Yuki-onna (Hó-hölgy) a japán folklór hó-szelleme (jobb kifejezés híján használtam e szót a japán yokai fordítására. A yokai "furcsa természetfeletti lényt" jelöl, amely éppúgy lehet állat,- mint emberforma; többnyire rosszindulatú bajkeverő, ritkán szerencsét hoz az arra érdemeseknek). Több hasonló megnevezése ismeretes: yuki-musume (hóleány), yuki-onago (hó-szajha), yukijoro (ld. mint előbb), yuki-anesa (hónővér), yuki-omba (hódajka vagy hó-nagymama), yukinba (hóboszorkány).
Yuki-onna havas éjjeleken mutatkozik magas, gyönyörű asszony képében. Haja hosszú, sima, fekete, ajkai kékek a hidegtől; bőre olyan halovány, már-már áttetszően sápadt, hogy szinte láthatatlanná válik a hóborította tájon. Öltözete lehet egy fehér kimonó; máskor meztelenül bukkan elő, csak válláig emelkedve ki a hóból. Emberfeletti szépsége ellenére szemei pillantása félelmet borít a halandók szívére. Nesztelenül suhan a hó felszínén, nem hagyva nyomokat maga után (egyes leírások szerint nincs lába); ha fenyegetve érzi magát, köddé vagy hófelhővé változik.
Noha szépsége és szomorú derűje rabul ejtő, Yuki-onna korántsem veszélytelen. A legtöbb beszámoló fenyegető, rettegett éjszakai démonként írja le, aki könyörtelenül meggyilkolja az útjába kerülő halandókat. Sok történetben hóviharban rekedt utazók előtt tűnik fel, s fagyos leheletével lesújt rájuk. Más legendák szerint tévútra vezeti őket, s végül a kimerültségtől halnak meg. Néha egy kisgyermekkel a karjában mutatkozik: mikor egy jóakaratú lélek megpróbálja elvenni tőle a kicsit, ott helyben megfagy (általában gyermeküket kereső szülők esnek áldozatul e 'taktikának'). Előfordul azonban, hogy Yuki-onna otthonokba tör be, vad szélroham formájában feltépve az ajtót, s álmukban pusztítva el a lakókat (egyes mendemondák szerint ahhoz, hogy átléphesse a küszöböt, szüksége van a ház tulajdonosának invitálására). Noha többnyire abban lel gyönyörűséget, hogy végignézi áldozatai halálát, megesik, hogy - vámpír módjára - megissza vérüket vagy elszívja életerejüket. Néha-néha sukkubus-szerű magatartást mutat: intim kapcsolatra lép a kiszemelt férfival, szeretkezés közben (vagy jéghideg csókjával) dermesztve halálra.
A tél, amelynek kegyetlen, zord vadságát Yuki-onna megtestesíti, olykor szelídebb, lágyabb, gyengédebb formát ölt. Yuki-onna szíve is megesik olykor áldozatain, s ilyen-olyan okból kifolyólag megkegyelmez nekik. Így tesz a népszerű mesében is (itt-ott kihagytam néhány mondatot, mondatrészt, ezek helyét [...] jelzi):
"Musashi-tartomány egy kis falujában élt két favágó: Mosaku és Minokichi. Abban az időben, amiről most szó esik, Mosaku már öreg volt: segédje, Minokichi pedig mindössze tizennyolc éves ifjú. Minden nap együtt jártak a falutól nagyjából öt mérföldre eső erdőbe. Útjukban kereszteztek egy folyót, amelyen komp szállította keresztül az utazókat. Számtalan alkalommal építettek hidat a folyóra azon a szakaszon, ahol a komp járt, de mindannyiszor elvitte a víz [...]
Egy nagyon hideg estén Mosaku és Minokichi épp úton voltak hazafelé, mikor hóvihar tört rájuk. Elérték a kompkikötőt; ám azt kellett látniuk, hogy a révész eltűnt, hajóját a túlparton hagyva. Az idő nem volt alkalmas az úszásra, így hát a favágók meghúzták magukat a révész kunyhójában - örülve, hogy egyáltalán menedékre leltek [...] becsukták az ajtót, és ledőltek aludni, esőkabátjaikkal takarózva. Először nem fáztak túlságosan, és úgy vélték, a hóvihar hamarosan véget ér.
Mosaku szinte rögtön álomba szunnyadt; a fiú, Minokichi azonban még sokáig ébren volt, figyelve a szél vad süvöltését és a kunyhó ajtaját püfölő hópelyhek ismétlődő zaját. A folyó zúgott, a kunyhó pedig úgy recsegett-ropogott meg-megremegve, mint egy ócska bárka a tengeren. Szörnyű vihar volt: minden pillanattal hidegebb lett: Minokichi reszketett a kabátja alatt. Végül azonban elaludt ő is.
Arra ébredt, hogy hó permetez az arcára. A kunyhó ajtaját erővel kinyitották; a kinti hóról visszaverődő sápadt fényben egy asszonyt pillantott meg a szobában, tetőtől talpig fehérben. Az asszony Mosaku fölé hajolt és rálehelt; lehelete fehér füstként gomolygott elő. A következő pillanatban Minokichi felé fordult, és hozzá lépett. A fiatal favágó megpróbált felkiáltani, de nem jött ki hang a torkán. A fehér asszony lehajolt hozzá, egyre közelebb és közelebb, míg végül az arca csaknem érintette a fiúét - az pedig láthatta rettenetes szépségét. Az asszony rövid ideig szemlélte Minokichit - aztán elmosolyodott és azt suttogta: 'Az volt a szándékom, hogy úgy bánok el veled, mint a társaddal. De szívem megesett a fiatalságodon. Jóképű legény vagy, Minokichi, és én ezúttal nem foglak bántani. Ám ha valaha is elmondod valakinek - akárcsak a saját édesanyádnak - amit ma este láttál, tudni fogom, és megöllek... Emlékezz a szavaimra.' Ezzel az asszony megfordult és a bejáraton át távozott. Amint eltűnt, Minokichi rádöbbent, hogy már képes mozogni: felugrott hát és körbenézett. A titokzatos látogató köddé vált, csak a hó örvénylett haragosan a kunyhóban. Minokichi betámasztotta az ajtót [...] aztán Mosakut szólította, és mikor az öregember nem válaszolt, jeges rémület lepte el. Kinyújtotta a karját a sötétben, hogy megtapintsa Mosaku arcát: az dermedt és mozdulatlan volt. Mosaku halálra fagyott.
Pirkadatra a hóvihar véget ért, a révész visszatért, és ott találta Minokichit a kunyhóban, amint értelmetlenül motyog Mosaku holtteste mellett. A fiatal favágót gondosan ápolták, s végül észhez tért, de hosszú időn át betegeskedett a rettenetes éjjel hidege miatt [...] Ahogy jobban lett, visszatért hivatásához: azonban ettől fogva egyedül indult minden reggel az erdőbe, és egyedül tért haza este [...]
A következő télen történt, hogy egy este Minokichi hazafele mentében megelőzött egy leányt, aki ugyanabba az irányba igyekezett. Magas, karcsú, csodaszép lány volt, s oly édes hangon válaszolt Minokichi köszöntésére, mint a csalogány éneke. Minokichi csatlakozott hozzá, együtt sétáltak tovább, s közben beszédbe elegyedtek. A leány elmondta, hogy O-Yukinak hívják, nemrég elvesztette mindkét szülejét, s Yedo-ba tart, ahol szegény rokonai élnek, akik talán segítenek neki szolgálói álláshoz jutni. Minokichit egészen elbűvölte a különös leány; minél tovább nézte, annál szebbnek tűnt a számára. Végül megkérdezte, eljegyezték-e már: mire O-Yuki elnevette magát, mondván, még szabad. Majd ő tette fel a kérdést Minokichinek: van-e felesége, avagy menyasszonya, avagy legalábbis kiszemeltje? Az ifjú pedig elmondta, hogy idős édesanyját támogatva él, s mivel még igen fiatal, a házasodás mindeddig nem került terítékre... E vallomások után hosszan sétáltak egymás mellett némán [...] ám mire elérték a falut, igen közel kerültek egymáshoz és Minokichi meghívta O-Yukit a házába. A leány némi félénk hezitálás után elfogadta az invitálást; Minokichi anyja pedig szívélyes fogadtatásban részesítette és meleg ételt készített neki. O-Yuki olyan megnyerően viselkedett, hogy Minokichi anyja egyből megkedvelte, és rábírta, halassza el utazását Yedo-ba. S a dolognak természetesen az lett a vége, hogy O-Yuki egyáltalán nem ment Yedo-ba, hanem ottmarad Minokichi otthonában, mint szerető feleség és gondoskodó meny [...] s tíz gyermeket szült Minokichinek, lányokat és fiúkat - valamennyien gyönyörűek voltak, s különlegesen világos bőrűek.
A környék népe szerette O-Yukit, de érezték, hogy különbözik tőlük. A legtöbb parasztasszonyon gyorsan kiütköztek az öregedés jelei; O-Yuki azonban még tíz gyermek után is ugyanolyan fiatalnak és üdének tetszett, mint azon a napon, mikor a faluba érkezett.
Egy este, miután a gyermekek aludni tértek, O-Yuki varrogatni kezdett a papírlámpa fényénél, Minokichi pedig így szólt hozzá: 'Ahogy látlak ott varrni, ahogy a fény megvilágítja az arcod, eszembe jut egy furcsa eset, ami akkor történt velem, mikor tizennyolc éves ifjú voltam. Láttam valakit, aki olyan szép és halovány volt, mint te most a lámpafénynél - valóban, nagyon hasonlított hozzád.'
Anélkül, hogy szemét a varrásról felemelte volna, O-Yuki így válaszolt: 'Mesélj róla. Hol láttad?'
Ekkor Minokichi elmesélte neki a rettenetes éjszakát a révész kunyhójában - a Fehér Asszonyt, aki fölébe hajolt és mosolyogva suttogott neki - és Mosaku csendes halálát. Végül így szólt: ' Ébren vagy álmomban, az volt az egyetlen alkalom, hogy olyan szépséges lényt láttam, mint te. Persze ő nem volt ember, és én rettegtem tőle - de még mennyire - de mégis, oly fehér volt! Tulajdonképpen nem tudom, álmot láttam-e, avagy magát a Hó Asszonyát.'
O-Yuki ledobta varrását, felpattant és Minokichihez fordulva így sikoltott:
'Én voltam az! Yuki volt az! És megmondtam neked, hogy megöllek, ha csak egy szót is szólsz róla! Ha nem lennének az alvó gyermekek, bizony megölnélek. Most pedig jobban teszed, ha nagyon, nagyon jól gondjukat viseled, mert ha csak egyszer is okot adsz nekik a panaszkodásra, megkapod, amit érdemelnél!'...
Ahogy pedig kiáltott, a hangja egyre vékonyabbá vált, olyanná, mint a szél sírása - aztán ő maga is szétomlott, fehéres köddé olvadt, amely kiszivárgott a tetőgerendák között ... Senki se látta többé."
Yuki-Onna alakja idővel egyre népszerűbbé vált, s a 18. századtól kezdve karaktere is megszelídült. Napjaink populáris kultúrájában mozifilmek, tv-sorozatok és mangák szereplőinek ihletője.
Források:
Yuki-Onna - innen származik Minokichi meséje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése