlő állításai, bizonyos pontokon érthető az aggodalma, de minekutána lassanként a beat-nemzedék unokái is fölcseperednek, és a világ még mindig nem dőlt össze, nyugodtan kijelenthetjük: a nyugat kiheverte a rock színrelépését követő kulturális sokkot és az - megannyi egyéb könnyűzenei műfajjal együtt - a deviancia zászlóvivőjéből elfogadott művészeti kifejezésmóddá nőtte ki magát (mi több, keresztény válfaja is megszületett már). Meglehet, egyes keresztények - az általános morális válság, hit, - és értékvesztés, a pluralitás fedőneve alatt tomboló erkölcstelen szabadosság rémképének szószólói - továbbra is hitelt adnak Balducci elgondolásainak (nem véletlenül ajánlja a könyvet nem egy keresztény portál a legteljesebb komolysággal). Szerencsére azonban akad krisztushívő, aki ennél józanabb: lásd a magyar kurírt vagy a hvg.hu-n Balavány György írását.

És most megint felmerül a kérdés, hogy miért foglalkoztat egyáltalán engem, pogány természethívőt, miként reagál a keresztény világ a posztmodern kor kihívásaira. Mondjuk úgy, hogy szakmai kíváncsiság, kulturális kalandvágy vezérel, "ismerd meg vitapartnered" alapon. Ezúttal némi bosszúsággal zárult a kísérlet.