hazatalálás

Tegnap elindultam, hogy meglátogassak egy régi, kedves ismerőst. Már reggel fejest ugrottam a fürdőkádba, hogy lemossam magamról az egész hetes lószagot (mióta az emberbőrbe bújás hétvégi luxussá redukálódott, minden szombatra úgy készülök, mintha legalábbis a lakodalmam napja volna). Még a frizurámat is rendbeszedtem, elvégre a kecskerágta rasztahaj kevésbé menő. Délután aztán erdőjárós öltözéket húztam, és hátizsákkal a vállamon nekivágtam a Völgynek. 

Persze a fényképezőgép sem maradt el, és utam kezdetén lépten-nyomon megálltam kattogtatni. Ámde valahogy egy fránya fotó sem akart sikerülni; hibáztattam érte a gépet, a zivatarszagú párába süppedő, elmaszatolódott napkorongot, a hosszú árnyékot vető, majd' kétméteresre nyúlt napraforgó-sereget, amely katonás rendben sorakozott fel a patakmedret szegélyező táblán; a pillangókat, akik csakazértsem várták meg, míg fókuszba kapom őket. 

Időbe telt, mire ráébredtem, hogy hibás megközelítést választottam. Azért jöttem, hogy megszabaduljak a mindennapoktól, hogy fellélegezzek, hogy gyógyuljak; hogy elbeszélgessek a Völggyel, hogy okuljak, hogy figyeljek. Mégis, mindenáron igyekeztem birtokba venni a természetet a Fuji lencséjén keresztül - ahelyett, hogy hagytam volna, hogy ő vegyen birtokba engem... 

Az erdőig hátralevő szakaszon tehát nem a fotótémákra lestem, hanem próbáltam befogadni a tájat. Nem akartam mindenáron megörökíteni a szántóföldi dűlő porában sütkérező boglárkalepkét, inkább lábujjhegyen elóvakodtam mellette, nehogy megzavarjam elégedett napfürdőjét. Azért egy aranyló búzamező csak előcsalta az objektívet; ezúttal azonban már nem az automatikus képkészítési reflex vezérelt, hanem a szélben hajladozó, napsütötte gabonából ragyogó élet (tudtátok, hogy a régiek így hívták e növényt?) áhítatos megragadásának vágya. Ugyanilyen hódolattal gyönyörködtem az érő árpával beültetett vadföldben, amely zöldarany fényzuhatagban fürdött, miközben a mögötte húzódó sötét dombhát alkonyi árnyai már ráfolytak nyugati szegélyére.

A rengeteg határában, ahol magasan a fejem fölé emelkedő turbolyák, másod(vagy sokad?)-virágzásukat kezdő kányazsomborok és éppen nyíló orbáncfüvek bókoltak a távoli vihar ígéretét suttogó szélben, nyurga seprencék állták el az utamat; rajtuk légyottra váró álcsüngőlepkék tucatja illegette magát. Úgy óvakodtam át a virágtengeren, mintha tojásokon járnék - noha feleslegesen; a pillék csöppet sem zavartatták magukat. Ellenálltam a kísértésnek, hogy szedjek némi orbáncfüvet a tavalyi herbakészlet felturbózására; legfeljebb visszafelé, ha még marad rá időm.

Végül elértem kedves ismerősöm otthonát: az erdőt. Egyenesen hozzá siettem, ledobtam a táskám a lábánál, és óvatosan rásimítottam a tenyeremet zuzmólepte, repedezett kérgére. Azt vártam, hogy rögtön eltöltsön az a kisimult, békés boldogság, ami legutóbbi - hónapokkal ezelőtt megesett - találkozásunkkor,- hiába. Hamarosan elszégyelltem magam. Hogy is formálhatnék igényt Tölgy Apó instant barátságára, mikor csak néhány havonta, kutyafuttában látogatom meg, s akkor is önző elvárásokkal fordulok hozzá?

Számba vettem a magatartásom hibáit, és néma szavakkal bocsánatot kértem, amiért a fotelembe süppedve ábrándozok a majdani erdei sétáról, ám többé-kevésbé látszatkifogásokra hagyatkozva egyre csak halogatom azt. Hogy pár találkozás után nagy mellénnyel "barátomnak" tituláltam egy nálam évtizedekkel idősebb és korokkal bölcsebb élőlényt, mert olyan menő, ha az ember elmondhatja magáról, hogy jó kapcsolatot ápol egy fával. Hogy természetesnek veszem mindazon ajándékokat, amelyekkel megörvendeztet, miközben a viszonzásnak legfeljebb egy-egy szimbolikus áldozati ajándék formájában kifejezésre jutó jelképes gesztusáig jutok. Hogy rázúdítom apró-cseprő gondjaimat, félelmeimet, bánataimat, szorongásaimat, rosszkedvemet, ám arra még nem vettem a fáradtságot, hogy megpróbáljam jobban megismerni Őt. S hogy minden energiabafeketetés nélkül is jogot formálok a misztikus tapasztalásra, amit majd önigazolásként lobogtathatok, mikor a saját lelkiismeretem számon kéri rajtam a természethívő életérzés és spiritualitás elméleteken túlmutató, a mindennapi gyakorlatba történő átültetésének alulfejlettségét.

Mindezeket mintegy meggyóntam a Völgy Öregének: aztán kis híján elnevettem magam, mert rádöbbentem, hogy megintcsak nem teszek egyebet, mint önmagamról jártatom a szám, titkon valamilyen feloldozásban reménykedve, ami afféle elnéző (asztrális) vállveregetésként biztosít róla, hogy a gyarlóságaim megbocsáttattak. Úgyhogy végül befogtam a csőröm, és csak üldögéltem némán, egyfajta csendes vezeklésképp tűrve, hogy szúnyogok sokasága mélyessze belém a szívókáját. Közben a Tölgy Apó rücskös kérgének négy-öt centiméternyire kiemelkedő bordáin kékellő zuzmótelepeket, a kéregráncok árkaiban fel-alá masírozó erdei vöröshangyákat, az ásító odú fölött lengedező, ködből szőtt selyemkendőre emlékeztető pókhálót (amely egykori készítőjének holttestét ringatta lágyan), a vén fa lábánál halmozódó puha avarszőnyeget járó apró élőlényeket figyeltem. Később felállva nekidöntöttem a hátam a törzsnek, és az esti égboltra hízó szürke fellegpaplant szemlélve belevesztem az időközben fölénk érkező mennydörgés sárkánymorgásába. 

Aznap Tölgy Apó és a Völgy nem arra tanított, hogyan szólhatok hozzájuk, hanem hogy miként hallgassak. 

Mikor elindultam haza, leszedtem valamennyi orbáncfüvet (ügyelve, hogy maradjon elég a jövő évi szaporulat biztosításához). Az eső akkor ért utol, mikor az erdei vadaknak ültetett csicsókaveteményből kiérve rákanyarodtam az egykori patakot kísérő földútra (ahol persze ismét megtorpantam egy csokor menta kedvéért). A zivatar tőlünk keletre hömpölygött,- mintha az ősidők egy szörnye hányta-vetette volna magát az égen; a Völgyet csak foszló pereme öntözte lágyan. A nap átcsillámlott a vízcseppek szürke fátyolán, szivárványt hímezve a vihar vasporos felhőtestére. Szívet-lelket elragadó látvány volt.
A falu határában, biztos-ami-biztos, még leszakítottam egy jó méteres terjőke kígyósziszt, hogy a szomszédság egész nyugodtan futóbolondnak nézzen, amint bőrig ázva, orbáncfűvel tömött hátizsákkal és idióta vigyorgással az arcomon kibukkanok a Völgyből.

Ideúton szívem szerint kacagva táncra pördültem volna a búzamező érett kalásztengerének láttán, amely az élet újbóli diadalát hirdette (fordultam is egyet-kettőt a poros dűlőn, ránevetve a szalmasárga szemekre); most az esti zápor fakasztott daloskedvű örömet bennem. Fülemben a Blackmore's Night "Home again" c. énekének csalogányhangjai visszhangzottak, amint hazafele baktattam a szemerkélésben.

 

Merthát pontosan így éreztem magam: mint aki végre hazatalált.