farkasok hava

Hogy ez a hónap se múljon el védett faj nélkül, íme a farkas (Canis lupus) rövid jellemzése (védett, eszmei értéke: 250 000 ft.)

Megjelenése a német juhászkutyáéhoz hasonló, de a mellkasa nem olyan erõteljes, nyaka vastagabb, feje szélesebb, robosztusabb, a fülei elállóak. Szemei ferdén ülnek, a pupilla kerekded. Farka lelógó, hosszúszõrû. A testszõrzetben mindig találni a fedõszõr mellett gyapjúszõröket. A bunda színezete, a szõrszálak hossza és sûrûsége függ a környezettõl, kortól, ivartól, alfajtól. Mellsõ lábán öt, a hátsón 4 ujja van, lábnyoma valamivel keskenyebb és hosszabb, mint a kutyáké, átlagosan 7-8x12-13 cm. 

Testhossza 100-160 cm, farka 30-50 cm hosszú, marmagassága 50-100 cm, testtömege 15-80 kg (hazai viszonylatban: a szuka 30-40, a kan 35-50 kg). Az egyedek mérete és színe nagyon változatos, az alfajok elkülönítésében fontos. Elõfordul a fekete szín a déli populációkban, a sarkvidéki területeken fehérek, de a szürkésbarna árnyalatok a leggyakoribbak, és akadhatnak vegyes színezetû falkák is.

Vemhességi ideje 61-63 nap (más források szerint 60-70-75 nap). Mivel a Kárpát-medencében élõ farkasoknál a párzási idõszak (koslatás) decembertõl márciusig tart, az utódok általában március-május táján jönnek a világra. A kölykök száma egy alomban általában 4-6 (ritkán csak 1, maximum 8). Vakon születnek, szemük a 10. nap környékén nyílik ki. A nõstény 7-9 hétig szoptatja a őket, s 1-3 éves korukban válnak ivaréretté.

A farkasok falkákba szervezõdnek; általában 5-8 egyed alkot egy-egy csapatot, olykor azonban jóval nagyobb a lélekszám. A falkán belül szigorú hierarchikus rendszer uralkodik. Az egyedeknek a rangsorban elfoglalt helyük határozza meg, hogy a zsákmányból mennyit fogyaszthatnak el, és csak a rangsor élén álló domináns kan és szuka párosodnak. Ragadozó állatok, étlapjukon a kisemlõsöktõl kezdve sokféle zsákmányállat szerepel. Falkában nagyobb patások elejtésére is vállalkoznak, amire magányosan nem lennének képesek.

Areája egykor igen hatalmas, összefüggõ terület volt Nagy-Brittanniától kezdve végig az európai kontinensen, illetve Ázsián át Japánig, valamint Észak-Amerikában Alaszkától egészen Mexikóig. Mára egymástól elkülönült apró, szigetszerû foltokká zsugorodott; sok országból, ahol őshonos lenne, (csaknem) teljesen eltűnt. Magyarországon hivatalosan kihalt fajnak tekintették, de most az Északi-középhegységben él egy kisebb populáció, ami a határainktól északra elhelyezkedõ populáció peremének tekinthetõ. Az Ormánságban, Gemencen, a Dráva mentén ugyancsak feltűnnek olykor kóborló egyedek, s nagy ritkán szaporulat is megfigyelhető, ám stabil állománya nincs a nevezett területen. Európában dél felé mindinkább az aranysakál váltja fel

Az Aggteleki Karszton a 60-as, a Zempléni-hegységben a 70-es években jelent meg, a 80-as évek második felében érte el az állomány területi és számbeli csúcsát, majd a 90-es évek elsõ felében jelentõsen visszaesett az észlelések száma mindkét területen. Az évtized második felében újra növekedést mutatott. Ezenkívül Bács-Kiskun megyében fordult elõ az 50-es 60-as években, valamint 1988-92 és 1995-ben. 1991 nyarán Kunfehértó mellett találtak egy kotorékot, két kölyökkel.

A hazánkban élõ példányok az északabbra elhelyezkedõ nagyobb populációból települhettek át. A vadászok továbbra sem örülnek a megjelenésének - mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy az elmúlt 50 év észlelései javarészt kilövésekhez kötődtek. A vadásztársadalom ellenséges mentalitása azért különösen érthetetlen a számomra, mert a farkas a hazai fauna szerves része és kulcsfontosságú eleme (lenne); a súlyos természetvédelmi károkat okozó, ártalmas mértékben túlszaporodott nagyvadállományra bőven ráférne némi természetes kontroll.

A faj 1993 óta védelem alatt áll, így frissebb legális kilövési adatok nincsenek. Állományuk jelenleg szépen gyarapodik, de mégsem olyan gyorsan, mint ahogy a ritkításuk megszûnése után elvárná az ember. Ennek oka lehet illegális irtásuk, hisz a felbukkanó egyedek mindig nagy port kavarnak fel, és részben a trófea kedvéért, részben a miatt az alaptalan félelem miatt, hogy súlyos károkat okozna a vadállományban, elõbb-utóbb puskavégre kerülnek.

A farkas társadalmi megítélése napjainkban is negatív maradt. Ez köszönhetõ a középkorban meggyökeresedett tévhiteknek (a farkas képében jelenik meg a gonosz), melyek kialakulásának feltételezhetõ oka -célja- a totemista vallások maradványainak felszámolása lehetett, -hisz a természeti népek testvérüknek tekintették, és sok törzs a farkastól származtatta magát. Jó, ha tudjuk, hogy mi sem véletlenül nevezzük farkasnak (ahogy a szarvast sem szarvasnak); amennyire tudom, totemállatok lévén valódi nevük tabu volt, s egyszerű "farkas állat", illetve "szarvas állat" titulusuk beszivárgott a hétköznapi szókincsbe. Az ókorban is tisztelet övezte; erre jó példa Romulus és Rémus legendája. A mesékben szintén a negatív figuraként (pl. Piroska és a farkas) szerepel, valamint az újabb korszakok szórakoztató mûfajaiban a farkasember, vérfarkas alakjában jelenik meg.

Ezek mellett zavaróan sok ellentmondásos tudományos adat jelenik meg velük kapcsolatban, ennek -feltételezésem szerint- az alfajok méret és színváltozatossága, valamint az alkalmazkodóképességük lehetnek az okai (pl. más lehet a viselkedésük egy nagy falka tagjaiként, mint magányosan vagy párban)

Érdemes tudni, hogy a telente embereket is megtámadó és fölfaló, vérszomjas falkasfalkák mítosza jobbára mese habbal. Pontosabban szólva; a Kárpát-medencében honos alfajtól nem kell efféle viselkedésre számítanunk. "Hazai" farkasaink kimondottan félénkek, emberkerülők; keresve sem találod meg őket a Kárpátok erdeinek vadonjában. Telente ugyan közelebb merészkednek a településekhez, tanyákhoz, ám elsősorban a lábasjószágot, háziállatokat ragadják el. Az embert is megtámadó falkák egy keletről, Oroszország, Ukrajna felől alkalmilag betörő másik alfajhoz tartoznak (furcsán hangozhat, de járjatok utána - tényleg így van), amely jóval veszedelmesebb. Ha figyelmesen olvassátok Wass Albert  műveit, még azokból is kitűnik az "orosz" farkasok kíméletlensége. S ha jól emlékszem, nagyjából két évvel ezelőtt a National Geographic honlapján olvastam a hírt, hogy a kárpátaljai természetvédelmi szakemberek aggódnak, mert a területen mindjobban elszaporodik a már említett keleti alfaj, amely jóval veszélyesebb a lakosságra, minta honos. Ráadásul Erdélyben lakó kedves barátom, és egy farkasokkal foglalkozó diplomamunka szerzője (egyetemi szaktársam), akik mindketten sok időt töltöttek farkasok után nyomozva Erdély hegyei közt, egyaránt azt hangoztatták, hogy rendkívül félénk és alapvetően ártalmatlan állazok.
Egy szó mint száz: alighanem jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük, s ez érthető is - de azért ne induljatok egyedül farkasvadászatra:), különösen Kárpátalján.

Forrás:

polgárinfo.hu (a szöveg gerincét innen emeltem át, a dőlt betűvel szedett sorok saját közbevetések)

Faragó Sándor: Gerinces állatrendszertan

aegithalos caudatos

A név önmagáért beszél - íme az (északi) őszapó. A verébalkatúak (Passeriformes) rendjébe, s azon belül az őszapófélék (Aegithalidae) családjába tartozó, kis termetű énekesmadár, számos alfajjal. Hazánkban védett, eszmei értéke 10 000 ft, az IUCN szerint a LC (Least Concern - kevésbé veszélyeztetett) kategóriába tartozik. Areája magában foglalja Európa szinte teljes területét, beleértve egyes Közel-Keleti tájakat is; egyedül a Baltikum zordabb vidékeiről hiányzik. Magyarországon általánosnak mondható, stabil költőpopulációval rendelkezik. Állandó madár, habár kóborolhat, s előfordulhat, hogy a téli etetőkön megjelenő példányok a kontinens északi régiójából érkezett átmeneti vendégek.

Aprócska termetű, de jellegzetes megjelenésű. Kis testéhez hosszú, vékony farok csatlakozik, feje jellegzetesen kerekded, piciny csőrrel (ami, hogy egy személyes közbevetést tegyek, véleményem szerint ellenállhatatlanul aranyos:)). Hossza 14 cm, szárnyfesztávolsága 16-19 cm, súlya 7-10 g. Tollazata javarészt fekete-fehér, itt-ott rózsaszínes beütéssel (az egyes alfajok eltérő, északról dél felé haladva mind sötétebb árnyalatúak). Szeme felett sötét sáv húzódik.

Táplálékát ízeltlábúak (pókok, bogarak, hártyásszárnyúak, lepkék és hernyóik) alkotják, telente magokat fogyaszt, gyakori látogató az etetőn, sokszor cinkecsapatokkal együtt. Inkább a sík,- és dombvidékeken honos, nem húzódik fel a hegységekbe; cserjések, dús aljnövényzetű lomberdők, fiatal fenyvesek, kertek, gyümölcsösök lakója.  

Ágvillákba, indák szövevényébe, bokrok sűrűjébe építi mohából, zuzmóból, illetve pókhálóból és hernyófonálból álló, zacskószerű fészkét. A kotlás áprilisban kezdődik meg, a 9-12 tojásból a fiókák 12-13 nap után kelnek ki, s nagyjából három hetesen hagyják el a fészket. Évente egyszer költ.

Tündéri, nem?:)

Ráakadtam egy kiváló magyar természetfotós blogjára (tőle származik az utolsó fénykép) - érdemes rájárni:)

parus major

Egyik újévi elhatározásom, hogy rendszeresen közzéteszek a blogban környezet,-és természetvédelmi témájú bejegyzéseket. Arra gondoltam, hogy apránként ismertetem a hazai védett fajokat, s mi lehetne stílszerűbb felütés, mint az év madarának bemutatása?

2011 a széncinege (Parus major) éve (V, eszmei érték: 10 000 ft; az IUCN osztályozás szerint a nem veszélyeztetett - LC, azaz Least Concern - kategóriába esik). Azt hiszem, különösebben nem kell ragoznom a megjelenését, hiszen kultúrakövető faj lévén mindenki előtt jól ismert. Jellegzetes fekete csőre, fejtetője és torokfoltja, amely vékony csíkká keskenyedve a farokig folytatódik. Arcoldala fehér, hasa sárga, háta zöldes, a némivel sötétebb, kékbe hajló szárnyakon fehér sáv fut keresztül. Testhossza 14 cm, szárnyfesztávolsága 22 cm, tömege 14-22 g (a hímek nagyobbak).

 Elterjedési területe szinte egész Európát felöleli, s Ázsiát is keresztülszelve Kínáig nyúlik. A Kárpát-medencében általánosnak mondható, az Északi-középhegységben és a Dél-Dunántúlon a legjellemzőbb, az Alföldön némivel ritkább.

Táplálékát nyáron zömmel ízeltlábúak és hernyók alkotják, télen olajos magvakat fogyaszt. Áttelelését magunk is segíthetjük faggyú és magvak keverékéből álló cinkegolyók kihelyezésével. Márciusban kezdődik a költés; a tojó szűk odvakban rakja le 8-14 tojását. Az odút gondosan kibéleli gyökerekkel, fűszálakkal, mohával és szőrrel, így biztosítva a puha és meleg közeget a tojások számára. A fészek körül a hím territoriálisan viselkedik, énekével jelöli ki a birtokát, s határozottan védelmezi is azt a betolakodókkal szemben.

A fiókák körülbelül két hét kotlás után kelnek ki, s egészen röpképességük eléréséig fészeklakók. A két szülő felváltva költ, s később közösen etetik a csemetéket. Ha az időjárás is kedvez, gyakori a nyári másod,- sőt harmadköltés.

Hogy miért e kimondottan kedvező helyzetű faj lett 2011 madara? Amint a Magyar Madártani Egyesület honlapján olvasható, épp azért, hogy lássuk: a természetvédelmi törekvések nem hiábavalók, a lakossági összefogás, a civil szféra bevonása kiemelkedően fontos az élővilág megóvása érdekében.

Mit tehetünk a széncinege védelme érdekében? Kihelyezhetünk mesterséges odút (B és D típus), 2-3 m magasságban faágra lógatva, vagy akár a törzsre (illetve épület falára) rögzítve. Az egyes költések után az odúból el kell távolítani az elhasználódott fészekanyagot, az esetleges záptojásokat, egyéb hulladékot. Egész évben hasznos az itató, illetve a porfürdő, október végétől március közepéig pedig fontos a sótlan napraforgóval, cinkegolyóval, almával történő etetés. Gyakori a szalonnabőr, illetve a dióbél alkalmazása is.  Korábban elterjedt szokás volt a kenyérmorzsa kiszórása, azonban annak élesztőtartalma megárthat, tehát mellőzzük.