Átjöttek Uzonkáék, jó volt, szép volt, pukkadásig tömtük a hasunkat mindenféle finomsággal, aztán kidobóztunk meg fociztunk a gyerekekkel az udvaron (Uzonka és Kende is beállt, utóbbi ünnepi zakójában, vasalt ingében és pipec gyapjúmellényében. Éljen a játék!!!:)). Utána feltömegeltünk a szobámba, és rácuppantunk a youtube-ra. Uzonka és Kende Jézus Krisztus Szupersztár-részleteket akart mutatni a csemetéknek, s közben persze beszélgettünk a húsvéti ünnepkör eredetéről, Jézus életéről, satöbbi. A legidősebb leányzó a Getszemáné-kertben játszódó jelent láttán felvetette: vajon nem maga Jézus irányította úgy az eseményeket, hogy Júdás elárulja őt? Nővérem persze - a hivatalos egyházi tézisek szócsöveként - azonnal elhárította a gondolatot. Felhívtam a figyelmét a '70-es években megtalált, de csak 2002-ben nyilvánossá vált 2.-3. századi kopt kéziratra, amely a Júdás evangéliuma címet viseli. A szöveg szerint Jézus kérte meg Júdást, mint legbensőbb bizalmasát, hogy "árulásával" segítsen beteljesíteni messiási küldetését (hiszen ha jobban belegondolunk, önként vállalt mártírhalála megváltói mibenlétének kulcsmozzanata). A tudósok természetesen csak azt tudták meggyőzően bizonyítani, hogy a papirusz és a rajta szereplő írás eredeti, nem hamisítvány: az általa hordozott szellemi tartalom hitelessége (vajon az események egzakt megörökítése? vagy szerzője sajátos, egyéni meglátását tükrözi? netán egy alternatív gondolkodású keresztény felekezet értelmezése szerint tárja elénk az utolsó vacsora történetét? vagy puszta fantáziaszülemény?) továbbra is kérdés. Uzonka persze hírét sem hallotta, s amint elhangzott részemről az 'apokrif' kifejezés, azonnal elpöckölte a témát. Ismét megdöbbentett ez a szűklátókörűség. Hogy melyik szöveg apokrif és melyik nem, emberek döntötték el, politikai-hatalmi-vallási érdekek alapján. Egy irat tartalmát nem minősíti a hajdani egyházatyák által végzett besorolás. Ráadásul Júdás evangéliumát megvizsgálni nem volt lehetőségük a kereszténység pátriárkáinak - hiszen csak az ezredfordulón látott napvilágot ismét, közel tizennyolc évszázadnyi eltemetettség után (igaz, valószínűleg épp azért került le a térképről, mert egy valamikori pápa indexre tette). Uzonka azonban még csak megfontolni sem volt hajlandó, hogy létezhet más magyarázata a kétezer év előtti eseményeknek, mint amit ő a teológián magába szívott.
Aztán ott volt Jézus Jeruzsálembe történő bevonulásának mozzanata. Uzonka úgy fogalmazott: "... sokan jöttek Jeruzsálembe zarándokként a Húsvétot megünnepelni". Holott hát a Pészach-ra érkeztek a hívők tömegei. Persze keresztény körökben nem divat hangsúlyozni a vallás alapjait jelentő zsidó kulturális hagyományokat.
Heródes magánszámát - a gyereke füle hallatára - a melegparádékhoz hasonlította, és mikor a kamera közvetlen közelről mutatott egy kifestett arcú férfit, hátrasúgta a kicsiknek, "buzi" - mikéntha az elvetemült pogány szinonimája lenne.
Mindezek után még a személyes szférámba is jól beletiport, mikor - minden előzmény nélkül - fennhangon firtatni kezdte a szerelmi életemet. Jöttek a szokásos kérdések egymás után: van-e valaki a láthatáron, mi van az évfolyamtársakkal, mi van x-szel és y-nal, miért nem ismerkedek, miért gubózok bele az itthoni magányba, miért nem nyílok meg egy kicsit a nagyvilág felé. Előhozakodott a sablonos tanácsokkal is: mozduljak ki, utazzak el, keressek társaságot, lássak világot, vállaljak munkát. Csöppet sem érdekelte, hogy leszögeztem, ezúttal nincs hangulatom erről beszélgetni; csöppet sem érdekelte, hogy válasz nélkül hagytam a szokásos otromba érzéketlenséggel előadott, fontoskodó megjegyzéseit; hogy egyenesen megkértem, ejtsük a témát. Mikor végül elindultam kifelé a szobából, előttem haladva eltorlaszolta az utat (nem volt nehéz dolga a maga közel száz kilójával), s miközben komótos lassúsággal leereszkedett a csigalépcsőn, tovább ontotta a szöveget, megspékelve a csöppet sem megalázó "én csak aggódom érted, jót akarok neked, biztatni szeretnélek" felhanggal.
Ó, te jó ég, ilyenkor legszívesebben az arcába sikoltanám, hogy tíz évnyi csalódással, kudarcélménnyel és rossz tapasztalattal a hátam mögött semmi kedvem nincs már az ismerkedéshez; hogy az állatokat többre tartom, mint az embereket; és hogy vannak a családalapítási ösztönön kívül is értelmes elfoglaltságok az életben. Nem mintha valójában nem szeretnék társat, gyerekeket; de mikor ilyen stílusban tunkolják az arcomba a párkeresés problematikáját, az elveszi minden lelkesedésem. Ez a gond Pumuklival, aki Kende egyik gyerekkori barátja, egy nyakigláb, göndör, vörös hajú, kicsit teszetosza, de nagyon jólelkű, türelmes és kedves fickó. Drága nővérkém évek óta próbál összeboronálni vele, és már annyiszor nekifutott különféle, a legkevésbé sem spontán kerítő hadműveleteknek, hogy lassan émelygek szegény srác gondolatától is. Pedig tényleg helyes.
Naszóval, ez a szívderítő beszélgetés - vagy inkább Uzonka-féle monológ - tett pontot a vendégeskedés végére. A kis család búcsúzott, a gyerekek nyaggattak, hogy menjek velük haza, a legkisebb a karomba kéredzkedett, és megígértette velem, hogy majd megnézem a nyuszihozta új pizsamáját.
Minden kockázati faktor ellenére nem rosszak az ilyen közösen eltöltött ünnepi délutánok. De a legközelebbire tényleg be kell szereznem egy pasast, aki lehetőleg elég megbotránkoztató külsejű ahhoz, hogy kedvenc testvéremnek még hozzászólni se legyen kedve.
Hát, további áldott ünnepet!
morcos Eső
még mindig ma
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése