hipp-hopp,...

... jön - nem Vuk, hanem édesatyám gyermekkori jópajtása, Füles.

Hoppanálási képességébe vetett hitemet mintsem csökkentette, hogy tegnap délután egyszercsak felbukkant a nappalinkban. Egy néhány hete elejtett célzást leszámítva fogalmam sem volt várható jöveteléről, így aztán a meglepetés erejével hatott, amikor hazaérve elsőként a bőröndjeibe, majd belé botlottam.

Néhány szürke hajszállal gazdagabb lett, egyébként mitsem változott. Indításként lamentált egy keveset legkisebb leányáról, aki kis túlzással élve a családi fészekből Angliába dezertált, de persze még ott sem elég jó apucinak. Délután kiült a kertbe és Norman G. Finklestein "Holokauszt-ipar" című könyvét lengetve elmesélte, hogy odahaza keresztény könyvtárat igyekeznek létrehozni. Az étkezés előtti imánál tüntetően karbafonta a kezét: úgy tűnik, változó ideológiák fújdogálnak, és ez az új divat a tavalyi "a-tányér-fölé-tartom-a-tenyerem" után.
A vacsora alatt szónoklatot tartott az anglikán gyökerű Alfa-kurzusról és a lakóhelyén szervezett foglalkozásoknak a helyi plébános Szentlélek-szemináriuma által történő megtorpedózásáról. A szavak komoly nehézségek árán verekedték át magukat a száját betöltő ételdarabkákon, de a nyelések biztosította átmeneti artikulációs csúcspontoknak hála eleget megértettünk ahhoz, hogy követni tudjuk a cselekményt. Huszonöt perc (néma émelygés) után a focivébére hivatkozva angolosan távoztam az asztaltól (a történet valahol a szegedi püspök futballszereteténél tartott). Újabb harmincöt perc elteltével édesapám azzal a felkiáltással nyitott be a nappaliba, hogy "olthatatlan sportéhségünk támadt". Úgy érzem, valójában rádöbbent, hogy Füles véghetetlen szavalatát egyedül Gundel-Takács Gábor képes félbeszakítani. És lőn.

Ó, milyen szép is a nyár...