házikígyó

Körülbelül három hónapja, még Szent György előtt elhatároztam, hogy írok egy bejegyzést a kígyóknak, gyíkoknak a magyar folklórban, népszokásokban, hiedelmekben betöltött szerepéről. Azidőtájt ennek még aktualitása is adódott, hiszen népünk hiedelemkincse a Szent György nap előtt fogott csúszómászók fejéről, nyelvéről, farkáról úgy tartja, szerencsehozó amulettként szolgálnak; ha az ugyanekkor nyakon csípett gyíkot (hasát, torkát) valaki megsimogatja, a keze egész évben gyógyító erejű lesz; a gyíkkal saját torkunkat megkenve védelmet nyerünk a hajdan rettegett diftériától. 

Most azonban a kígyó-hiedelmeknek egy másik vetületét szeretném bemutatni. A házikígyó (más szóval fehérkígyó, fehércsúszó, csúszó, szerencsecsúszó, falikígyó, pézsma,- csörgő,- fütyülőkígyó) a hazai folklór egyetlen háziszellem-szerű lénye (noha, ahogy Pócs Éva írja, "...elhalványult adataink vannak egy kópé nevű, házat őrző, pincében lakó, valamint egy kemencében lakó, szecsko nevű szellemre is."). Míg azonban utóbbi kettő bajkeverő, zűrzavart okozó lény (a kópé a Hortobágyon, a szecsko Szatmárban randalírozik), addig a házikígyó oltalmazó szerepkört tölt be, talán a családot vigyázó ősök lelkének megtestesítője és/vagy egyéni őrzőszellem. Erre utal, hogy élete és halála szoros összeköttetésben áll a családfővel (a család bizonyos tagjaival); megölése a ház urának (esetleg más családtagnak) elhunytát vonja maga után (és vice versa). Ha nem is ember, a jószágok közül pár bizonyosan elhullik, mikor agyonütik: "... No, és akkor ahogy kiment, a csúszót megölte. De azután egy nagyon sziép tinó megdöglött. És azt mondták, hogy nem szabad lett vóna megölni a csúszót." "S volt, olyan macskájuk volt... a kígyóra reászökött, mert a feje járt a kígyónak. Reászökött, hogy fogja meg, s meg es ölte a kígyót, de a macska es elszáradt... Azt mondják, minden háznál van valami, vagy béka, vagy kígyó, vagy béka, valami lakozik. S nem szabad bántani őket, az nagy veszedelem, ha megütöd."(Pócs, 2012). Egyéb szerencsétlenség (pl. tűzeset) is bekövetkezhet, ha a kígyót vagy tojásait sérelem éri. 

Népünk pozitív, szerencsehozó, védelmező patrónusnak tartja. A falban, küszöb alatt, a kútban vagy a porta egyéb eldugott részein él; éjjelente a házban hallani, ahogy "ketyeg, csörög, fütyül" (sőt, "az néha kukorékolt" - Pócs, 2012). Zalai gyűjtés szerint "...A háznak van kígyója, hallottam is, ollan picit, hogy piitty, piitty, hallatszott." (Magyar Néprajz). Színe vagy teljesen, vagy csak a hastájékon fehér, egyebütt "szürke, sárga, zöld, cifra, ...fekete" (Magyar Néprajzi Lexikon). Tápláléka a tej, amelyet gyakran a gyermekekkel egy tálból fogyaszt el, mikor a felnőttek nem figyelnek (ez a mondai szüzsé egész Közép-Európában, így nálunk is széles körben ismert). "Akkor mégis a kisjány elment, odavitte az ennivalót, és az apja ment véle. És akkor agyonütötte már teljesen a kígyót. A kígyó megdöglött, és a kisjány abba az évben meghalt a kígyó után..." (Pócs, 2012). Más változatban a kígyót, miután lelepleződött, zivatar ragadja el; a gyermek ez esetben is vele hal. 

A kígyó motoszkálásának zöreje a szúpercegéshez hasonlatos baljós halál-ómen is lehet. "Ha házikígyó csörgött a falban, azt mondták, meghal valaki. Hallani én is hallottam. Feleségem halt meg utána. Pedig mondtam, új ház, nem lehet benne kígyó, mégis volt..." (Pócs, 2012). 

A gyermek által táplált kígyó képzete gyakran összeolvad a táltos,-és garabonciás hiedelemkörrel; a foggal született kicsi titkon eteti a kígyót, aki később fenséges sárkányként hátasállata lesz. Ha a gyermek elveszti táltosfogát hétéves kora előtt, a kígyóval együtt elpusztul. E hiedelemmonda olyannyira elterjedt (ismert egész Európában, az amerikai feketék körében, az angoloknál; a Grimm-fivérek mesegyűjteményében is helyet kapott), hogy a kutatás meseként (is) kategorizálta. 

Egyéb, jellegzetes mitológiai toposzok is fűződnek hozzá; például hogy a tehenet (szoptatós anya mellét) szopja, avagy emberbe bújva betegséget okoz (noha utóbbi nem annyira a pozitív megítélésű fehércsúszó, mint inkább az ambivalens tulajdonságokat felmutató 'általános' kígyó hiedelemkörébe tartozik). A férje távollétében apósa által felügyelt terhes asszonyba bújó "kígyó" története véleményem szerint didaktikus intést fogalmaz meg az após és menye viszonyának kockázatairól - virágnyelven.

Szalontai hiedelem, hogy a házikígyó fészkében kincset őriz, húsának fogyasztása pedig hozzásegít az állatok beszédének megértéséhez. A Mezőségen úgy vélik, az esztenán, a nyáj körül is él házikígyó, amely a juhtejjel táplákozik. A hiedelem legújabb, egyéb rontó lényeket magába olvasztó torzulása eredményeképp ismeretes a patrónusból nyomó démonná lett kígyó, amely elemészti a kisdedeket.

A háziszellemekről általában a Magyar Néprajz (VII. kötet, Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság) közöl frappáns összefoglalást Eszerint "...a háziszellem olyan szellemlény, amelytől a család jóléte és gazdasági boldogulása függ. Az észak-eurázsiai népek legtöbbjénél, vagy finnugor nyelvrokonainknál még fellelhetők teljesebb formái: a szellem, ábrázolt képmása (bálványa) és ezek kultusza – mint ezt például Ránk (1949) vizsgálataiból tudjuk. Európa múltjából gazdag etruszk és római emlékanyag maradt ránk, de az újkor parasztkultúráiból háziszellemek kultuszáról már nem tudunk. Minden európai nép hiedelemvilágában fellelhető azonban még az újkorban is a háziszellemszerű lények nyoma, akikhez másodlagos, kvázi-áldozati cselekmények fűződnek. Különösen a szláv és balti népeknél ismert sokféle változatuk. Általában a tűzhelyen, tűzhelyben vagy a küszöb alatt, ritkábban a falban élnek, többnyire állat – leginkább kígyó –, ritkábban pici ember, „kobold” alakjában jelennek meg. Keleti és nyugati szláv, valamint általában a balkáni hiedelmek szerint szoros kapcsolatban vannak a családdal, amennyiben egyik ős lelkéből váltak háziszellemmé, a nemzetséget, családot pártfogoló őrzőszellemmé: ilyen a szlovák stary dedo (’öreg nagyapa’), a szerb és bolgár talaszom, talaszon és sztopanin, vagy a görög stoicheion. Sok tekintetben hasonló az orosz domovoj, a lengyel did vagy dziad...

A házat őrző kígyó alakja lényegében egész Európában ismert; általában a család egy tagjának életével van kapcsolatban, mintegy egyéni őrzőszellem szerepe van, míg az előbb említett háziszellemek az egész család sorsával kapcsolatosak. A Balkán „házőrző kígyói” esetében azonban nem válik el a két funkció. A magyar házikígyó-hiedelmekben is megtalálhatók mindkettőnek a nyomai, de elsősorban hiedelemmondai alak, csakúgy, mint közép-európai párhuzamai. Hasonló hiedelmek, illetve mondák ismertek osztrák, cseh, morva, szlovák területeken. A magyar néphit házikígyója nyilvánvalóan e körbe tartozik – mint ezt már Róheim Géza vizsgálatai (1925: 88–90) is kimutatták. Kevesebb kapcsolatot mutat a balkáni és keleti szláv hiedelmekkel; a kígyót tisztelő-félő magatartáshoz nálunk nem társulnak az „ősöknek” adott áldozat maradványaiként értelmezhető cselekmények, valamint a „házőrző kígyót” az ősök lelkével kapcsolatba hozó hiedelmek.

A volt Abaúj-Torna megye területén ismert a házikígyóhoz minden vonásában hasonló menyetke. Itt a baromfiudvart zsákmányoló menyétnek tulajdonították a fenti hiedelmeket: a háznál él, élete a lakók életével szoros összefüggésben van. E hiedelmek függetlenek a menyétasszony magyar néphitben egyébként betöltött szerepétől..."

S mivel ezzel a folklór egy újabb jeles alakjához, a menyétasszonyhoz értünk, zárom a bejegyzést. 

Források:

Antal Mária 2004: A gyimesvölgyi csángó magyarok hiedelmei. General Press, Budapest

Halász Péter 2005: A moldvai csángó magyarok hiedelmei. General Press, Budapest.

Keszeg Vilmos 1999: Mezőségi hiedelmek. Mentor Kiadó, Marosvásárhely.

Magyar Néprajz VII. Folklór 3: Népszokás, néphit, népi vallásosság - Házikígyó

Magyar Néprajzi Lexikon - Házikígyó

Pócs Éva 2012: Hiedelemszövegek. A magyar folklór szövegvilága 1. Balassi Kiadó, Budapest.