Szóval, hogy mit is tehetünk mi, szürke kisemberek a környezetvédelem csataterén? Nos, egy sereg instrukció immár lerágott csontnak hat, holott mit sem veszített aktualitásából.
Ami a bevásárlást illeti, igaz, hogy egyéni szinten nincs beleszólásunk a multicégek árukínálatába, de megtehetjük, hogy nemet mondunk annak egyes elemeire. E vállalatokat egyetlen érdek motiválja: a nyereségvágy. Nyilvánvaló, hogy azokat a termékeket éri meg forgalmazniuk, amelyekre vásárlói kereslet mutatkozik. Ideális esetben tehát megvalósítható volna az árukészlet alulról jövő, a kellően környezettudatos vásárlók kezdeményezése általi átformálása. Ha nem vesszük meg a perui narancsot, a kínai pólót, a szlovák tejet, már tettünk egy kis lépést efelé. Azon túl, hogy a fentiek helyett választott hazai gyümölcs, ruha és tej (még ha drágább is), a magyar gazdaságot támogatja, arra is gondoljunk, hogy a kontinensnyi távolságból ideutaztatott termékek szállítása mekkora terhelést ró a környezetre.
A vásárlásnál ne csak az importáru tudatos elkerülésére ügyeljünk; az agyoncsomagolt cikkekről is mondjunk le. A vákuumfóliázott, hungarocell-tálcás, háromszoros burkolattal rendelkező termék csomagolóanyagából ugyanis szemét válik, s az így keletkező hulladékmennyiségnek csak töredéke kerül újrahasznosításra. Ha mégis csomagolt árut vásárolunk, igyekezzünk előnyben részesíteni a természetes vagy természetes úton lebomló csomagolást. A műanyag rendkívül ellenálló találmány, évezredek alatt sem bomlik el (ha mégis, akkor pedig mérgező anyagok sokaságával pumpálja tele a környezetét). S hogy milyen elrettentő mértékben halmozódott fel a természetben, arra jó példa a Csendes-óceánon lebegő, Európa-méretű szemétsziget.
A fentieket a bevásárlószatyrokra is vonatkoztassuk. Ha lehet, hátizsákkal, kosárral vagy strapabíró, tartós vászontáskával induljunk shoppingolni; ha pedig mégis a boltban vesszük meg a szatyrot, válasszuk a papírból készült vagy biológiai úton komposztálódó változatot.
A legjobb megoldás persze nagy ívben elkerülni a tecsót és társait: helyettük a környékbeli termelőktől származó árukészletet felvonultató kisboltok, vagy méginkább, a szomszédnéni konyhakertjének kínálatából válogassunk. Ilyen szempontból a vidéken lakók némi előnyt élveznek. A mi családunk például kimondottan szerencsés helyzetben van: a faluban még él egy-két idős asszony, aki szorgalmasan kertészkedik, így mindig van kitől garantáltan vegyszer, - és szennyeződésmentes zöldséget, gyümölcsöt vásárolni. A kenyeret egy közeli településen sütik, az automatából fejt bocitej:) 20 kilométerről érkezik, a húsárut a szomszéd hegyközség hentese készíti. Node a nagyvárosokban is akad piac, ahol bárki hozzájuthat az agglomeráció által megtermelt élelmiszerekhez. Csak annyi kell, hogy felemeljük azt az elkényelmesedett hátsónkat a fotelból, és legyőzzük a lustaságot (akinek nem inge, ne vegye magára).
A konkrét élelmiszerek megválasztása tekintetében gondoljunk arra a döbbenetes tényre, hogy a Földön megtermelt éves gabonamennyiség közel fele állatok takarmányozását szolgálja. A vágóállatok felhizlalása tehát nem csak az állattartásból közvetlenül származó metánért, hanem a mezőgazdasági szennyezés jelentős részéért is felelős. Nem mondom, hogy egy az egyben mondjunk le a húsevésről (én képtelen volnék megtenni; ugyanakkor akad, aki a vegán étrendben látja a globális felmelegedés megoldásának kulcsát), de igyekezzünk több növényi táplálékot magunkhoz venni. A húsvásárlásra ugyanúgy igaz, mint a többi árucikkre: a közeli termelők, kisgazdák, családi vállalkozások (vagy szomszédnéni:)) által előállított termék megvételével a nemzetgazdaságnak, a lakóhelyünk fejlődésének és a bolygónak is szolgálatot teszünk.
Ami az utazást illeti, azzal használhatunk a legtöbbet a bioszférának, ha lemondunk az autózásról. Helyette ott a tömegközlekedés, a kerékpár vagy a tulajdon becses lábunk. Lehet, hogy a MÁV vacak, de ki csodálkozik ezen, mikor alig van utasa? Abból a kevéske bevételből hogy is lehetne egetrengető fejlesztéseket végrehajtani? Nem lehetünk olyan felelőtlenek, hogy malmozva várjuk, míg hazánkban is kiépül a mágnesvasút, addig meg vígan autókázunk.
Budapestieket nem egyszer hallok a BKV-ra panaszkodni. ’Ó, te jó ég, majdnem tíz percet kell várni a villamosra!’. Igazán felháborító. Hozzánk a tőlünk 10 kilométerre levő városkából kétóránként érkezik egy busz. Ha nincs türelmem várni (márpedig általában nincs:)), nekivágok gyalog (és meg kell mondanom, lélekfrissítő séták ezek). Persze csak rossz időben: ugyanis ha nem zuhog az eső, biciklivel járok. Olykor napi 35-40 kilométert is letekerek a suliba oda-vissza. Kiderült, hogy ebbe sem hal bele az ember.
Ha mindenáron ragaszkodunk a személygépkocsihoz, tartsuk szem előtt a ’teleautó’ – projekt célkitűzéseit, és ne egyedül üljünk be a batárnagy városi terepjáróba. Az azonos desztináció (munkahely, bevásárlóközpont, templom) felé igyekvő emberek sokkal kisebb terhelést fejtenek ki az atmoszférára, ha ahelyett, hogy mindannyian kocsiba pattannak, közösen töltenek meg egyet.
A háztartást illetően az első, elénk adódó probléma a hulladék-kezelés. Ma már szinte mindenütt elérhető opció a szelektív gyűjtés: ha másképp nem, hát a településen elhelyezett szelektív konténerek segítségével. Csak rajtunk áll, veszük-e a fáradtságot, hogy odaszállítsuk a szétválogatott szemetet.
Értelmes megoldás a papírszemét eltüzelése is, noha ezáltal szintén felszabadul némi szén-dioxid. Amennyiben kertes házban lakunk, a zöldség, - és gyümölcshéjat, egyéb szerves hulladékot komposztálhatjuk és visszaforgathatjuk a talajba, annak termőképességét is fokozva. Mondanom sem kell, hogy külön gonddal kezeljük a veszélyes hulladéknak számító tárgyakat (elemek, akkumulátorok stb).
Ami a bevásárlást illeti, igaz, hogy egyéni szinten nincs beleszólásunk a multicégek árukínálatába, de megtehetjük, hogy nemet mondunk annak egyes elemeire. E vállalatokat egyetlen érdek motiválja: a nyereségvágy. Nyilvánvaló, hogy azokat a termékeket éri meg forgalmazniuk, amelyekre vásárlói kereslet mutatkozik. Ideális esetben tehát megvalósítható volna az árukészlet alulról jövő, a kellően környezettudatos vásárlók kezdeményezése általi átformálása. Ha nem vesszük meg a perui narancsot, a kínai pólót, a szlovák tejet, már tettünk egy kis lépést efelé. Azon túl, hogy a fentiek helyett választott hazai gyümölcs, ruha és tej (még ha drágább is), a magyar gazdaságot támogatja, arra is gondoljunk, hogy a kontinensnyi távolságból ideutaztatott termékek szállítása mekkora terhelést ró a környezetre.
A vásárlásnál ne csak az importáru tudatos elkerülésére ügyeljünk; az agyoncsomagolt cikkekről is mondjunk le. A vákuumfóliázott, hungarocell-tálcás, háromszoros burkolattal rendelkező termék csomagolóanyagából ugyanis szemét válik, s az így keletkező hulladékmennyiségnek csak töredéke kerül újrahasznosításra. Ha mégis csomagolt árut vásárolunk, igyekezzünk előnyben részesíteni a természetes vagy természetes úton lebomló csomagolást. A műanyag rendkívül ellenálló találmány, évezredek alatt sem bomlik el (ha mégis, akkor pedig mérgező anyagok sokaságával pumpálja tele a környezetét). S hogy milyen elrettentő mértékben halmozódott fel a természetben, arra jó példa a Csendes-óceánon lebegő, Európa-méretű szemétsziget.
A fentieket a bevásárlószatyrokra is vonatkoztassuk. Ha lehet, hátizsákkal, kosárral vagy strapabíró, tartós vászontáskával induljunk shoppingolni; ha pedig mégis a boltban vesszük meg a szatyrot, válasszuk a papírból készült vagy biológiai úton komposztálódó változatot.
A legjobb megoldás persze nagy ívben elkerülni a tecsót és társait: helyettük a környékbeli termelőktől származó árukészletet felvonultató kisboltok, vagy méginkább, a szomszédnéni konyhakertjének kínálatából válogassunk. Ilyen szempontból a vidéken lakók némi előnyt élveznek. A mi családunk például kimondottan szerencsés helyzetben van: a faluban még él egy-két idős asszony, aki szorgalmasan kertészkedik, így mindig van kitől garantáltan vegyszer, - és szennyeződésmentes zöldséget, gyümölcsöt vásárolni. A kenyeret egy közeli településen sütik, az automatából fejt bocitej:) 20 kilométerről érkezik, a húsárut a szomszéd hegyközség hentese készíti. Node a nagyvárosokban is akad piac, ahol bárki hozzájuthat az agglomeráció által megtermelt élelmiszerekhez. Csak annyi kell, hogy felemeljük azt az elkényelmesedett hátsónkat a fotelból, és legyőzzük a lustaságot (akinek nem inge, ne vegye magára).
A konkrét élelmiszerek megválasztása tekintetében gondoljunk arra a döbbenetes tényre, hogy a Földön megtermelt éves gabonamennyiség közel fele állatok takarmányozását szolgálja. A vágóállatok felhizlalása tehát nem csak az állattartásból közvetlenül származó metánért, hanem a mezőgazdasági szennyezés jelentős részéért is felelős. Nem mondom, hogy egy az egyben mondjunk le a húsevésről (én képtelen volnék megtenni; ugyanakkor akad, aki a vegán étrendben látja a globális felmelegedés megoldásának kulcsát), de igyekezzünk több növényi táplálékot magunkhoz venni. A húsvásárlásra ugyanúgy igaz, mint a többi árucikkre: a közeli termelők, kisgazdák, családi vállalkozások (vagy szomszédnéni:)) által előállított termék megvételével a nemzetgazdaságnak, a lakóhelyünk fejlődésének és a bolygónak is szolgálatot teszünk.
Ami az utazást illeti, azzal használhatunk a legtöbbet a bioszférának, ha lemondunk az autózásról. Helyette ott a tömegközlekedés, a kerékpár vagy a tulajdon becses lábunk. Lehet, hogy a MÁV vacak, de ki csodálkozik ezen, mikor alig van utasa? Abból a kevéske bevételből hogy is lehetne egetrengető fejlesztéseket végrehajtani? Nem lehetünk olyan felelőtlenek, hogy malmozva várjuk, míg hazánkban is kiépül a mágnesvasút, addig meg vígan autókázunk.
Budapestieket nem egyszer hallok a BKV-ra panaszkodni. ’Ó, te jó ég, majdnem tíz percet kell várni a villamosra!’. Igazán felháborító. Hozzánk a tőlünk 10 kilométerre levő városkából kétóránként érkezik egy busz. Ha nincs türelmem várni (márpedig általában nincs:)), nekivágok gyalog (és meg kell mondanom, lélekfrissítő séták ezek). Persze csak rossz időben: ugyanis ha nem zuhog az eső, biciklivel járok. Olykor napi 35-40 kilométert is letekerek a suliba oda-vissza. Kiderült, hogy ebbe sem hal bele az ember.
Ha mindenáron ragaszkodunk a személygépkocsihoz, tartsuk szem előtt a ’teleautó’ – projekt célkitűzéseit, és ne egyedül üljünk be a batárnagy városi terepjáróba. Az azonos desztináció (munkahely, bevásárlóközpont, templom) felé igyekvő emberek sokkal kisebb terhelést fejtenek ki az atmoszférára, ha ahelyett, hogy mindannyian kocsiba pattannak, közösen töltenek meg egyet.
A háztartást illetően az első, elénk adódó probléma a hulladék-kezelés. Ma már szinte mindenütt elérhető opció a szelektív gyűjtés: ha másképp nem, hát a településen elhelyezett szelektív konténerek segítségével. Csak rajtunk áll, veszük-e a fáradtságot, hogy odaszállítsuk a szétválogatott szemetet.
Értelmes megoldás a papírszemét eltüzelése is, noha ezáltal szintén felszabadul némi szén-dioxid. Amennyiben kertes házban lakunk, a zöldség, - és gyümölcshéjat, egyéb szerves hulladékot komposztálhatjuk és visszaforgathatjuk a talajba, annak termőképességét is fokozva. Mondanom sem kell, hogy külön gonddal kezeljük a veszélyes hulladéknak számító tárgyakat (elemek, akkumulátorok stb).
...
(folyt. köv).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése